D. könyve
Bartha Ágnes
D. könyve
Azt kérded, miért írok?
Hogy szóba hozzam mindazt, amiről nem lehet beszélni,
Mert arról nem hallgatni, hanem írni kell.
Előszó
feketében és fehérben.
A sakkban pont annyi tehető, mint az életben: a játékszabályokon belül használjuk a képzeletünket.
Megszabott mozgástéren, előre rögzített szabályok szerint, mégis annyi szabadsággal, annyi képzelőerővel gazdagítva folyik a játszma, hogy az már szinte korlátlanná teszi a lehetőségeinket és kifürkészhetetlené a végeredményt.
Az éjjel két sakkjátékos voltam, és játszottam feketében és fehérben önmagammal, mintha nem volna kapcsolat közöttem. Ott ültem egymással szemben és nem tudtam, mit húz majd a másik. Nagyon hosszú parti volt, több éjjelen át tartott, miközben nappal, amíg tettem, vettem és éltem az életemet, éjszakai esélyeimet latolgattam mindkettőnk helyett. Az a különös helyzet állt elő, hogy a fekete, amelyik egész életemben az én színem volt, valami megnevezhetetlen gátoltság miatt vesztésre állt a fehérrel szemben, mert egyszerűen képtelen volt kibontakozni a táblán. A világos folyamatos támadásban volt, míg a sötét védekezett, hátrált. A király beszorult parasztjai mögé és miközben a fehér minden figuráját mozgatva haladt előre feltartóztathatatlanul, addig a fekete furcsa állóháborút vívott, mert szinte minden tiszt és minden gyalogos útjába érthetetlen akadályok gördültek, akármerre szerette volna kibontakoztatni a játszmát.
A fehér szárnyalt, míg a fekete csaknem elveszítette minden mozgásterét. Azt a különös dolgot észleltem, hogy bármelyik oldalon játszom, nincs tudomásom a másik fél szándékáról és elgondolásáról, mintha csakugyan kettő lennék. Támadtam és védekeztem, és olyan küzdelem folyt azon az éjjeli táblán, mint soha még. 3 éves korom óta, amióta sakkozom, sokan ültek velem szemben, igaz nem voltak mind idegenek, hiszen jobbára apámmal és öcsémmel játszottam, szinte létformaszerűen és az ő jól ismert stílusukból már képes voltam következtetni a szándékaikra. Azokban az időkben, bárkivel ültem le játszani, két – három mozdulatból képes voltam megítélni mire számíthatok, ám az, akivel 4 éjjelen keresztül sakkoztam a minap, tökéletesen kiismerhetetlen ellenfélnek bizonyult! A tábla minden éjszaka feldúltabb állapotot mutatott, de egyetlen alkalommal sem sikerült fordítani azon az alapálláson, hogy a fekete beszorítva különös kényszermozgásokat végzett és a fehér annyira aktív volt, hogy biztosra vehette a győzelmet. A negyedik éjjel a tábla felett álltunk mind a ketten és a következő lépést latolgattam a fekete szemével, amikor valami egészen különös, hihetetlen lehetőség mutatta meg magát nekem és vált világossá, mert kétségbevonhatatlan helyzetben, pontosan 2 lépés után a fehér mattot kapott!
Mintha minden, ami addig történt, a fehér szakadatlan támadása és a fekete
3 éjszakai folyamatos védekezése kizárólag ezt az egyetlen helyzetet készítette volna elő: a világ legszebb és legravaszabb győzelmét. Győzött a jobbik, én pedig akkor elhatároztam, hogy megírom ezt a könyvet, szétválasztva önmagamat 5 részre, 5 különálló játékosra, akik felváltva játszanak majd a tábla két oldalán, épp csak annyi mozgástérrel amennyit a magasabb szempontok szabályai számukra lehetővé tesznek. Győznek és vesztenek, de a cél, amiért az egész küzdelem folyik, túlmutat rajtuk, rajtunk, rajtam.
D. könyve
Ha úgy ismertétek volna D.t mint én, soha nem gondolnátok arra, hogy öngyilkos lett! Milyen lehetetlenség, mekkora félreértelmezése ez a történteknek! Nem baleset volt hirtelen és váratlan halála, de nem volt tragikus véletlen sem. Igaz, autóban halt meg, ráadásul, nem is száguldott, mint szokása volt, hanem szinte repült, de így akarta és így rendezte, még ha segítségére is volt a véletlen.
Nem ölte meg önmagát, csupán kilépett, azt is mondhatnám nem állt ellen a „más” dimenziónak. Annyi történt, hogy elérkezett ahhoz a ponthoz az életében, amikor megfelelőnek látta az időt arra, hogy innen, oda menjen. Talán túlságosan száraznak, tényszerűnek hat ez így, de ezzel a magamra erőltetett objektivitással annyit szeretnék tompítani a történteken, hogy azok olyan értelmezést nyerhessenek, amilyent ő szeretett volna adni nekik, ha ez utólag módjában állt volna.
Régi terve, régi gondolat-sorának végeredménye volt ez, hiszen már gyerekkorában elhatározta: úgy fogja megszabadítani önmagát a halálfélelemtől, hogy élete végének az idejét maga határozza meg. Felnőttként – ahogy nekem mondta- egyre erősödött az a meggyőződés benne, hogy nem keserűségből, nem szomorúságból, nem is fásultságból fog elmenni innen, hanem saját szabad akaratából, amikor úgy látja, munkáját befejezte, amit tudni akart megtudta, szőnyegeit megszőtte, és ezzel valóban elvégezte minden dolgát, több mondanivalót nem érezve önmagában, távozásról is ő akar dönteni majd. Nem pátosszal, mint aki egy hatalmas utolsó gesztust gyakorol, azzal, hogy eldobja az életet, hanem mint aki magához öleli a léttelent a Lét helyett. Csupán távozásának módja nem volt világos előtte, azt hiszem az utolsó percig, amikor váratlanul tárult eléje a megoldás, ő pedig felfogta és megértette.
Azt gondolom nem volt félelem benne, inkább valami győzelmi mámor éppen azért, mert a félelemnek az utolsó morzsája is kihalt belőle.
Eljött a nagy Szabadság pillanata, amit ő soha nem tévesztett volna össze a megszabadulással, mert ahhoz, hogy megszabaduljunk előbb rabnak kellene lennünk és ő az Életet soha nem rabságnak tekintette, hanem külső és belső erőpróbák kiváló terepének, ahol a végsőkig képes volt kimeríteni önön szelleme és teste lehetőségeit azért, hogy minden tőle telhetőt átéljen, megalkosson, és a végére járjon.
Hogy ma a szó materiális értelmében nem él, az valóban filozófiai végeredménye különös, küzdelmes, nehézségeket kereső és azokban kivirulni tudó (érzésem szerint) nagyon is boldog életének, mert minél nagyobb volt előtte a feladat, mennél magasabb az akadály, annál jobban ragyogott benne az elszántság, hogy megoldja, föléje kerekedjen és igazán a talpán legyen benne. Teljesen világos, hogy amikor azt érezte, már nem tornyosul előtte semmi, amit meg kéne oldania, mikor úgy gondolta: kifejezte az általa megfogalmazhatót, nem érez többé kíváncsiságot, nem vágyik többé semmire, nem kívánt attól fogva tovább maradni.
Ebben az értelemben, magam is biztos vagyok abban, hogy el lehet hagyni az életet önként, azzal a jó érzéssel, hogy munkánk végére jártunk, nem csupán a kétségbeesés szülhet ilyen végeredményt, amint az általában szokás.
Meg kellene végre szabadítsuk magunkat azoktól a konvencionális gondolatoktól amit a „nagy számok törvényei” erőltettek ránk, abban a hitben, hogy amiből sok van az már szükségszerű. Az Élet nem statisztikai végeredmény, mert a Halál mindig egyedi és keresztül húz minden kimutatást.
A halálunk csak a mienk, csak a sajátunk, s ha az életünket képesek vagyunk alakítóan befolyásolni, akkor a halál is lehet egyéni alkotói folyamatok végső eredménye, majdnem azt írtam: „megdicsőülése” mert csakugyan ezt érzem, ha D.-re gondolok.
Úgy gondolom, ő az élettel és a halállal egyformán bánt: alakítóan és alkotóan.
Igen nagy szerepet szánt azonban a véletleneknek is, amelyeket várt, remélt, magához ragadott, és jókor jött improvizációként elégedetten illesztett munkái által az életébe. Ahogy elképzelem, valószínűleg a halálakor is épp olyan jól jött neki a véletlen, mert a nagy mű, amelynek szívesen fogadott, szerves része volt mindig a váratlan, nem is fejeződhetett volna be másképpen, mint a hirtelen kapóra jövővel, a gyorsan beilleszthetővel.
Ha nem akkora játékos, ha nem természetes számára az improvizáció, ki sem tudja használni a kínálkozó alkalmat ilyen művészi könnyedséggel. Ezt tette azonban minden mozzanatában az életének, ebben volt páratlan gyakorlata.
Ki vethetné a szemére, hogy a távozás módozatainak keresése közben hirtelen rátalált arra a lehetőségre, amelyben meglátta egész élete eszenciáját. Repült, mert repülni szeretett, száguldani. Elrepülése a száguldás ünnepélye volt, az önfeledtség trónra emelése.
Hiszen ha belegondolok: ezt fogalmazta meg akkor is, amikor a szövőszék előtt ülve, látszólag rezzenéstelen arccal tűnődve hajolt munkája fölé, csak a szeme járt és a keze. Ilyenkor semmi nem jelezte a repülést körülötte, csupán belső rezdülései irányították. Én mégis éreztem, mivel sokszor és sokféleképp volt alkalmam őt megfigyelni munka közben, néha tudtán kívül, ablakon keresztül lopva, hogy ebben a látszólag statikus állapotban is csupa lebegés, szárnyalás, sőt azt mondhatnám ez volt aztán csak az igazi repülés, igazibb már nem is lehetett volna! Talán, talán csak az utolsó volt ezekhez a belső szárnyalásokhoz mérhető, azt remélem.
„Ez itt most a repülni tudók ideje- mondta nekem egyszer, amikor éppen befejezte egy különös hangulatú munkáját – ezen a szőnyegen te most elszállhatsz énvelem bárhová!”
Ha elnéztem, ahogyan sző, és körbe- körbe azokat a csodálatos faliszőnyegeit, úgy éreztem mindkettőnk ideje végtelen, lehetőségeink kimeríthetetlenek, és nem létezhet olyan erő, ami repülésünk útjába állhat.
Ebben az irreális lebegésben, ebben a különös gátakat és korlátokat nem ismerő eufóriában, részemről a reális világot, mindenkor a konkrét művek képviselték, amelyek, bármilyen furcsa is, valahogy leparancsoltak a földre, hogy megértessék velem mindkettőnk határait. Az ő faliszőnyegei és az én írásaim, leszakadva keletkezésük közben érzett lobogásról, leválasztva a halhatatlanság csalfa hitéről, lehettek bármilyen zseniálisak, mégis csupán emberi mértékkel voltak mérhetőek.
„Akár a szerelem, a művészet is, – mondta D.- a halhatatlanság hamis illúzióját kelti. Az ember érzi, hogy minden lehetséges, mert létezik egy mindenek feletti hatalmas erő, ami repít, feltámaszt, levegőbe emel. Valami, ami bennünk van, de nem érjük el soha, hibába üldözzük, épp csak érzékeljük. Mikor utána kapnánk, kicsúszik a kezünkből, mire realizálni akarnánk, megérinthetnénk, kiderül, hogy megfoghatatlan, értelmezhetetlen és kiismerhetetlen. Ezt a különös erőt szinte irányítani sem tudjuk, ám ő képes arra, hogy teremtsen bennünk. Valami megfogalmazhatatlan eufóriát érzünk ilyenkor, ami a végtelen, az elérhetetlen, a magyarázhatatlan felé repít, nem csak alkotás közben, de minden olyan művészi produkció átélésekor is, amelyik hasonló erő hatására jött létre, hogy magához rántsa azokat, akik érzékelni tudják. Ilyenkor az alkotó és a befogadó szinte eggyé válik általa, mert ezekben a nagyon kivételes pillanatokban minden az ő hatása alá kerül.
Számomra a művészet a kiválasztottak káprázata és az alkotás szerelme, így egybe olvadva. Valóban a halhatatlanság érzését kelti és folyamatosan sóvárogja is. Miatta indul útjára a vágy az elérhetetlen felé. Olyan ez, mintha az ember szerelmesen nem nézi a reális világot, sem a veszélyeket, sem az akadályokat, mert valami húzza, vezeti arra felé, ahol ő van. Ő, aki ki akar fejeződni, ő, aki meg akar teremtődni, aki el akarja foglalni a semmi helyét, aki valamivé kíván válni általam. Én pedig ő általa leszek valaki. Teremtő és teremtett kölcsönhatása ez, a megtestesült vad remény arra, hogy jeleket hagyjunk a körülöttünk levőről, magunkról, abban a hamis káprázatban, hogy ez által nem szűnünk meg, ha már nem vagyunk itt.
Fokról fokra szorítom ki a semmit a Valami megteremtésével, Isten vagyok, istenszerű lény, mindenkor, amikor ez sikerül nekem, ám ha nem ezzel foglalatoskodom éppen, akkor Senki vagyok, és csupán arra vágyom, hogy egy munka által megteremtődjek és valaki legyek, aki teremteni tud. A legnagyobb veszély ilyenkor, hogy az eredményt mégsem tulajdoníthatom önmagamnak, és nem képzelhetek annál többet magamról, mint aki valójában vagyok. Hogyan tudna az Isten munkához látni bennünk, ha önmagunk istenei lennénk? Meg kell teremtenem, fel kell készítsem magamat arra a feladatra, hogy kiváló eszköz legyek valami nagy, teremtő erő közvetítésére.
Alázat kell ahhoz, hogy elfogadjuk a feladatot, ám soha nem lehetünk alázatosak a teremtésben. Aki megalázkodik, annak nem lehet valódi kapcsolata az isteni szándékokkal. Ne csússz, mássz előtte, mert összetéveszt egy féreggel!
A mindent befogadó, a mindent felfogni képes, mélységes figyelmet talán nem is kellene alázatnak nevezni, sokkal inkább, valami olyan állapotnak, amelyben a nálunknál nagyobb erő cselekszik, tesz, vesz, munkálkodik bennünk és mi képesek vagyunk csatlakozni, ráfonódni, megérteni és kifejezni szándékait”
D. soha nem úgy dolgozott, ahogy az ember magára veszi a munkát, mint egy koloncot, mint a megélhetés módját. A szövés számára létforma volt, az élethez való jog, az egyetlen megtestesülését a Létnek. Önmagát igazolta vele és úgy tervezte, hogy indokai fogytán nem lesz több oka a létezésre.
Ha elképzelte, akkor végre is hajtotta, ez volt rá a legjellemzőbb, mert amikor egy gondolat felütötte magát a fejében, azonnal úgy volt az tekinthető, mintha már meg is történt volna, mint a megmásíthatatlan szabad akarat megtestesülése. Minden műve ennek a szabad akaratnak a kényszerítő parancsára keletkezett. Micsoda különös ellentmondásnak látszik a két szó: szabad és kényszerítő, de rá az volt a legjellemzőbb, hogy szabadságában állt önmagát kényszeríteni.
„Ha mindent megteszek, ami eszembe jut, akkor nem vagyok szabad, csupán fegyelmezetlen – mondta ő – mert nagy különbség van ám, a művészethez létfeltételként szükséges szabadság és aközött, amelyik az életben parttalan cselekedeteinket mozgatja, hajlamainkhoz igazítva mindent és mindenkit. Nem lehetek rabja a saját fegyelmezetlenségeimnek, mert akkor a magánember nagyon eltávolodna bennem a művésztől. Ha engednék a hóbortjainak, akkor lehetetlen lenne megvalósítsam azt a szabadságot, amelyik felette kell álljon mindenkor irányt változtatni hajlamos ingatag érzelmeknek. Igen szilárd és rendíthetetlen belső világ, állóképesség kell egy mű megalkotásához lelkileg és fizikailag, ezért én csupán a művészi szabadságot ismerem el, és azt működtetem. Szabad akaratom, az ábrázolás, az alakítás szabadsága, amelyik bizony béklyókat vet a magánemberre, mert csak így tudja biztosítani saját létfeltételeit”
Olyan magától értetődő természetességgel és annyira pátoszmentesen mondta ezt, hogy abban nem volt sem lemondás, sem önfeláldozás, csupán a tények rögzítése.
Teljesen egyetértettem vele, mert az én olvasatomban sem létezett soha abszolút szabadság, földi körülmények között és indokaként sem volt felhozható a nemlét határtalansága. Úgy éreztem mindig, hogy a hozzánk mérhető legnagyobb szabadság az, ha saját okainkat arra, amit teszünk, mi magunk indokolhatjuk meg a munkáink által, tetszés szerint válaszolva a miértekre és hogyanokra, belső késztetések parancsára.
Az emberi és a művészi szabadság legyen bár azonos a szó, értelme és lehetőségei szerint egészen mást jelent, mert azokon a korlátokon, amelyek emberként akadályoznak bennünket, a művészi képzelet képes felül emelkedni, átrepülni, határtalanná válni a készülő mű megteremtésének szolgálatában.
D. soha sem mérlegelte mire képes és mire nem, nem gondolkodott az igenen és a nemen, mert amint elképzelte már csak az igen létezett, azt követte bármi áron, akármilyen energiákat is kellett ehhez felvonultatnia, nem sajnálta, mert másra nem kellett neki az erő, erre pedig volt bőven.
Én azt gondolom, halála is e munkálkodás része volt, életműve utolsó, befejező részlete, amikor már lemondott a megtestesülésről, lemondott az alkotásról a nagyobb Mű érdekében. Igaz, egy másik olvasatban azt is gondolhatnánk, beállt a semmi és mindenütt, minden fórumon végül is képes volt elfoglalni a valami helyét, de ha így lett volna, akkor is az ő akaratával, mérlegelésével, határozott döntésével történt és nem a véletlen műve volt.
Azt remélem, hogy szabadon választhatott és választott, mint aki önként megy ki hősnek a csatamezőre, mert a halállal akarja hitelesíttetni az életét és amit alkotott, így együtt vállnak kerek egésszé így lesznek ők a Mű.
„Bármikor meg tudnék halni érte, ha az volna a feltétele, hogy elkészíthessem, kifejezhessem, megszőhessem” így mondta sokszor csak önmagának, mert mintha beszélgetéseink véget nem érő monológok lettek volna, ugyanebben a tárgyban, hiszen számára csupán ez az egy téma létezett, és ennek függvénye volt az élete, kapcsolatai, szerelmei.
A Mű volt az általános alanya mindennek, amiről szó volt, meg sem kellett említeni, mind a ketten tudtuk, hogy csakis Ő, és csakis érte, miatta él, mozog, jár, kel, és folytatódik, ő hozzá térve vissza. Miatta indul útjára a vágy rejtélyes érzelmeinkből az ismeretlen felé, hogy az ott nyert tudással, megindokolja önmagát, minket, mindent.
„ Mindez csak eszköz, mondta D., a környezet, a táj, a fák, az állatok, a kapcsolatok és barátok, de leginkább én vagyok az, akit valami nagyobb erő reszel, koptat, farag, hajlít és sző, míg célszerű eszköz nem lesz. Hogy jó szerszám vagyok, jó kezekben azt biztosan érzem, ám mégis csak ember vagyok, és sokszor késleltetem a kibontakozást, amikor a megoldás módozatainak keresése közben, magamat teszem a darálóba, hogy részekre vágódva egy-egy feladathoz, más-más sorrendben rakjam össze újra a személyiségemet, aszerint, hogy az éppen esedékes munka milyennek kíván engem, miféle eszközként faragtatja magát velem, hogy létre jöhessen. Mintha darabokra szedve önmagamat, minden egyes részem külön feladatot, más szerepet kapna egy színdarabban, ahol végül is a színlapon csupán az én nevem áll majd.
Ebben a különös szerepjátékban hosszú és félelmekkel teli út vezet a végeredményhez, mert mindig kétségeim vannak, hogy így elkülönülve darabokra, egy-egy munkám befejezése után össze állok-e ismét kerek egésszé, meg tudom-e teremteni, fel tudom-e támasztani önmagamat újra, vagy tán mire felocsúdok, a darálót ki is takarították utánam? Valóban igen nagy ilyenkor a kockázat, de mindig megjárom ezt az utat, mert a folyamatos életveszély érzése szükséges nekem ahhoz, hogy megérezzem: milyen határtalan a teremtő képzelet, mert minden új szőnyegem, újjá születés, nehezen kiérdemelt, csodás új élet számomra.
A legkülönösebb, hogy a halhatatlanság érzése, soha nem a kész műben van, hanem abban a folyamatban, amikor megfogalmazódik, amit ki akarok fejezni és megteremtődik általam. Mennyire érzem azt a korlátokat nem ismerő erőt, amelyik minden új munkám elkészítése közben felegyenesedik, lábaira áll és végtelenné fokozódik! Mintha valami rajtam kívül álló akarat munkálkodna bennem, mert ilyenkor már csak ő van, ő vezet, és ő repít az égig. Ehhez az érzéshez képest a faliszőnyeg, mint gondolataim tárgyi bizonyítéka, elkészültekkor hordozza ugyan mindezt a különös végtelenséget, de valahogy eredeti szárnyalásaim lemerevednek, kicsit meg is halnak benne. Én, aki segítettem működésbe hozni ezt a felém irányuló teremtő erőt, csaknem velük halok mindig, mert megérzem minden munkám befejezésekor, mennyire végesek a lehetőségeim abba az anyagba zárva, amelyben észleléseimet és a róluk szóló üzeneteimet kifejezni szeretném. A gondolat, ami az előbb még szabad és áradó volt, most, mint szőnyeg fekszik énelőttem, tárggyá válva, folytathatatlanul.
A befejezettség szinte halálszerű érzése ellen, ilyenkor az egyetlen reménysugár a következő gobelin, amelyben képes vagyok újjászületni, szárnyalni és folytatni, amit az előzőkön elkezdtem. Szerencsére ma már tudom, hogy soha nem ér véget semmi egy befejezett tárggyal, mert az egész életművem egy hosszú, hosszú végtelenített szőnyeg. Segítségével én a legváltozatosabb tartalmi és formai eszközöket felhasználva kifejtem mindazt, amit a világ tudtára kell adjak azokból az észleléseimből, amelyek számomra érzékelhetőek és általam kifejezhetőek.
Így beszélgettünk hosszan, mindkettőnk végtelenített mondanivalójáról, az ő munkájáról és az enyémről, amelyek bár más kifejezési formákhoz kapcsolódtak, mégis rokonságban voltak, mert minden alkotás valahol összeér, kezet nyújt a másiknak. Mintha volna egy pont, ahol a műfaji különbségek szinte nem számítanak, csupán a személyes mondanivaló, az alkotók természetének különbözőségei, vérmérséklete, ritmusa szerint lennének különfélék a művek is.
Minden jó mű, festmény, rajz, szobor, írás vagy zene, bármi, abban a minőségi fokban, ahol létrejött hallatlanul segíti egymást, és valahogyan összetartozik.
Kezet nyújtanak a műfajtól függetlenül a legfelső fokok, bárhol szülessenek is a világon. Különös, hogy szinte közvetítés nélkül, valahogy tudat alatt kerülnek rokonságba, ám csak nagyon kevés alkotó bír társsá válni a szónak lelki értelmében.
Ha mégis megtörténik, akkor az nagyon nagy kiváltság, hatalmas segítség, felerősítés mind a két fél számára, egészen különös kegy, kivételes kegyelem.
D. meg én, bár a szó materiális értelmében, meglehetősen távoli művészeti ágakat képviseltünk, mégis valami furcsa, tudatalatti síkján annak a mögöttes világnak, amelyik minden alkotás mély rétegeiben húzódik meg, ő meg én egyek voltunk.
Amikor meghalt, megértettem, hogy ő mennyivel tágabban értelmezte a Művet, mennyire komplexebb átfogóbb volt számára, mint nekem, mert a műfaji határokat, az alkotás kerek égészét kiterjesztette a nemlétre is és azon a ponton is megkísérelte uralni.
Csak a jó ég a megmondhatója mennyire sikerült ez neki és, hogy ezzel a sikerrel mire ment ott, ahol most van! Egy biztos, ha szemernyi mondanivalója lett volna az ittlét számára, akkor nem határoz úgy, hogy elrepül, hanem marad és beleszövi a szőnyegeibe. Az is lehet talán, hogy ha maradt is mondanivalója, az már nem volt gobelinben kifejezhető, az már nem volt tárgyiasítható, azt már csak a távozása által tudta érzékeltetni. Minden munkája üzenet volt, és ha az utolsó repülését is munkálkodása részének és összegezésének tekintem, meg kellene értsem: mit üzent, mit szertett volna tudatni amikor elment.
Elgondolkodom néha azon, milyen lehet abban az értelemben mindent elérni, ahogyan ő elérte, és milyen érzés vajon, nem vágyni többé semmire, csupán a távozásra, emelt fővel egy pillanatig sem gondolva arra, hogy megtorpanjunk. Nem tudom győzelem-e az, vagy a vereség néma, de demonstratív elismerése, ha egyszer nem látunk esélyt a továbbiakra. Hinnem kell mégis, (ugyan mit is tehetnék?), hogy ami történt vele, az életének és munkájának része volt, nem a csalódottságáé és fásultságáé, és ebben az értelemben csakugyan pozitív döntés volt az övé. A barátja voltam, (nagy szó, ilyen bizalomhiányos időkben) mit remélhetnék számára annál jobbat, mint léte és nemléte egységét, alkotássá fokozódását így együtt és egyféle képen.
Azt a kérdést kell mégis feltegyem magamban, vajon emberi ésszel, bármilyen tudás birtokában, a legnagyobb érzékenységgel is, eldönthető-e, hogy amit meg akartunk tudni, megtudtuk és amit el akartunk készíteni azt elkészítettük és megalkottuk-e már? Vajon megítélhető-e szűkös ember voltunkban mindaz, ami túl esik az emberi ész és észlelés határain?
Ha rólam volna szó, egészen határozottan nemmel válaszolnék, de úgy érzem és remélem D-ről, hogy ő ebben is sokkal előrébb tartott, sokkal inkább volt közvetlenebb a kapcsolata a teremtés és az alkotás csodálatos, földön túli és tudatalatti csatornáival. Azokon a titkos járatokon, ahonnan ő szerezte az értesüléseit, esetleg érkezhettek hozzá különös, számomra megfejthetetlen jelek, amelyek értésére adhatták, hogy leteheti az itteni felelősség terhét és átléphet abba a másik dimenzióba, ahol ki tudja milyen újabb megnyilvánulási formák várnak rá.
D. jól értett azon a szavak nélküli, ábrázolhatatlan, sejtéseken alapuló, éteri, ködnyelven, amelyik túl van az érzékelhetőn és az észlelhetőn, mert pont azzal foglalatoskodott egész alkotó életében, hogy érezze, megértse, megfogalmazza és ábrázolja.
Különös szenvedéllyel beszélt nekem egyszer egy nagyon elvont, igen-igen belsőséges pillanatában, arról a veszélyekkel teli útról, amelyet időről, időre meg kellett tennie, amikor egy- egy munkáján láttatni szerette volna a láthatatlant.
„ Időnként –mondta- úgy érzem, mintha a legnagyobb igazságok, a legmélyebb összefüggések csak valódi életveszélyben tárulnának fel előttem. Az ember elkezd tapogatózni valami felé, de mintha azt, amit meg szeretne tudni átláthatatlan ködfal védené.
Egyre közelebb érzi önmagához a megoldást, de az ösztöneivel azt is gyanítja, hogy olyan partok felé halad szinte vakon, csaknem korom sötétben, ahol a tisztánlátás és a halálos mélység egyszerre tárul majd fel és nem a szerencse, hanem a koncentrált figyelem fogja eldönteni: vajon a zuhanás, vagy a megvilágosodás érkezik-e előbb? Az a veszély is fennáll, hogy esetleg a kettő egyazon pillanatban válik világossá és a köd, már csupán akkor oszlik fel, amikor azt az egyetlen tényt rögzíthetjük majd, hogy a tőlünk telhető legnagyobb tudás birtokában zuhanunk a mélybe.”
Sokszor és sokféleképp gondoltam róla, amikor dolgozni láttam, hogy kutakodásával olyan határokat sért, amelyeket nem volna szabad érinteni, mert azok nem tartoznak az ember hatásterületei közé. Mindig megéreztem, amikor munka közben túl messzire ment képzelgéseiben, oda, ahol már semmilyen szerepe nem volt a józanésznek. Azt is tudtam, hogy olyan hatásoknak teszi ki magát ott, amelyek számomra félelmetesen súrolták az őrület befolyásolhatatlan határait.
Nem véletlenül van annyi mesében zárt ajtó, amit tilos kinyitni, mert mögötte pusztító erő, halálos tudás rejlik. Ha mégis valahogy sikerül bepillantani, akkor arról, amit bent meglát az ember, soha senkinek nem szabad beszélni. Amikor ezt néha megemlítettem neki és rámutattam: milyen kockázattal jár, amit tesz, hisz vannak ajtók, amelyek mögé még az alkotás érdekében sem lehet bekukucskálni, mert az ott fellelhető titkokat érzésem szerint veszélyes feszegetni, elmosolyodott és különös tekintettel igen zárkózottan nézett rám, mint a legnagyobb titok őre, mintha azt mondaná:
„ Látod, még neked sem árulom el, amit ott láttam, legfeljebb megfejtheted, hiszen úgy adom tovább, hogy aki megérti nem lesz bántódása, de aki nem tud a jelekből olvasni az előtt örökre titok marad”
„Nem kellett nekem semmilyen ajtón bemennem, ahhoz, hogy tudomást szerezzek, mi van odabent, elég volt kívül hallgatóznom – mondta nekem egyszer, hogy megnyugtasson – mert én azt vállaltam fel, hogy az üzeneteket, amelyek így elérkeznek hozzám, a számomra még észlelhető világból, minden eszközömmel, érzékelhetővé tegyem azok számára, akik képesek azt segítségemmel látni, megérteni, befogadni, és használni.
Nem a vakok látóvá tétele az én feladatom, mert ez valóban túl megy a képességeimen és a számomra megengedetten, csupán az észleltek közvetítésére vállalkoztam, abból nem engedhetek, hiszen erről szól minden, amit készítek. Ha már az a kiváltság ért, hogy minden rejtett zugában a mögöttes világnak, sokkal többet érezhetek és észlelhetek a többi embernél, akkor ennek tudásnak a kockázatát is fel kell vállalnom, és ami belőle ábrázolható, meg kell jelenítenem a faliszőnyegeimen, mert ez az én szakmai felelősségem”.
A „számára még érzékelhető” messze túl volt azon, amit én szakadatlan munkával és figyelemmel átéreztem, vagy felfogtam. Nem tartom magamat se felületesnek, sem alkalmatlannak mélyebb összefüggések megértésére, de képes vagyok különbséget tenni az ő már- már szellemi, szellemvilága és az enyém között, mert az ő útja csakugyan olyan ösvényeken vezetett át, ahonnan szinte soha nem volt biztos a visszatérés. Nem véletlenül óvtam tőle, mert rossz volt őt hatalmas mélységek felett a legtávolabbi sziklacsúcson megpillantanom lelki szemeimmel, amint azokkal az erőkkel kommunikál, amelyek számomra rejtve maradtak. Az is igaz viszont, hogy én élek és dolgozom, ő pedig az észleltek birtokában minden titkát magához ölelve, különös szőnyegeit hátrahagyva elment azon a végtelenített úton, ahonnan csupán az álmok hozzák őt nekem néha, néha vissza.
Az álmok, ezek a különös, fantasztikus követei egy távoli, mögöttes világnak, valami olyan reménnyel szolgálnak, amelynek a beteljesedésére valóban csak ők tehetnek ígéretet, mivel önmagukon belül képesek áthidalni az érzelem és értelem közötti óriási irracionalitást.
Gyakran megesik velem, főleg amióta elveszítettem őt, hogy nem vagyok biztos abban, ezt, vagy azt álmomban találkozva, vagy még ebben a világban beszéltem-e meg vele, mert szinte élhetővé varázsolódott a lét minden formája, amióta időről időre képes vagyok annak a folytatásos álomnak a lakója lenni, ahol ő meg én, mi ketten vég nélküli beszélgetéseinkkel próbára tesszük az elmúlás mindenhatóságát.
Nagy kérdés persze, csakugyan vele beszélgetek-e álmomban, vagy valamiféle kivetülése ez az írói képzeletnek és az ő hiányának. Lehet, hogy a természet ezen a módon próbálja elfogadtatni velem, amit ébren lehetetlen megértenem: Ő nincs már, és nem ülünk többé egymással szembe, hogy időnként még szavak nélkül is képesek legyünk élénk párbeszédeket folytatni.
Csakis az álom és a múlt egybe olvadásának következtében és segítségével idézhetem fel különös, álomszerű kapcsolatunkat, beszélgetéseinket, amelyekben mindenkor súroltuk a reális és az irreális határát: hol innen, hol pedig túlkerülve a valóságon és gyakorta átcsúszva a képzelet világába.
Játék, igen játék volt ez a javából, életre és halálra, mégis könnyedén alakítva mintha tán tétje se lenne, pedig volt, nagyon is komoly: felerősítette, életben tartotta bennünk az alkotó kedvet.
„Kapcsolataink faragnak minket” mondta D. de nem ismertem őnála alakíthatatlanabb, formálhatatlanabb és öntörvényübb személyiséget. Az is igaz, hogy ő maga sem igyekezett senkit megfaragni, átformálni. Soha semmilyen erőfeszítést nem kellett volna tennie, hogy bárkire hatással legyen, mert személyiségének kisugárzása akkor is változásokat idézett elő a körülötte lévő emberekben, ha nem is volt ez a célja.
Akik ismerték őt, kapcsolatba kerültek vele, valamilyen tudatalatti síkon, szinte akaratlanul motiváltak lettek abban, hogy személyiségük legjobb részét alkotásaikban aktivizálják. Erőt sugárzott, azzal a feltétel nélküli hittel, amellyel faliszőnyegeit készítette és azzal a koncentrált akarattal, amelyet szinte láttatott általuk.
Mint barát, ha nem is alakító, de feszülten figyelő volt és azokból az észrevételekből, amelyeket beszélgetéseink alatt tett, végül is mindig képes volt valamit segítségül visszajuttatni nekem, vagy csupán felkínálni saját nézőpontjai általa megmosdatott és megtisztított második arcomat.
Tulajdonképpen bizonyos félelem is élt benne, hogy tovább terjed, túlságosan kiárad személyiségével, túl a szőnyegein is, mert csupán a munkáin keresztül szerette volna önmagát megmutatni a világnak. Azokat szánta a személyes kommunikáció egyetlen eszközének és csak nagy ritkán, igen kivételes alkalommal nyilvánult meg szóban is, mert meggyőződése volt, hogy az ő gondolatainak kifejezői és tolmácsolói a gobelinjei, nem pedig a beszéd.
„Én nem látszani akarok, hanem láttatni”. – mondta sokszor.
Azt hiszem, rajtam kívül nem is volt senki más, aki előtt szavakba foglalta volna azokat a gondolatait, érzéseit, amelyeket beleszőtt a faliszőnyegeibe. Nagyon nagy szerencsémnek tekintem, hogy bár a kimondott szó nem tartozott közvetlen kifejezési formái közé, velem ebben a tekintetben is kivételt tett. Talán az a tény, hogy az én mondanivalóm anyaga a nyelv, értelmezése a beszéd és megjelenítésének eszköze az írás, mindenkor arra sarkallta őt, hogy bár roppant lassan és körülményesen fejezte ki magát, a kedvemért mégis az én eszközeimmel fogalmazza meg gondolatait.
Milyen különös, ahogy írok róla, arra kell rájöjjek, hogy a szövés voltaképpen az anyanyelvet helyettesítette a számára, mert csakugyan úgy küzdött a szavakkal, mintha a beszéd valami idegen, utólag megtanult nyelv lett volna, amelyen nehézkesebben tudta kifejezni magát, mint abban a képrendszerben amihez szokva volt. Miközben mondanivalóját formálta, számára idegen közeggel küzdött, és nagyon jól észlelte azt az űrt, ami képi világának közvetlensége és ugyanennek szavakba foglalhatatlansága között tátongott. Időnként mondat közben megállt, maga elé meredt és érezni lehetett, hogy a legmegfelelőbb szót keresi, ahhoz hogy pontosan fogalmazzon. Milyen játszi könnyedséggel oldotta mindezt meg színekkel, motívumokkal faliszőnyegei sajátos világában! Meg volt róla győződve, hogy az ábrázoló művészetek nem szóban fejeződnek ki, így gobelinjei jelbeszédekké váltak, valóságos jelzés rendszereké, amelyek elképesztően különös, magánvilágot tártak fel, szinte előképek nélkül, egyedülállóan.
„Régen rossz az, ha magyarázatokat kell fűzni a láthatóhoz, ami végtére magába foglalja a láthatatlant is. A képi világot nem beszéddel kell értelmezhetővé tenni. Számomra mindig kínos, ha meg kell magyarázzak valamit, mert a magyarázat nem a mű része az én gondolataimban.
Ha valamit ábrázolni akarok, az nem válik szóvá bennem, hanem színek, érzelmek, észlelések úgy csoportosulnak, csupán reájuk jellemző sajátos láncolatot alkotva, hogy azok már a kezdetektől képi kifejezést öltenek.
Az én fejemben a szó helyén mindig a mondanivalóhoz éppen megfelelő látvány jelenik meg, színek, formák, motívumok, tapintható világa. Elég csupán annyi, hogy szemeimet becsukva, kezembe vegyem, simogassam, arcomhoz szorítsam, beszívjam az illatát azoknak a fonalaknak, amelyekből dolgozni szeretnék és az érzékszerveim által máris észlelni kezdem azt a szőnyeget amelyet úgy fogok megszőni, hogy a legnagyobb tudatossággal alakítom át ezeket a csaknem erotikus élményeket látvánnyá. Azt hiszem, ha szobrász lennék, tapintanom, simogatnom és éreznem kellene manuálisan is minden modellemet, ahhoz, hogy szerelmem tárgyát, a szobrot meg tudjam formálni belőle. Kezdetben, korra és nemre való tekintet nélkül szerelmes voltam azokba, akik a szőnyegtervezés első fázisában megjelentek színvázlataimon.”
D. vallomásszerű fejtegetései saját szakmai motivációiról, különös távlatokba helyezték az én írásaimat is önmagam előtt, mert megtanították nekem, hogyan nézzek a saját gondolataimra kívülről, más szemszögből, más ábrázolások világából. Az eddig csak szavakkal kifejezett mondanivaló mellé segítőül az anyag puhasága, tapinthatósága, a színek szerelme lépett, és formált bennem valami olyan anyagszerű szóköltészetet, amelyet nélküle el sem tudtam volna képzelni.
Nem csupán átléptetett egy másik dimenzióba, de sokat segített akkor is, amikor egy- egy friss élmény, vagy érzelem hatására magán és alkotói énem annyira összekeveredett bennem, hogy egyedül képtelen lettem volna szétválasztani őket egymástól.
Mindketten jól tudtuk, mekkora csapda egy művész számára az a hatás, amelyet a közvetlen élmény gyakorol rá, mert ha minden, ami elér bennünket, öröm, fájdalom, szerelem, abban a formában kerülne át a műveinkben, ahogyan átéljük, az mint alkotás soha nem tudna hitelesen megjelenni, mert érzelmeinket nem fordítottuk át arra a formanyelvre amelyben ki akarjuk fejezni magunkat.
Időről időre ki kell lépjünk önnön belső körünkből, hogy mondanivalónkat képesek legyünk absztrahált változatban vinni át műveinkbe, különben amit létrehozunk csupán érzelemtől túlfűtött ábrázolása lesz szubjektív személyiségünknek. Talán az amatőrt a profi alkotótól főképpen az különbözteti meg, hogy az amatőr annyira képtelen erre a kilépésre, hogy ezáltal minden műve magánüggyé válik.
Ha egyáltalán létezik művészeti profizmus, az mindenképpen az a képesség, amellyel el bírunk távolodni saját magánérzelmeink szenvedélyes világától, annyira, hogy bár minden ereje és hitelessége megmarad, a közvetlen élmény átformázódik, átfogalmazódik, és valahogy úgy válik általánossá, hogy azt bárki a magáénak érezheti.
Ebben folyamatban a művész lelkileg kilép abból a belső körből, amelyik csak az övé, és minden átélt érzelmi tapasztalatát és teljes formai eszköztárát a készülő műnek rendeli alá. Úgy is fogalmazhatnám, ha nagyon fennkölt akarnék lenni, hogy a benne élő magánember minden érzelmét, feláldozza alkalmanként azon az oltáron, ahonnan mint egy-egy művészi produkciót teljesen átfogalmazva veszi le és adja át a közönségének.
Nem könnyű feladat úgy lépnünk ki műveink által saját belső körünkből, hogy eközben képesek legyünk munkáinkat egyfajta kívülállással megszemlélni,
(mintha nem is mi készítettük volna őket), és hozzá mérni a világ mércéihez. Ennél a pontnál fantasztikus segítség lehet valaki, akit egyenrangúnak ismerünk el, megbízunk benne, és úgy tudjuk elfogadni a tanácsait, mintha csak önmagunktól kapnánk.
Az élet hosszában igen kevés hiteles személy van körülöttünk, akinek azért hihetünk, mert emberként is ott áll művei mögött és teljes személyiségével támogatja azt, amit létre hozott. Az ilyen kapcsolatokban nincsen soha olyan érzése az embernek, mintha adna, vagy kapna, hanem mindezt szinte a lélegzés természetességével szüli meg a legmélyebb bizalom. Magánemberként, el sem tudnám képzelni azt a meghittséget, amelyik kivételes esetekben, két művészt körülvehet az alkotás szolgálatában, mert a külső körülmények változásai, esetleg személyes érzelmek kizárnák, csaknem lehetetlenné tennék ezt a különös, kölcsönös állandóságot, ha az nem támaszkodhatna arra az erőre, amelyik műveinket segít megformálni bennünk.
D. és én egymással folyamatos alkotói és emberi kölcsönhatásban, ilyen párost alkottunk, és ez a kapcsolódás ő hozzá, valami különös módon ma is meg van, mert ha visszaemlékezem hosszú beszélgetéseinkre, azok még mindig hatalmas emlékanyagot szolgáltatnak nekem. Kérdéseimre képesek válaszolni, mivel jobb híján magammal pótolom őt is, hiszen olyan sokszor és olyan változatos formában érkeztek hozzám „üzenetei” mikor még élt, hogy most, amikor már nincs itt, valahogy azok a régi szavak, ma is mindenre felelni tudnak nekem.
A lehetséges és a lehetetlen határ-mezsgyéjén így sétálgatunk mi, ahogy tettük már életünkben, mikor még ő meg én, mikor még mind a ketten élők voltunk és nem halottak, vagy talán akkori életünk se volt sokkal lehetségesebb, sokkal reálisabb lét annál, amit így együtt, innen és túl, közösen kialakítottunk, segítve egymást, mint bármikor. Minden olcsó romantikától mentesen, szinte a konkrét észlelhetőség birodalmában, élőnek érzem olykor őt és máskor meg rosszabb napjaimon magamat is halottnak gondolom vele együtt, mintha tán átmentem volna abba a világba ahol, ugyanúgy kiváltságom őt követni mindenhová, mint életében. Végtére is mire való az alkotó képzelet, ha még ennyit se tudna?
A művészet megpróbál értelmet adni az érthetetlennek azzal, hogy földi körülmények között megkíséreli érzékelhetővé tenni a végtelent, a halhatatlant. Modellezni próbálja a teremtést azzal, hogy különféle anyagok segítségével alakot ölt benne minden, aminek nincs anyagi formája és megjeleníthetősége. Az alkotó, aki erre a csaknem lehetetlen feladatra vállalkozik, nem kisebb nehézséggel néz szembe, akkor se, ha értelmezhető helyet szeretne kijelölni magának a létben, ha tevékenységét ebben a materiális környezetben kíséreli meg szükségszerűnek feltételezni. Bárhonnan is nézzük, irreális talajon mozgunk minden próbálkozásunkkal, ha magunkat akarjuk megindokolni műveinkkel. Mindenkor, amikor ő még élt, de ma tán még inkább, nagy képzelő erő kell ahhoz, hogy el tudjuk hinni, szükség van ránk valahol, valamilyen szegletében a mögöttes létnek és azokra a művekre, amit egész életünk végeredménye képen felkínálunk a világnak önmagunkból. A lehetséges és lehetetlen egyetlen ösvényt képez ott, ahol tán várják azokat az alkotásainkat, amelyekkel hitünk szerint segítünk gazdagabbá és élhetőbbé tenni a puszta és dísztelen realitásokat.
Nincs abban semmi különös, ha azon a képzelet szülte sétányon olyan sok lábnyom tarkítja a földet, mintha valami titokzatos jelrendszer lenne bele vésve.
Én mindig azt gondoltam, hogy a művészet az összekötő e két szó között, amelyik önmagában is egy-egy világot jelez. Magamban a lehetségest és a lehetetlent fogalomszónak nevezem és csupán képzelő erő kérdése, mennyi mindent lehet mögéjük gondolni.
Az alkotói fantázia hatalmasra tudja bővíteni a lehetségest, és segíti reménnyel megtölteni a lehetetlent.
Azt is megkockáztatom, ha e könyv lakóira D.- re , G.- re és E.-re gondolok, hogy szellemi síkon alig létezett számukra lehetetlen. Magam pedig, aki épp D. életbe tartásával foglalatoskodom, hogy megkísértve a lehetetlent, a saját életemet lehetségessé tegyem, talán én, én vagyok, aki ezen az úton a legtöbbet jár, kel. Ez a könyv fogja eldönteni számomra, vajon milyen sikerrel?
„Legyen az Élet számunkra alkalom, kiváló alkalom a Munkára” mondta D. Legyen a Munka számunkra lehetőség, remek lehetőség az Életre, mondom én.
Ha jól meggondolom, a végeredmény mind a két esetben művészi produkció és talán még a minősége sem függ a két alkotó hozzáállásának különbözőségétől, ám annak a személyiségére, aki megfogalmazza a művet, tökéletesen más hatást gyakorol maga a folyamat, mert a munka szerint élni az mégsem ugyanaz, mint az élet felől állni a munkához.
„Én, mindig a Művészet felől közelítettem az Élethez, ami teljesen ellentétes eredményekre juttatott engem, mint ahová azok érkeznek, akik az élet felől igyekeznek a Művészethez” mondta nekem D. egy alkalommal.
Az ő célja mindenkor a Mű volt és semmi különös nincs abban, ha csupán az határozta meg évei számát. Vele szemben én élni próbálok a munka által és minden sor, amit leírok a hozzá vezető út egy porszeme. A munkát illesztem be az életbe, hogy élhető legyen, míg ő az Életet helyezte bele az alkotásaiba, mert csupán így gondolta jogosan birtokolni a létet. Ezért gondolkodom a saját életemre és halálomra nézve teljesen másképpen, mint ő, mert az én filozófiám szerint, amelyben a lelkem mélyéig hiszek, számomra a saját személyiségem és életem teljessé tétele a cél.
Minden írásomban azon igyekezem, hogy amit ezen az úton képes vagyok tanulni, azt megfogalmazzam, munkáimban rögzítsem, az éppen már elért és szavakban foglalható szellemi telitettségem fokán. A tanulni vágyó, mindent befogadni képes mester élénksége munkálkodik bennem is, mint D.-ben, a cél azonban, ma úgy érzem, ellentétes irány felé mutat. Ha D. életének középpontjában a Mű volt, mint azt már fent leírtam, akkor teljesen normális az, hogy semmilyen oka nem lehetett tovább élni, amikor úgy érezte megalkotott mindent, amire képes volt, megszőtte mondandóit és üzenetei, amelyeket szőnyegein ábrázolt, megfogalmazódtak.
Az én célom saját személyiségem tökéletesítése műveim segítségével, mert írásaim, mint jelzések szerepelnek azon az úton, amelyen egyre érettebb és telitettebb lelki állapotaimat általuk igyekszem rögzíteni. Munkáimat használom arra, hogy értelmezzem, mindazt a felvetődött kérdést és problémát, amelyekkel életem különféle szakaszaiban szembe kellett nézzek, hogy megoldásuk által teljessé tehessem személyiségemet.
Nem arról beszélek én, hogy létezik abszolút értelemben tökéletesség: abban vagyok biztos, hogy mindenkinek van egy hozzá mérten tökéletesen telt állapota, amikor nem kínozzák kétségek többé a hogyanra és a miértre vonatkozóan. Ez a végső, mondhatnám Buddhai állapot, amikor már nincs meg az a mozgás a személyiségen belül, amelyik újabb alkotásokat hozhatna létre, nincs többé kíváncsiság sem, a még megtanulhatóra. Ekkor a felelősség igenis letehető már, hiszen magunkhoz mérten kiteljesedtünk műveink segítségével.
Úgy érzem, hogy a kezdetektől, ösztönösen akár összes alkotásunkat mozgathatja a távozás vágya is, mert az én olvasatomban a cél: nyugodt lelkiismerettel, minden tőlünk telhető megtétele után kiérdemelni a természetes elvonulást a létből.
Amit D. önmaga határozott meg, saját belátása szerint, de mégsem természetes körülmények között, arról én úgy gondolom: magától fog bekövetkezni, erőszakmentesen, de tökéletesen szerves részeként az egésznek, amelynek a teljességéhez én a saját életem telitettségével tudok hozzájárulni.
Ha D. alkotói énjét úgy kívánta kiterjeszteni a nemlétre, hogy megkísérelte saját akaratát oda is kiterjeszteni, én vele szemben úgy érzem: teljessé tett személyiségem, bár sokkal szelídebb módon, de mégis ugyanúgy részévé válik majd az egésznek, mint az ő életműve, de anélkül, hogy akaratommal illetéktelen területre kellene lépjek.
Ahol ő személyes énje helyett a teljes életművét ajánlhatja fel, mivel abban testesült meg mindene, én műveimmel és az életem legapróbb személyes részleteivel megindokolt önmagamat szeretném felkínálni. Ezért én jogosnak éreztem mindenkor, élni az élet lehetőségeivel, amíg ő az egész teremtett világot a műtermének, életét munkalehetőségnek, az alkotást léte indokának tekintette.
” Az egyetlen alibi a létezésre számomra a munkám” mondta ő. Ebben soha sem volt tagadás, vagy az élet elvetése, csupán mindent, ami elérte: örömet és szomorúságot, kétkedést és csodálatot az éppen készülő mű szempontjából olvasztott magába, használt fel, jelenített meg. Minden művének ilyenformán hatalmas tétje volt: élet halál kérdése, ahol ő mindenkor, amikor alkotott, megnyerte az életet és ellenállt a halál csábításának, mert mint sokszor mondta: a tét nélküli játszmák őt soha sem érdekelték. Valami különös módon szinte mohón kedvelte a kockázatot, az új ösvények veszélyeit. Kereste a nehézségeket, hogy megoldja őket és érezze erejét. Mindig a járatlan úton ment az ismeretlen felé.
Az összes munkájára feltette mindenét, és szinte az utolsó percig úgy dolgozott rajta, hogy az ő játszmája végig kétesélyes tudott maradni és a tét a teljes élete volt. Soha nem volt hamiskártyás, nem tudta titokban a végeredményt, és minthogy így folyamatos életveszélyben alkotott, a teljes lelki nyugalma annyira munkája részévé vált, hogy időnként minden külső kommunikációra képtelen volt a befelé figyelés bűvöletében.
Egy igen különös beszélgetésünk jut most hirtelen eszembe, amit azért idézek fel, mert kiválóan világít rá, mennyire különböztünk egymástól és milyen fantasztikusan összetartoztunk mégis.
„Bennem még az életösztön is csupán a munkában működik – mondta nekem D. –mert az életben aligha lehetne engem annyira megijeszteni, hogy rémületemben talpra ugorjak. Ám, amikor egy új munkát elkezdek, akkor halálos fenyegetettséget érzek a feltételezésre, hogy hiába várok arra a valóságos pillanatra, amikor világossá válik előttem mit, hogyan kell tennem. A legteljesebb feszültségben, lélegzet visszafojtva figyelek valami különös sugallatra, amelyik, bár általam fejeződik majd ki, nem belőlem ered mégsem. Többet tud nálam, hiszen ő lesz az, aki mindent feltár előttem, túl mutatva rajtam. Abban a pillanatban, amikor mellém lép, úgy talál bennem életre a legújabb munkám, ahogyan csak egy angyal tudna hosszas várakozás és töprengés után, hatalmas biztonsággal és lendülettel szárnyra kelni és eggyé válni az éggel! Ez aztán az igazi repülés és mivel én nem érhetem be kevesebbel, addig várok, amíg el nem érkezik az ő ideje, hogy együtt szálljunk. Nem mérlegelhetek, mennyit engedjek át magamból neki, hanem habozás nélkül mindenem az övé, amit kér, amennyit el akar venni belőlem, mert ilyenkor érzem igazán, hogy lehetőségeim kimeríthetetlenek, képességeim határtalanok, arra, hogy megértsem, megfogalmazzam, azt az üzenetet, amelyik meg fog jelenni az én eszközeimmel, de az ő akarata szerint a következő munkámon.
Ekkor már csak a hozzá vezető, az őt beteljesítő út van, mert abban a faliszőnyegben, amelyet így szövök meg, pontosan úgy válik majd minden élővé, ahogy az én életem egyenesedik fel benne, mint áldozat.
Éghet a máglya! Bármikor porig égek egy munka kedvéért, hisz azt is tudom: egyikünk sem érheti be kevesebbel! Nincs alkudozás, nem védhetem önmagamat, mert valódi életveszély nélkül nincsen, érzésem szerint igazi alkotás.
Velem ellentétben, te olyan vagy –mondta D. hosszú szünetet tartva monológszerű fejtegetésében – mint aki folyamatosan kísérti a tüzet, de máglyára soha sem menne. Bármit írsz, nem mész el a végsőkig semmiben. Úgy próbálod megkímélni önmagadat, hogy írás közben takarékoskodsz az erőiddel, és kikerülöd a valódi szenvedések szakadékait. Mindig visszatartasz magad számára valamit, ha egy írásodba bele kellene áldozzad mindenedet! Veled semmi sem történik életre-halálra, hanem szépen, nyugodtan építkezel azokból az elemekből, amelyeket képességeid szerint kezdettől fogva birtokolsz.
A te életműved épületében, minden írásod egy nagyon, nagy gonddal, sőt csodásan berendezett szoba, ahol tűz csak a kandallóban ég, de a ház soha nem gyulladna fel, még véletlenül sem tőle! Így válik az élet is számodra egy fantasztikusan lakható házzá, amit a munkáiddal, az írásaiddal te ragyogóan berendezel. Ha majd minden szépen a helyére kerül ott benn, akkor készen lesz a te életműved, és minden kerek lesz benne.
Ezzel szemben én, minden szőnyegembe bele teszem, amim csak van, hogy egy –egy munkám végére teljesen nincstelenné és hajléktalanná váljak. A legteljesebb hontalanság állapotába kerülök, amikor befejezek egy szőnyeget, mint akinek se lakása, se létformája, se szokásrendszere, se kapaszkodói. Életem is csupán annyi marad, amennyi arra elég, hogy a következő munkám újra talpra tudjon állni a segítségével. Ha elég készséges vagyok és megfelelően érzékeny, akkor úgy szabja meg majd a feladataimat, hogy azt is megmutatja, ki vagyok én, hisz pontosan olyannak teremt meg minden új munka engem, amilyenre szüksége van ahhoz, hogy létre tudjon jönni. Ennél jobb tükör nem is kell, magamra ismerek benne, mert ő is mindenkor rám ismer, amikor kiválaszt és megfelelőnek ítél, ahhoz, hogy megszülessen általam.
Amiről beszélek egyáltalán nem minősítése a te írásaidnak, hisz azokban te is hatalmas kockázatokat vállalsz: mint aki alkoholtilalom idején bátran iszik, de mi köze van ennek a valódi életveszélyhez? Az egész barátságunk alatt (nyilván nem létezik múlt idő ebben a kapcsolatban) te az én kockázataimnak a tanulságaival, az én lendületeimmel és az én máglyáimmal próbáltad ki milyen érzés az életveszély. Örülök annak, hogy közvetíthettem feléd azokat az érzéseket, amelyekből te jól, sőt remekül írod a könyveidet. Cserében mindig ott voltál, ha kellett, hogy egy- egy végsőkig kiélezett helyzet után, romjaimból összekaparj és összeforrasszad a csontjaimat, ha rászorultam. Tulajdonképpen nem két személy vagyunk, hanem egy lény kétféle lehetősége jár bennünk egymást kiegészítve. Attól félek mégis, hogy a művek elárulják, meg tudtál-e halni értük, vagy mást küldtél-e ki magad helyett a csatamezőre?”
Ha visszagondolok erre a szinte monológszerű fejtegetésre, az is eszembe jut, milyen képtelen feladat lett volna vitatkozni vele. Nem is azért mondta el a gondolatait, hogy róluk bármilyen ellenvéleményt meghallgasson, hanem azért, mert egyszerűen szüksége volt időnként arra, hogy hangosan gondolkodjon előttem, mint talán egyetlen tanúja előtt, akinek a segítségével, egy képzelt tükörben, időnként mégis csak megszemlélte önmagát.
Csak látszólag beszélt ilyenkor énrólam, még ha sokban igaza is lett volna, ha így vélekedik, valójában ezzel a szembeállítással saját elhivatottságát erősítette meg előttem, azzal, hogy ilyen szenvedélyes képekkel érzékeltetve foglalta szavakba minden indokát. Mint egyetlen bizalmasa, szívesen vállaltam ellenpéldaként önmagamat, mert jó érzés volt nekem, hogy ha bár kissé negatív szerepben, mégis segítségére lehettem abban a párbeszédben, amelyet önmagával folytatott.
Tévedés lett volna azonban saját részvételemet ebben a tekintetben túl nagyra értékelni, mert eszköz voltam csupán a szemében ilyenkor, valamiféle különös tükör, amelyben a sajátmagáról kialakult képet alkalmanként mégis pontosította. Olyan keveset jelentett számára a külvilág véleménye, hogy lehetetlen lett volna, bárkinek ezen a téren befolyásolnia.
Magánemberként, nemhogy tetszeni, még látszani sem vágyott. Puritán volt, nem csak megjelenésében, de a szó szoros értelmében a lelke mélyéig. Időnként az volt az érzésem, hogy annyira erős az elrejtőzés vágya benne, hogy szinte még művei számára sem kívánt elismerést. Soha nem várt, de nem is fogadott el semmilyen művészeti díjat, mert a külvilág megerősítésére egyszerűen nem volt szüksége. Mindig úgy érezte, hogy elköteleződne, szabadságában korlátozottá válna, ha művészi szuverenitását, valamilyen módon összefüggésbe lehetne hoznia külvilág jutalmaival.
Pontos képe volt önmaga értékeiről és kívülről azon lendíteni nem lehetett, sem rontani rajta. Sem a munkájára, sem külsejére nem volt célszerű elismerő szavakat mondani, bármilyen indokolt is lett volna. Ma is előttem van, ahogy türelmetlen kézmozdulattal, ingerülten hárítja el, nem csak a dicséretet, ami időnként kifejezetten dühítette, de a legkisebb elismerést is! Mintha a bírálat és a helyeslés joga egyedül őt magát illette volna meg.
Sokszor éreztem úgy, hogy mindaddig, amíg át nem adja egy-egy faliszőnyegét a közönségnek, annyira a magáénak érzi, hogy egyedül akar örülni annak, ha sikerült megfogalmaznia, amit eredetileg elképzelt és tanuk nélkül kívánja ostorozni önmagát, ha azt érzi kudarcot vallott valamilyen elgondolásának ábrázolásával. Sokkal keményebb bírálója volt saját művészetének, mint bárki kívülálló lehetett volna, mert egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel önmagával, ha munkája végeztével nem azt látta a kész szőnyegen ami az eredeti elgondolása szerint meg kellett volna ott jelenjen. Az az érzésem ma is, hogy azok a nagyon intim pillanatok az életében, amikor elkészült egy-egy faliszőnyegével, annyira szorosan még az éppen esedékes munka részei voltak, hogy a folyamat, amelyik az első felvető szál rögzítésével kezdődött el, csak jóval azután ért véget a számára, amikor a kész munkát levágta a szövőszékről.
A legintimebb, legzárkózóbb időszakok után én voltam mindig, akivel először megbeszélte az éppen elkészült gobelin, friss tanulságait, talán azért, mert engem semmilyen téren nem érzett idegennek és abban is megbízhatott, hogy úgy beszélhet hozzám, mint önmagához.
Különös realitás érzékkel, képes volt egy kívülálló objektivitásával magyarázni nekem, mennyiben sikerült, vagy nem sikerült elképzeléseit megvalósítania éppen befejezett munkáján.
Nagyon kíméletlenül tudta bírálni önmagát, mintha idegenről beszélne egyes szám harmadik személyben. Soha nem úgy mondta, hogy ezt vagy azt jól, rosszul oldottam meg, hanem, mintha az alkotó távol állna tőle, vagy egybe olvadva az elkészült munkával bíráló szemei előtt ketten lennének kénytelenek a felelősséget viselni, bármi is történt. Lelkesedett és dühöngött, szidta és dicsérte őket, olyan szenvedélyes szavakkal, hogy szinte elviselhetetlen volt a feszültség ilyenkor körülötte. Ebben a periódusban, hogy a helyzet valahogy feloldódjon, már szinte elvárta tőlem, hogy a vele ellentétes véleményt az általa meghatározott szabályok szerint, de teljes művészi felelősségemmel képviseljem.
Igen nagy óvatossággal vettem a védelmembe egy- egy új művét ilyenkor az általa rám osztott szerep szerint. Minden írói tehetségemre szükségem volt, hogy az ő határainak figyelembevételével, úgy fogalmazzam meg ellenvéleményemet, hogy azzal segítsek feloldani a feszültségeket, amelyek minden befejezett munka után rátörtek és elviselhetetlenné fokozódtak. Pontosan annyi dicséretet mondhattam az elkészült mű védelmében, amennyit még elfogadhatónak ítélt, elvei feladása nélkül. Feszült figyelemmel, szinte minden szónak jelentőséget tulajdonítva, még a hangsúlyokat is mérlegelte. Lehetetlen volt megtéveszteni, annyira pontosan működtek az ösztönei nem csak a munkájában, hanem minden belső rezdülésében is, és azokra épp oly kritikusan figyelt, mint a szőnyegeire.
„Nagyon jól lehet érezni, hol van a határa a jogos tetszeni vágyásnak, és mikor válik mindez öncélú tetszelgéssé. Az utóbbi mindig hatalmas belső bizonytalanságot takar. Minden jogos, ami az alkotáshoz kellő jó érzést és atmoszférát előállítja, de nincsen semmi okom arra, hogy magamat a külvilág szeretetén, munkáimat meg laikusok véleményén keresztül értékeljem.
Bizonyos fokú művészi megerősítésre szükség van, erre legalkalmasabbak az egyéni vagy csoportos kiállítások, ahol lemérhető, hogy a többiekhez viszonyítva, eltávolodva a műterem nagyon szubjektív légkörétől, végül is milyen hatást keltenek eddig csupán általunk dédelgetett munkáink. Valahogy ilyenkor értékére helyeződik minden, bár azt hiszem, ezt soha nem lehet elmondani egy műről a saját korában. Művészi énem teljességét azonban attól nem tehetem függővé, hogy mint magánember szerethető vagyok-e? Ezért teljesen felesleges is személyes kontaktusba kerülnöm a közönségemmel, mert ha erre vágytam volna, biztosan színésznek állok. Egyéni megítélés kérdése, talán jellemző is mindenkire, milyen közegre van szüksége ahhoz, hogy az alkotás feltételei meglegyenek. Művészi korszakonként és művészenként néha több, időnként kevesebb elismerés kell kívülről jöjjön.
Még ha időnként bele is pillantok, az eszközként használt tükör üres marad, ha ellépek előle. Egy idő után azt hiszem, egyre kevesebbet kell nézegessük magunkat a külvilág tükrében és egyre többet saját munkáinkban.
Végül már csupán ott létezünk majd, míg el nem megyünk szép lassan a magunk teremtette világ ösvényein, mint Vu Tao-Ce a kínai festő, aki soha sem halt meg, csupán eltávozott azon az úton, amit önmaga festett. Talán addig hátrálok majd, a fal felé, ahol szőnyegeim függnek, míg bele nem olvadok, a magam által szőtt színek, motívumok és mintázatok közé. Micsoda boldog formája lenne ez az átlényegülésnek, a tárggyá válásnak!”
A legkülönösebb az volt, hogy a szavai is, mintha szőnyegek lettek volna, rögtön képpé alakultak amint elhangzottak. Furcsa elvontsággal beszélt, számára nyilvánvaló, különös belső kapcsolásokkal. Amit mondott, elég absztrakt lehetett annak, aki nem szokta meg a nyelvezetét, én azonban, aki fiatal kora óta ismertem őt, kevésből is megértettem, és még így is képes voltam elejtett szavakból, fél mondatokból tanulni tőle, jobban, mint bárki mástól.
„ Ha pontosan tudjuk, hol lakik az Isten, nem kell naponta felkeressük, hogy megbizonyosodjunk róla” – hangzott D. odavetett mondata egy olyan pillanatban, amikor nehéz lett volna összefüggést találni a helyzet és a mondat értelme között. Még nekem is, aki megszoktam tőle, hogy különös, nem várt csatornákon furcsa gondolatok érnek el hozzám, hosszú időbe tellett, amíg végre felfogtam, mit is jelent ez a talányos mondat: Isten ( vagy nevezzük bárminek) pontosan ott lakik, ahol műveink születnek, ezért nem kell naponta felkeressük, mert jó időben meg fog jelenni bennünk, hogy megmutassa önmagát a munkáinkban. Az egyetlen feladatunk ilyenkor, hogy hagyjuk dolgozni magunkban, mert itt már be kell lépjen a művészi alázat a nagyobb erő előtt, itt már belép az eszközzé válás, valami olyan cél érdekében, amelyet ha eleinte nem is látunk tisztán, mégis képességeink szerint megpróbálunk megérteni.
Ki mennyit szán rá önmagából, azt hiszem ez sok mindent eldönt, de vannak akik nem választhatnak, ezekhez tartozik D. E. H. és G. akikről ez a könyv szól.
Ők voltak azok, az „elvarázsolt gyerekek” akiktől nem kellett megkérdezni hajdanában, hogy mivel fognak „nagy” korukban foglalkozni, mert már akkor is azt tették, ami egész életükben csupán csak folytatódott. Ők voltak azok, akiket le se lehetett beszélni róla, akikből ki sem lehetett verni, akik már gyerekkorukban sem voltak „ kiskorúak”.
Az ilyen gyerekek, azzal kelnek és azzal fekszenek, arról beszélnek, ami már akkor a szó szoros értelmében magához rántja, foglalkoztatja, megbabonázza őket, kitölti minden percüket. Iskolát és gyerektársaságot kerülnek érte, félreeső zugokban lopva töredék verseket írnak, amelyeket gyors mozdulattal rejtenek el, ha valaki közeledik feléjük. Titokban a legkülönfélébb álmokat szövik, minden lehetséges megjelenítési formát felhasználva, az összes elképzelhető anyagban, ami a kezük ügyébe kerül, vagy amit sikerül megkaparintaniuk.
Minden könyvre, papír fecnire írnak, rajzolnak, semmilyen felületet sem hagyva üresen.
Tevékenykedéseik útját szekrényből kilopott, végzetesen átszabott anyai ruhák, frissen festett falak vidám jelenetei, szoborrá faragott bútorlábak, motívumokkal feljavított asztallapok szegélyezik.
„Amikor nem volt éppen hová rajzoljak, akkor minden szabadon levő testfelületemet telefirkáltam. Napokig járkáltam azután, feldíszítve azokkal a különféle jelenetekkel, amelyeket lemoshatatlan tintával a térdemre rajzoltam” – mesélte D.
Egy festő barátomat „pályája legnagyobb csalódása” akkor érte, amikor gyerekkorában magára maradva pár napra, az időt arra használta fel, hogy szinte éjt nappallá téve dolgozzon egy falfestményen, amellyel úgy érezte, sikerült megtörnie a frissen festett nappali szoba monotóniáját. A hazatérő szülők viselkedésénél hálátlanabb közönség reakciót soha művész még nem élt át.
Az ilyen gyerekek a deviánsok, a félrehúzódók, a kezelhetetlenek, az álnok
„Rontó Pálok”, a kártevők, a mások, pedig csupán arról van szó, hogy valami belső utasítás szabja meg már abban a korban is számukra a törvényt, más parancsokat diktál nekik a szellemük, attól a pillanattól szinte, amikor megszületnek. Nekem úgy tetszik, eleve ezzel az elhivatottsággal jönnek világra, szinte készen, a végletekig elszánva arra, hogy keresztül vigyék, amit elgondoltak.
Ismertem egy fiút, aki alig 2 évesen már annyira ki volt éhezve a zenére, hogy lefüggönyözött ablakok mellett, nappali sötétben 5-6 órán keresztül hallgatta anélkül, hogy szólni lehetett volna hozzá. Olyan érzésem volt, mintha egyszerűen folytatna valamit, amit jóval korábban, még a születése előtt kezdett el, és most csupán abba kellene belekapcsolódjon minden kényszer nélkül, a legteljesebb természetességgel. Mintha egy dallamot hallgatna, amelyik nem ezen a világon kezdődött el a számára.
A zene kerek és berendezett életet biztosított neki, megadva mindent, amire már gyerekkorban múlhatatlanul szüksége volt. Semmilyen felelős szülői szeretet nem tudott volna zene nélkül elérni ilyen kiegyensúlyozottságot nála.
Itt jegyzem azt is meg, hogy nagy különbség van a folyamatosan firkálgató és kornyikálgató, szerepelni vágyó gyerekek, és a valóban ezekre a hivatásokra születettek között, mert szinte minden ember gyerekkorában valahogyan művész, de csak kevesen tudatosítják ezt magukban később, felvállalva a nagyon korán megmutatkozó, egyre növekvő nehézségeket, ami választott hivatásuk és a külvilág felől éri őket.
A legtermészetesebb vízválasztót egészen biztosan a művek jelentik, amelyeknek létrehozásáért maximális felelőséget kell vállalniuk, és ha nem is érzem helyénvaló szónak az áldozatot, akkor is azt kell írjam, minden lemondásra készen kell lenniük érte, kizárólag az ő igényei szerint rendezve be az életüket.
Abban az időben, amikor az alkotás szinte magától értetődő az ilyen, elhivatott gyerekek életében, soha nem a produkcióval vannak problémáik, mert az még akkoriban kétségek nélküli létformát jelent a számukra. Konfliktusaik a külvilággal, a szülőkkel, a társaikkal adódhatnak, mert igen korán rá kell ébredjenek, hogy ami számukra természetes, az a többiekben, akik őket körülveszik, visszatetszést kelthet, esetleg értetlenséget szülhet.
D. különös szavai jutnak ennél a pontnál eszembe, aki talán gyermekkorából hozta azt a meseszerű hasonlatot, amellyel megszemélyesítette az alkotás különböző fázisait:
„Ahogy elgondolkodom egy mű létrejöttén, úgy érzem számomra az alkotás folyamata 3 részből áll, 3 megfoghatatlan lény segíti bennem munkám keletkezését: Amikor elgondolok valamit, lelkileg teljesen képlékeny állapotban, először én a Médium vagyok, akit minden elér, átjár, meggyötör, aki fogadóképes minden benyomásra, ami feléje érkezik.
Ez tán gyötrelmes is néha, de azért kellő gyakorlattal már ilyenkor elönti az embert az öröm érzése, mert a második fejezet a Varázslóról szól, aki az észlelteket átalakítja, átvarázsolja, művekké teszi, tudatosítja. Ez a legnagyobb koncentrációt igénylő valójában kissé eszelős lelkesedés ideje is egyben, amikor az embert soha nem reprodukálható és le nem írható szárnyalás keríti a hatalmába biztos tudatában annak a téveszmének, hogy amit most átél azt soha senki még nem érezte, és ami itt most keletkezik az a csodák világába sorolandó szuverén műalkotás!
A harmadik résztvevője ennek a folyamatnak a Mágus aki csak látszólag azonos a Varázslóval . Valójában Ő felelős a műben levő, tudatalattit befolyásoló megfoghatatlan mágikus mondanivalóért, azért, amelyik képes munkáink által nélkülünk is tovább hatni, talán akkor is, ha már régen nem élünk. El sem tudnám különíteni őket, mert ők hárman öltenek testet egyetlen műben, és a mindenkoriban, amelyik általam születik meg, kap életre, olyan módon, hogy keletkezése bűvöletében nincs tekintettel rám, igénybe veszi mindenemet.”
Milyen jól ismertem én is ezeket a létező fázisait az alkotásnak, mert minden írásom kezdetekor úgy hívogatom magam felé a szavakat, mintha részese lennék valamilyen varázslatnak, hogy azután szinte önmaguktól írják le a kezdő sorokat bennem. Milyen hatalmas figyelem, mekkora érzékenység kell ahhoz, hogy meghalljam azokat a neszeket, amelyek hangokká, szavakká formálódnak, majd, mint leírt képek megjelennek előttem, látvánnyá emelkednek általam. A gondolat képpé válik, amikor leírom, a szó ennek a képnek a része, a gondolathoz képest elvont motívum, de soha sem annyira absztrahált, mint a szőnyegen, a festményen megjelenő!
Minél több fázison kell átkelnie az eredeti alkotói szándéknak, befogadása úgy érzem, annyival bonyolultabbá válik, mert átfogalmazása által veszít a közvetlenségéből.
Ki, mit magyaráz azután bele, a saját személyisége szempontjai szerint, az sokkal szabadabb és szubjektívebb, mint egy írásműnél.
Ha valamit elolvasok, akkor többé-kevésbé azt értem, amit az író szándékai szerint sorai jelentenek, mert a leírtak gondolat közeliek, és jó eséllyel, egy nyelvben a szavak azonosan érzékelhető tartalmakat hordoznak, ha valaki megfelelően érti azt a nyelvet. Nem ilyen egyértelmű, sőt egyáltalán nem meghatározott, az ábrázoló művészetek nyelve, mert egyrészt a művész jelzésrendszerében is minden belső fogalomhoz más látvány társul, másrészt viszont a néző magyarázatai sem indulhatnak ki másból, mint saját szubjektumából, vagy egyéni szokásrendszeréből.
Jól van ez így, mert ha sablonok szerint kiismerhető lenne egy műalkotás, akkor szép lassan az egyéni művészi produkciókat felválthatná az irányítható technikákkal előállított művek világa. Ezért érzem én mindig nagyon nyomorúságosnak a művek elemzéseire történő összes kísérletet azon a ponton, amikor már a megmagyarázhatatlant próbálják értelmezni.
A kész könyv, a kiállított kép, vagy szobor természetesen mindenfajta értelmezések tárgya kiszolgáltatottja és kiszolgálója lehet, de azok a fázisok, amelyekben létrejött, csupán a művészre és a benne megvalósulni akaró, őt teljes valójában igénybevevő, magasabb rendű alkotói akaratra tartoznak.
Művészek személyes életében, a legnagyobb problémát a létrehozásra váró mű jelenti, annak stádiumai és buktatói. Alkotás közben mindnyájan tökéletesen kiszolgáltatottak vagyunk a Műnek, amelyik átveszi az uralmat felettünk azért, hogy megszülethessen. Nincs benne kímélet, sem tolerancia, sem irgalom a létrehozó iránt. Az Ő törvényei uralkodnak, messze túl feszítve az emberi teljesítő képesség határait éjjel és nappal. Figyelmen kívül hagyja táplálkozási, alvási és egyéb szükségletek szokásrendszerét. Koplaltat, virrasztásra ítél, asztaltól felállít, ágyból kivet, emberi kapcsolatokat tép szét és köti össze alkalmilag, semmivel sem törődve, ami nem Ő, Ő, és Ő! Mindenkinél és mindennél nagyobb és erősebb parancsokat ad ki.
Zsarnoka annak, akitől megvalósulását követeli és, akit végtére is eszközévé, rabszolgájává, akarata végrehajtójává emel, vagy süllyeszt aszerint, hogy kivel van dolga.
Bár ezen a téren, minden művész különböző, azok számára, akiknek a munka tölti ki életük nagy részét, közvetlen és intenzív hatása kiterjed a környezetre, családra, barátokra. Szinte kivédhetetlenül rángat, kockáztat mindent. Egyetlen hozzáállás ilyenkor a kívülállók részéről az alkotó iránti tolerancia, mert aki egy mű keletkezésének bűvöletében él, az csupán a készülő munkához lehet alkalmazkodó, és ahhoz az erőhöz, ami azt létre akarja általa hozni. Jobb megoldás nem létezik ezen a téren, úgy gondolom, mint a külvilág maximális egyetértése és segítő kézsége, mert a legközelebbi hozzátartozó sem jogosult a készülő munkával szembe szegülve bármilyen választás elé állítani az alkotót, vagy azzal akadályozni egy mű kibontakozását, hogy személyes érzelmei felhasználásával éket próbál verni a művész és műve közé. Minden kapcsolatra nagyon nagy veszélyt jelent, ha abban valami gátolja a művészi szabadság szárnyalását.
Bizonyos értelemben, amúgy sem nevezhetjük a művészt szabad embernek, vagy önrendelkezőnek, csupán a készülő mű egyértelmű alárendeltjének.
Nincs ebben semmilyen ellentmondás, semmi rendkívüli, hisz akár akarja, akár nem, mindenképp követni fogja önként, szabad akaratából azt az ösvényt, amit az alkotás számára kijelölt. Ez az út sokszor elvezeti őt az emberi kapcsolatoktól a legtermészetesebb alkotói magányba, mert gyakran kiüresedik a levegő azok körül, akik korán reggeltől késő estig, olyasmivel foglalatoskodnak, amiben kívülről nem lehet segíteni, se részt venni, de még a közelében létezni sem, anélkül, hogy az alkotáshoz szükséges koncentrációt meg ne zavarná valami.
Úgy érzem azonban, hogy ezen a téren nagy különbség van a tisztán szellemi, vagy a fizikai és szellemi műalkotás között.
Minden művészeti ág e két dologból van összetéve, de az arányokon sok minden múlik. Az egyikben a szellemiek foglalnak el nagyobb helyet, más esetben az anyag szinte teljesen meghatározza a lehetséges mondanivalót.
Mintha az anyagban dolgozók, az élet más területein is türelmesebbek lennének, talán, mert tanult mesterségük miatt bizonyos fajta önfegyelmet nem nélkülözhetnek. Igen különös, toleráns lelkiállapot kell ahhoz, hogy az anyag kívánalmait és elvárásait figyelembe véve, hosszú-hosszú időre foglya legyen a művész egy zománcképnek, egy kődarabnak, gyapjúfonalaknak, fának, vagy rézlemeznek. Ilyenkor nem csupán az eredeti gondolat sürgető parancsai működnek, hanem az a sajátos ritmus is belép, amelyet a megdolgozásra váró anyag magának megkövetel, mert elképzelhetetlen munka közben bármilyen türelmetlenség. Ehhez a ritmushoz igazodva mindaddig, amíg el nem készül egy mű, az alkotójában is ki kell tartson ez a különös türelem.
„Fizikailag semmi sem olyan fárasztó, mint lélegzet visszafojtva követni egy ékszer, vagy egy zománckép útját, mert hihetetlen állóképesség kell ahhoz, hogy minden részletre figyelemmel, igen nagy precizitással szinte megszakítás nélkül képesek legyünk kitartani a befejezésig. Napok munkája mehet tönkre, ha megrezzen a kezünk, vagy túl nagy levegőt veszünk
egy–egy kényesebb tárgy elkészítésekor. Szellemileg a folyamat inkább üdítő, mert valahogy ez a kivételes figyelem felfrissíti az ember lelkét” magyarázta nekem egy ötvös barátom.
Az is lehet, hogy főként anyagban dolgozva és gondolkodva, kevésbé alattomos buktatókon megy át a művész lelkileg is, mint a leginkább szellemi síkon mozgók, ahol pl. hangban, vagy szóban fejeződnek ki a gondolatok. Minél anyagtalanabb éteribb, légiesebb, szellemibb, megfoghatatlanabb az a közeg, amelyben kifejeződik a művészi szándék, annál határtalanabb az a légüres tér, amelyet a belső figyelem, az alkotó körül megkíván önmagának.
D. a gobelinszövő és E. a szobrász az én szememben igen jó helyzetben voltak, mivel mind a ketten szellemi létüket, bár makacs és ellenálló, ám számukra jól ismert, maguk által választott anyagokon erőltették át és igen nagy örömöt érezhettek megmunkálásuk közben ha azok készségesnek mutatkoztak irántuk. Ez a tény látszólag megkönnyítheti két művész között is a kommunikációt, de mivel különböző művek megalkotása közben soha nem egyszerre érkeznek a munka azonos fázisaihoz, ez egyáltalán nincs így valójában. Amikor az egyik épp a megmunkálás boldogságának enyhületeiben, szeretné az egész világot magához ölelni, akkor a másik, semmilyen toleranciára, kommunikációra nem képes, mivel éppen művének valamely buktatójához érkezett, vagy csupán a tervezés, a kigondolás nagyon intenzív figyelmet igénylő kezdeténél próbálja összpontosítani az erejét azzal, hogy különféle módokon, minden rendelkezésére álló szellemi kapacitását, igyekszik mozgásba hozni.
Én mégis úgy érzem, hogy a kegyes sors a materiális anyagokkal, szinte jutalmat oszt, mert annyi boldogság, annyi kegyelem van különféle fonalak, fa, vagy kő tapintásában, érzékelésében és megsimításában, hogy úgy vélem, azon a ponton a nagy alkotó egészben, különös, örömre képes személyiségek csoportosulnak. Az is igaz viszont, hogy bár nagy kegy, ha a felelősséget bizonyos fokig átháríthatjuk az anyagszerűség természetes korlátaira, ez egyben buktató is, mert fennáll a veszély, hogy az eredeti elgondolás, annyi absztrakción megy keresztül, miközben a neki megfelelő anyag ellenállásán kell legyőznie, hogy eközben célt téveszthet, kezdeti szándékai befulladhatnak, meghalhatnak, frissességét elvesztheti.
Az alkotószellem materializálódása soha sem veszélytelen folyamat és ennek a kézműves művészetek művelői fokozottabban vannak kitéve, mint a kizárólag szellemi anyagokkal dolgozók.
Mindnyájan ismerjük azt a nehéz helyzetet, amikor az intuíció, vagy ihlet,
(nevezzük bárhogyan) ez a különös ködökből jövő, furcsa szerzet megkezdi helyezkedését bennünk, hogy erőnek erejével formát találjon önmagának. Az anyag alatt, valami anyagtalant kell elrejteni, de úgy, hogy az, kimondatlan maradjon, ne kerüljön át a nyelv tartományába, még gondolati síkon sem! Sejtelem-szerű legyen, még szavakban sem foglalható, nehogy azzal, hogy ábrázoljuk, mi magunk szüntessük meg! A képzelet határtalan, viszont, ami belőle elkészül, az határt szab önmagának azzal, hogy megvalósulása által földi léte lesz.
Hogyan kellene anyagba tenni az anyagtalan világ üzeneteit, úgy, hogy ne csorbuljanak az eredeti észlelések? Hogy lehetséges megfogalmazni valamit, amelynek pont az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy megfogalmazhatatlan, hogy abban a pillanatban, amikor bármilyen formában megtestesül, úgy változik át, a megjelenítése által, hogy az már többé nem ő? Hogyan lehet a tudatos alkotói szándékot elválasztani a tudatalatti esetleg véletlenszerű játékaitól? Egyáltalán: el kell-e választani, vagy hagyni, hogy a mű megalkossa önönmagát bennünk?
Gyakran megeshet, hogy a készülő műben átalakult gondolat teljesen más, még az eredetinél is jobb eredményt hoz, ámulatba ejtve alkotóját. Egyesek örülnek ennek a váratlan, szinte ingyen kapott, szerencsés végkifejletnek, ám D.- t minden változás kétségbe ejtette és meggyötörte, amit nem ő idézett elő tudatosan. Amúgy is folyamatos kétségek és kérdőjelek között élt, amíg készítette a szőnyegeit, mondhatni az utolsó öltésig. Alkatilag képtelen volt rutinból bármire, sem a munkájában, sem a személyes életében, hiszen az természetes függvénye volt az alkotásnak.
„ Ebben a folyamatban, mondta D.- egyszerűen nincsenek jó érzésekhez kikötözött időszakok, mert csodás pillanatok után szinte azonnal következhetnek a legvadabb kétségek és kétségbeesések szakadékai. Nem létezik rutin, nem nyugtathatnak meg eddig már sikeresen elkészült munkák, sem az önmagunkba vetett hit, mert ilyenkor nyomtalanul tűnik el minden segítség. A legelső érzésem, az, hogy teljesen képtelen vagyok bármit is létrehozni, mert kevésnek érzem önmagamat a feladathoz, amelyet magamra mérek, valamely sürgető és ellenállhatatlan belső parancsra.
Ha igazán ki akarok valamit fejezni, mentesen az eddig megszokottól, akkor le kell vessem, el kell felejtsem az összes hozzá kötődő előképemet, megszabadítva magamat minden védelemtől és kapaszkodótól. Csontig le kell meztelenedjek és ott kell álljak pőrén, hogy azután a készülő művel együtt önmagamat is képes legyek megszülni és felöltöztetni valami egészen új ruhába.
Kezdetben, amikor még hatalmas félelemmel éltem meg egy-egy új szőnyegem születését, ezt a kiszolgáltatottságot nagyon igazságtalannak éreztem. Minden munkám után vártam, hogy a következő élni tud majd az előző tanulságaival és megszűnik az a rossz érzés előbb utóbb, hogy a közelgő művel szemben védtelen vagyok. Miért nem szereztem az idők során legalább valami megnyugtató, egészen kis védelmet, egy kicsike kérget miért nem növesztettem tapasztalataimból az életveszély éles érzése ellen? – kérdeztem magamban.
Később, amikor már létformává vált számomra minden mozzanata az alkotásnak, kegynek tekintettem azt a tulajdonságomat, hogy képtelen vagyok rutint szerezni, mert így meg tudtam őrizni szakmai frissességemet és látszólag jól ismert anyagom számos meglepetését is javamra fordíthattam. Rájöttem, hogy ezekből a nem várt fordulatokból születnek azok az improvizációs lehetőségek, amelyek fantasztikusan gazdagítanak minden új művet.
Minden alkotás a tudatos és a tudatalatti összjátéka. Ezen a ponton azonban összecsap bennem az ösztönös alkotó a tudatos művésszel, mert bár a változásra és változtathatóságra nagyon nagy igényem van, csak abban az esetben érzem ezt jogosnak, ha én idézem elő, ha legalább tudatalatti síkon valahogy mégis az én beleegyezésemmel történik azáltal, hogy szabad akaratomból, magam engedek utat a véletlennek. A rutin hiánya miatt így is hihetetlenül védtelen vagyok, amikor egy új faliszőnyegbe kezdek, mert mindig elér az a különös veszélyérzet, amelyik nélkül nem létezik számomra művészi produkció. Mindenkor kockázatos repülésem az égig, képzelt szárnyaim ellenére, bármikor földre zuhanással végződhetik, hiszen ebben az állapotban nem tudok semmiben megkapaszkodni!
Ha valamit elképzelek, az csupán a váz ahhoz, ami azután felruházódik, kiteljesedik, végleges alakot ölt, mialatt elkészítem a leendő szőnyeg részletes tervét. Akkor még nem beszéltem arról az elképzelhetetlen feszültségről, amit akkor érzek, amikor a terv anyagba tevődik, fonalak és színek és formák egységévé válik és gyakran a szemem láttára cáfolja meg azt az eredeti nagyon részletes és koncentrált elképzelést, amiből kiindult.
Miközben kibontakozik belőlem a leendő szőnyegem és a külvilág számára megmutatja önmagát, számos meglepő fordulattal és kanyarral bizonyítja, hogy képes önálló életet élni.
Engem mindig felkészületlenül ér egy új gondolat megszületése és olyan síkos talajra vezet, ahol váratlanul lehetségessé válhat a lehetetlen, szinte tőlem függetlenül, előre el nem tervezetten, az ő saját akarata szerint. Azzal, hogy meg tud lepni engem, arra kényszerít, hogy mindig résen legyek, nehogy egyetlen kicsiny jelét is elszalasszam, mert csak így tudom megérteni a nem várt fordulatok üzeneteit, de ha már ez a szabadság önkénybe csapna át, időben meg kell állítanom! Van egy határ, ameddig minden improvizáció szívesen látott vendégként fogadható, de mégsem szabadulhat el végképp!
A tudatos és tudatalatti játékának legérdekesebb része, mindjárt a munkafolyamat elején van, amikor a gondolat, ez az éteri és kiszámíthatatlan, repülni tudó ködlény, megválasztja az anyagot és a technikát, a méretet, bennem és azt, milyen formában kíván alakot ölteni, mert attól fogva, hogy eldőlt, mi a legmegfelelőbb a számára, én már annak a kifejezési formának a keretei között gondolkodom róla.
Természetesen, határok között mozog a képzeletem, hiszen nem vagyok birtokában a művészet összes kínálkozó anyagának és lehetőségének, de a saját szakmámhoz kapcsolódóknak igen, és ez már kimeríthetetlen variációkat jelent a számára. Ilyenkor szinte tökéletesen ráhagyatkozom, hogy ő sugalljon mindent, hagyom, hogy megmutassa az irányt, szinte anélkül, hogy én részt vennék a választásában.
Mintha, különös lelkiállapotban ködös és sötét vidéken egy idegen autóba szállnék be, amit nem én vezetek, meg sem kérdve hová megy, hátha a véletlenben lesz a valódi cél? De hirtelen kinézve az ablakon meglátom kirajzolódni az utat a tájban és azt kiáltom menet közben: állj!
A volánhoz ülök, mert minden világossá válik, és ettől fogva én akarom meghatározni az útirányt. Ilyenkor jön el az a pillanat, amikor már nem engedhetek a véletlennek. Pontosan azt kell megvalósítsam minden eszközömmel amit ekkor már magam előtt látok a legkisebb részletéig.”
D. mindig, maga festette fonalakkal dolgozott, hogy pontosan olyan színeket kapjon, amelyeket előre megtervezett, elgondolt. A munkáival kapcsolatban egyszerűen semmilyen kompromisszumot nem ismert és bármire képes lett volna, hogy szőnyegein pontosan azt jelenítse meg, amit jó előre látott, vagy a képzelete ez a „repülni tudó ködlény” láttatott vele.
Számára a szín előállítása is, szerves része volt annak a tökéletes összhangnak, amely gondolataiban megjelent szőnyegeit összekötötte, a már elkészült műveivel. „ Ha eleve színezett fonalakból dolgoznék, akkor nem követhetném egészen pontosan azokat az utasításokat, amelyeket az eredeti gondolat sejtetet, majd diktált nekem – magyarázta – hiszen amikor még szinte el sem indult ez a folyamat, én már akkor észlelem a leendő szőnyeg színeit, a hangulatból, amelyből kibontakozni remélem.”
Ha történetesen festő lett volna, arra is képesnek éreztem, hogy határtalan makacsságában festékeket gyártson.
Amikor beszélgetéseinkre visszaemlékezem ebben a tárgyban, néha elgondolkodom azon, mi választjuk-e meg az anyagot és műfajt a mondanivalónkhoz, vagy amit ki kell fejezzünk, valamilyen neki megfelelő anyagba, megjelenítési formába erőlteti önmagát általunk? A művész keresi-e meg a témát és anyagot önmagának, vagy esetleg (ebben jobban hiszek) a Szellem művészt és anyagot választ, hogy kifejeződjön?
Ha a saját munkámra gondolok, az mindenesetre teljesen világos előttem, miként válogat az eszközökben, a színekben, a hangulatokban, hogyan vált formát kedve szerint a mindenkori mondanivaló, maga határozva meg, az írás terjedelmét, irányát.
Van olyan elképzelésem, amelyiket hosszan tudok csak kifejteni, több száz oldalon keresztül, de van tömör és rövid megfogalmazást igénylő, amiről más műfajban kell gondolkodjam. Időnként ellentmondást nem tűrve, bármennyire is próbálok prózai kereteimben megmaradni, valami különös módon a szöveg verssé alakítja önmagát, majd máskor a költészet határai tolódnak el a próza-vers irányába.
Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy fiatal grafikus barátom, aki arra a kérdésemre, hogy miért választotta a rézkarcot, ezt az elképesztően aprólékos, idő igényes, életet, idegeket felőrlő, szemet rongáló, türelmet próbáló technikát képei megalkotásához, a legtermészetesebb egyszerűséggel azt válaszolta: „Erre van hajlamom, nem én választottam, ő talált meg engem.”
Ez a fiú, élet és természet szerető, nagyon derűs személyiség, akiről szinte elképzelhetetlen, hogy felrúgva alap karakterének minden, látszólag meghatározó jellemzőjét, hónapszámra görnyed igen erős villanykörte fényénél, nagyítóval és karctűvel egy rézlemez fölé, a legteljesebb izoláltságban, távol az élettől, az emberektől és a természettől.
„Egy-egy nagyobb munka után – mondta nekem egyszer – mikor végre elhagyom a műtermemet, mintha valami pincebogár lennék, csak vonszolom magamat az utcán, a szokatlan fényben, hunyorogva. Azt is mondhatnám, csaknem újra meg kell tanuljak járni és beszélni. A szó szoros értelmében „fényévekre” érzem magamat a többi embertől”.
Mi mást gondolhatnánk ilyenkor, mint, hogy valamely tőle független, erősebb és nagyobb akarat munkálkodik általa és benne, őt csupán felhasználva, hogy saját elképzelését megvalósítsa?
Ez a kérdés mindig nagyon foglalkoztatott D. mellett átélt élményeim hatása alatt is, mert az ő segítségével ismerhettem meg azt a különös kiváltságot, amit azok élvezhetnek, akik gondolataikat a legkülönfélébb csodálatos anyagokból csalogathatják elő.
Számomra az az enyhület, aligha adatott meg, hogy kezembe véve egy fát, vagy követ, egy mesterség anyag-szabályai szerint, valamilyen nyugalmat leljek. Talán kegynek is tekinthetem azonban, hogy az én ereimben is mesteremberi fegyelmezettséggel csörgedezik a vér, és a szövegemet, mint anyagomat, ugyanúgy csiszolgatom, olyan műgonddal és türelemmel bánok vele, ahogy akár egy asztalos, vagy faszobrász tisztítja, csiszolja, polírozza a fát.
A szavakkal is ekként bánva szántam magamat arra a feladatra, hogy kísérletet tegyek belülről megvilágítani, azoknak a különös teremtményeknek a világát, akiknek alkotásai egy-egy kor értékmérői, jellemzői, jelzései lettek.
Ha D. nem száll el szinte a szemem láttára, egy más dimenzióba és tovább beszélget velem, hosszú erdei sétákon, padokon ülve, vagy télen a tűz mellett a szövőszék árnyékában, talán nem jutott volna soha eszembe, hogy szavakba foglaljam őt, E.-t, G.-t és a többieket. Különös köreiket egymás körül, a világ körül, de legfőképp és szinte kizárólag, munkájukkal átszőtt, átitatott, önmaguk körül, azon a szemüvegen keresztül láttatva meg mindent, amelyet a szakadatlan alkotói lét használni engedélyezett a számukra.
Mint megértő szemtanújuk, mint krónikásuk, magam is idomultam ehhez a létformához kissé, amelyik határt szabott ugyan az életüknek de mindent kétségtelenné tett körülöttük.
Időnként felrémlik bennem miközben róluk gondolkodom, hogy vajon nem kerülök – e önellentmondásban a saját írásomon belül, ha a könyv lakóit, valódi énjüknek megfelelően ábrázolom, mert rögtön szinte a fordítottját is elmondhatom róluk, attól függően, hogy mit kíván meg tőlük az éppen esedékes munkájuk. Igen, zártak voltak, ha kellett és nyitottak, ha arra volt szükségük, szigorúan ragaszkodtak eredeti elképzeléseikhez, de a végtelenségig improvizáltak nagy játékossággal, ha a készülő mű azt kívánta. Igyekeztek emberek lenni, férfiak voltak, ha kellett, és nők, amikor arra volt szükségük, mind a két nemet célszerűen használva önmagukban, de mindenkor és mindenek felett, művészek voltak, annyi különféle személyből összerakva, ahányra csak szüksége volt a Szellemnek, hogy műveit megalkothassa általuk.
Mikor D. meghalt, olyan érzésem támadt, hogy amit alkotott csupán az egyik vetülete fantasztikusan gazdag művészi énjének, mert a gondolatai, (amelyeket számomra megfogalmazott) voltak annyira fontosak, mint faliszőnyegeire szőtt üzenetei, amelyekkel, mint mondta: hitelesítette az életét. Mivel azonban szinte soha nem írta le őket, úgy érzem ezzel hatalmas felelősséget tett az én vállaimra, hogy helyette és rá emlékezve, megörökítsem szellemének szavakba foglalható részét, valahogyan életben tartva őt saját gondolatai által.
De nem ez az egyetlen okom, amiért felvállalom szellemi örökségének gondozását, hanem, mert úgy érzem, sőt egyre biztosabb vagyok benne, hogy maga a létforma, ami szerint élt a többiekkel együtt, szintén része ennek a hagyatéknak. Tegyük hozzá, üzenetei egy olyan hajdani világnak, amelyben még élhettek szinte steril elzártságban olyan művészek, akik számára azon kívül, amit alkottak gyakorlatilag nem létezett semmi. Ők voltak a megszállottak, a semmi másért nem létezők, az alva járók, a szellemi ámokfutók. Életük és elhivatottságukban vetett hitük kiemelte, de ki is vetette őket a körülöttük levő világból, amelynek utat mutattak ugyan munkáikkal, de soha nem alkudtak meg a kívánalmaival.
Talán azzal, hogy megkísérelem ezeknek a furcsa, nem szokványos szempontok szerint élő, különös teremtményeknek megvilágítani, szavakba foglalni sajátos belső lét okait, (amelyeknek a figyelembevétele nélkül, semmilyen megértésre nem számíthatnak a külvilágtól), esetleg segítségére lehetek mindazoknak, akik elvárják ugyan tőlük a műveket, de általános emberi szempontok szerint ítélkeznek felettük magánéletük látszólagos kuszaságát szemlélve. Talán D. és E. és G. különféle, érthetetlennek tűnő cselekedeteinek indokaiba belepillantva, több megértéssel alkotójuk iránt, csodálják majd képeiket, szobraikat és szőnyegeiket anélkül, hogy bármiben össze akarnák mosni őket önmagukkal.
Nem tudom, képes vagyok- e megértetni, hogy akikről ez a könyv íródott, minden személyes érzelmet, életük minden jó és rossz fordulatát, mint alkotó munkájuk részét élték meg és építették be a készülő műveikbe. Annyira hittek benne, hogy részei a nagy alkotó egésznek, hogy annak parancsai minden mást felülírtak az életükben.
Elgondolkodom néha, azon a kívülállóknak elképzelhetetlen szituáción, hogy e könyv mindegyik szereplője időről időre fel kellett függessze a magánéletét a készülő Mű miatt. Még azt is megkockáztatom, és egyáltalán nem járok messze a valóságtól, hogy szinte attól kellett engedélyt kérnie, hogy kísérleteket tehessen emberi érzelmekre, kapcsolatok építgetésére.
Az én szereplőim mindig a mindenkori alkotás szempontjainak figyelembe vételével döntötték el, ki a megfelelő éppen készülő műveik segítésére társként. A másik ember sokszor csupán, motivációként szerepelt az életükben, időnként, mint kiszolgáló személyzet, mint néma tanú, ideális ágytárs, vagy esetleg csak ágymelegítő hidegebb napokra.
Esetenként abban a bűvöletben, amelynek telítettségi fokát kizárólag a készülő mű valamely stádiuma szabja meg, a velünk együtt élőből átmenetileg Isten, alkalmilag rabszolga, homokzsák, imádott ihlető vagy gyűlölt idegen válhat. Felruházódik minden földöntúli, vagy nagyon is evilági tulajdonságokkal. Elvárhatók tőle a legnagyobb szélsőségek. Mindenfajta megnyilvánulási formát fel kell vállalnia, annak érdekében, hogy azokat az érzelmeket, amelyeket a munka szempontjai szerint át kell éljünk, valakin kipróbálhassuk.
Sokkal inkább elszenvedő lenne az, mint partner, aki vállalkozna e feladatra. Lehetetlen is ez a szerep, mert józan ésszel, elképzelhetetlen úgy érzem olyan ember, aki teljes intelligenciájával, felelősen az alkotás segítségére van, de ugyanakkor képes percek alatt a levegőnél is átlátszóbban semmivé válni. Minden neki szánt szerepre ösztönös biztonsággal kellene ráéreznie, de úgy, hogy hitelesen tudja alakítani mindegyiket a megfelelő pillanatban, miközben arra is vigyázna, nehogy szerepvállalása áldozatnak tűnjön, személye teher legyen.
Elég egyszerű belátni, mekkora lehetetlenség ennyi világot egyetlen lényben megtalálni, de nagyobb választékból sem célszerű összeválogatni.
Ha egy művész a készülő mű okán jogosnak is érzi, bármilyen rázkódtatásnak kitenni önmagát, az még semmiképp sem indokolja, hogy a vele élőtől, vagy tágabb környezetétől is elvárhatná ugyanazt. Már pedig mit is tehetne?
Mint fentebb írtam a készülő mű parancsai mindennél erősebbek, így a legjobb esetben is, rengeteg kudarc és próbálkozás után, ami a körülötte élők meggyőzésében merülne ki, végül mégis magára maradna leendő művével, mint zsarnokával. Az örökös magányt, kettesben a mindenkori művel, szinte lehetetlen lenne elviselni, arról nem is szólva, hogy külső impulzusok nélkül egyszerűen nincsen alkotás.
A művész számára nem igen kínálkozik más lehetőség, mint hogy feladva ezt a terméketlen és érzése szerint teljesen méltatlan küzdelmet a külvilág megértéséért, egy merész elhatározással abszolút felmenti önmagát a felelősség alól és attól kezdve többé nem kommunikál a civil lelkiismeretével, mert azt az alkotás kerékkötőjének érzi. Sokkal jobb megoldást talál, mivel nem haragtartó, a többi ember nevében is megbocsát önmagának, hiszen bármit tesz, vagy nem tesz annak nagyon komoly indoka van, mert a készülő mű igen erőteljes erkölcsi alapot képez. Még azt is elhiteti a művésszel, megkönnyítve a hozzá való hűséget, hogy nem is magának alkot, hanem teljes önfeláldozással annak a világnak a szolgálatában, amelyet épp a mű létrehozása közben figyelembe se vesz.
Kettős igazság ez, úgy érzem, mert a művészet, az önkifejeződésnek olyan formája, amelyből jó esetben valóban sokkal nagyobb arányokban profitálhat a külvilág, mint egy magánember önmagára találásakor. Hogy mennyi jogos a mű érdekében és hol kezdődik a már jogtalan használata az emberi kapcsolatoknak, ez nagyon nehezen dönthető el. Egyéniség, vérmérséklet és lelkiismeret függő.
Óriási tévedés lenne egy művészt művei alapján megpróbálni kiismerni, de még annál is nagyobb, feltételezni, hogy bizonyos szituációkban átlagemberként fog viselkedni. Kiszögezni őt az általános emberi normákhoz és átlagos reagálásokhoz, teljesen oktalan lenne.
Ismertem egy festőt, aki szerelmes lett, egy szép és korban egyáltalán nem hozzá illő, nagyon fiatal nőbe. Amikor a leány rémült édesanyja a szándékai és indokai felől érdeklődött, azt válaszolta: pont olyan színű a teste amilyenre neki igen, igen nagy szüksége van, mostanában készülő képeihez. Szándékai tisztességesek, magyarázta, mert a festészet érdekében szeretne összeköltözni a leányzóval, és meg lehet benne bízni, hogy a tőle elvárható legjobb képeket fogja így megalkotni. Nagyon megütközött, amiért a leány mamája ezt nem tartotta elegendő indoknak, és nem nyugtatta meg az sem, hogy gyermeke ezen a módon bevonulhat a képzőművészetbe és testének színeivel hozzájárulhat az egyetemes festészeti kultúra gazdagításához.
Engem teljesen lenyűgözött, hogy festő barátom hibátlanul korrekt válasznak vélte az aggódó szülő kétségeire ezt az indokot.
Nem volt nehéz látni, mekkora szakadék tátongott az ő elképzelései és a világ szemszögéből nagyon is természetes elvárások között. Ő el akarta készíteni a képeit és addig, amíg ki nem merítette ezt a témát, ez a leány jelentette számára az egész világot. A leányzó nézőpontjából azonban ő nem a festő volt, hanem a férfi, akihez hozzá szeretett volna menni feleségül, és akitől gyerekeket remélt, mert számára ez volt a teljesség.
Ugyanez a festő, pár év múlva hervadt, öreg testek iránt érzett múlhatatlan szenvedélyt, mert valahogy abban az időben minden erejével azon munkálkodott, hogy a rendelkezésére álló összes eszközzel megjelenítse az elmúlást.
Hogy mindezek közben miket ígért a készülő képek érdekében bárkinek, és azokból mit teljesített, azt, úgy érzem, képtelenség lett volna számon kérni rajta mert, mint maga is mondotta: nem lehet a festőt felelősé tenni a benne lakozó ember tetteiért, mint ahogy az sem felelhet a képekért, amit a festő alkot. Bár egyáltalán nem osztom mindenben a véleményét, a történet mégis úgy érzem tanulságosan világít rá: mekkora különbség van a külvilág és a művészek vélekedései és indokai között szinte minden területén az életnek, nem csupán ebben a nagyon kényes témában.
D. „érzelmi kísérletei” is különös zárványok voltak teljes alkotói pályája során, szinte a haláláig. Gyerekkora óta kedvenc állata volt az orángután, mert valahogy önmagát azonosította ezzel a nyugodt és magányos köreit egyedül járó erdei embernek is nevezett állattal.
” Kész csoda – mesélte nekem egykor, – ha két orangután 3 évenként összetalálkozik az őserdőben. Annyira nagy területeket járnak be és olyan kevés igényük van egymás társaságára, hogy időnként csupán összetalálkoznak, de elmennek egymás mellett, mert mindegyik a maga zárt világában, saját belső ösvényeit járva tudomást sem vesz a szembejövőről. Talán, nem is az a tragikus, hogy oly ritkán találkoznak, hanem, hogy még ilyen alkalommal sem, tán soha sem. Emberi mértékkel mérve rendkívüli időt töltenek a legteljesebb magányban és mégsem igyekeznek ezen változtatni, mint ahogy én sem reménykedhetem, hogy valamikor szembe jövök egy olyan lénnyel aki hasonló énhozzám”
D. ez a magányos, lelki orángután szinte semmit sem tett, hogy felkutasson egy másik lelki orángutánt abban a dzsungelben, amit Életnek nevezünk. Nem kereste, nem remélte, mint aki egyetlen lehetséges társként szellemileg beéri önmagával. Igaz, nagy ritkán, bizonyos pillanatokban vágyott rá, de úgy tartotta, az ő teljességének a társas lét nem feltétele.
„Ha már úgy érzed, csak akkor vagy kerek egész, amikor munkáddal magadra maradsz a műtermedben, amikor már minden találkozás, minden kilépés, kitérő a teljességből, mert ami fontos a számodra, megtalálható karnyújtásnyira a közeledben, akkor egyrészt tényleg magányossá váltál, másrészt boldoggá, mert önmagadat képes vagy megváltani. Többé ne cseréld fel ezt a magányt semmilyen társas létre, mert azzal mindig kevesebb leszel, hisz akkor már mindenki csak elvehet belőled, aki megközelíti az életed teljességét. Kristálytiszta lét ez és igen nagy kegyelem”
„ A művész amúgy is – magyarázta nekem – kétnemű, önbeporzó lény, aki képes lelki értelemben megtermékenyíteni önmagát. Talán csak az elszigetelt létforma, amelyben élek, láttatja ezt velem így, de tény, hogy a legtöbben ilyenek a magamfajtából. Az is igaz, hogy nagyritkán elképzelhető, olyan találkozás, hasonló szelleműek között, amelyik egyféle lelkesítő feloldozást, inspirációt adhat.
Még ha vannak is, akik megpróbálnak élni vele, én azért nem reménykedhetem ebben, mert ha valakinek tartós, hosszabb szerepet adnék az életemben, azzal úgy érzem, megtörném azt a belső erőt, amelyik egyrészt dolgozni, másrészt élni segít engem.
Biztosan érzem, hogy nem tehető át ez a felelősség senkire, mert ha bármilyen okból elveszne számomra a másik, akkor kockára tenném az alkotói épségemet annak az elvesztésével, amit magával vinne belőlem, amikor elmegy.
Márpedig nincs olyan kapcsolat, amelyik így, vagy úgy, előbb, vagy utóbb ne veszne el, vagy azért, mert áldozatul esik két ember feszültségeinek, vagy, mert belehal a feszültség hiányába, mivel normalizálódik.
A magamfajta milyen emberi viszonyok között érezheti úgy, hogy nem megalázó a másik fél számára a folyamatos munka egyértelmű prioritása? Ha feltételezzük, hogy létezhet csupán elméleti síkon, 50-50 százalékos kapcsolat, amelyben mindenki annyit kapna amennyit ad, akkor azért nem jöhetne létre, mert semmi oka nem volna megvalósulni, annyira kiegyenlítettek lennének az erőviszonyok. Egyszerű cserekereskedelemként mindenki letenné a lába elé, amije van, a felek felvennék egymás 50%-át és nyoma sem lenne annak a különös belső feszültségnek, amelyik két embert az alkotás segítségére pont a különbözőség okán egymás felé lök az ismeretlenből. Mert mi más okunk lenne kapcsolatokat létesítenünk, mint, hogy a másik emberben a teremtés más változatát szemléljük, hogy az így szerzett tapasztalatokat munkáinkba beépíthessük.”
Így beszélt ő akkoriban, nagyon fiatalon nekem, én pedig, nem azért hallgattam szájtátva, mert el voltam ragadtatva attól, amit hallottam, hanem mert józan ésszel elképzelhetetlen sterilitás volt azokban a gondolatokban. A minden emberi gyengeségtől megfosztott és megfosztódott ideális alkotó lény szavai voltak ezek, aki mint tudjuk, nem létezhet, mert annak lehetetlen lenne emberi mondanivalót megfogalmaznia, lélektől-lélekig, üzeneteket közvetítenie. Azoknak a műveknek, amelyek így keletkeznének minden szava és minden vonala abszolút őszintétlen, és üres manír lenne.
Ahhoz, hogy ki tudjuk fejezni a gondolatainkat és érzelmeinket szóban, képben, bármiben, mindenképpen lelki eszköztárat kell magunknak gyűjtenünk, a szakmai tudás mellé. Mi másból tanulhatjuk meg mindazt, amire szükségünk van, ha nem a különféle átszenvedett emberi kapcsolatokból, testi és érzelmi rázkódtatásokból? Legyen bármekkora képzelő erő egy művészben, nem kerülhető el a tapasztalások lelki és manuális útja, amelyekből leszűrhetjük a következtetéseket mondanivalónk gazdagítására, életszerűvé tételére. Aki valamilyen félelemből, megpróbálkozik ezeket az élményeket csupán csak elképzelni, vagy mások példáiból leszűrni a maga számára, az hiába spórolja meg a szenvedést, mert munkája élettelen lesz. Nagy árat fizettem érte, és sok munkaidőt vesztegettem el az életemből, mire ezt átláttam.
A legkülönösebb, hogy éppen D. példája tanított meg engem ezekre a kétségbevonhatatlan alapigazságokra, mert igen nagy eltérés volt mindig, elméletben megfogalmazott, megvédeni remélt, elképzelt világa és a valódi között, amelyben élt, mindenét kockára téve.
Gyakran figyeltem meg művészeknél, mennyire fontos nekik a magánéletben az érzelmi zártságot hangsúlyozni, mintha azzal, hogy a külvilágot meggyőzik sérthetetlenségükről, nagyon is sebezhető, belső személyiségükkel is képesek lennének elhitetni ezt a nyilvánvaló képtelenséget. A megközelíthetetlen, a kísérthetetlen ideális képe lebeg előttük, de ma már nyugodtan ki merem mondani, egyike ez a legnagyobb öncsalásoknak. Tapasztalatom szerint, ha az élet bármely területén képesek volnánk a közönyt előállítani, akkor műveink sem lennének mentesek tőle. Nem nevezhetnénk őket művészi produkciónak többé, csupán felületes szellemi végtermékeknek.
Más kérdés, hogy mi lehetne a megoldás egy olyan személyiség számára, aki a folytonos túlérzékenység állapotában kénytelen tartani önmagát az elképzelhető összes eszközzel, hogy alkotni tudjon, mivel annak meg ez a létfeltétele?
D. is csupán reménybeli személyiségét fogalmazta meg előttem, vallomásszerű elméleti fejtegetéseiben, mivel számára az élet ekként látszott élhető terepnek, ha legalább bizonyos mértékben meg akarta védeni magát. Minden munkájához rendkívüli érzékenységgel és figyelemmel közelített, képtelenségnek tűnik, hogy az emberi kapcsolataiban ne vált volna borzasztóan kiszolgáltatottá, ha eleve nem ezt a hozzáállást határozza meg, mint elérendő célt.
Már kora ifjúságában keményen elhatározta, hogy nem tesz engedményt a magánéletnek, ami olyan képtelenség, hogy így csupán nagyon fiatalon, irodalmi és film élmények alapján dönthet valaki, mert árad belőle a legteljesebb naivitás.
Ő azonban, belső és talán felső parancsra mégis tőle telhetően, ám folyamatos kitérőkkel igyekezett ennek megfelelni egész életén keresztül. Vállalása szerzetesi volt bizonyos értelemben, de mivel lelki alkata képessé tette a magány elviselésére, nem mondhatnám, hogy nehezére esett betartani, ahhoz képeset, hogy mekkora energiákat kellett volna felvonultatnia, ha bárkinek, bármiben elkötelezi magát hosszú távra. Követte, ha némi nehézséggel is alapkarakterének parancsait, amelyeket remekül meg tudott elhivatottságával indokolni.
Bár szinte soha nem érezte szükségét, hogy mentegetőzzön, mindenkor szőnyegeit tolta maga elé mentségül, ha időnként úgy érezte ezt, vagy azt a cselekedetét meg kell magyarázza látszólag nekem, valójában azonban önmagának. Ilyenkor hosszú fejtegetései úgy hatottak, mint annak a szabad akaratnak önálló részei, amellyel élete minden cselekedetét az alkotás szolgálójává tette, és önként faragott eszközt önmagából ugyanazért. Én azonban minden kapcsolatában világosan láttam, mikor fog elérkezni ahhoz a ponthoz, amikor könnyedén magára terített reményeinek köpenyét, valami különös, szinte menetrend-szerű változtatáson áthúzva, már úgy gombolta végig önmagán, mint a mesében a láthatatlanná tevőt, és ezután tényleg el is tűnt benne. Amikor újra láthatóvá vált, mindent szőnyegeivel magyarázott. Ott láttam a műterem közepén függve, vagy készen kiterítve, mind azokat az érzelmeket, amelyekért egy szőnyegnyi idővel azelőtt csaknem feladta hitét az örökkévalóságba. Természetesen, annyi év után már világos előttem, hogy soha nem volt semmilyen külső érzelem vetélytársa, ellenpólusa a munkájának, mert ezeket a kitérőket is a szőnyegek érdekében tette, valamilyen tudatalatti síkon gazdagítva velük ábrázolt világát, ám akkoriban mindig igazi veszélyben láttam, egyrészt őt, de a vele azonos alkotó énjét is.
Könnyű volt felülni neki, hiszen mint a munkájában, a külvilággal felvett kontaktusaiban és érzelmeiben is életre –halálra játszott, mert mint igazi játékos, aki tisztában van a tét nagyságával, azt is tudta, hogy azt hamis kártyázással nem nyerheti el. Így vált minden kapcsolata életveszélyessé látszólag, de én azért minden belehalásakor reméltem átlátni helyette is, mekkora képtelenség lenne, ha ez egyszer kivételesen tényleg bekövetkezne, ahogy állította.
Mivel sem a munkában, sem kapcsolataiban nem engedte be a rutint, nem hagyatkozott előző tapasztalataira, elhitte önmagának az élet- halál kockázatát és a végsőkig elment ebben. Küzdött, szenvedett, magába roskadt, álmatlan éjszakákon át magányosan kóborolt, éhezett és fázott belülről, mert annyira megszokta, hogy a dolgok menetét ő szabja meg, hogy a legkisebb ellenállásra is aránytalanul nagy erőket mozgatott meg a győzelemért. Nem is szólva arról, a róla elképzelhetetlen szinte határtalan toleranciáról, amelyet ilyen esetekben tanúsított a másik fél iránt, hogy meggyőzze mindarról, amiben normális állapotában ő maga soha nem hitt. Időt, fáradságot nem sajnált, ösztönösen már- már a művészi alkotás magaslatára emelte azt a hamis képet, amelyet ilyenkor megfelelni vágyásában és megtévesztésül, önmagából alkotott. Később azonban ezeknek a küzdelmeknek akaratlanul is minden másodpercét megfizettette azzal, akiért annyi energiát vonultatott fel, ilyen kitérőket tett munkája rovásár, mert előbb, vagy utóbb elérkezett ahhoz a ponthoz a kapcsolatban, amikor fordított a helyzeten, és köpenyét magára gombolva eltűnt.
Amikor előbukkant úgy tett mintha az egész magántapasztalat csupán eszköz lett volna, ahhoz, hogy műveit gazdagítsa általa. Érzelmeit, amelyeket valakitől diadalmasan visszaszerzett szőnyegeivel itatta fel, megszőtte, mondanivalója részévé tette, átlényegítette.
Kis remény-szigetek voltak ezek a ritka találkozások a másik nemmel, azt azonban biztosan lehetett érezni, hogy ha az élet mindenképen amúgy is csupán illúziók sorozata, amelyek közül csak a végső halálosan komoly, úgy ezek a kis érzelmi kitérők sem veszélyeztették a legmélyebb lényeget: valójában csak a felszínt sebezték.
Ám mint minden becsületes játékos, egyszer csakugyan életveszélybe került és megingott az állhatatosságban, olyan nagy és olyan alattomos volt a kísértés ez egyszer tényleg valamiféle alkotó társra lelni. Látszólag veszélytelen alakban lopakodott elő a Remény, kezdetben tisztán szakmai ruhát öltve magára.
Mielőtt elkezdenék D. és G. különös, egyoldalú, számomra még ma is bizonyos fokig értelmezhetetlen történetével foglalkozni, teszek egy kitérőt annak a felvázolására, hogy ilyen hihetetlenül magányos műfajban, mint a művészet bármelyik ága, az alkotás folyamata felől szemlélve, egyáltalán elképzelhető- e aktív, alkotó szellemi társ. Figyelembe véve akár csak a saját kapcsolódásomat D.-hez, amelyhez hasonlót sem ismertem soha, azt kell mondjam, hogy ez teljesen lehetetlen, mert még a mi szinte példátlanul mély, a gyökeréig bizalmas viszonyunk sem terjedt ki a konkrét mű létrejöttére, csupán az utólagos értelmezéssel segített hihetetlenül sokat mindkettőnknek.
Maga az alkotás úgy érzem, soha nem lehet társas műfaj, semmilyen szinten, mert a művészek legjobb esetben is csupán értői lehetnek a másik munkájának és megértői egymás magányának.
Időnként valóban az elviselhetetlenségig fokozódik az a feszültség, amelyik egy-egy mű létrejöttének feltételeit az alkotójában megteremti, ám soha senki nem törekedett arra, hogy ezt a különös feszültségekkel teli, ám pozitív zártságot megkísérelje kívülről enyhíteni, hiszen akkor lemondana az alkotás lényegi részéről. A képzelet és a valóság igen gyakran mosódik össze azoknál a művészeknél, akiknek életét teljesen betölti a munka és semmi különös nincs abban, ha a művész egy önmaga által teremtett ideális belső alkotó társsal lép kapcsolatra, annak az űrnek a betöltésére, amit munkája érdekében sajátkezüleg teremt meg maga körül.
Ebben a viszonyban a képzelet szülte személlyel csaknem minden megtehető, átélhető és megosztható, ami a külvilágban nem, mert a fantázia akadálytalanul ruházhatja fel minden ideális tulajdonsággal, annak a veszélye nélkül, hogy bármikor a kitalálója ellen fordulhat.
Megeshet, hogy a tökéletes és kívánatos társ számunkra egy hasonlóan vélekedő és munkálkodó több évszázaddal előbb élt művész, vagy gondolkodó, akivel rokonságot érzünk, akinek szellemi örökségét érezzük folytatni saját munkásságunkban, mert alkotásaiból több segítséget kapunk jelen műveinkhez, vagy lelkünk megerősítéséhez, mint a minket körülvevőktől. Időről időre megjelenik mégis az a hatalmas kísértés, hogy az ideális és irreális elképzelt társunkat megkíséreljük élő személyben felismerni, alakját, tulajdonságait, fantáziánk segítségével valakire ráerőltetni, mert általa lehetséges és vágyott alakot ölthetne a lehetetlen, az irreális a csoda.
Más kérdés, hogy amennyiben csakugyan lehetne olyan társra lelni, amelyik kívül és belül egyaránt azonos lenne ezzel az ideállal, akkor az éppen attól szűnne meg, hogy már nem elérhetetlen. Úgy érzem, hogy az a különös kapcsolódás, amelyik D.-t G. talányos személyéhez fűzte, abból az irreális reményből táplálkozott, amelyik a hasonló indíttatások mentén alkotó, munkájuk iránt teljesen elkötelezett művészeket időnként elragadja, félrevezeti azzal, hogy elhiteti velük: csupán a legfelső fokon alkotók méltók arra, hogy egymás társai legyenek.
Egy- egy ilyen nagyon ritka találkozáskor szinte kikerülhetetlen a kísértés a lehetetlen megvalósítására, de ugyanolyan elkerülhetetlen a kudarc is.
G. a festő akár azonos is lehetett volna D.-vel a felületes szemlélőnek, annyi közös vonás volt a személyiségükben és az indokaikban, az életvitelükben, ha csupán munkáikat és töretlen elkötelezettségüket nézzük. Mind a ketten a legfelső fok képviselői voltak azon a területen, ahol tevékenykedtek, ám óriási alkati különbség volt köztük: D. bizonyos esetekben mégis kísérthető volt, mint ember, G. azonban kísérthetetlen, lassú és nyugodt volt, olyan forma, akiről Shakespeare azt írja, hogy „méltán örökli az ég kegyét” már természetesen, ha kegynek tekinthető a tökéletes zártság.
D. olyan lelki orángután volt, aki találkozáskor felfigyel a másik orángutánra, bizalmat érez a hozzá hasonló iránt és talán még fel is lélegezik kicsit örömében. Vele ellentétben G. saját belső ösvényeit járva, mindenkor a legteljesebb nyugalommal kívánta folytatni útját, semmitől sem zavartatva, tudomást sem véve a szembe jövőről.
A zártságnak is vannak fokozatai, de én magam mindig úgy éreztem, hogy G. személyiségének hozzáférhetetlen teljessége, annyira fokozhatatlan, hogy azon minden kívülről jövő kapcsolat csakis rést üthetne.
Minden emberre jellemző, hogy alaptermészete és hajlama szerint mennyire kívánja elzárni belső világát, de egy személyiségen belül is vannak zárt és nyíltabb periódusok. Mondanom sem kell, hogy művészeknél ez a hajlandóság még fokozottabb, és az éppen készülőben levő munka fázisai szerint változik. Minden egyes alkotó, különböző képen éli meg azt a folyamatot, amely alatt rátör, és megvalósulásának vágyában, bekebelezi őt a mű.
Egy alkotás keletkezése közben, és az élet hosszában minden új munka hatása alatt, tulajdonképpen azonos folyamatok játszódnak le egy hivatása iránt teljesen elkötelezett művészben, csupán talán a korral változhat erejének intenzitása.
D. és G. egész életében befelé hallgatózott, de míg D. tapasztalatokat gyűjtött a külvilágból és azokat munkájába építette, G. kizárólag belső hangjai parancsára és felkérésére cselekedett, járt, kelt, lélegzett, szinte le sem véve szemét énjének legmélyéről, minden figyelmét oda fordítva. Ujját mindig azon a szálon tartotta, amelyik belső labirintusába vezetett, mert tudta, nagyon kell vigyáznia, nehogy valahogy elveszítse ezt a fonalat önmagához. Ott a mélyben ugyanis elképesztő festményei lapultak még megfestetlenül, de mindig készen arra, hogy alakot öltsenek. Hogyan is lett volna lehetséges egy pillanatnyi figyelem hiány, kifelé nézegetés?
Találkozhattak volna ők ketten úgy is, hogy D. valamilyen munkája bűvöletében hasonlóan zárt állapotban, nyugodtan szintén tovább ment volna, ahogy G. folytatta útját, de szerencsétlenségére, különböző okokból pont olyan fázisban volt, hogy képesnek érezte magát bizonyos közeledésre, valami fajta kommunikációra.
Mint írtam léteztek számára időnként enyhültebb, már szinte várt állapotok, egy- egy munka befejeztével, amikor megpróbált önmagán kívülre lépni, kapcsolatokat teremteni, barátkozni. Mikor G.-vel összeakadt, ha visszajelzést a másik oldalról nem is kapott, vagy talán éppen emiatt, valahogyan rögeszméje lett a vágy: észre vétetni magát bármi áron. Életében először találkozott önmagánál zártabb világgal. Nem volt felkészülve azokra a döbbenetekre, amelyeket G. -hez fűződő egyoldalú kapcsolatában megtapasztalni kényszerült. Azzal a furcsasággal kellett először is találkoznia, hogy az Igen és a Nem amelyről mindig ő döntött, a munkában és a „magán érzelmekben”, G. esetében nem a szokott módon működtethető.
D. személyiségének ereje mindig képes volt megteremteni a feltételeit akarata érvényesülésének, úgy, hogy ehhez semmilyen erőszakot nem kellett alkalmaznia. Ha kimondta az igent, az már szinte önmagát valósította meg benne és körülötte.
Kapcsolatairól mindig ő határozott, és arról is ő döntött, meddig mehetnek el azok, akik közelíteni szerették volna lelke szuverenitását.
Ahogy én láttam, G. megismerése előtt, minden érzelem megállt a szövőszék lábánál és felajánlotta önmagát. Mivel D.-nek nem volt két mércéje, nem tudott kétféle szemüvegen keresztül nézni, képtelen volt elválasztani alkotói és magán énjét, ezt a felajánlást mindenkor elfogadta és beleszőtte szőnyegeibe.
A többiekkel ellentétben, G. nem ajánlott semmit, nem kért semmit és D. nek azt volt a legnehezebb megérteni, hogy az erő, amelyik belőle áradt és körülötte minden vonatkozásban működött, egyszerűen hatástalan marad G. re. Először találkozott magához mérhető makacssággal, amelyik azonban, jóval nagyobb zártsággal párosulva, szinte feltörhetetlen dió lett a számára.
D. megszokta, hogy művészi erejének, személyiségének sodrása, szinte önműködő volt a munkájában és hatása lemérhető volt a körülötte levőkön is. Képtelennek látszott számára, hogy G. ránéz, és nem őt látja, hanem a készülő képet, ami foglalkoztatja. Nem hozzá beszél, hanem véget nem érő belső monológokat folytat önmagával, soha sem válaszol a kérdésekre, csupán, ha ő teszi fel azokat.
Különös, de amikor ő maga hagyta figyelmen kívül a külvilágot, mert egy folyamat részese volt épp, akkor az számára, teljesen jogosnak tetszett, ám azt a toleranciát amit másoktól elvárt képtelen volt működtetni, amikor szüksége lett volna rá, hogy segítségével felmérje, kivel került szembe.
G.-nek nem voltak a külső szemlélő által észrevehető alkotói időszakai, nem volt zártabb, vagy nyíltabb, hanem szinte folyamatosan, derűs egykedvűséget sugárzott.
Bármilyen különös is, de amit kívülről észlelni lehetett, azzal G. valódi énjének semmilyen belső kapcsolata nem volt. Annyira befele élt, hogy sem saját félrevezető hatását nem mérlegelte, amelyet másokra tett, sem a felelősséget nem vállalta, azért amit akaratlanul is elhitetett önmagáról. Elképesztően zárt világában, belső kötelesség tudattól vezérelve, haladt saját magánerdőjének rejtélyes ösvényein a legteljesebb egységben teremtményeivel, amelyeket bizonyosan folyamatosan látott maga előtt és a napnak minden szakaszában, képes volt kapcsolatot teremteni velük.
A külvilágról, ebben a bonyolult kommunikációs rendszerben jóformán tudomást sem vett. Nem érezte, hogy akár emberi, akár művészi értelemben meg kell feleljen neki, mert csupán legbelső alkotói énjének tartozott elszámolással, egyetlen döntő bíróként ismerve el önmaga felett.
Nem voltak észrevehető érzelmi megnyilvánulásai, ezért arra a számomra teljesen abszurd következtetésre kellett jussak, hogy minden érzelmet önmagán belül saját felkérésére él meg, és ebből fest szinte szakadatlanul és lankadatlanul olyan elképesztő mély és csodás világokat a képein! Ő nem volt soha a „munka közben” mert ő folyamatosan benne élt és lélegzett abban, ami éppen foglalkoztatta.
Még a legelhivatottabb művész is tesz engedményeket az élet felé, ám G.- t soha nem láttam önmagán kívülre lépni. Mintha fejében egy végtelenített vásznon folyamatosan alakultak volna a képei, elzárva minden kijáratot, minden kis rést a külvilág felé és kizárva egyszersmind a nem velük kapcsolatos összes betolakodót. Vele folytatott „beszélgetéseim” különös, derűs színfoltok emlékeimben. Ha bármiről megkérdeztem, ő válaszolt ugyan, látszólag a tárggyal összefüggésben, ám utána fél óráig beszélt megszakítás nélkül valamiről, ami az ő fejében tartozhatott a tárgyhoz is, de minthogy sajátos gondolatmenetéhez számomra ismeretlen belső szótárt használt, én soha nem értettem, hogy arról a pontról, ahonnan elindultunk, hová érkeztünk meg és miről beszélünk tulajdonképpen.
Ha sikerült is néha beleszóljak szó folyamaiba, aszerint ami az én tárgyam volt, az őt egy cseppet sem zavarta, mert valószínűleg meg sem hallotta saját belső hangjától.
A legkülönösebb az volt G.-ben, hogy semmi jel nem utalt arra, honnan szerzi értesüléseit a világról, és hogyan képes azt képein úgy felvonultatni, színekkel kifejezni, hogy azok a legmélyebb érzelmekről tanúskodjanak. Szinte semmit nem tudtunk róla, annyira idegen tudott maradni. Ő volt a tökéletes kívül álló.
Mint egy átutazó a vasúti restiben, aki igyekszik megóvni önmagát a számára idegen közegben vonata indulásáig, úgy ült időnként közöttünk kávéházi asztaloknál, zárt, barátságos arccal, szemében valami különös befelé fordultság, mint aki nem lát a külvilágból semmit.
Egy alkalommal, emlékszem, számomra idegen városrészben, belépve egy ismeretlen kávéház ajtaján, megpillantottam őt a sarokban ülve. Meg lehetett volna róla mintázni a közöny, a távol-levés, a semmi szobrát! Arcának személytelen derűje is eltűnt ez esetben. Nem is tudom miért, talán valami hirtelen jött szánalomból, ki tudja tán kíváncsiságból, oda léptem hozzá és akkor felnézett rám. Tisztán láttam, hogy fogalma sincsen, ki vagyok, de éreztem, hogy nem is akarja megtudni. Nem erőltettem.
Mégis ez a pillanat többet árult el róla nekem, mintha szóra bírtam volna, hogy önmagáról beszéljen. Átlátni véltem, amit azelőtt soha, hogy G. a lelke mélyén zavartan ácsorog saját művészi nagysága előtt, ösztönösen annak az erőnek a lábnyomaiba lépkedve, amely kiragadva őt az emberek sorából, kezdetektől arra kényszeríttette, hogy mindenhová kövesse és szolgálja. Különállását abban a pillanatban jól láthatóan, olyan súlyos stigmának fogta fel, mintha leprás lett volna.
Minthogy nagyon keveset tudtunk arról : G. honnan jött, milyen világból ért el közénk, csupán feltétezéseim lehetnek : mennyire szokatlan volt abban a közegben, ahol felnőtt, egy ilyen, fantasztikus képességekkel megáldott, különállással megátkozott, saját világába teljesen bezárult lény.
Mekkora erőnek kellett benne lennie, hogy keresztül törje magát a környezetén, ahol egészen biztosan bolondnak vélték különössége miatt. Semmi szokatlan nincsen abba, hogy csupán a teljes zártság segítette élve maradni, hiszen így tudta zseniális lényét képei számára átmenteni, az őt ellehetetlenítő idegen légkörből, ahová született.
Igaz, mindez puszta feltételezés, de annyiszor láttam hasonló sorsú alkotó embereket, hogy szinte felismerni véltem G. mögött azt a családot, amelyik borzalommal tekintett a másságára, és mindent elkövetett, hogy bolondériáiból kigyógyítsa. Gondolom: tűzzel, vassal, ha másképp nem ment. Az ilyesmit hívják nevelésnek.
G. ez a távoli múltban talán érzékeny és kedves gyerek, ki tudja milyen nehézségek árán érkezett meg a mi világunkba. Itt képességeit megillető tisztelet övezte. Örökre homályba burkolózó, máig titkolt múltjából, egyetlen vonást mentett át: arcának félrevezető, védelemül szolgáló, felszínes kedvességét. Ám ott, azon az idegen helyen, ahová tán nem is tudta, hogy került, nem használta még ezt a leplezésül maga elé tartott, mindenkinek kijáró álarcát sem. Azon sem csodálkoztam volna, ha egy üres széket látok a helyén, annyira befelé volt fordulva!
Meglehet persze az is, hogy ennek a találkozásnak az értelmezése pusztán egy olvasata az ő sajátos lényének és át–meg–átszövi az irodalmi alakok megformálásának kényszere bennem. Bizonyos személyiség-jegyek időnként annyira távol esnek az én alapkarakteremtől, hogy megértésük fehér foltjait önkénytelenül pótolom saját szubjektumomból.
Miután D. körül időnként csakugyan különös figurák bukkantak fel, engem, mint írót a legkülönfélébb karakterjegyű művészek sorsa annyira foglalkoztatott, hogy időnként képtelen voltam megállni a tényeknél, tovább írva őket önmagamban, mintha egy különös lélektani kutatómunka résztvevői lettünk volna mind! Későbbi alakjaim sokban táplálkoztak ezeknek az időknek a főhőseiből.
G. személyisége mögött különös kettősségét éreztem az elsőgenerációs művészek jellemző légkörének, mert minden gesztusából áradt az a furcsa diszharmónia, amelyik azokat jellemzi, akik hallatlanul mélyről igen – igen magasba jutottak szellemileg, anélkül, hogy az eredeti közegükből hozott alapkarakterük motiválttá vált volna a váratlan zsenialitástól.
A teljesen egyenlőtlen fejlődés különös mártírjai ők, akik egy életen keresztül takargatni és ösztönösen rejteni kénytelenek azt az érintetlenül megmaradt valahai lényt, amelyikből holmi vadhajtásként, hihetetlen magasságokba nőtt és nemesedett zseniális, művészi énjük. Azt hiszem ez a folyamat annak a számára a legmeghökkentőbb, a legváratlanabb, aki személyében kénytelen átélni, mert a kívülállók tulajdonképpen csupán az általa megmutatott, vagy éppen elzárt felszínnel kerülhetnek kapcsolatba. Valószínűleg G. eredeti énjét is döbbenet és felháborodás szállta meg azzal a léha, dologtalan lénnyel szemben, aki csupán tesz – vesz és érthetetlen ábrákat színez a valódi, kemény és tisztességes munka helyett.
Nem lehet azon csodálkozni, hogy G. a művész, aki számára szárnyaló fantáziája csodálatos teljességet tárt fel és mutatott meg, aki festményei által színes, gazdag világokat lakott be maga körül, kénytelen volt csaknem szakítani azzal a pallérozatlan lénnyel, akit érintetlenül hagyva cipelt magával élete vándorútjain. Az egész személyisége minden erejére szüksége volt, hogy megóvja egyre nagyobb figyelmet követelő fantasztikus művészi énjét, attól, aki árnyalatlan bunkósággal ott lapult a lelke legmélyén, de ahhoz elég élénk volt, hogy időnként megmutatkozzon a legváratlanabb pillanatokban! Akár csak egy szó, egy gesztus, egy reagálás formájában jelent meg, G. a művész pánikba esett, mert rettegett azoktól a reakcióktól, amelyekben a másik a külvilág felé megnyilvánult.
Amikor mi megismertük, már egyetlen lehetséges megoldásként a tökéletes elzártságot választotta, önmagán belül rekesztve ki lelke csodálatos műterméből a másik énjét és vele együtt az egész világot, ha már benne volt a lelki zárak és lakatok felszerelésében. Úgy határozhatott, hogy ha bármi áron is, de megvédi a benne lakozó művészt és abba a belső műterembe senkit nem enged be többé. Az anyjával sem tett volna kivételt, ha történetesen az ajtó előtt áll az emléke.
Elgondolkodom néha azon: milyennek láthatott ő minket, D.-t, E-t, és engem, akiknek a lélegzés természetességével öröksége volt a művészet. Akiknek minden gesztusa, alapvetően azért volt e tárgyban egyértelmű, mert oda születtek, ahol csak azt az egy dolgot várták el tőlük, amit ők hajlamaik szerint problémák és gátak nélkül tudtak teljesíteni. Akiknek soha nem a miértet, hanem a hogyant kellett önmaguktól megkérdezni, mert az előbbire már a szüleik is tudták a választ. Akiknek jobbára nem az élet nehézségeivel, hanem a munka közben felvetülő konfliktushelyzetekkel kell szembenézni alkotó pályájuk során, azoknak önmaguk előtt soha sem kétséges a művészetben elfoglalt helyük. Iszonyú nagy előny az, ha az életcél létjogosultságát minden sugározza körülöttünk.
Talán harag, talán irigység, esetleg megvetés és gyűlölet szállhatta meg G.-t, ha azt az élet és létformát szemlélte, amelyben mi természetes könnyedséggel jöttünk, mentünk, míg ő görcsösen igyekezett elleplezni mindazt a hiányt, amelyet a kezdetektől takargatni kényszerült. Elképesztő buktatókon és akadályokon kellett keresztül törnie magát, azért, hogy véghezvigye mindazt, amit csaknem akarata ellenére mért rá a Sors vagy Végzet (nevezzük bárminek) a saját zsenialitása által.
Egyetlen lépésben, egyszerre tette meg azt a hatalmas utat, amit mi generációkon keresztül jártunk be. Nem nehéz átlátni, milyen hallatlan, egyikünkkel sem összemérhető, lelkes hit szállhatta meg, (hiányosságai ellenére) az eredmény láttán. Biztosra vette, hogy mindent magának köszönhet, amit elért és azt hiszem soha fel sem merült benne, hogy a leglényegesebb nem tőle függött. Készen kapta, megbízták vele, feljogosították rá olyan erők, amelyek nélkül el sem indulhatott volna azon az úton, amelyiken ilyen diadalmas helyre érkezett! Nem volt benne alázat, hanem büszkeség és gőg: az elsőgenerációs kiválasztottak győzelmi tudata, akik saját erőből, maguk vívták meg a harcot és vitték diadalra elképzeléseiket.
G.-nek volt mire büszkének lennie, volt mit féltenie, elzárnia, mert sérthetetlenségének hite csak saját erejének biztos érzéséből tudott táplálkozni. Féltette ezt a bizonyosságot tőlünk, rettegett attól, hogy meginog önmagában közöttünk, mivel azt gondolom, elég jól átlátta, hogy a másik oldalon számára megszerezhetetlen értékek állnak, igen jó alapokon. Zárkózottsága védekezés volt, de ugyanakkor hozzá járulhatott művészete által megteremtett külön világa és kivételes művészi nagyságának tudata, amellyel az előzmények ellenére, mégis azt mondhatnám, hogy fölénk magasodott, a kiválasztottak magányával, amely egyben volt jutalma és büntetése.
Álarcnak használt különös mosolyával, a külvilágtól üggyel, bajjal megtanult kevés felszínes gesztusával, mint nagyon talányos művészember jelent meg közöttünk, felséges magasságokban, kiismerhetetlenül. Ha nem ennyire elzárt, nem ilyen különös és nincs ilyen szokatlan hatással D.-re, eszembe se jutott volna, hogy minden írói fantáziámat latbavetve, megkíséreljem megfejteni különös lényét, igaz csupán egyetlen lehetséges változatként a feltételezések skáláján, mert bárhonnan közelítettem meg, valahogy nem kaptam soha elfogadható képet róla.
G. személyiségére mindig igyekezetem magyarázatokat felkutatni önmagamban, már csak D. kedvéért is, mert azt gondoltam, ha képes lennék emberként megjeleníteni, vagy legalább valami mentséget találni furcsaságaira, egy lépéssel közelebb kerülnék ahhoz is, D. mit látott benne, mi ragadta el ilyen végletesen. Úgy éreztem, segítségére lehetnék abban, hogy értelmezni tudja ezt a kapcsolatot és megértése által helyére tenni önmagában.
Azt hiszem azonban, ha a valódi okokat szeretném D. érzelmeiről felderíteni, semmiképpen nem G. különös személyiségében kell keressem azokat, hanem abban a nyilvánvaló tényben, hogy a valóság és a művészi képzelet világa igen távol esik egymástól.
Mindnyájan jól tudjuk ezt, hiszen naponta kerülünk abba a csapdahelyzetbe, hogy bele keveredve önmagunk törvényszerűségeibe, önnön alkotó létünk, képzeletszülte világunk feltételrendszeréből kiindulva, a külvilágban egyszerűen nem boldogulunk. D.-re ez fokozottan érvényes volt, hiszen mint írtam, nem létezett számára két világ, nem volt magán és alkotói énje, nem ismerte a határvonalat a személyiségében, így ott megállni sem volt képes soha. Gyakran megesett vele, hogy felcserélte képzeletszülte alakjait az élő emberekkel, akikkel a sors összehozta. Reám hárult szinte mindig az a feladat, hogy nagyon óvatosan szembesítsem bizonyos részével a reális világnak. Ha nem is észlelte, de elhitte nekem feltétlen bizalma jeléül, hogy létezhetnek olyan dolgok, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, még ha számára ismeretlen tartományban is vannak: az élet gyakorlati oldalán.
Egyáltalán nem állíthatom, hogy az én pályám mentes volt bizonyos alkotói túlzásoktól, hogy engem nem ragadott el a képzeletem eleinte, ne lettem volna egyszerre mind a két parton, de mivel más volt a művészi alapkarakterem és a természetem, könnyebben szét tudtam választani személyiségem két részét.
Azt hiszem, jól látom ma már, hogy a legnagyobb probléma számunkra, ha azt hisszük a külvilágban is úgy működik akaratunk, mint önmagunkon belül. Mivel megszoktuk, hogy képesek vagyunk, akár kényszerrel is összpontosítani teljes figyelmünket és energiánkat, ha egy munka esetleg nagy önfegyelmet kívánó fázisaiban érkezik, D. E. és jómagam is, nehezen hittük el kezdetben, hogy ugyanez az erő nem vihető ki és nem működtethető a külvilágba.
Más dolog az ön-kényszerítés, ami bizonyos esetekben nagyon is jogos, mint valakivel szemben erővel lépni fel, saját elképzelésünk érvényesítésére. Számomra ez alkatilag is lehetetlen, mert nincsenek olyan ambícióim, hogy bárki felett uralmam legyen, nem csak önmagam miatt, de képtelen volnék a felelősséget átvállalni attól, akit erővel győztem meg. Az én szabadságom az, hogy külső kényszert soha nem alkalmazok másokkal szemben és önmagammal is csupán kevés, nagyon indokolt esetben. Kapcsolataimat folyamatos kontroll alatt tartottam egész életemben, ígéreteimet nem úgy használtam, mint fedezetlen csekkeket, amelyekkel ezt-azt felelősség nélkül vásárolhat az ember. Azt hiszem, már a mesterségemnél fogva is megszoktam, hogy tiszteljem a kimondott, vagy leírt szó erejét.
Ezen a ponton el kell gondolkodjam, hol kezdődik egy író és hol egy ábrázoló, vagy tárgy alkotó művész felelőssége, vagy tán felelőtlensége. Úgy gondolom, hogy az ábrázoló művészé a bevégzett munkával kezdődik, még akkor is, ha attól a pillanattól, amikor belép a műterembe, személyében hordozza azt, szakmája, anyaga és gondolatai iránt, amelyekkel elképzeléseit látványba készül rögzíteni. Az író felelőssége azonban a leírt első szónál kezdődik, mert egyetlen szónak is hatalmas ereje van. Ennek tudatában és abban a meggyőződésben, hogy a jó szavak követe, nem térhet be soha a felelőtlen ígéretek utcájába, ha önmagához hű akar maradni, mindig nagy kritikával figyeltem a saját hatásaimat és módszereimet azokkal kapcsolatban, akikkel a sors összehozott.
Nagyon jól megértem és átlátom azonban, milyen nagy probléma alkotó ember számára, hogy a magánéletében ne ragadja el ugyanúgy a művészi képzelet, mint munka közben. Hatalmas félre érzések keletkeznek azokból a helyzetekből, amikor a silány valóság helyett a művész egy sokkal színesebb teljességet vél annál, mint amelybe az élet kényszerei bele sodorták. Hogyan is várhatnánk el tőle, hogy képzelete, amellyel fantasztikus világokat képes felvonultatni munkáiban, megálljon a műveknél és a magánéletében elfogadja a számára roppant szegényes valóságot?
A változtatásokra mindig kész alkotási képesség lép be ilyenkor, enyhítve a hitvány realitásokat, beláthatatlan veszélyekbe sodorva így a képzelet szülte szituációkba keveredett alkotót. A nyers valóságnak azért megvannak a maga határai, és mindenkor képes tudtunkra adni, ha túl mentünk rajta. Nem így képzelet, ami határtalan és általa könnyedén juthatunk abba a helyzetbe, hogy egyáltalán nem tudunk kibontakozni a magunk teremtette világ szorításából. A tények el nem viselése újabb és újabb képzeletbeli szituációkat szül ezután. Fogalmam sincs, hol lehet ebben megállni, visszafordulni, mert ilyenkor, már a körülöttünk levők is a mi hálónkba keveredve azt a tévhitet segítik, hogy reális talajon munkálkodunk.
D. ezen a téren annyiban különbözött tőlem, hogy ő nem mindig realizálta személyiségének akaratlan kiáradását. Időnként csupán akkor szembesült a következményekkel, ha igen ritka kilépései után önön zártságából, visszatérései nem mentek annyira simán, mint hitte, mert akaratán kívül valakivel túl jól sikerült elhitetnie önmagát A történtekből azonban okulni látszott és későbbi kapcsolataiban mindent elkövetett, hogy szemét a visszaútra függesztve, ne tornyozzon fel jóvátehetetlen lelki akadályokat maga előtt, amikor eltűnni vágyott.
G.- nek nem volt arra szüksége, hogy mértékletes legyen a külvilággal, mert soha nem ambicionálta a vele való kommunikálást. Fel sem merült benne, hogy akaratát ráerőltesse, ha csak kis mértékben is, de azt is gondolom, hogy művészi énjén belül sem ismerte a belső kényszerítést, amikorra mi megismerkedtünk vele.
Annyira munkájában, képeiben élt már akkortájt, hogy saját világa, ahová senki nem láthatott be, a konfliktusmentes önelfogadással volt egyenlő, mert önmagán belül ő tökéletes szimbiózisban élt festményeivel. Ennek a kiegyenlített kölcsönhatásnak végső eredményeként volt benne az a derű, amit mindenki félreértett és nagyon szeretett volna része lenni, holott az csupán a legteljesebb zártság külső kivetülése volt.
Mindnyájunk számára ismerős ez az állapot, de csak igen ritkán képes az ember maradéktalanul munkája mögé zsugorítani teljes személyiségét. Számára azonban ez volt az alap-helyzet, mert kizárólag képein át kommunikált a világgal, de még a festményeit sem szánta kapcsolatteremtésnek közönségével, csupán jelzés-rendszerei voltak, mondhatnám életjelei. Hogyan is lehetett volna őt bármire rávenni külső erővel? Figyelme kifelé soha nem terjedt és ezért azt hiszem gyanút sem fogott, hogy bárki, valódi életveszélybe kerülhet miatta. Igaz, ha észre is veszi, akkor sem érintette volna! Vele kapcsolatban, egyáltalán semmilyen közkeletű fogalom, vagy megszokott szituáció elképzelése, emberi reakciók feltételezése, vagy elvárása nem működhetett.
Minden elgondolás idegen talajon mozgott, amit viselkedéséből következtethettünk, mert az ő különös világa épp oly megfejthetetlen volt a mi számunkra, mint neki lett volna a miénk, ha megkísérel belelátni, nem csak mint idegen tartózkodik közöttünk.
Az első időben, barátságos álarcával még engem is képes volt megtéveszteni, pedig én bizonyos távolságtartásra és szemlélődésre rendezkedtem be az életben.
Nagyon jól megértettem D.-t, amiért vele szemben soha nem védte önmagát, hiszen G.-ben az írmagját sem tapasztalta a kisajátítás vágyának. Nem érezhette megtámadva a szuverenitását sem, sőt mindenkinek kijáró felszínes kedvessége, elaltatta a legkisebb gyanúját is. Értelmetlennek látszott a kétség G. passzivitása miatt is, ami azt a hamis illúziót keltette benne, hogy légvárai épp úgy, mint saját érzelmei, reális talajon mozognak, kézben tartja az eseményeket, és irányítani tudja őket. Említenem sem kell, mennyire csalókák voltak ezek az elképzelések! Vele kapcsolatban mindent elhitt önmagának, arról a kitalált alakról, akit ő teremtett belőle és ebben a képzelődésben, amit talán saját belső okai szülhettek, semmilyen gátat nem vetettek a száraz tények a fantáziájának.
Érzésem szerint G. nem utasította el D. közeledését, hiszen észre sem vette. Nem mondott rá igent, de nemet sem, amit lehetett öntörvényű módon elfogadásnak is észlelni. D. pontosan ezt gondolta és győzelmi mámor, boldogság szállta meg. Szerintem teljesen indokolatlanul, valamiféle kegyelemnek fogta fel érzelmeit, noha semmi szüksége nem volt arra, hogy bárkire hagyatkozzon önmaga megváltásában. Fantasztikusan sokra tartotta G.-t, mint művészt és megismerkedésük pillanatában egy olyan ideális, semmi máshoz nem hasonlítható, hatalmas kapcsolat képe bontakozott ki előtte, amelyben ő maga addig soha sem hitt, de volt annyira idealista, hogy nem is zárta ki elméleti síkon a lehetőségét.
G. nem állta útját a fantáziájának, nem is állította meg jó előre a róla szóló képzelgéseket, mert csupán azt észlelte, ami belőle fakadt. Ma már látom, hogy az ő gesztusrendszerében érzelmi kitörésnek lehetett már azt is nevezni, ha valakit megtűrt maga körül. Vele kapcsolatban mindenki csak a saját felelősségére érezhetett, cselekedhetett bármit, mert ha zártsága ellenére, mégis észlelt valamilyen számára zavaróan ható közeledést, akkor nem ismert mértéket a hárításában. Talán ez volt az egyetlen helyzet, amikor G. pallérozatlan, eredeti énje, leplezetlen nyersességgel, megállíthatatlanul a felszínre tört és megmutatta önmagát. Semmilyen érzékenységre nem volt ilyenkor tekintettel. Minden meg nem engedett közeledést jogosnak vélt nyersességgel, néha nagyon durván, teljesen személytelen kíméletlenséggel utasított el.
Mégsem gondolnám, hogy ebben bármilyen bántó szándék volt, csupán annyi, mint amikor egy legelésző állat lesodor egy legyet, vagy repülő rovart önmagáról, oda sem figyelve, egészen pontosan azért, mert meg akar szabadulni attól, ami zavarja.
G. nem tett különbséget kicsik és nagyok között, mert ott, ahol ő önmagán belül munkálkodott, mindenki egyformán zavaróan hatott. Ha tudott is arról milyen nagy formátumú művészi személyiség D, ez egyáltalán nem késztette meggondolásokra a védekezés erejét és módozatait illetően.
Azt is megkockáztathatom, hogy D. hallatlan öntörvényű elszántságával és mert, elképzelhetetlen volt számára, hogy nem ő határoz mindenben, még fel is erősítette G. védekezésének erejét. Aligha mérlegelt ő olyan megfontolásokat, hogy aki rátör, rátámad, mekkora szellemi erőt képvisel, milyen alkotásokkal körülvéve érzi jogosnak a közeledést. Az ő oldaláról nem létezett jog, amelynek nevében valaki megközelíthette, azt a zavartalan kapcsolatot, ami közte és belső világa között hibátlanul működött.
Mivel eleinte még a hárításig sem jutott el, (mert azokból a magaslatokból, ahonnan talán porszemnek sem látszottunk, semmit sem lehetett észrevenni), D. teljesen óvatlanul vethette bele magát saját káprázataiba. Minden realitást nélkülözve, azt képzelte, hogy legbelső alkotói énjének társát találta meg benne, akinek hatására szőnyegei soha nem képzelt világokkal gazdagodnak majd. Az eseményeket józan ésszel szemlélve, teljesen világos volt akkor is előttem: D.-nek soha nem volt szüksége arra, hogy bárkitől ihletet kölcsönözzön. Azért magyarázta félre szakmai okokkal az érzelmeit, hogy valamilyen hamis indokot találjon ki, arra az egyszerű tényre, hogy életében először, hosszú időre, egy érzelem kiszolgáltatottja lett, mert elkövette azt a hibát, ami bármelyikünkkel megeshet, hogy G.-t azonosította a munkáival. Nem az embert szerette, hanem a művészt csodálta benne, hiszen ő aztán igazán tudhatta kivel áll szemben! Sokkal veszélyesebb csapda ez, mint valakibe beleszeretni, azután, igaz, fáradságos munkával, de kellő gyakorlattal, igen hamar megtalálni az indokokat, arra, hogy miért méltatlan a szerelmünkre. Művészi produkciókat nem lehet tetszés szerint érzelmi alapon devalválni.
„ Csapdába ejtettek a festményeiből áradó érzelmek – mondta D. évekkel később. Még ma is szinte hihetetlen a számomra, hogy azok, a képein kívül sehol és semmilyen módon nem léteztek. Úgy jártam, mint egy amatőr, aki azt hiszi magáról, hogy azonos a művével, mint a külvilág, amikor úgy véli, a művészt kiismerheti, mint embert, munkáit elemezve. Nem lehet senkit művein át sem megismerni, sem megszeretni.
Mint művészt lehet tisztelni és csodálni, de mint ember nem ítélhető meg, ha alkotásait nézzük.
Olyankor, amikor egy képet, egy szobrot, vagy bármilyen művészi produktumot szemlélünk, akkor a művész szándékaival szembesülünk, azzal, amit ki akart fejezni, de az alkotó, személyében nem látható. Az is lehet, hogy nem is tud látszódni emberi mivoltában, mert van olyan művész, akinek csak egyféle megjelenési formája létezik. Elrejtőzik az alkotás mögé, csupán művei segítségével ad életjeleket, és önmagából annyit tesz nyilvánvalóvá a külvilág felé, amennyit munkáin ki akar fejezni. Nem őt szemléljük, gyötrelmeivel, emberi gyengeségeivel, hanem amit ki akar fejezni, mondani akar szakmájának eszközeivel.
Úgy is fogalmazhatnám: Láttatás van, nem láthatás. Én sem vagyok azonos a szőnyegeimmel, mert ők már a végeredmények, míg én a hozzájuk vezető rögös út vagyok csupán. Miért kellene az útat szeressük, amiért elvezet bennünket a célhoz? Az út nem számít, mert az út magánügy. A végeredmény: ez a csodás építmény, látszólag vajmi keveset őriz a hozzá vezető út nehézségeiből, sőt köze sincs hozzá. Viszont az út sem ítélhető meg az eredmény szempontjából, nem szerethető és nem haragudhatunk rá, ha rossz helyre vezetett, azért csupán önmagunkat okolhatjuk. Hihetetlen számomra, hogyan keveredhettem ebbe az érzelmi kátyúba, mindezt tudva és százszor átélve a mások tévedéseinek szemlélése közben.”
Ha elvont gondolatokat mérni lehetne, akkor a művészi zártság mértékegysége G. lett volna, ebben biztos vagyok. Úgy érzem ez is sokban hozzájárult, ahhoz, hogy D. akit munkája során kifejezetten inspirált a megfejthetetlen rejtélyek, különös világa, lankadatlanul kereste a kulcsot, amellyel kinyithatná ezt a sokat sejtető, zárt világot és értelmezhetővé tehetné. A személyt kutatta, talányos képein keresztül, az embert akarta megérteni és talán szeretni is művészi világából átsugárzó káprázatok foglyaként.
A lehetetlent kísérelte meg, hiszen G.-t sem megismerni, sem szeretni nem lehetett személyében, viszont képein, ezeken a fantasztikusan mély érzelmű, színes világokon, képtelen volt az ember kívül maradni. Amikor jártam, keltem, álmodtam és csodálkoztam bennük, dehogy is jutott eszembe ő, az undok, a zárt, a barátságtalanul szótlan, a személytelenül és megalázóan kedves!
Ellenkezőleg, azt tapasztaltam, hogy ha együtt vagyok vele, ezek a képek szolgáltatják a mentséget a számára és segítenek őt tolerálni, és emberként elviselni. Személy szerint soha sem tudott volna érdekelni, ha nem állnak mögötte és nem hitelesítik és szentesítik minden tettét a képei.
Így volt ezzel D. is, mert csodálata, amit G. képei iránt érzett, amivel elismerte önmagával egyenrangúnak, sőt a kapcsolatuk során még talán maga fölé is helyezte, egyáltalán nem csorbult azzal, hogy G. szinte nem is reagált rá, nem kérte, nem várt tőle semmit, még tán észre sem vette.
Néha az a rémes gondolatom támad, hogy D. úgy akarta érvényesíteni, észrevetetni saját egyéniségét G.vel, mint ahogy a halált vélte kényszeríteni azzal, hogy eljövetelének idejét ő határozta meg. Nem volt ez sem sokkal kisebb vállalkozás, sem veszélytelenebb, ha egyáltalán ezen a ponton a veszély szó még értelmezhető. Ha így volt, akkor látványosabb kudarc, aligha ért emberi lényt e földön.
A legborzasztóbb az volt, hogy az egész kapcsolat kísérlet teljesen példátlan volt D. életében. Eltekintve attól a nagyon kevés kivételes esettől, amikor egy- egy próbálkozása során kilépett rövid időre derűs, zárt otthonos világából és meglepő külső aktivitásra volt képes, soha nem láttam, hogy a külvilág szereplői felé erőt gyakorolt volna. Jelleméből nem fakadt, filozófiájából nem következett az, hogy bármire kényszeríteni vágyjon egy másik embert. Minden cselekedete ebben az időben annyira ellentétes volt zárt, nagyvonalúan megengedő, szemlélődő, öntörvényű énjével, hogy időnként alig ismertem rá. Onnan, ahonnan én kényszerültem nézni a történést, világosan látszott az is mennyire hatástalan és eredménytelen minden erőfeszítés, amit tesz és az is, hogy az egész eleve kudarcra van ítélve.
Mikor D. már az ünnepi bőrét is leégette az arcáról, G. még odáig sem jutott el, hogy tudomása legyen róla, nem hogy felismerje a gesztus nagyságát! Teljesen reakciómentes, a külvilág dolgaira reflektálatlan, különös belső világban élt, körülvéve teremtményeivel, akikről képei által értesültünk csak. Rendíthetetlen nyugalommal, festett, mosolygott D. – re, rám, mindenkire. Ki hibáztathatta volna őt ezért?
„ Egyetlen ígéretet sem tartott be – panaszolta D. nem kis öniróniával – amit én tettem magamnak az ő nevében” Ennél jobban semmivel sem lehetett jellemezni a kapcsolatukat.
Természetesen, G.-nek is megvoltak a maga nehéz korszakai. Gondolom akkor, amikor szakadatlan befelé figyeléssel sem pillantott meg legbelső énje mélyén éppen semmi megfesthetőt, kifejezhetőt. Mivel teljesen felszínes beszélgetéseken kívül, ő egyikünkkel sem kommunikált, ezekről a nehézségeiről csupán úgy értesültünk, hogy eltűnt mindenhonnan, ahol esetleg alkalmilag fellelhető volt. Nem tudhattuk, hová lett ilyenkor, mert amikor előkerült, a változásnak semmi jele nem volt rajta. Nem lehetett idegen helyszínek hangulatát, furcsa távoli illatok izgató varázslatát érezni rajta, noha mindenki meg volt győződve, hogy ilyenkor nagyon messzire megy el, talán ismeretlen vidékekre.
Miután teljes személyisége talány volt, szinte kedvtelve ábrándozott róla az egész társaság, hogy máshol, más körülmények között elképzelhető egy általunk nem ismert, szabad gesztusokkal élő, boldog második énje is. Én azonban, (mivel egyszer már láttam őt nehéz pillanatában) úgy gondolom, az is lehet, hogy magára zárt egy cella ajtót a szomszéd utca valamelyik rémes bérházában és a falat nézte, bámulta addig, amíg különös, csodálatos színvilágú képei meg nem jelentek rajta, őt magát is megteremtve, hogy újra együtt éljenek.
Nem tudom, a külvilág szemében, milyennek látszik ő, de mi: D., E. és a többiek, akik egymást, alkotóként számon tartottuk, mind egyetértettünk abban, hogy G. képei fantasztikusak! Sejtéseken alapuló, különös festészetében, olyan színes érzelemvilággal jelenítette meg, a még érzékelhetőt és a már észlelhetetlent, ahogyan az előtte még senkinek sem sikerült! Éreztük, hogy bár mit tesz, vagy esetleg nem tesz az életben, akármilyen különös is az emberi kapcsolataiban, azelőtt az ítélő szék előtt, ahol csupán egy mérce van, ő a sor elején állhat egyenes derékkal.
Néha pont kísérthetetlensége miatt olyan érzése támadt az embernek, hogy G. nem evilági lény. Kapcsolatuk során, annak vége felé ezt D. fogalmazta meg a legjobban, egyben önmagát is értékelve: „ annyira felnézek rá, hogy már szinte lenézem, azért mert ember. Nem tudom elképzelni róla, hogy vásárol, nézelődik egy kirakat előtt, vagy egy piacon ténfereg az árusok között, semmit, ami arra utal, hogy ő is olyan mint bármelyikünk, mert az lehetetlen, hogy én, én! ennyire felnézzek rá, ha ember”!
Megértettem őt és azt is milyen nehéz lehet magában helyre tenni ezt a kapcsolatot.
Ha G.- re gondolok azt az egy találkozást kivéve, amikor úgy képzelem: bele láttam, zártsága mögött mégis csak megpillantva az embert, úgy érzem, soha nem leltem megfelelő magyarázatot, minden elméleti fejtegetésem ellenére személyiségének furcsa ellentmondásaira, annyira nagy volt a kontraszt képi világának érzelmi mélysége és a külvilág felé észlelhető felszínes kedvessége között.
Ami a legnagyobb diszharmóniát szülte bennem G. iránt, az mégis a fentiekből eredő emberi szerethetetlensége volt. Minél többet gondolkodtam a személyiségén, hogy D.-nek segíthessek kikeveredni ebből a kátyúból, annál jobban éreztem azt a sajnálatot, ami a szeretet helyébe lép bennem bizonyos esetekben, ha az, mint érzelem nem működtethető.
Jól tudom azonban, hogy a sajnálat igen nagy kerékkötője az emberi kapcsolatoknak, mert amihez ér, azt megalázza, leértékeli. Különös, hogy korunkban kezd pozitív értelmezést nyerni, olyan formán, ahogyan én igyekeztem G.-nek mentséget kreálni belőle, azt gondolva, hogy még mindig jobb, mintha még sajnálni sem lehetne! Természetes, tudom én, hogy mekkora zsákutca ez, mert ha valakit képtelen vagyok szeretni, akkor sajnálni kezdem, majd szép lassan, a magam által alkotott lejtőn, bele csúsztatom a szerethetetlenség gödrébe és ettől kezdve, már csak lefelé nézhetek rá önmagamból.
Megpróbáltam G.-t, akit semmi ok nem volt sajnálni, vesztesként szemlélni, mert elment D. mellett, anélkül, hogy észrevette volna, a megváltó lehetőségét, valami igazán értékes, de tőle nagyon különböző, nyitott világnak a megismerésére.
Ma már tudom, hogy G. számára mindez, tökéletesen közömbös volt, mert neki semmilyen szüksége nem volt arra a különös hatásra, amely D. személyiségében, művészetének átütő erejében, segítségére tudott lenni bárkinek. Ha lehetőség is lett volna számára, hogy feloldja, tökéletes szuverén, de képei szempontjából szükségszerű, feltörhetetlen magányát, az ellentétben állt volna az alapkarakterével, amelyből alkotott.
Kerek világban élt, más eszmerendszerben gondolkodott, mint D. vagy én, vagy akármelyikünk. Számára a megváltás kizárólag képeiből érkezhetett, általuk nyert meg mindent, amiről mi azt gondoljuk, szükséges a léthez. Nem kívánta enyhíteni a magányát, pillanatokra sem, mert az számára alaphelyzet volt, az alkotás létfeltétele, képei keletkezésének természetes közege.
D. hasonlóan gondolkodott ezekről a kérdésekről, mint G., de mivel a lelke mélyén sokkal nyitottabb volt, véglegesen soha nem zárta ki a külvilágot, amelyik körülvette. Időről – időre hagyta ezért, hogy reményei elragadják, irreális, lehetetlen álmok felé sodorják, mert ezeknek az élményeknek megtapasztalásakor, mindig hallatlanul gazdagodott belső érzelemvilága, amelyből faliszőnyegei táplálkoztak.
Igaz, csaknem bele halasztotta önmagát a kudarcba, de mint később fogalmazott: G. akaratlanul is hozzájuttatta őt annyi szenvedélyes tanulsághoz, hogy későbbi munkái sokkal érettebbek lettek általa. –Valahogy még én érzem adósnak magamat, azért, hogy a szőnyegeimen megfogalmazott gondolataim, G. hatására, sokkal mélyebb tartalommal telítődtek meg– mondta sokkal később nekem.
Mekkora különbség is van a terméketlen civil őrlődés és az olyan szenvedés között, amely hosszútávon képes hozzájárulni, leendő műveink minőségéhez! Milyen nehezen értettem meg, azt, amit D. kezdettől fogva tudott, és kockára téve mindenét folyamatosan alkalmazott is, hogy lehetetlen megspórolni azt a szenvedést, amelyik valódi tartalommal képes megtölteni a munkáinkat.
Szinte el sem képzelhető, mennyi pozitív mélységet tud önmagának vájni egy olyan érzelem, amelyben az átélésének idején úgy érezzük, mindenképp bele kell halnunk. Ha becsületesen elhisszük önmagunknak az életveszélyt, akkor olyan tapasztalatokhoz juthatunk, amelyek soha nem képzelt, árnyalatot, zamatot, ízt adnak a későbbi munkáinkhoz, szinte észrevétlenül. Azt hiszem D.-re az volt a legjellemzőbb, hogy őbenne mindig képesek voltak a legnegatívabb élmények is, később valamiféle pozitívummá változni. Ebből a nézőpontból, mindenkor felmenthette okozójukat a felelősség alól, alapkarakterének megfelelően.
Az a kör, amelynek D. volt a középpontja, elfogadta, és kezdetben szerette is G.-t, nem mintha, ő ezért tett volna valamit, vagy számára ez különösebben fontos lett volna. Valamilyen különös automatizmust éreztem abban, ahogy szinte napi rendszerességgel jelent meg közöttünk és ott volt velünk mindenütt, műtermekben és kávéházi asztaloknál.
Elmentünk a kiállításaira, csodáltuk és nagyra tartottuk, mint festőt, akit fantasztikus képein kívül D. elismerése fémjelzett számunkra.
Különböző szempontok szerepelhetnek egy művész megítélésénél, mert koronként más-más mérce szerint válhat egy életmű sikeressé. Nagyon kevés olyan időszak volt az emberiség művészettörténetében, amikor a minőség saját korában egybe esett az elismeréssel, ám olyan soha nem volt, hogy a többi művész ne ismerte volna fel a valódi zsenialitást, az igazi kvalitást, és ne tudta volna a lelke mélyén létező minőségi ranglétrán elhelyezni.
G.-ről mindenki pontosan tudta közülünk mekkora művész, mert amikor elénk tárultak a képei, kizárólag nagyrabecsülést érezhettünk iránta. Talán D. nélkül meg sem ismerjük, mert mint valami távoli bolygó lakója, szinte megközelíthetetlen volt számunkra. Ma sem teljesen világos, hogyan került első alkalommal D. műtermébe, ki hívta oda, és ő miért fogadta el a meghívást, de tény, hogy különös zártságában mégis csak része lett a társaságnak és szép lassan mindnyájunkat magával ragadott kettőjük kapcsolatának nagyszerű lehetősége és az a csalóka remény, hogy esetleg elképzelhető, olyan felsőfokú, ideális szellemi összeforrottság két alkotó között, amire talán mindnyájan vágytunk.
Ma már látom, hogy akaratlanul is D. érzelmeinek sodrásába kerültünk mind, gazdag képzeletvilágának lakói lettünk, mit sem törődve a realitásokkal. Azzal a lelkesedéssel, amivel hittünk neki és szinte együtt írtuk vele ezt az elképzelt kapcsolattörténetet, még segítettük is őt abba, hogy elragadják a képzelgései, mert mintegy megteremtettük számára azt a közeget, ahol kizárólag a saját elképzeléseit láthatta maga körül mindenkinek a tükrében.
Abban az időben azonban, amikor D. egyre inkább kiszolgáltatottja lett G. megfejthetetlen és talányos lényének, apránként mindenki kezdett G. ellen fordulni és minden erőnket arra fordítottuk, hogy visszaszerezzük D. figyelmét és kiszabadítsuk őt G. karmai közül. Volt ennek a helyzetnek egy másik olvasata is, mert a történtek alatt mindnyájan kényszerűen megtapasztaltuk, milyen nehéz valakit, akit a legtöbbre becsülünk, kiszolgáltatottnak és gyengének látni. Nekem is át kellett élnem ezt az érzést, de része lett a teljes baráti társaság, aki D.t körülvette és csodálta. Akár akarták, akár nem, átment személye valamiféle értékvesztésen a szemükben, de ő maga sem volt ettől mentes, ami sokkal nagyobb veszélyeket tartogatott alkotói énjére, mint az elképzelhető volt.
Mint D. legjobb, és egyetlen, valóban bizalmas barátja, ebben az időben szinte minden időmet vele töltöttem, mert akkoriban alig dolgozott és majdnem az önfeladás és ön feláldozás határára került, talán pont azért, mert G. soha nem várta és nem s kérte tőle ezt. Ő egyáltalán: semmit sem kért senkitől!
Hosszú barátságunk alatt ez volt az egyetlen időszak, amikor D. nap mind nap, szinte a szövőszékig sem ért el, mert képtelen volt szembenézni azzal a számára hihetetlen ténnyel, hogy nem dolgozik.
Tétován álldogált a rajzasztala előtt és leverten tűnődött azon az értékvesztésen, amit önmagán kellett tapasztalnia a szerinte „ordas” érzelem hatására. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt számomra, mikor egy reggel, újra szövőszéke előtt találtam, de a magyarázat, amit hozzá fűzött, mégis aggodalmat szült bennem.
„Addig forgattam önmagamban G.-t, – mondta – amíg, mint ideált egészen elnyűttem. Addig hergeltem magamat, amíg a fájdalom túlfájta önmagát, átfájt a túloldalra és mikor átért, rám szegeződött a háttér”
Milyen különös, számomra világos, de a kívülállónak talán érthetetlen tömörséggel érzékeltette azt a tényt, hogy visszahátrált, mindenkor háttérként használt faliszőnyegei közé. Mintha egy gobelin keletkezéstörténetéről beszélt volna, jeges realitásérzékkel tapogatva le saját érzelmeit, a használhatóság szempontjából.
Elgondolkodtam, hogy az ideális társ illúziójából, mennyi absztrakciós folyamaton kellett átmennie G.-nek amíg az érzelemből motívummá tudott lényegülni.
A legnehezebb lehetett megtalálni azt az értelmezést, amelyik egy ilyen teljesen komplex, mindent magába ölelő, elsöprő szenvedélyt is képes volt szőnyeggé alakítani, átformálni, anyagba tenni, oly módon, hogy megőrizte mélységeit; habár tárgyiasult, mégis végtelen ideig képes volt motiválni azokat a szenvedélyeket, amelyek D.-t összekötötték szőnyegben megfogalmazott belső képi világával. Részévé vált, helyet talált önmagának, oly módon, hogy mint látvány lett igazán „helyénvaló.” Számomra a legérdekesebb volt, minden drámai feszültség ellenére, hogy figyelemmel kísérhettem, hogyan nyeste, alakította, absztrahálta és formázta D. vérbeli profi képalkotóként, munkássága szerves részévé, azt az érzelmet, amelynél fontosabb és jelentősebb aligha létezett a számára.
További életében azonban, igen vigyázott arra, hogy azt a képzeletbeli szeget, ami úgy vált örökre részévé, hogy háttérként szolgáló, imádott szőnyegeire szegezte őt, soha ki ne húzza, mintegy emlékeztetőül, arra az időszakra, amikor érzelmei hűtlenkedésre ragadtatták, a számára legfontosabbakkal szemben. A történetből megtanulta, milyen kevés mozgástere van a magánéletében, hiszen ezt annak előtte soha nem realizálta.
Ez a tanulságos emlék, amelyet igen jól megjegyzett egész életére, később kerékkötője, majd akadályozója lett E.-hez fűződő kapcsolat-kísérletének, bár az is lehet, eleve kudarcra volt ítélve minden próbálkozása, amikor megkísérelt valakit önmaga és szőnyegei közé beengedni. Úgy érzem, talán a hozzám fűződő barátsága volt az egyetlen kapcsolata, amelyik soha nem ismerte meg a múlt időt, és képes volt a folyamatos jelen része lenni az életében.
Ezt a könyvet D. ihlette, távozása tette számomra létszükségletté, mert az a pár óra, amit így az ő időleges feltámasztásával tölthetek, valahogyan azt a képzetet kelti bennem mintha vele lehetnék. Ennek ellenére kezdem azt érezni, mintha G. nem csak felettem, de még az írásomban is át tudná venni a hatalmat, különösen zárt, talányos lényével. Úgy érzem, azért képes csaknem kisajátítani a könyvet, mert személyében ő hordozta a legnagyobb talányt, nem csupán képeinek különös világával, de D.-re gyakorolt hatásával is. Azzal, hogy csaknem magával ragadta a lelkét, arra késztetett mindenkit, hogy hatását minden vonatkozásban magasra értékelje, műveitől függetlenül is. Ha nincs ez a helyzet, G. kínos zártságával egyáltalán nem érdekelt volna engem. Számomra azért vált fontossá, mert D. életében kulcsszereplő volt. Nagyon szerettem volna jobban érteni őt, hogy általa D. lelkének olyan vonásait érthessem meg amelyekkel nem vagyok azóta sem tisztában.
A legkülönösebb eredménye volt ennek a kutakodásnak, hogy írás közben G. reám gyakorolt akaratlan hatásával, szinte meg is adta választ kérdéseimre. Csaknem képtelen voltam valami különös érzéstől szabadulni, amikor róla, vagy képeiről gondolkodtam. Mintha az ő alkotói nagyságát egyszerűen lehetetlen lett volna még azoknak is figyelmen kívül hagyni, akik úgy érezték, reálisan látják őt, mert különös, átütő művészi egyénisége képes volt felülírni emberi tökéletlenségeit.
Magamban én mindig úgy képzeltem: a művész mintha ég és föld határán állna, valahogy egyszerre mind a két közegben. Minél nagyobb formátumú alkotóról van szó, annál hatalmasabb a horizonton kis sziluettje mögött az ég, és a föld annál kisebb. Ahol az ég a földhöz ér, ott megtalálja önmagában az embert mindenki, csak az arányok, azok különbözőek.
Mintha mindenben az arány lenne a mérce, mintha attól függne az egész teremtett és megvalósulni törekvő világ, önmagunkban és rajtunk kívül is. Éppen csak érintve a földet, milyen sorsa van annak, akit az a kiváltság ért, hogy emberként tevékenykedhet majdnem az égben? Hogy a semmiből valamit teremtsen, hogy benépesítsen egy üres papírt a gondolataival, az alakjaival, hogy színessé tegye a színtelent, hogy egy darab sárból formákat alakítson? Jósoljon, fenyegessen, értékeljen, elkápráztasson, megvigasztaljon, boldoggá tegyen, élni segítsen?
Mintha tán azt mérte volna a sors rá, hogy alkotóként teremteni tudva, valamit átvállaljon a teremtő felelősségéből!
G. hatalmas eget birtokolt, azt hiszem ebben az értelemben, festményeit nézve a legnagyobbat közülünk. Mindnyájan tudatában voltunk ennek, mert mint írtam, egymás között tökéletesen pontos érték-mércék működnek a művészek között. Ám ők mind, akik ebben a könyvben, létezésük tárgyi bizonyítékául szolgáló műveik mögé zsugorították emberi létüket, ők mind nagyon nagy ég előtt állnak ma is, de közülük csak D. mesélhetne valami bizonyosat róla, ha csakugyan életműve teljességét lelte meg benne.
Mindez rejtelem azonban, ha a földről nézzük, ám a teremtő fantázia számára semmi sem lehetetlen. D. és G. minden műve sejtelmek és észlelések ábrázolása volt, nem lehet azon csodálkozni, hogy egeikért cserébe földi elmagányosodás jutott nekik, mivel szinte megsüketültek a belső hangok figyelése közben.
A tökéletes szellemi izoláltság ellenére, ami az alkotás idejét körülvette, D. műterme elég gyakran volt baráti találkozások színhelye. A társaság amelyik gyerekkora óta körülvette őt, valahogy mindig képes volt jó érzékkel pontosan akkor megjelenni a műtermében amikor ő nagy ritkán kihátrált a folyamatos figyelemből. Jól tudta, mekkora szüksége van egy- egy munka közben arra, hogy bizonyos fázisokban kilépjen a készülő mű bűvköréből és más dimenzióba helyezze önmagát. Ezek a baráti beszélgetések D. műtermében, mindenki számára távlatokat nyitottak, bár soha nem a készülő művekről, sokkal inkább általános művészeti és filozófiai problémákról szóltak. Íratlan szabálynak tekintettük, hogy amíg a szőnyeg nincs befejezve, szinte arra felé sem szabad nézni, ahol a szövőszék áll.
El kell gondolkodjam, mekkora különbség van az alakulása közben folyamatosan és szabadon változtatható művek, és az anyagban megvalósuló, előre eltervezett gondolatok ábrázolása között. Milyen szakadatlan figyelmet, koncentrációt és csendet kíván az írás tőlem!
Mennyi lehetőség merül fel és íratja meg magát velem, munka közben tárulva elém, üdítő véletlenszerűséggel, nem várt gondolattársításokból. Az írás számomra a szabad asszociációk szárnyaló világa, de a börtöncella magánya is egyben. Egyszerre érezteti velem a végtelen repülést és a konokul földre szegező rabságot.
Velem ellentétben D, aligha tudott volna változtatni azon a jó előre kidolgozott kész terven, amelyikből dolgozott, még ha szövés közben jött is volna egy- egy véletlen szerű ötlet. Aki ennyire konkrét anyag- határok közt mozog, annak mindent előre kell elgondolnia, végig élnie önmagában, abban a tudatban, hogy nagyon kevés módja lesz munka közben megváltoztatni az eredeti szándékait. Ezért számára a szőnyegtervek elkészítése volt a koncentrált szellemi munka ideje. Ilyenkor a légy zümmögés is megzavarta, mert feje tele volt azoknak a belső látványoknak a kavalkádjával, amelyeket le kellett redukálni, arra az egyetlen egyre, amelyik magába foglalta az összes elgondolás eszenciáját. Hatalmas eszköztárból kellett kiválasztani mondanivalója kifejezésére az éppen megfelelőt, úgy, hogy az absztrakció során minden amit lehagy, mégis valamilyen különös módon gazdagítsa, éppen a nem ábrázolása által a végső művet. Ameddig a szőnyegterv elkészítése tartott, a műterem ajtaján kint lógott egy tábla azzal az egybeírt szóval: Benegyere!
A koncentrált figyelem mindent és mindenkit kirekesztő idejéhez képest maga a szőnyeg elkészítése, már lényegesen lazultabb lelkiállapotot, viszont hallatlan fizikai erőnlétet igényelt. Maga a szövés sem könnyű mesterség, még manuálisan sem, de az igazi nehézsége a folyamatos jelenlétben van, mert ha egy munka rácsukódik az emberre, akkor igen nagy kitartás kell ahhoz, hogy a befejezéséig a foglyaiként éljünk. Időnként az emberen úrrá lesz a menekülés vágya, a kilépés, a szabadulás felé.
Talán a legnehezebb helyzetben azoknak a műfajoknak a képviselői vannak, ahol a végeredmény csak a befejezéskor mutatja meg önmagát és a részeredményeken nem mérhető le a mű. Egy félig szőtt gobelin, egy rézkarc, vagy egy épp alig elkezdett szobor nem sugározza, a talán félév múlva befejeződő kész munka töredék hatását sem, de még biztatást is nagyon keveset ad az alkotó számára. Ehhez társul az a kivételesen türelemre intő momentum is, hogy semmilyen módszerrel nem lehet siettetni a végeredmény kibontakozását.
Egyetlen lehetséges hozzáállás a folyamatos és szakadatlan fizikai jelenlét, a megállás nélküli munka, amelyhez hihetetlen állóképesség és lelkierő szükséges. D. is, maga előtt látva, lelki szemei elé képzelt leendő szőnyegét hónapszámra ült, vagy állt a szövőszékek előtt, aszerint, hogy éppen milyen jellegű szőnyeget készített. Minthogy szinte soha sem érzett fáradtságot, csupán, valamilyen fizikai elhasználódottságot, a nap vége felé, amikor észlelte, hogy kezei nem bírják, vagy nem látja már a színeket, ellépett a szövőszék elől. Ilyenkor nekem jutott a feladat, hogy őt kirángassam abból a munkából, amibe időnként bele zsibbadt, de képtelen volt elszakadni tőle. Hogy, hogy nem, a kilépés vágyát valamely tudatalatti csatornán át mindig képes volt megéreztetni velem. Talán nem is volt ez olyan misztikus, mert számomra ő folyamatosan jelenlevő volt. Beszélgettem vele gondolatban, felolvastam neki, megosztottam vele a problémáimat, amelyek írás közben értek el engem. Nap, mint nap tettem hosszú sétákat, útba ejtve a házat, ahol D. élt és épp készülő szőnyegének foglyaként, magától csaknem képtelen volt az elszakadásra.
Veled megyek – kiáltotta utánam kilépve a műterem ablakon, mert szokása volt ott közlekedni – mindegy hová, csak gyorsan el innen, nehogy megint dolgozni kezdjek!
Talán ez a pár szó jól jellemzi milyen meghitt volt a kettőnk kapcsolata, milyen kivételes is volt az ő bizalma irántam, hiszen együtt lélegezhettem a készülő munkákkal, és kihasználhattam közbe, közbe jelentkező nyitottabb állapotait.
Egy művész munka közben, mint a mű, alakulóba, igen képlékeny, érzékeny és sérülékeny. D. ezen a téren is kivétel volt, mert amikor már biztosan látta maga előtt, amit meg akart szőni, a tervet is megfestette, úgy érzem, vágyott az én problémáim által bizonyos eltávolodásra. Ilyenkor, hosszú sétáink alatt, átrágtuk, megbeszéltük mindazokat a lehetséges változatokat, amelyek írás közben mutatták meg magukat nekem, próbáltak megoldásként reám akaszkodni.
Nagy segítségemre volt azzal, hogy filozófiailag ellentétes saját véleményemet kioszthattam rá a magammal folytatott dialógusban, amit ő mély belső átéléssel képviselt egy ábrázoló művész szempontjaival gazdagítva az író álláspontját bennem.
Ebből a szempontból G. teljesen más helyzetben volt, nem csak az alaptermészete zártsága miatt, hanem azért is mert a kép, akár egy írás, szinte az utolsó percig hatalmas figyelmet igényel, mivel folyamatosan változtatható és gazdagítható az eredeti elképzelés, festés közben.
Azokban az igazán ritka pillanatokban, amikor bárkit beengedett magához roppant puritán, lehetetlenül személytelen műtermébe, valamilyen kényszerű okból, vagy ha már nem térhetett ki, minden festmény a fal felé volt fordítva és az állványon levő lepedővel letakarva. Mintha attól féltette volna képeit, hogy valaki szemmel megveri őket, vagy azáltal, hogy még nem készültek el, túl korán lesznek látvánnyá, mert illetéktelenek rájuk néznek.
Mondanom sem kell, G. szemében mindenki idegen volt, aki a műterembe betette a lábát, talán még ő maga is, mert festés közben félig lehunyt szemhéja alól óvatosan nézegetett a vászon felé, valamiféle révült ringatózásba tartva önmagát, mint aki attól fél, hogy ha nem elég képlékeny, elveszthet valamit a hatásokból, amelyek belülről közelítenek hozzá.
Az egyetlen, aki G. műtermébe bent lehetett még akkor is, ha dolgozott, H. volt. Hogy H. hogyan került a társaságba, azt kezdetben nem is értettem. D. azonban elmagyarázta, hogy noha H. fiatalabb nálunk és ráadásul színészként, teljesen más köröket kellene járjon, ő mégis szervesen hozzánk tartozik szülei okán.
H. két nagyon elismert és általunk is sokra tartott festőművész gyermeke volt, aki élete első éveit szülei műtermében vészelte át, a szó szoros értelmében. Ha csakugyan létezhetne 50-50%-os kapcsolat, akkor H. szüleinek együttélése feltétlenül az lett volna, de éppen ők voltak rá a bizonyítékok, hogy ez mennyire lehetetlen. Szinte egész életükben küzdöttek egymással 1% fölényért az élet minden területén. Egyik sem volt képes semmilyen kompromisszumra, semmiféle alkalmazkodásra.
Hatalmas és minden meghittséget nélkülöző műtermükben úgy feszültek egymásnak, szinte naponta megküzdve a másik elsöprő személyiségének erejével, hogy semmilyen engedményt nem tettek, sem napi apróságokban, sem a munkájuk által megszabott életviteli dolgokban. Nem egyszerre keltek és feküdtek le, nem egyeztették az étkezések idejét, sem azt, mikor kihez jön esetleg modell, vagy akár egy alkalmi látogató, vagy arra járó, de nem voltak toleránsak egymás szakmai konfliktusai iránt sem. Csupán egyetlen dolog vezette őket: megfesteni, amit magukra mértek, vagy a sors, majdnem azt írtam végzet által rájuk méretett. Mindketten sokkal jobban féltek attól az erőtől, amelyiknek parancsait teljesítették, mint egymástól.
Aki életében állt már üres papír, vászon, vagy bármi előtt, ahová hatalmas koncentrációval jeleket kellett volna vésni egy más világból, ami megvalósulni vágyott általa, az jól tudja, mekkora rémület ásít a kezdeti ürességből, milyen, semmi máshoz nem mérhető életveszély lesz ilyenkor úrrá az emberen. Hogyan is félhetnénk ilyenkor bárkitől? Milyen más hangokra lehetne ilyenkor figyelni?
Milyen sűrű lesz a levegő körülöttünk a szoba minden pontján ilyenkor? Engem annyira zavar a munka kezdetén minden hang, minden rezdülés, hogy képtelen volnék azt a helységet bárkivel megosztani, ahol írok. A felelősség is óriási, a sikertelenség kockázata is akkora, hogy azt az ember csak maga vállalhatja, mert akaratlanul is meg kellene gyűlölnie azt, aki miatt esetleg az a papír üres marad.
Ahogy én látom, művész házasságokban a folyamatos munka és a kiegyenlített erőviszonyok lehetetlenné teszik azt, hogy az egyik, vagy másik alkalmilag alárendelje magát az éppen erősebb hatás alatt levő akaratának. Nincsen ebben, úgy érzem semmilyen megoldás! A művész, mint minden ember vágyik valamiféle társra, és bizonyos esetekben az a meggyőződése, hogy az csak hozzá mérhető szellemi nagyság lehet, mert különben kolonc lesz, nyűg. Úgy gondolja, hogy a vele azonos kvalitású alkotó ember, felelős önmagáért, saját világában burkolózva nem zavar, nem kér, nem keres magánéleti okokat a létezésre, nem szolgál, de nem is fogadja el a szolgálatot. Látszólag ennél el sem képzelhetőbb hibátlanabb kapcsolat! Az alkotás közben előállt állapotokat nem kell megmagyarázni, sem kérdéseket feltenni egymásnak, nincsen helye az érzékenykedésnek. Élni kell azt az életet, amit munka diktál. Világos, hogy ezt senki nem értheti meg jobban, mint az, aki erről ugyanannyit tud. Akivel a célok és az értékrend azonos, az ugyanolyan olyan erős kell, hogy legyen.
Minden csodás elméletnek, egyetlen buktatója lehet, ha a gyakorlatban is ki akarják próbálni. A legrosszabb azt hiszem, ha nem csupán kipróbálni akarják, hanem makacsul folytatják megdönthetetlensége bizonyítását, akkor is, amikor ez már több áldozattal jár, mint az elmélet helytelenségét beismerni.
H. szülei éltek- haltak az elképzelésükért, szinte semmi sem tudta őket kimozdítani abból a meggyőződésükből, hogy többek lesznek egymás által és erőik egyesítése valamiféle hatalmas, eddig soha nem észlelt komplex életműben ölt majd alakot. Hogyan is tudtak volna a világ megváltásának, ideális műveik és ideális kapcsolatuk megteremtésének lázában olyan elhanyagolható porszemmel törődni, mint H. aki ugyan a gyermekük volt elvileg, de léte azt hiszem mindkettőjükben kétségeket ébresztett, mikor is került a műterem sarkába, és mi végre marad ott makacs elszántsággal nap, mint nap.
Márpedig H. valóban, roppant szívósan igyekezett magára terelni szülei figyelmét. Kezdetben csupán igényeit hangoztatta, enni, inni akart, alkalmilag sírni és nyafogni próbált korának megfelelően. Később más módszerekhez is folyamodott, mert rájött, hogy ha szükségleteit ki is elégítik üvöltözései nyomán, az még messze nem jelenti, hogy felfigyelnek rá! Nagyon ügyesen mozgott, tornázott és táncolt. Bevezette, hogy nem a lábain, hanem a kezein közlekedett a műteremben. Miközben szülei festettek H. kézen járt köztük, de valahogy úgy rémlett neki, hogy semmi különös reakciót nem váltott ki, mintha ez a világon a legtermészetesebb közlekedési forma lett volna. Ha esetleg kértek tőle valamit azt a szájában vitte oda, mintha kutya lett volna. Kivették a szájából és tovább festettek.
„Megesett, elég gyakran, hogy mégis úgy tűnt, különös figyelem fordul felém– mesélte egy alkalommal D.nek. Ilyenkor, váratlanul, soha nem érzett érdeklődés középpontjába kerültem. El tudod képzelni, hogy az anyád, vagy az apád szemében régen remélt érzelmek és érdeklődés csillan fel, majd azt kiálltja : maradj úgy! Ne moccanj! Jó lesz így!
Te ekkor már pontosan tudod, hogy most legalább 3 napig nem válthatsz pózt, nem mehetsz sehova, órákig meg sem moccanhatsz, a többiről nem is beszélve! Modell vagy, akár az almák, a narancsok, vagy a növények, mégis kevesebb náluk, mert hallatlan feszültségek forrása, minden mozdulatod.” emlékezett H.
Még a legjobb eset az volt, ha mind a ketten egyszerre értek abba a kegyelmi állapotba, hogy a vászon felé fordulva a műterem két távoli pontján elfoglalták magukat. A légkör ilyenkor normalizálódni látszott, mind addig, amíg valamelyiküknél kétségek merültek fel, a miérttel, vagy a hogyannal kapcsolatban a készülő képet illetően. Ilyenkor a viszonylagos béke helyét nyugtalanság és óriási feszültség vette át. Aki megszakítani kényszerült a festést, okokat keresett és talált, leginkább H-ban, mert mint modell nem volt eléggé tárgyiasítható, vagy puszta jelenlétével lehetetlenné tette a koncentrálást.
Gyerekszemmel nézve H.-nak elképzelhetetlen és érthetetlen volt, mi is folyik voltaképpen körülötte, ebben a különös, zárt feltörhetetlen légkörben, ezzel a két idegennel, akik látszólag mindent váratlanul és rapszodikusan cselekedtek. Alkalmilag ettek, két munka fázis közé ékelve, de soha nem egyszerre és nem ülve, mint mások, hanem festés közben, vagy csak fel- alá járkálva a műteremben, időnként az egészet, hosszú monológokkal tarkítva.
H.-nak az evéssel kapcsolatos zavarok és rendszertelenségek okozták a legtöbb problémát első pár évében, de igazság szerint kihatottak a felnőtt korára is, mivel semmilyen mintát nem látott, amit később viselkedésként használni tudott volna az életben, vagy akár a színpadon.
Mindent felnőtt fejjel utólag kellett megtanulnia. Fogalma sem volt az étkezés alapvető szabályairól, még arról sem, hogy le kell ülni hozzá. Nem ismerte az evőeszközök szerepét, még a legelemibb szinten sem. Nem volt tisztában az időpontokkal, csupán sejtései lehettek arról, hogyha egy kép elkészül, az elég okot szolgáltat az evésre. Viszont, festés közben, tészták felejtődtek a sütőben, húsok égtek szénné és levesek futottak a végtelenbe akadálytalanul. Kezdetben, amikor már tudott beszélni, megkísérelte figyelmeztetni szüleit, de ahányszor ki akarta nyitni a száját, valamelyik olyan villámló tekintetet vetett rá, hogy jobbnak ítélte a hallgatást.
Álltam a műterem ajtóban, – mesélte D. nek – mögöttem kék füst gomolygott és vártam a pillanatot, amikor valamelyik kinéz a képből, hogy megszólíthassam”
Minthogy számára, nem a készülő kép, hanem természetes éhség parancsolt, tőle telhetően igyekezett valahogy táplálkozni, saját felelősségre, mindabból, amit talált, vagy megkaparintott. Ez idő tájt kifejlődött benne valami, semmi máshoz nem hasonlítható vész érzés, hogy ha nem csikarja ki tőlük, hogy etessék, simán éhen halhat. Elhatározta hát, hogy kezébe veszi a saját táplálását. Elkezdett raktárra dolgozni, mindent eldugott, ami ehető volt és őrizetlenül maradt. Elképzelhető, mi keletkezett ennek nyomán. A legkülönbözőbb helyekről, legváratlanabb pillanatokban oszlásnak indult élelmiszerek bukkantak elő, amikor már rejtve nem maradhattak! Megtámadta a csendéleti almákat és más gyümölcsöket is amelyeket a kép szempontjából vásároltak, ám mind szent és sérthetetlen volt, fel sem merülhetett, hogy enni lehessen belőlük. H. ilyenkor türelmesen megvárta, amíg végeztek a csendélet beállításával és óriási óvatlansággal, valamiért magára hagyták a témaként összeállított gyümölcsöket.
Igazi mestere lett annak, hogyan lehet az elöl nézetből nem látható részeket, zajtalan gyorsasággal pillanatok alatt úgy felfalni, hogy az a látványon semmit se változtasson. Büszke volt rá, hogy jó megfigyelőként mindig pontosan oda teszi vissza a gyümölcsök elülső felét, ahol azok ép állapotban eredetileg voltak. Tisztába volt vele, hogy mekkora jelentősége van ennek, és azt is tudta mit vonna maga után, ha még a kép elkészülte előtt kiderülnének, a gyümölcsök kulisszatitkai.
A legfurcsább az volt, mesélte D.-nek, hogy soha senki nem tett utólag említést arról, ami nyilvánvalóan kiviláglott a kép befejezése után. Lehetett ez közönyből, de H. azt remélte, hogy talán a szeretet jeleként fogható fel, valami nagyon bonyolult módon az a tény, hogy a gyümölcspusztítást nem követte megtorlás. Én a közönyre tippelnék, úgy érzem.
Mindezeket a különös részleteket D. nagyon érzékletes előadásában ismertem meg és rögtön lelki szemeim elé képzeltem a segítségével a műtermet, a világ megváltás izgalmaitól fakó szülőpárt és H.-t aki közöttük őrlődik a terpentin és lenolajszagban, jóformán észrevétlenül, ám roppant makacs életösztöntől vezérelve.
H. mindent elkövetett, hogy felhívja magára szülei figyelmét. Én egészen biztos vagyok abban, hogy igen korán elkezdett, sikeres pályájának legfontosabb vezérmotívuma volt, hogy ha már a két szülővel kudarcot vallott, akkor az egész világnak megmutassa és mindenkivel megszerettesse önmagát.
Színészként nem csak erre nyílt kiváló alkalma, de arra is, hogy minden figyelmet magára irányítson, mindig középpontban legyen, csillogjon és szeressék. Úgy érzem a sors nem csupán kárpótolta, hanem ajándékokkal is elhalmozta, bár semmiképp sem érdemtelenül. A legnagyobb adomány H. óriási tehetsége volt, amelynek hála, szinte magától értetődő könnyedséggel oldott meg minden szerepet, amit rá osztottak. Nagy segítségére volt, az is, hogy hihetetlenül nyomorult gyerekkora ellenére, mindenkor megőrizte nyílt, kedves természetét.
Szülei iránt furcsamód nem érzett szemrehányást, bár kezdetben, amikor már a saját lábán állt, erősen elhatározta, hogy soha semmilyen körülmények között nem megy többé olyan helyre, ahol terpentin szaggal találkozhatna, mert szinte rosszullét kerülgette, ha bárhol felszippantotta.
A sors nagyon sajátos csavarása azonban, hogy H. különös módon, nem érezte jól magát a színészek társaságában! Sokfelé játszott, idehaza és külföldön is, mivel kiválóan beszélt nyelveket és csodálatosan táncolt, igen jó hasznát vették a világ számos színpadán. Egyre híresebb lett, szerették és elismerték, a közönség elfogadta, keresték a társaságát a kollégái, ám ő magánemberként, egyszerűen képtelen volt mélyebb kapcsolatra színésztársaival. Valahogy soha nem lelte a helyét abban a közegben! Távoli, meghatározhatatlan és elviselhetetlen nosztalgia hajtotta őt festők, szobrászok, képzőművészek meghitt légkörében, ahol újra érezhette a terpentin és lenolaj szagát.
Kezdetben nem értettem, mi lehet az oka annak, hogy G. nem csak elviseli H.-t, bár látszólag nem tud az ottlétéről, de munka közben is tűri. Mikor közelebbről megismertem az élettörténetét, teljesen világos lett előttem, hogy H.-nak abban volt a legnagyobb gyakorlata, hogyan legyen észrevétlen egy festőműteremben. Ez volt az öröksége, gyerekkorának lesújtó végeredménye. Még ha nem is akarta volna, a terpentin és lenolaj hatására szinte láthatatlanná lett. Valószínűleg G. egyáltalán nem észlelte, hogy ott van egy sarokban, valami párnán a földön, mert annyira nem nyilvánult meg semmilyen téren.
A másik magyarázat talán még ennél is misztikusabb. H.- igazi nagy színész lévén, szinte egyáltalán nem rendelkezett saját külön személyiséggel. Minthogy a legnagyobb könnyedséggel tudott egyik szerepből a másikba menni, mindent átélni és megjeleníteni, önmaga számára nem tartott meg semmilyen alap karakteri vonást, hogy az átváltozásokban ne zavarja. Amikor ott gubbasztott G. műtermében, mélyen beszívva az imádott és hányingerig gyűlölt illatokat, minthogy nem játszott épp semmilyen szerepet, igazából nem is volt jelen. A legjobb bizonyíték erre az, hogy G. észre sem vette, hogy ott van, soha sem szólt hozzá és nem reagált rá, de nem is zavarta. Nyugodtan tudott festeni tőle, hunyorgott, ringatózott, hívogatta maga felé színeket és feszülten figyelt belső hangjaira.
Így lett H. végül is G. néma tanúja, és ha ez egyáltalán lehetséges, szavak nélküli egyetlen bizalmasa. A jelek erre vallottak, bár azt hiszem G. nem ismerte ezt a szót, és igen elképedt volna, ha magával kapcsolatban hallja. Számára a maximális bizalom lehetett, ha elviselt valakit a légkörében, ha képes volt egyedül érezni magát, noha H. ott volt.
G. aki mindnyájunk számára, túlontúl bigott volt és elviselhetetlenül zárt, semmi különös csodálkozást nem váltott ki H.-ból, sőt ha gúnyos akarnék lenni, azt írnám az „édes” otthonra emlékeztette, szüleire és a régi műteremre, mert lehetett G. bármilyen zárt, szórakozott, semmilyen külső történésre nem figyelő, H. szemében valószínűleg meg sem közelítette szülei közönyösségét. Még talán bizonyos meghittséget is érzett, már csak a szagok miatt is, amelyek sokszor a legerősebb emlékeztetők, igaz, hogy az sem mindegy, mire emlékeztetnek!
Bár hogyan is volt, hisz mindegy is, miért voltak ők olyan hibátlan egységben G. műtermében, valahogy egy idő után teljesen elválaszthatatlanok lettek. Mintha tán ez a kétfajta zártság képes lett volna egymásban társra lelni és megalkotni egy külső szemlélő számára alig észlelhető gesztusok nélküli, nagyon szoros egységet, valamilyenfajta külön világot.
Ha így volt, akkor ez igen nagy kegyelem lehetett mind a kettőjük számára, ám D.-t egy cseppet sem tette boldoggá, noha G.-vel való kapcsolatának sötét ideje nagy nehezen elmúlt már. Azt hiszem mégis, az a tény, hogy H. mindent elért és megkapott látszólag, amiért ő teljesen hiába igyekezett meghalni, bizonyos féltékenységhez hasonló rossz érzést keltett benne. Soha nem fogalmazódott ez meg, annál is inkább, mert mindig szerette H.- t, de úgy emlékszem abban az időben, elkerült minden helyet, ahol találkozhatott volna velük. Az egész csupán jelzés szintű volt, mert egyáltalán nem volt rá jellemző, hogy hosszú távra rossz érzéseket táplált volna bárki iránt, még ilyen húsba vágó emlék hatása alatt sem.
Én tudom, hogy D. csak úgy tudott dolgozni, ha kerek egésznek érezte önmagát, ezért nem férhetett hozzá semmilyen nyugtalanító rossz érzés, nem táplált haragot, nem ismert sértődöttséget. G.-hez fűződő egyirányú utcához hasonlatos, furcsa kapcsolata azért tudott valóban lezárulni benne, mert megtörte a harmóniát, ami szőnyegeihez fűzte. Amikor azokat a valóban kínos időket éltük, a lelkem mélyén biztosra vettem, hogy megérkezik az a visszafordíthatatlan pillanat, amikor D.-t visszaszerzik leendő szőnyegei a csüggedésből, és újra munkához látnak benne.
Boldog voltam teljes szívemből, amikor ez végre bekövetkezett, és hosszasan gondolkodtam azon a hihetetlen előnyön, amit valóban nehéz és küzdelmes szakmai életében minden művész kiváltságként élvezhet, hogy konfliktusait, érzelmi megrendüléseit művekké alakíthatja. Szinte minden, ami bármilyen negatív élményként érkezik, képes pozitív fordulatot venni azáltal, hogy alkotásokban testesül meg.
Eszembe jut, mennyi szomorúságot, szorongást, gátlást és rémületet írtam ki magamból életem során, öltöttem szavakba, foglaltam versbe, jelenítettem meg tapasztalásként könyveimben. Így vagyunk ezzel mindnyájan. Még talán odáig is el mernék menni, hogy a minket ért negatív élmények, valahogyan jobban serkentenek az alkotásra, több, kifejeződni, megjelenni vágyó gondolatot rejtenek, mintha valami jó történne velünk. A jónak elég csak lennie, megváltoztatására, vagy megértésére, ugyan ki törekedne?
A magánélet boldogságában nincs meg az alkotáshoz szükséges mozgás, amit a változtatni vágyás kényszere erőltet ránk. Élvezni kell, örülni neki, de eljön a pillanat, amikor azt kezdjük érezni, a telítettség, amit nyújtani képes, valahogy mégis túlzás ahhoz mérten, ami keletkezett belőle.
Nagy különbség van azonban, az alkotáshoz elengedhetetlen, totális szellemi állapot jó érzése és a kívülről jövő, mégis másoktól függő, boldogító hatások között. Nem lehetséges úgy dolgozni szerintem, hogy az éppen esedékes mű létrehozásához, ne legyünk szellemileg megfelelő állapotban. Olyanná kell válnunk, amikor munkához látunk, hogy elég képlékenyek legyünk, ahhoz, amit a létrehozásra váró mű kíván, hogy ráhangolódásunk által meg tudjon születni. A számára éppen megfelelő, pontosan olyan lesz, amilyet az ő létfeltételei diktálnak. Így bizonyos értelemben, egy művész számára kétféle boldogság érzet létezik: a művek megalkotásához szükséges jó állapot, amiért folyamatos felelősséget visel, és a magánéleti, amelyik meglehetősen ingatag lábakon áll.
Azoknál a művészeknél, akik teljes emberi létezésüket képesek munkáik mögé sorolni, magánéletük sorsa felől is a művek döntenek, mert a személyes jóérzés, amelynél mindig lehetne jobb, lassan elégedetlenségbe fordul bennük. Sok lesz belőle, annyi, hogy az már-már akadályozza a születő művet, viszont annál meg kevesebb, hogy dolgozni lehetne belőle.
Az alkotáshoz szükséges jó állapot, amelyik mindenkori műveink alapja, egyáltalán nem olyan sérülékeny, mint a magánéleti, mert szinte önmagát teremti meg bennünk, a leendő munkáink előjeleként.
Természetesen a készülő művekhez is a személyes érzelemvilág szolgáltatja az élményanyagot, de ha néha nagyon vágyunk is arra a kiegyensúlyozott és csaknem elérhetetlen boldogságra, amit nyújthat, azt kell mondjam, csapda ez a javából, mert szép lassan azt kezdjük észrevenni, hogy függésbe kerülünk tőle, mivel ez a fajta jó, törődést igényel, gondozást, civil figyelmet. Nem is szólva arról, mennyire elfoglalja az embert az aggodalom, hogy vajon végleges-e, nem akar-e múlni, nem csorbul-e valamitől?
Igen kemény kereszt ám, az efféle boldogságra vigyázni! Hovatovább azt kell észrevenni, hogy csaknem nagyobb nehézségekkel jár őrködni felette, mint felvállalni valami, most már igazán üdítő konfliktus helyzetet, nehézséget! Az egészet ahhoz hasonlíthatnám, mint valamire nagyon, nagyon vágyni és aztán túlságosan birtokolni, kétségtelenné változtatni önmagunkban, szinte eltelni vele.
Olyan ez, mintha szakadatlanul az erény útjait járnánk, vagy ezzel szemben, ahogy az én Breugneonom mondja: időnként talán mégis jobb egy dundi Bűnöcske? Vajon az erényes, vagy a bűnös élet szült-e a világ számára több műalkotást? Ha már egy jó mű létrejött, valamilyen áron, akkor az, nem tesz-e minden látszólagos „bűnt” erénnyé?
Nagyon messzire vezető kérdések ezek. Ennek a könyvnek nem feladata a válaszadás, csupán annyi, hogy ebben a tárgyban is útjára indítson egy gondolatnyi figyelmet. Egy tény azonban, biztosnak látszik mégis, hogy azoknak a nézőpontoknak a figyelembe vételével és amiért ez a könyv íródott, nincsenek bűnös és erényes életek. Nincs jó és rossz abszolút értéken, mert ezt a kérdést kizárólag műveink dönthetik el majd utólag, a minőségükkel. Ő fogják megalkotni az ítéletet arról, hogy felajánlásainkat, amelyeket önként tettünk, mondhatnám örömmel, elfogadták-e ott, ahol eldől egy életmű sorsa. Megmaradhat-e a létben akkor is, amikor már nem áll mellette támogatóként az alkotó, vagy vele hal? Úgy érzem nincs olyan művész, aki ne reménykedne az előzőben.
D. és G. bár különféle módokon, de tökéletesen biztosak lehettek életművük felől. Kétség sem fért hozzá, mennyire nagy távlatokban gondolkodva készítették munkáikat, amelyekről azt hiszem, úgy remélték, legfeljebb a világ elpusztulása szüntetheti meg őket. Az is igaz, fel sem vetült ez a probléma, még gondolati szinten sem bennük. Érezhetően és láthatóan a nagy időnek dolgoztak, ehhez mért felelősségtudattal.
Különös, de mintha H. se gondolt volna arra, hogy a múló idő szorításában lép ki esténként a színpadra pedig, mint színészt, igazán nyomaszthatta volna ez a probléma. Minden este, amikor fellépett, mintha az örökkévalóságnak játszott volna!
”A színház számomra azt jelenti, amit az élet: ameddig a darab tart egy pillanatra sem szabad arra gondolni, hogy mi lesz azután, hanem ott és akkor a maximumot kell nyújtani, a többi nem az én dolgom.” H. nem hitt a túlvilági életben, sem abban, ami esetleg megelőzte a mostanit.
Minden csepp vérével a pillanat felelősségében élt, és azzal, hogy az összes, tőle telhető eszközzel helytállt abban, amiben éppen részt vett, igen felértékelte, mondhatnám, az időtálló művészetek rangjára emelte a játékát. Valami különös időtlenséggel mozgott a színpadon, minden gesztusában érezni lehetett, hogy olyan világok húzódnak meg mögötte, amelyeket őnála mélyebben senki sem ismert és nem tett láthatóvá a külvilág számára.
Visszafojtottam a lélegzetemet, ha játékát figyeltem, mert számomra világos volt, hogy a lényeget láttatja, méghozzá olyan sajátos szemlélettel, hogy az egyediségében minden más művészeti ággal összevethető, időtálló egyéni produkció, akár egy festmény, vagy egy szobor. Egészen biztosra veszem, hogy azért nem érzett neheztelést szülei iránt, mert műtermükben eltöltött, más számára tán teljesen megsemmisítő gyermekkorának minden perce pozitív értelmet nyert, abban a munkában, amire az életét rászánta. Még talán valami indirekt módón, utólag felnőtt fejjel tudatosítva az átélteket, jó érzést is kelthetett benne az ő elhivatottságuk, munkájuk iránt.
„Szeretem – mondta H. nekem egy beszélgetésünk alkalmával – hogy megtapasztalhattam, milyen rendíthetetlen anyagból voltak ők és az a tény, hogy magam is törhetetlenek bizonyultam a kezeik között, hatalmas önbizalmat adott nekem az egész életre. Ami igaz, az igaz, ennél jobb minőségjelző próbát kevesen éltek túl”
Sokat tűnődöm, történetén elgondolkodva, azon, milyen kevéssé ítélhető meg a gyerekkorról: vajon jó volt- e vagy rossz, mindaddig, míg az élet hosszában ez nem igazolódik, mert ebben a kérdésben, az eredmény dönt.
Minden szülőnek, a látszólag legrémesebbnek is, meg van az az esélye, hogy gyermeke éppen a mellette szerzett élmények hatására, emelkedik ki, talál önmagára. Ennek a teljesen meghatározó életszakasznak minden mozzanatát megélhetjük még pozitív esetben is akadályként, de fordíthatjuk az összes negatívumával együtt arra, hogy tanulságokat vonjunk le belőle, akár azzal a módszerrel is, hogy ellene fordulunk. Nemet mondani valamire, az jó esetben, azt eredményezheti, hogy az ellentétére igenlő reagálás születik.
Nem szeretnék ebben a könyvben általánosságokba keveredni, csupán azokat a motívumokat kutatom magamban, amelyek a gyerekkorból eredeztethetően részei, következményei és alakítói és mozgatói lettek egy-egy szereplőm életpályájának. Azt vizsgálom, csakis az ő szempontjaik szerint, és a jobb megértés érdekében, hogy létezhetett-e az ő esetükben, jó vagy rossz gyerekkor, netán, azt mondhatjuk el, hogy alkalmatlan, vagy éppen nekik megfelelő volt-e amit átéltek?
Teszem ezt a magam érdekében is, mert D-hez fűző eltéphetetlen szálaim is a gyerekkorba gyökereznek. Meg kell értsem, fel kell derítsem, az összes hozzá kapcsolódó indokomat, mert ennek tisztázása nélkül, úgy érzem képtelen vagyok még arra a minimális eltávolodásra is, ami az ő távoztával, szükséges volna számomra a továbbiakhoz.
D. és én gyerekkorunk óta ismertük egymást. Talán nem a legmegfelelőbb szót használtam, mert nem ismeretség, hanem annál sokkal több, valódi, mély barátság fűzött össze minket, igaz már akkor is, kissé féloldalasra sikerülve, a kettőnk helyzete és nagyon különböző családi körülményeink miatt.
D. szülei rendkívül kultúrált, hihetetlenül művészet szerető, kedves emberek voltak. Házuk nyitva állt mindenki előtt, aki akár a legtávolabbról is, összefüggésbe volt hozható bármilyen alkotói léttel. Mivel én nagyon korán elvesztettem a szüleimet, a nagyanyám engedélyével és belátásával, hatalmas időket töltöttem náluk. Megfordultak itt zenészek, írók, festők és szobrászok. hajnalba nyúló, hatalmas beszélgetések folytak profi és amatőr művészek között, mert egyáltalán nem tettek e tekintetben különbséget. A napnak és az éjszakának, csaknem minden szakaszában ki-be jártak, társalogtak egymással, felolvastak, zenéltek, vitatkoztak.
Ha váratlanul érkezett valaki, soha sem csodálkoztak, nem méregették gyanakvóan, nem kérdezték, hogyan került ide? Mintha mindenki ismerte volna a jövevényt, annyi kedvességgel és figyelemmel üdvözölték.
Számomra az volt a legmegkapóbb és a legkülönösebb, hogy nem a nevén mutatták be egymásnak a ház barátait, hanem aszerint, hogy ki mivel foglalkozott. Kiváló festő mondták róla, fantasztikusan nagy költő, remek csellista magyarázták, mintha ezzel elmondták volna a legfontosabbat, a többi aztán ment már magától, könnyedén.
D. apja nagy nevű orvosprofesszor és elméleti kutató volt, aki üres óráiban
(amelyekre nem tudom, hogyan tett szert) festett, majd idősebb korában szobrászkodott is. Ha történetesen a művészetre szánja az életét, egészen biztosan mind a két műfajban jó, sőt kivételes alkotó vált volna belőle.
Mégis azt gondolom, amikor választania kellet, nem döntött rosszul, mert a körülötte kialakult kerek világ és pozitív légkör igazolta őt.
D. anyja amatőr szinten szőnyegeket szőtt és zenélt is nagy átéléssel, pontosan annyi elhivatottsággal, amennyi elég volt ahhoz, hogy tisztába legyen, gyermeke hatalmas képességeivel. Azzal, hogy időben tudatosította benne a tehetségét, nagy segítségére volt, sok vívódáson és kétségen lendítette át.
Ha létezik tökéletes „zseni nevelde” akkor D. szüleinek háza feltétlenül annak volt nevezhető. Hihetetlen érzékkel és érzékenységgel vezetgették őt azokon az ösvényeken, amelyek mind kerek és rendíthetetlen énjéhez vezettek, oly módon, hogy alkotói folyamatainak megrázkódtatásain kívül, csak igen ritkán fért hozzá a kétség önmagával szemben. Lelkileg részese voltam én is az ő gondoskodásuknak és lakója lehettem annak a valódi és képzeletbeli háznak, amelyben csodálatból emeltek oltárt minden pozitív emberi produkció megsegítésére.
Ma is úgy érzem és remélem, hogy létjogomat a házban, nem csupán, mint D. barátja és bizalmasa alapoztam meg, hanem igen korán jelentkező szenvedélyemmel az írás iránt. D. mamája volt az első felnőtt hallgatóságom, aki hallatlan kedvesen kérlelt engem a 15 éves gyereket, hogy felolvasnám-e neki néhány írásomat, amelyekről (mint mondta) D. sokat mesélt neki. Ma is emlékszem, mennyire természetesnek éreztem az érdeklődését és boldogítónak a figyelmét! A legmegkapóbb volt az egész jelenetben számomra, akkor és azóta is, ha visszagondolok, hogy pontosan úgy bánt velem, mint egy felnőtt, sikeres íróval, akinek a felolvasó estéjét hallgatja, és az számára megtiszteltetést jelent. El tudta hitetni D.-vel és velem, hogy nem létezik gyerek és felnőtt alkotó, csupán a produkció minősége dönti el, művész-e aki készítette. Az is igaz, nem volt benne keménység, vagy elutasítás akkor sem, ha rosszul sikerült valami, de azok iránt is elnéző volt, akiknek mindenkor, minden balul ütött ki.
Az a kör, amelyik akkor, hasonszőrű és hasonló korú gyerekekből, D. két szülőjének támogatásával és segítségével alakult, azóta is létezik, laza szálakkal, de örökös kapocsként, mindnyájunk számára, akik még életbe vannak.
Nem gyereknek tekintettek minket, hanem fiatal alkotóknak, felnőtt és tapasztalt művészek között. Elképzelhető mennyi mozgás, élénkség és szellemiség volt abban a házban, hiszen még pillanatnyilag is képes jelen idejű emlékezetté válni, mindnyájunk számára, akik akkor ott voltunk. Különös, de visszatekintve úgy látom, hogy bár, abban az időben is már D. volt a középpontja, a hangadója, a lényege ezeknek a találkozásoknak, ennek a sajátos, belsőséges, őszinte légkörnek a lelke, az érzelmi mozgatója mégis a két szülő volt, mert nélkülük elképzelhetetlen lett volna minden. Ők biztosították a hátteret és a keretet, ahhoz a kialakulóban levő létformához, amelyik azután egész életében megmaradt D. körül.
Fantasztikus, mennyi adható egy gyereknek, anélkül, hogy elhalmoznánk a szó materiális értelmében. D. szülei pontosan tudták, mit és mennyit kell nyújtaniuk neki, hogy kialakuljon benne az a rendíthetetlen megszállottság és megingathatatlan derű, amellyel alapvetően szenvedélyes és dinamikus énjét képes volt az alkotás szolgálatába állítani egész életében. Segítettek neki tudatosítani önmagában nagyon korán, ki is ő és mit ér. Felszabadították, működőképessé tették benne alkotó énjét és azzal a szellemi légkörrel, amelyik őket jellemezte, a baráti társasággal, amelyet segítettek kialakítani körülötte, szinte észrevétlenül helyezték önmagukon túl mutató örökös védelem alá.
Csodálatom és nagyrabecsülésem, amit D. iránt éreztem, de kezdő írói önbizalmam is, sokban táplálkozott a szülei iránti szeretetből. Azt képzeltem: ha ő ezt a kivételes környezetet és helyzetet érdemelte a sorstól zsenialitása által, akkor innen már csak kis ugrás, az a következtetés, hogy én is saját értékeim által megérdemelten vagyok a legjobb barátja és bizalmasa.
Azt gondoltam, ezzel teszi a sors jóvá, amit szüleim elvesztésével ellenem elkövetett. Ezért írtam fent, hogy kapcsolatunk kissé aszimmetrikusra sikerült, mert ezzel az okfejtéssel szinte egy életre őt láttam a kompenzációnak. Valamiféle jogosnak érzett érzelmi függésbe kerültem így tőle, amelyet soha nem akartam eltépni, mert ajándéknak tekintettem.
Nagyon korán ráébredtem azonban arra, hogy ő teljesen más helyzetben és viszonyban van énvelem, és kapcsolatunk csak akkor tartható fenn, ha valamilyen önmérséklettel, a saját érzelmeimet képes vagyok egyensúlyban tartani, vele kapcsolatban. Úgy érzem, igen nagy üggyel, bajjal sikerült annyira eltávolodjak tőle, hogy a függőségből, amit iránta éreztem, nem sokat vett észre, de legalább is teher nem volt ez a tudat az ő számára. Valószínűleg, onnan, ahonnan ő nézte ezt a kapcsolatot, a legjobb oldala mutatkozott. A műértő, kiegyensúlyozott jó barát, a mindig kéznél levő, helyeslő tanú voltam, aki előtt nyugodtan mutatkozhatott gyengeségeivel, alkotói dilemmáival. Aki úgy tudta feloldani az időnként rá nehezedő, önként vállalt magányt, hogy szinte semmit se kért cserébe önmagának. Amennyit ő látott belőle: ugyan mi kivetni valót találhatott a kapcsolatunkban, ha csak azt nem, hogy időnként még ez a szerep is teher volt számára.
Amikor elviselhetetlenül nehezedett rá, valami hihetetlen különös nyugtalanság, akkor egyedül kelt útra, nagy, zöld „eltűnő” köpenyébe burkolózva, hatalmas karimájú zöld kalapjával a fején. Akár tél, akár nyár volt, ha megpillantottam ebben az öltözékben, mindig tudtam, hogy nagy útra indul, azzal is tisztába voltam, hogy hová megy, mert szinte egész életében egyetlen helyszínt ruházott fel mindennel, ami számára érdekes lehetett.
Ha munkája közben áthatolhatatlan falhoz érkezett, amikor olyan kérdések nehezedtek rá, amelyeknek a megértéséhez kevésnek érezte a műtermét, ha valamilyen kibogozhatatlan csomót észlelt a magánéletében, akkor zárt világának rabjaként, sürgető belső parancsra, útra kelt a különös város felé, hogy kérdéseire ott kapja meg a választ, ahol művészi és mesterségbeli értelemben megszületett, még ha fizikailag nem is az volt a szülővárosa.
Hatalmas sötétzöld köpenyében, szinte eltüntetve önmagát, éjszakákat csatangolt át egyedül, a külvilágra látszólag ügyet sem vetve. Kifürkészhetetlen, zárt arccal, befelé fordított tekintettel a legelvadultabb sikátorokban, csatornák partjain gázolt, minden félelem nélkül, mivel azt tartotta, hogy semmi félni valója nincsen, azon az egyetlen fenyegető lehetőségen kívül, hogy kérdéseire nem kapja meg a választ, és végleg megfeneklik abban a problémában, amiért idejött. Ez sem volt azonban igazi veszélyhelyzet a számára, mert biztosan tudta: addig megy, amíg rá nem talál a megoldásra.
Körülötte, egyre táguló körökben, képzelet szülte misztikus hangulatú elvont világa, amit csak ő érzett és érzékelt. Mintha egy különös varázslat részese lett volna, akár csak az, az élénk, színes, furcsa társaság, akik között abban a városban gyakran megfordult, és ahol régi ismerősként üdvözölték. A legváratlanabb pillanatokban és helyeken akadtak össze, mintha csupa kereső, különös, kóbor figura alkotta volna az egész kompániát, akik valamely közös, kívülálló számára felfoghatatlan cél érdekében indultak el és találtak egymásra, időről időre, képzelt világuk foglyaként, azokon az ösvényeken, amelyeket csupán ők láttak és ismertek.
Állandóan mozgásba voltak vele együtt, jártak, keltek, élénken beszélgettek, hol meg teljesen elhalkultak, mintha valamilyen nagy felismerés nyűgözte volna le őket váratlanul. Találkozásaik és elválásaik is látszólag véletlenszerűek voltak. Hosszas, magányos csatangolások után, úgy futottak egymásba, úgy mentek azután tovább együtt, mintha valamilyen előre eltervezett tánc ritmusa mozgatná őket, különféle alakzatok létformái szerint. Furcsa, életteli, színes csoportot képeztek, amelyből D. mint valami sajátos, árnyékszerű lény magasodott ki, sötétzöld köpenyében, mégis annyira közéjük illően, mintha tán, egy személyben lett volna hivatott az ellenpólust képviselni.
Azt is lehetett volna gondolni, hogy szőnyegeinek vidám, életszerető világa elevenedett meg körülötte, annyira ismerős volt ez a kép, ám ebben a társaságban ő maga is más volt, sokkal nyitottabb, szabadabb és megengedőbb, mint amikor egyedül rótta az utcákat, vagy ha a műtermében ült munkája előtt. Mintha az összes életszeretete egyszerre lett volna képes megvalósulni és látvánnyá fokozódni ennek a társaságnak az elevenítő hatására.
Otthon volt közöttük, semmi kétség, és ők olyan természetességgel mozogtak körülötte, mintha soha egy percet sem töltöttek volna el egymás nélkül.
Bár mindez nagyon álomszerűnek, nagyon irreálisnak hatott kívülről, mégis, mintha ennél természetesebb, vágyottabb állapot nem is létezhetett volna a számukra.
Megesett egyszer-egyszer, talán nem is teljesen véletlenül, hogy láttam őt, abban a különösen elvont, ködszerű városban, együtt ezzel a furcsa társasággal, de magányosan is, ahogy azokat a képzelt köröket rótta, amelyeket rajta kívül aligha észlelt valaki. Sokszor éreztem, ugyanis késztetést, hogy engedélye nélkül és tudtán kívül a nyomában legyek, olyankor is, amikor (biztosra veszem) nem is sejtette, hogy a közelében vagyok, vagy ha esetleg mégis, akkor ezt semmivel sem jelezte felém.
Tőle függetlenül is, sokat jelentett számomra ez a különös város, nélküle is gyakran megfordultam ott, csodák után kutatva, mégis azt kell mondjam: az érte való aggodalom küldött utána legtöbbször.
Néha arra gondolok, túlzásba vittem ezeknek az utaknak a misztifikálását és a veszélyt, ami ott rá leselkedett, talán csak a képzelet szülte, de D.-vel kapcsolatban szinte lehetetlen volt bármit is túlértékelni. Ha a legelvontabb, legkülönösebb dolgokat képzeltem is róla, még messze jártam a valóságtól, az ő valóságától!
Amikor bebizonyosodott, hogy mennyire képes átkelni a realitások határain és a szó szoros értelmében, átlépni egy másik dimenzióba, akkor láttam, hogy félelmeim egyáltalán nem voltak alaptalanok.
Időnként arra gondolok: ez a különös város és az a társaság úgy, abban a formában, ahogyan ő jelenítette meg önmagában, ahogyan misztifikálta, az ő képzeletének szülötte volt csupán és vele együtt tűnt el örökre. Talán csak a szőnyegein, mint tárgyi bizonyítékokon maradt meg valami belőle, kétségbevonhatatlanul.
Amikor így, azonos időben, de soha sem együtt voltunk a város lakói, D. semmi jelét nem adta annak, hogy tudatában van a jelenlétemnek, még ha a közelébe is kerültem időnként. Otthon azonban, ha nagy ritkán szóba hozta az ott megélteket, mindig úgy beszélt róluk, mintha azt gondolná, minden lépéséről tudomásom van és vele együtt én is részese voltam annak, ami ott megesett.
Ebből is látható, milyen képtelenség azt gondolni, hogy bármiben önként utat engedett volna a véletlennek, legfeljebb nem kívánta tudatosítani, ami körülötte és vele történt. Része volt ez a módszer annak a raktározási folyamatnak, amivel élményeit elrejtette tudata mélyére, hogy alkalmas pillanatban maguktól előjöhessenek.
Ritkán közölte velem, melyek a mögöttes szándékai, így érzékeltetve a maga különös módján, hogy átengedte nekem a megfejtés örömét, amikor faliszőnyegein tűnődtem.
Azt hiszem úgy tekintett rám, mint életművének majdani krónikására, értékelőjére, ám soha sem gondoltam volna, hogy az ő fizikai jelenléte nélkül, ilyen húsbavágó alkalommal fog ez bekövetkezni!
Úgy érzem, jócskán elkalandoztam a gyermekkori ösvényekről és elragadott a képzeletem, amikor róla és a kettőnk kapcsolatának kezdeteiből kiindulva ennyire messzire mentem. Visszagondolva, a házra, ahol szüleivel élt, amelyik nekem is hátteret biztosított, szinte képtelenségnek tűnik, hogy azt, ami vele történt teljes alkotói pályáján, bele értve a végét is negatívan tudjam értékelni. Ha elnézem a faliszőnyegeit, csak pozitív üzeneteket olvasok le róluk, derűt és életszeretetet.
Ha valami egészen fantasztikus kegyként, minden jót és szépet, amit az életemben fontosnak éreztem, egyetlen órába kellene összeseperjek, besűrítsek, mert megengednék nekem, hogy még egyszer átélhessem őket, nem válogatnék, nem tűnődnék, melyek voltak azok, hanem egyszerűen leülnék valamelyik faliszőnyege elé és egy teljes órán keresztül nézném, mert azon rajta volna minden, ami engem elért a boldogság felől az életemben.
Egy alkotó emberre emlékezve, mi másból vonhatnánk le az ő tanulságait, mint csupán abból, amit alkotás formájában hagyott ránk? A többi magánügy, magánöröm és magán kín, mindaddig, amíg tiszteletbe tartjuk az ő titkait, ahogyan önmagára nézve kívánta.
A körhöz, amelynek középpontján mindig D. átmérője haladt át az én szememben, kétfelé vágva a világot, ahol éltünk, szervesen hozzátartozott E. a szobrász, a régi jó barát, az örökös vergődő, a legképtelenebb félelmek és szorongások rabja és mártírja. E. is látogatója volt D. szülői házának és élvezője minden bátorító hangulatának, biztató légkörének. Kissé később csapódott hozzánk, azt hiszem valamiféle hirtelen jött dacos elszántsággal, abban az időben, amikor már mindnyájan különféle felsőfokú iskolákat látogattunk. E. történetesen, akkoriban szülei majom szeretete elől menekült közénk, akik annyira bálványozták, hogy az már az élet minden területén, szinte elviselhetetlen terhet rótt rá.
Elgondolkodom néha azon, vajon ha összehasonlítjuk a könyv szereplőit gyermekkoruk szerint, kettőjük közül nem H.-nak jutott-e mégis a jobbik rész, a látszólag szörnyű tények ellenére?
Tekintve a végeredményt, és ezt a két valóban szélsőséges esetet, azt kell mondjam, feléje billen a mérleg nyelve, mert az életben ő mégis, nagyszerűen kiegyensúlyozta a gyerekkor döbbeneteit, míg E. mondhatnám, folyamatosan a szülői szeretet negatív hatásai alatt állt.
Számomra úgy tűnik, hogy, hogy H.-nak, többet jelentett útravalóul az életben az a tény, hogy ha nem is a szülői szeretet, de legalább a szülői zsenialítás és elhivatottság légkörében és bűvkörében élhetett gyerekkorában. Mindenképp pozitívabb volt ez a későbbiekre, mint E. szüleinek mértéket nem ismerő rajongása gyermekük iránt, amellyel úgy vették körül, hogy a levegőt is elzárták előle. Figyelmükkel és szinte szakadatlan fürkésző szeretetükkel, mindentől és mindenkitől távol tartották, nehogy bármilyen formában csalódások, kritikák érjék és ezáltal esetleg eltántorodjon a számára kijelölt úttól.
Mindketten, az elhivatottságba belefeketedett azt hiszem nagyon is középszerű művészek voltak, olyanfélék, akikben sokkal több az ambíció és a becsvágy, mint a tehetség, ám ezt a problémát oly módon igyekeznek szorgalommal áthidalni, hogy hihetetlen kreativitással elkészített, roppant sekélyes alkotásaikkal szinte mindent elöntenek. Ők a művészeti élet halálra sértettjei, akik minden sikertelenséget a világ értetlenségével magyaráznak, akik annyira jólelkűnek gondolják magukat, hogy gyanútlanságukban falhoz állíthatta őket, ki tudja milyen ármány. Ők azok, akiknek briliáns gondolatait és ötleteit mások gátlástalanul ellopták, azóta is magukénak vallják és remekül érvényesülnek belőle. Ők azok, akik lehettek volna igen nagyok, akik megírhatták volna a legjobb könyveket, akik bármikor képesek lettek volna hatalmas művek létrehozására, de letaposták őket a náluknál erősebbek, erőszakosabbak, mert az ő szerénységükkel ebben a lelketlen világban képtelenség volt boldogulni.
Folytathatnám a végletekig, mert pályám során nagyon sokszor találkoztam ezekkel a „csalódott világmegváltókkal”. Ha E.-re gondok, szinte szégyellem, mennyi indulat gyűlt bennem össze szülei ellen, hiszen ő csaknem egész életében kénytelen volt cipelni azokat a negatív hatásokat, amelyeket otthonról hozott. Mivel már a nagyapja is igen elismert szobrász volt, E. a dinasztia harmadik generációjaként, akkor is ezt a hivatást választotta volna, ha nem próbálják minden eszközzel erre rászorítani, mert hajlama szerint sem tárult eléje sokkal több variáció. Valódi örömmel, mindenképp szobrász szeretett volna lenni, ha rábízzák a választást. Amennyire megítélhető volt ez, külső szemlélőnek, és amit ő mesélt nagy indulattal azokról az időkről nekem, nagyapja zsarnoki hatása, szinte minden mozzanatára kiterjedt a gyerekkorának. A család feje és ura volt, hihetetlenül erőszakos és kemény természetével.
Mint igen nagy szobrász és rettenetesen hiú ember, hatalmas csalódással élte meg E. apjának középszerűségét, az ebből fakadó tétovázását, bizonytalankodásait. Képes volt, egy kívülálló objektivitásával, pontosan átlátni milyen gyenge képességei vannak a fiának, és ezért nem szánta, hanem megvetette.
E. apja majdnem megfeszült a megfelelni vágyás izgalmaitól, teljesen eredménytelenül, mivel az ilyen bánásmód, a folyamatos gúnyolódás, nem segíti elő, hogy még a kevésből is ki lehessen hozni valami relatív felsőfokot. Kis szürke, egérszerű, festőművész feleségével, inuk szakadtáig próbálkoztak a világ megváltásával, de az annyira sem sikerült nekik, mint a despotikus apa elismerését kiváltani. Hatalmas fordulat lehetett az életükben, egészen új perspektíva tárult fel előttük, amikor E. fantasztikus csodaként, a zsenialitás minden jelét mutatta, ráadásul a nagyapja imádott szakmájában.
„A legelső az életben, amivel apámnak sikerült nagyapám elismerését kiváltani, én voltam– mondta E. nekem. Elképzelhető micsoda intenzitással zuhantak rám az elvárásaikkal! Különféle módokon, és okokból, mind ugyanazt határozták rólam: szobrász zsenit nevelnek belőlem, kerüljön ez nekem bármibe is! Mindenki kompenzációjaként „élő eledelük” voltam, lét okuk, bizonyítékuk, kárpótlásuk. Ki akartak hozni belőlem mindent, amiben nekik nem sikerült kibontakozniuk!
A nagyapám odáig ment, mint szikár, katonás alkat, amikor nála, az ő műtermében laktam, hogy reggelente, ameddig valami erőfeszítést nem tettem, egy rajzot, egy szobor kezdeményt nem mutattam, egyszerűen nem adott enni, mert szerinte még nem érdemeltem meg. A szüleim meg (bár kitörölhetném az emléküket) mint a nagypapa szeretetének zálogát, túszul tartottak maguknál, amikor otthon laktam, vigyázva rám, mint kincsükre, akivel majd egy napon talán kizsarolható lesz belőle valami elismerésféle a számukra, ha indirekt módon is. Nem játszhattam a többi gyerekkel, magán tanuló voltam, hol itt, hol ott folyt a kiképzésem a halhatatlanságra.
Mikor éjszaka felébredtem a nagypapa műtermében, hatalmas szobrokkal voltam körülvéve, amelyek fenyegetően magasodtak fölém, mintegy előre vetítve mi vár rám, azon a pályán, amelyet hajlamom szerint önként, kényszer nélkül is választhattam volna. Kész csoda, ma is úgy érzem, hogy ezek a módszerek nem tudtak eltántorítani, hogy ellenkezve és mondhatnám szinte szembe menve velük, úgy lettem szobrász, hogy minden módon meg kellett tagadjam az ő indokaikat. Szinte azt mondhatnám, ha nagyapám volt a szobrász, akkor én az ellenszobrász lettem, olyan utakat járva be, amelyeket ő nem helyeselt és minden erővel ki akart verni belőlem.
A későbbi időkben soha nem nézte meg a szobraimat a kiállításokon, a szó szoros értelmében borzadt tőlük, még azt a teret is elkerülte, ahol az egyik fel van állítva! Nem beszélt azóta velem, amióta realizálta a kudarcot, hogy az ő mesterségében, mégis nevét és elképzeléseit megcsúfolva, az ő akaratával szembe menve lettem szobrász és dolgozom, méghozzá elismerten, egy olyan stílusban, amit ő legszívesebben eltörölne a föld színéről. –
Úgy érzem E. szavaihoz nem sokat tudok hozzá tenni, legfeljebb bizonyítékul használhatom, ahhoz a mondatomhoz, hogy „vannak, akik nem választhatnak”
Elképesztő a számomra, hogy E. annak ellenére, hogy minden kényszeritette, mégis hajlamai parancsára, úgy határozott a szobrászat mellett, hogy eközben minden erejével igyekezett elfelejteni, hogy kötelezni akarják rá. Nem választhatott, mert nem tudott kitérni saját tehetsége elől. Ez a különös helyzet, azonban fantasztikusan negatív személyiséggé alakította.
Úgy érzem, ahogy D. mindig az igenből, úgy E. a nemből táplálkozott és ihletődött. A legtökéletesebb ellentétpárt ez a két ember alkotta az én szememben.
Ha D. dolgozott (és szinte mindig dolgozott) akkor annak kétségbevonhatatlan jogosságát minden sugározta körülötte. E. viszont igyekezett, olyan helyzeteket teremteni, amelyekben ő kénytelen volt kiküzdeni, magához ragadni az alkotásra szánt időt valakitől. Mindent elkövetett, hogy megnehezítse a dolgát, mert csak abban a lelkiállapotban volt képes dolgozni, ha visszarabolhatta azt az időt, amit senki sem akart elvenni tőle. Ha azt képzelhette, hogy rátörnek, hogy megzavarják, hogy mindjárt felhívják telefonon, hogy el kell mennie időre, akkor szinte szárnyalt a fantáziája. A szűkre szabott idő bűvöletében tudott csak felmagasodni. Minden leverő, negatív körülményt úgy üdvözölt, mintha élete teljességét látná meg benne.
Abból alkotott, amiből D. képtelen lett volna, mindig a lehetetlenből, a lesújtóból, a rémítőből, a lidércnyomásosból, a halálszagúból.
Ő volt az egyetlen közülünk, aki odáig ment el, hogy megkísérelt házasságban élni, mert az a tény, hogy nap, mint nap meg kellett küzdenie az alkotásért, hatalmas, inspiráló hatást fejtett ki rá. Nem mintha a családja megpróbálta volna eltéríteni munkától, vagy lefoglalni az idejét, de ott lebegett ez a lehetőség a levegőben, reményei szerint mindig. Ő pedig határtalan elszántsággal védte meg szuverén alkotói énjét, a polgári mocsoktól, amit mellesleg ő hozott létre és alakított maga körül.
Eljött azonban az idő, amikor szerencsétlen családtagjai félre értelmezve a feléjük sugárzottakat, egyszerűen nem voltak képesek továbbra is abban a látszatban tartani őt, hogy követelőzésükkel veszélyeztetik pályáját. Annyira elviselhetetlenül toleránsak lettek, hogy mint ellenpólus többé nem lehetett használni őket!
E. hatalmas és jól megérdemelt válságokat élt át, amíg úgy határozott, hogy a velük való szakítás kínjai is múlóban vannak, így már abból sem lehet profitálni. Tovább lépett akkor és sokáig megélt a „ fantasztikus és döbbenetes, rázuhanó és majdnem agyonverő” magány kínjaiból, mindaddig, amíg egy véletlen folytán D.-ben meg nem látta élete tönkretevőjét, akinek a pozitívizmusában megbízhatott, hogy mindenkor elég alapot fog szolgáltatni, az alkotáshoz szükséges küzdelmekhez, azáltal, hogy folyamatosan ellenkezni kényszerül vele.
Mint írtam, jól ismerték egymást főiskolás koruktól, de valahogy szinte soha nem merült fel bennük az, hogy kapcsolatba kerüljenek másképpen is.
Mindketten járták a saját köreiket, munkáik és magánéletük körül, a reájuk jellemző formák szerint, míg egy különös hangulatú, furcsa és rejtélyes hajnali csavargás alkalmával össze nem futottak, mint D. fogalmazott: „egy zsákutca sarkán”.
Valószínűnek érzem, hogy ezt érzelmi értelemben gondolta így, de tény, hogy D. az autójával (ahogy mesélte) tévedésből élesen bekanyarodott abba az utcába, ahol csaknem elütötte a szenvedéseitől éppen jólesően átitatott E.-t, aki ott kóborolt kiverten (bár, senki nem verte ki) és romosan, a magányos művész teljes menetfelszerelésében.
„Láthatóan éppen nagyon fájt neki az élet, – emlékezett később D. a találkozásukra – mert alig tudta leplezni elégedettségét, pedig a szerepe szerint, amit épp alakított, borzalmas lelkiállapotban volt. Látnod kellett volna, milyen káprázatos ügyességgel használta ki a pillanat adta lehetőséget, miként volt képes felfedezni az újabb helyzetben a kínálkozó alkalmat! Hogyan vált magányosan kóborló, kiszolgáltatott szenvedő művészből, egy majdnem bekövetkezett közlekedési baleset reménybeli áldozatává! Hihetetlen improvizációs képesség kell ahhoz, hogy egy másodperc leforgása alatt ekkora metamorfózison tudjon valaki átmenni! Az autó hozzá sem ért, de ő már ott feküdt áldozatként, lehullva a kövezetre a zsákutca tábla alatt, mint egy magától összeomolt torony. A földön elterülve, valahogy még nagyobbnak látszott, mintha megnőtt volna az áldozati szerepben”
Ha D. szavaira, és az általa oly remekül lefestett „különös” találkozásra gondolok úgy tárul elém ez a kép, mintha én is ott lettem volna. Ma is felvidulok, ha eszembe jut ez a jelenet. Elképzelem E.-t, amint ott hever a hajnali utca kövein (a fekvő helyzet még meg is növeli, amúgy is magas alakját) és D.-t (aki szintén nem volt kicsi) előtte térdelve és rázogatva őt, mindenáron bizonygatva neki, egyrészt, hogy semmi sem történt, amitől össze kellett rogynia, másrészt mindent elkövetve, hogy magára ismertesse.
A történetet kétféle változatban is meg kellett hallgassam, mert E. a világon mindenütt elmesélte, hogyan kóborolt ő gyanútlan szomorúságában, át a hajnali városon, hívogatva magához azokat a hangulatokat, amelyekre éppen elkezdett munkájához szüksége volt, amikor: hirtelen! egy őrült iszonyatos iramban kanyarodva, elütötte és földre terítette!
„Mikor magamhoz tértem, ott láttam D.-t, aki a reá jellemző derűlátással bizonygatta nekem, hogy semmi sem történt, csupán ijedtemben kerültem a földre, és biztatott, hogy álljak fel és mutassam meg, milyen szépen tudok járni”
Miután E. úgy döntött, hogy nem enged a felszólításnak, D. bevonszolta az autóba, ami nem volt kis feladat, mert E. húzatta magát, mint utóbb belátta, büntetésből. Elhajtott vele (áldozatával és zsákmányával) át a hajnali városon a műtermébe, hogy valamilyen, neki megfelelő gondozásba részesítse.
Így kezdődött a kapcsolatuk, ami évekig tartott és körülbelül akkora esélyt hordozott magában, mint távoli bolygók lakóinak a reménye lehet a találkozásra.
Mintha az egész mai művészvilág, kis magánbolygókból állna, amelyek forognak a saját tengelyük körül, mindig ugyanabba a közegbe fordulva vissza. Nem mentes ez a forgás a reménytől, de kész csoda lenne, ha egy kapcsolat képes volna az egyszeri próbálkozásnál mélyebbre menni.
Nos, ha egyszeri volt is, igen hosszasan tartott ez a próbálkozás, annál mindenesetre tovább, hogy bármilyen értelemben semmibe lehetett volna venni mind a kettőjük szempontjából. Magamat is beírhatnám a listára harmadiknak, ha nem is abban az értelemben, amit ez a szó takar általában az emberi kapcsolatokban. Azt hiszem valamiféle „utolsó esély” hangulatba kerültek mind a ketten, de az is lehet, hogy lenyűgözte őket a feladat nagysága, mindegyiket a maga módján.
D. szerette a nehéz helyzeteket, mert önbizalmat adott neki, ha úrrá tudott lenni rajtuk, E. viszont imádta a szenvedést és jól látta, hogy ez jó időre biztosítva lesz a számára, ha képes hosszasan, újra, meg újra megújuló fordulókban megkísérelni a szabadulást a D.-től való függésből. Mikor úgy érezte, hogy önemésztési zavarai miatt, képtelen a magányt egyedül elviselni, szüksége volt arra, hogy saját tűréshatárát valakin lemérje, akkor keresve sem találhatott volna D.-nél jobb alanyt a méregetésre.
Nehéz idők voltak ezek mindhármunk számára, mert én meg sem próbáltam kimaradni belőle, mivel D. iránt felelősséget és szeretetet éreztem, E. pedig szintén a barátom volt. Mint már írtam, jól ismertem őt, és mielőtt tovább rágódnék kapcsolatuk emlékén, szólnom kell róla, mint szobrászról, mert úgy érzem, ez sokkal lényegesebb bármilyen magánéleti mozzanatnál.
Ha D.-re legfőképp úgy emlékezhet mindenki, mint nagy művészre, műfaji határokat átlépő, műfajteremtő alkotóra, akkor ez a jog E.-t is megilleti, mert hisz pont emiatt került bele a könyvbe.
Életének csakugyan minden mozzanatát munkája vezérelte, csupán azt nehéz kimondanom, hogy „élt, halt érte”, mert ahogy Michelangelo írta valaha: ő csak a halált tudta megtalálni. Egyszerűen ez volt rá jellemző, ez inspirálta és motiválta.
Egész életében gránit szobrokat készített, ezzel próbálta legyőzni a múlandót, a pusztulót. Hatalmas erejű támadásokat intézett az elmúlás ellen, választott anyaga megmunkálása közben. A tény, hogy egy szobor elkészítése egy évig, néha tovább is, tartott, nem segítette benne az életszeretet kialakulását, sőt valamiféle joggal szerzett halálérzést váltott ki belőle. Meglátszott ez az eredményen is, mert senkit sem láttam, aki nála jobban ki tudta volna fejezni azt a reménytelen zártságot, amelyben végül is mindnyájan élünk.
A hosszú idő alatt, ameddig küzdött egyetlen darab kővel, valahogy mindenét bele zárta azokba a sima és tömören fogalmazott figurákba, de úgy, hogy ott a szeme láttára vált egész élete őbennük a halál tökéletes kifejezőjévé.
Az örökkévalóság tagolatlan egészévé lettek, amelyet semmivel sem lehet megszólítani, vagy szóra bírni. Minden szobra mintha érzelmileg háttal állt volna az egész világnak, akár csak ő maga. Mégis, én úgy éreztem, ha néztem a munkáit, hogy azok már attól is zseniálisak, hogy pontos ábrázolását nyújtják annak könyörtelen zártságnak, amely a mostani kor embereit jellemzi, megfosztódva minden melegségtől és érzelemtől, mert már annyira meghalt bennük minden, mint a jelenben, ahol élni kényszerülnek. Azt gondolom szinte akaratlan volt ez a hatás, túl mutatva még E. negatív okain is, mert szobrai tökéletes bizonyítékok voltak arra, hogy a Szellem, ennek a kornak a kíméletlen Szelleme, hogyan választ megfelelő művészt és anyagot magának, hogy bármilyen áron kifejeződjön általuk.
Valóban semmilyen kímélet nem volt benne E. iránt, mert húzta, rángatta, kényszeritette, kedve szerint, hogy kicsikarja belőle kevély üzeneteit. E. azonban állta a sarat, nem hátrált meg, küzdött, szenvedett, minden fizikai és szellemi erejével ráfeszült arra, amit ki akart fejezni, hét számra le se tette a vésőt. Ám eközben időről- időre lelkileg annyira kikészült, mint senki más közülünk. Ennek kézenfekvő magyarázata az volt, hogy amíg egy-egy munkája eredményét megláthatta, és szakadatlan szellemi és fizikai erőfeszítései meghozták a gyümölcsüket, időnként évek teltek el. Tulajdonképpen végig szenvedte így az egész életét. Évszámra szorongott, míg egy szobra elkészült, lélegzetét visszafojtotta a befelé figyelés áhítatában.
Mindnyájan ismerjük egy- egy munka keletkezéstörténetét egészen az eredményig, de közülünk senki se volt, akinek ilyen hosszúra kellett volna nyújtani egy- egy alkotás pillanatát.
Tudom, milyen nehéz frissen tartani a gondolatot az ábrázoló művészetekben, mennyit verődik a művész, hogy a lehetőségeihez mértem megmaradjon az eredeti szándéka. Ez a probléma fokozottan, sőt elviselhetetlenül igénybe vette E.-t, akinek lelki karaktere egyáltalán nem idomult választott anyagához, csupán a testi adottságaiban lehetett felfedezni igen nagy változást fiatal kora óta. Soha nem volt valami filigrán, de a szakadatlan kőfaragás miatt már szinte robosztussá vált, igen széles vállai és erős karjai lettek; egész látványa szöges ellentétben volt roppant érzékeny, mondhatni érzelmes természetével. Már- már hisztérikus alkat volt, ami egyáltalán nem ritka azoknál, akik az alapkarakterükkel szembefordulva egész életükben azzal ellentétes létet erőltetnek önmagukra. Ehhez járult hozzá, hogy miközben mindent elkövetett, hogy anyaga időtállóságával az elmúlásnak vessen gátat, szobrai mégis a halált, a folytathatatlanságot, a véglegest ábrázolták, amikor elkészültek. Azt hiszem az utolsó percig reménykedett mindegyiknél abba, hogy ez egyszer megtalálja a jó arányt, valahogy önmagát is megváltva. Nem lehet csodálkozni, ha át meg átjárta őt a folyamatos halálérzés, amikor érzelem gazdag lényét és legszebb gondolatait abba az átkozott fekete kőbe meghalni látta.
Nem tekinthetjük egész életpályánkat egyetlen, folytatólagos, összefüggő hosszú menetelésnek kétséges végeredmény felé. Időről-időre meg kell álljunk, hogy beseperjük azokat az elégedettség morzsákat, amelyeket egy-egy munka befejezésekor csakis mi magunk juttathatunk önmagunknak.
Nos, E. egyáltalán nem dőlt hátra, nem nyújtóztatta ki se lelkileg, sem testileg elgémberedett tagjait, hanem folytatta hosszú menetelését a következő munkán, az esedékes és folyamatos belehalásig.
El kell egy kissé időznöm, annál a különös lelkiállapotnál, ami a kezdeti elragadtatás után éri el az embert amint egy mű végéhez érkezik.
Talán az Isten is, megpihenve a hetedik napon, ugyanezt a végelláthatatlan ürességet érezte, és az is lehet, az emberek a vasárnapjaikat azért igyekeznek annyi üggyel – bajjal, (életkönnyítőkkel, különféle jóérzés keltő cselekedetekkel) élhetővé tenni, mert semmi sem tud vetekedni a jól végzett munka utáni befejezettség rémületeivel és kínjaival. Az alkotásra ez fokozottan jellemző, mert abban a pillanatban, amikor elönt minket az a csodálatos érzés, hogy szinte isteni magaslatokban szárnyalva képesek voltunk formát adni a gondolatainknak, és jó értelemben tárgyiasítani őket, rémülten érzékeljük nem csak a befejezését, hanem a lezáródását is valaminek, ami eddig bár gyötört és kínzott, mégis boldogsággal töltött el és egyfajta összkomfortos világot képezett körülöttünk. Belül voltunk, védettek voltunk, reménykedők voltunk és most, íme koldus szegényen kizárva önön paradicsomunkból, állhatunk egy lezárt ajtó előtt, azzal a végletes érzéssel, hogy a külvilágban erőfeszítéseink hatására semmi igazán jól látható minőségi javulás nem történt.
A jól végzett, de kétséges kimenetelű világmegváltás utóhatásaitól félve E., mivel amúgy is erre volt hajlama, a jóérzések kiküszöbölésével próbálta biztosítani a szobrok mondanivalójához szükséges világfájdalmat. Úgy került a lelke egyensúlyba, hogy vigyázott: nehogy valami elégedettség úrrá lehessen rajta!
Amint az egyik munkája hosszú idők küzdelmeivel befejeződött, rögtön áttért a másikon való rágódásra, nehogy holmi pozitívizmus csapdájába essen.
Megpróbálkozott írással is, hogy „kiegyensúlyozza a pusztulást.” Igazság szerint szinte folyamatosan írt, verset, prózát, értekezéseket, magyarázatokat készülő szobraihoz és a már befejezettekhez, ezzel próbálva meg kitölteni az űrt, amit kőszobrainak látványa és saját belső lelki karaktere között érzett tátongani. Írásai zavarba ejtően személyesek voltak, de az őt egyáltalán nem zavarta. Időnként szükségét érezte, hogy kiállításain szobrai mellett elhelyezze őket, mert D.-vel ellentétben, úgy tartotta: nem elég a nézőt egy általa elkészített látvány karmai közé lökni, és ott magára hagyni, hanem segítségére is kell lenni az értelmezésében.
D. erről a kérdésről homlokegyenest másképp vélekedett, amint az írásról is, mert kis túlzással azt lehetne állítani, hogy a nevén kívül soha egy sort sem írt le. Nem tartotta szükségesnek, hogy magyarázkodjon, de képtelen is lett volna rá, annyira a látványban tudott csak megnyilvánulni. Valahányszor, érzése szerint, sikerrel jelenítette meg ábrázolni kívánt belső elképzelését az éppen elkészült szőnyegen, arcán valamiféle kaján mosoly jelent meg, mintha azt mondaná: ezt fejtsétek meg, ha tudjátok!
„Hagyni kell őket, hadd rágódjanak rajta, hadd értelmezzék százféle képen, forgassák jobbról, balra a fejükben- mondta nem egyszer. – Egyik célja minden műalkotásnak, mozgásba hozni a néző képzeletét, még ha a végeredmény homlokegyenest más is lesz, mint az eredeti szándék, ki bánja! Mit számít, mire gondoltam én, amikor készítettem, és ők ebből miket hámoznak ki utólag?
Már az a körülmény is, hogy az én gondolataimnak nincsen epikus, szavakba foglalható meséje, csupán látvány, ami elvontan jeleníti meg és ábrázolja az én szubjektív okaimat egy-egy szőnyeg elkészítésére, eleve reménytelenné tenné annak a nézőnek a helyzetét, aki valamiféle történetből kiindulva akarja őket, vagy esetleg engem, megközelíteni.
Sokkal nagyobb segítség, ha saját lelki problémáit próbálja megoldani általuk, és kérdéseire a reá jellemző válaszokat kapja meg önmagától, miközben nézegeti őket.”
Bár D. ilyen módon, látszólag magára hagyta a nézőt a problémáival azon a ponton, ahol egy mű értelmezéseinek lehetőségei szerteágaznak, mégis, úgy érzem többet feltételezett róla, mint E. aki szakadatlanul felelősnek érezve magát a rémségekért, amelyeket (azt remélte) sikeresen a tudtára adott. Valahogy mindig megkísérelt gyámkodni közönsége felett, ha már (ahogy ő képzelte) a földre terítette az általa előállított látvány üzeneteivel. Erre szolgáltak enyhítésül írásai, amelyeket szobrai alatt elhelyezett, abban a tévhitben, hogy azokba sikerült némi biztatást csempésznie.
E. azonban, sem magának, sem az emberi léleknek nem volt túl jó ismerője, így vált lehetségessé, hogy amikor a szobrait néztem azt gondoltam magamban:
„Úristen milyen rettenetes korban élünk!” de ha az írásait is kiböngésztem, akkor már feltétlenül valamilyen eszköz után kellett nézzek, amellyel önmagamat, vagy esetleg másokat is megválthatnék a lét borzalmaitól.
Hatalmas szerencse, hogy a nézőben, aki gyanútlanul szemlélte ezeket a zárt megfoghatatlan formákat, egészen más élményeket keltettek, bebizonyítva, hogy a művész mindig többre tartja a művét, annak hatásait, mint ami képes átjönni a látványból. Lehetetlen is ebben bármiféle szubjektív együttgondolkodás a művész és közönsége között, hiszen, ha valamiért akár meg is halnánk, és minden porcikánkat a létrehozására tudnánk áldozni, akkor szükségkép a műveink előtt aléltan heverő, vagy élettelen tömegeknek kellene jelezni a hatásukat. Akkor az összes könyvhöz, amelybe bele raktuk minden csepp vérünket, vagy akár egy kiállításra, ahol végletekig túlfeszített szellemünk végtermékeit kiállítjuk, folyamatosan mentőt kellene hívni, hogy hárítsák el az életveszélyt, mert az olvasó, vagy néző, átélte az alkotó szándékait.
D. és E. alapvetően ellentétes személyiségek voltak, a legkisebb porcikájukig. Más kiinduló pontokból vonták le a következtetéseiket, más eredményekre jutottak munkáikban is. Az egyetlen közös az volt bennük, hogy kizárólag annak éltek, amire hivatást éreztek és ebben, semmi sem rendíthette meg őket. Kapcsolatuknak ez inkább veszélyeztetője, mint segítője volt, mert mindkettőjükre jellemzőek voltak Shakespeare sorai, hogy jellemük szinte ragadt munkájuktól, mint a mázoló keze.
D és E. teljes személyiségét művészi alapkaraktere határozta meg, az járt, kelt bennük, élt és lélegzett általuk. E. mindig a halált akarta látni az élet helyén, míg D. az életet látta a halálban is. Könnyen kitalálható mekkora egyetértésben próbálták elhinni mind a ketten, hogy társakká tudnak válni, hisz úgy szerettek volna egymás magányának résztvevői lenni, hogy semmit se kelljen feladniuk az alap kiindulásukból. Már a kétféle anyag is amelyben dolgoztak, a kétféle tevékenység ahogyan kifejezték a mondanivalójukat, összeférhetetlen művészi alkatokra vallott, hiszen belső alapkarakterük igénye szerint választották a reájuk jellemző mondanivaló kifejezésére azt az anyagot amelyben megnyilvánultak.
E. összes szobra a megállított gondolat, a folytathatatlanság kifejezője volt, mert ő mindenütt a halált, a befejezettséget látta, éreztette a művein. Időt álló anyagával próbálta meghátrálásra kényszeríteni az elmúlást, de szándékai ellenére, valamilyen erősebb parancsra mégis önkéntelenül kőbe véste mozdíthatatlanságát, tényszerűségét. Szobrai akaratlanul lettek a halál létezésének győzelmi emlékművei.
Vele ellentétben D. összes munkája, mint valami végtelenített mondanivaló megtestesülései, onnan eredtek, ahonnan a remény minden szépnek, gazdagnak és boldogítónak a folytathatóságára. Azokat a belső folyamatokat ragadták meg, ábrázolták sikerrel, amelyek őbenne is szinte állandóan formálták és alakították leendő szőnyegeit.
Már maga a szövés is, úgy érzem, a soha véget nem érő jelképe, mintha a fonalak maguktól is képesek lennének arra, hogy szőnyeggé alakuljanak! Mintha a gobelinek, örökké szőnék önmagukat valami különös időtlenségben.
Az én szememben az ő művei a folyton alakuló, változó, örömteli élet állandóságának kifejezői lesznek mindenkor.
Kettőjük természetében, mégis a legkülönösebb eltérés az volt, hogy E. aki mondhatnánk napi kapcsolatban, szinte társas viszonyban volt az elmúlással, mégis iszonyúan félt a haláltól, éjjel nappal riogatta magát vele és időnként hideg veríték lepte el a rémülettől, míg D. a jelek szerint kísérletet tett rá, hogy befolyásolja munkálkodását és végül még győzelmét is igyekezett a sajátjának érezni.
Amikor erről a témáról gondolkodom, eszembe jut egy nagyon jellemző történet, amit E.-től hallottam, aki gyakran beszélt önmagáról nagyobb társaságban is, zavarba ejtő és majdnem kínos, önvallomásszerű őszinteséggel, mintha képtelen volna azt a terhet elviselni egyedül, amelyet lelki alkata szerint hordozni kényszerült.
„Egy éjjel, vagy inkább hajnalban, az ágyba fekve kitapogattam az arcom csontjait. Végig vizsgáltam az általam ismert összes szempont szerint, mintha nem is én lennék, csupán valami tanulmányfejet szeretnék jobban megérteni, ahogy kezdő koromban.! Szobrászként észleltem egy koponyát, amelynek minden csontját ismertem a tanulmányaimból, és képes voltam, csupán tapogatással magam elé idézni, milyen leszek majd! Annyira közel jött az a koponya hozzám, olyan élesen jelent meg előttem hogy a gondolattól, azóta se tudok nyugodtan aludni, mert megéreztem: egy perc vesztegetni való időm sincsen! Minden pillanatot ki kell használjak, ha el akarom készíteni a szobraimat mert nincs messze az az idő amikor olyan leszek, mint amilyennek szinte láttam is már önmagamat az ujjaim segítségével.”
Sokat tűnődtem barátságunk kezdetén azon a látszólagos ellentmondáson, hogy bár
E. művészként, zárt, magukba csukódott világokat ábrázolt, szinte tagolatlan simasággal dolgozva meg a gránitot, emberi alapkaraktere szerint nyílt, csaknem kínosan őszinte volt, még azt is kockáztatva, hogy kiszolgáltatja önmagát vallomásszerű történeteivel, amelyeket válogatás nélkül bárkinek elmesélt. Talán annyira kevés és szűkszavú eszközt használt, amikor köveit készítette, hogy a szobrásznak szüksége volt egy verbálisan megnyilvánuló különös társlényre, akivel kimondathatja mindazt, amiről szobraiban hallgatni kényszerült, hogy meg tudja közelíteni a zárt teljességet általuk.
Akaratlanul is G-re kell gondoljak, amikor ezen az ellentmondáson tűnődöm, mert az ő személyisége és képei között ugyanilyen fordított viszony volt, igaz, ellenkező előjellel. Mind a ketten szinte megközelíthetetlenek és elképzelhetetlenek voltak alkotásaikon keresztül, mert a legmélyrehatóbb műelemzés nyomán sem jelentek volna meg emberi alakban. Inkább azt gondolom személyes énjük, csupán egyike volt a lehetséges változatoknak, amelyben önmagukat képviseltették, akár csak teremtményeikben. Mintha ezáltal több megnyilvánulási formájuk is lett volna és abban a különös és kínos kiváltságban volt részük, hogy ellentétes verziókat is kipróbálhattak önmagukon belül. G. képei igent mondtak az életre, az érzelmekre, a szeretetre és az emberi melegségre, míg ő személyében, olyan zárt, elutasító és hideg volt, mint a hold.
E. szobrait tekinthetjük úgy is mint a halál jelképeit, a tökéletesen megközelíthetetlen, ésszel felfoghatatlan űr világát, míg ő emberként semmilyen távolságot nem tartott be és folyamatos bizalmas közlésekkel gyötörte még azokat is akiket felületesen ismert, ha alkalmilag összeakadt velük valahol. Bár ki részesülhetett szenvedéseiből, áradó negatívizmusából, akár akarta, akár nem.
D. aki egész életében tökéletesen egyértelmű pozitív jeleket sugárzott még a legzártabb periódusában is a külvilág felé szőnyegeivel és emberi személyiségével, nagyvonalú elnézéssel és humorral szemlélte E. szenvedéseinek kiagyalt világát és azt hiszem egész kapcsolatuk alatt azon igyekezett, hogy megőrizzen valamiféle életmentő távolságot tőle.
Elképzelhető, hogy ekkora alkati különbözőséggel, milyen különös párost alkottak ők ketten és számomra mennyire nehéz szerepet szánt a sors, azzal, hogy meg sem próbálhattam befolyásolni a történéseket, csupán arra tehettem kísérletet, hogy mind a kettőjüknek segítsem elviselni a folyamatos kudarcot, mert kísérletezéseik során minden fordulónál ott várt az rájuk, bárhonnan is próbálták megközelíteni a kapcsolatukat. A legkülönösebb az volt a számomra, hogy mi ketten, D. és én, akik szokva voltunk, ahhoz, hogy mindent megbeszéljünk egymással, akik átvészeltük folyamatos beszélgetésekkel a G. miatt átélt kudarcot, ebben az esetben, mintha valami különös jelzésrendszert állítottunk volna a beszéd helyére.
Ez a dráma szavak nélkül zajlott, néma feszültségekkel teli, szinte a végtelenhez kikötözött időkkel, évekig. Hol itt, hol ott pattogott a remény labdája közöttük, és attól függően, lettek boldogok, vagy kétségbe esettek, hogy melyiküknél volt éppen. Olyan volt ez, mint valami kiegyenlített játszma, egyenlő esélyekkel. Még csak nem is küzdöttek, csupán úgy tettek, mintha elhinnék egymás csábításait, folyamatosan és szándékosan felültek a másik félrevezető trükkjeinek. Elragadta őket minden, amiről azt gondolták, hogy már régen nem hisznek benne, éreztek minden érzelmet, amit már régen elfelejtettek.
Egyszerre soha nem voltak azonos lelkiállapotban, de mint régi jó barátok, tudomásuk volt egymás állapotáról és megpróbálták azt figyelembe venni, mert egyik sem szerette volna legyőzni a másikat. Kamaszok módjára lelkesedtek olyan dolgokért, amelyeket már annak idején sem vettek komolyan, de volt bennük annyi jóindulat, hogy egy olyan közös játék részesévé segítsék egymást, amelyben, bár egyikük sem hitt, mégis nagy esélyt remélt, nem csak maga, hanem a másik számára is. Ez a lehetőség, a fiatalság újra átélése volt, a feltétel nélküli, reményekkel teli légvárak világa, amikor minden kétségtelen és szabad.
Mindhárman pontosan tudtuk, hogy amibe fogtak lehetetlen, de ma is azt gondolom, nem volt ez hiábavaló, mert akkoriban ők is, én is rengeteget dolgoztunk abból a hamis illúzióból, amit ez a helyzet magába hordozott és megteremtett. D. és én a remény idejét használtuk fel a munkára, E. pedig azokból az időszakaiból dolgozott, amikor teljesen kilátástalannak látott mindent D. miatt, aki „letarolta” őt lendületeivel. Ilyenkor aztán hallatlanul boldogtalanul, roppant elégedetten nekilátott, hogy „egyénisége és alkotó énje romjait” visszakaparintsa D. mindent elöntő és elsöprő személyiségétől. Égett a vágytól, hogy elképzelt konfliktus helyzetek egész sorát felvállalva, bármi áron kicsikarja tőle a szobraihoz kellő időt.
A munka szempontjából akármilyen idillinek mutatkozott is ez az időszak, mégis nagyon, nagyon sok buktatót rejtett magában azáltal, hogy alapvetően hamis illúziókra épült. Átlátható volt, hogy, ha ezek a légvárak végkép összeomolnak, akkor maguk alá temethetik az alkotáshoz szükséges folyamatos csodavárást. Egészen más, várni valamire, reménykedni benne, vagy megélve, elveszíteni a további légvárakhoz fűződő illúziókat.
E. életében az igazi holtpont akkor következett be, amikor D. hatalmas zöld köpenyében eltűnt szeme elől, annak a különös városnak, a különösen szövevényes utcáiban amelyről fentebb már írtam. A párbeszéd, amit önmagával folytatott, de mégis csak D. részvételével, ezen a ponton jó időre megszakadt, folytathatatlanná vált. Nem volt többé kinek bizonygatni, hogy mennyire reménytelen a kettőjük kapcsolata, nem lehetett éjszaka elrohanni tőle, vélt sérelmek miatt, nem kellett megóvni magát és életfilozófiáját a „gyalázatos pozitívizmustól, ami csupa konfliktuskerülésből táplálkozott, és abból, hogy D. egyszerűen nem vett tudomást az élet árny oldalairól”
Ilyenkor még engem se lehetett telefonon felhívni, hogy lesújtó véleményét D. módszereiről és életszemléletéről, éjnek évadján közölje velem. Tisztába volt vele, mikor kezdek végre elaludni, ezért menetrendszerű pontossággal, mindig azt remélve, hogy a legjobbkor, úgy két óra tájt szólt bele a kagylóba elfúlt hangon.
Azokban az időszakokban, amikor D. útra kelt és bosszantó személyisége egy időre nem biztosította az ellene való küzdelmek lehetőségét, E. nagyon elcsendesedett. Depresszióba esett, és minden reggel arra a kétségbeesett következtetésre ébredt, hogy szobrai reménytelenül rosszak, munkája megállt és ő maga ki van lakoltatva abból az élénkséget biztosító légkörtől, amelyben hősiesen lemondva a magánéletéről, képes volt dolgozni. Kellett neki az a jó érzés, hogy megfosztva D-t és önmagát minden személyesülni akaró érzelemtől, egész lényegét köveinek adja át. Munkálkodása felmagasztosult az áldozat nagyságától, fantáziája szárnyalt, lelki egyensúlya úgy állt helyre, hogy D. naponta, szinte öntudatlanul valamivel felborította. Ahogy én elnéztem, ehhez semmit sem kellett tennie, elég volt sötét feltételezések lehetőségeit biztosítania puszta létével.
Nem lehet csodálkozni azon, hogy E. nem szerette D. városát, sőt a pokol fenekére kívánta ilyenkor vele együtt. Sajátos, rafinált módszereivel küzdött is minden távozása ellen. Látványosan megbetegedett, orvost hivatott, majd egy járóképes haldokló élénkségével fordult meg minden olyan helyen, ahol D.-vel találkozhatott, vagy ahol közös ismerősökre bukkanhatott, mint borzalmas állapotának szemtanúira. Utolsó reménysugara, mindig én voltam, engem próbált segítségül hívni, hogy D.- ről lekerüljön az „eltűnő” köpeny.
Fogalma sem volt, milyen kevés eszközöm lett volna, ha vissza akarom őt tartani. Mennyire lehetetlen volt ez akár önmagának is, mert ilyenkor valami különös, semmi máshoz nem hasonlítható lelkiállapotban, szemét az útra, vagy valamilyen belső, maga előtt látott ösvényre függesztve, úgy száguldott el az autójával, csaknem búcsú nélkül, hogy szinte semmilyen kommunikációra nem volt képes, mintha attól félne, hogy elfelejti azt a fontos kérdést, amire választ remélt ott, ahová ment. Mindig olyan érzésem volt, mintha az utolsó mágikus esélye felé száguldana, ugyanazzal a szenvedéllyel, amellyel dolgozott és élt.
D. ha tudott is E. tűrhetetlen a feszültségeiről, valójában saját belső világának rabjaként, függetlenül attól, hogy hol tartottak éppen a kapcsolatukban, útra kelt hogy kérdéseire csakis azon a helyen kapja meg a válaszokat. Tanult annyit a G.- vel történtekből, hogy ne engedjen személyes érzelmi indokoknak többé, de azt hiszem még erre sem volt szükség emlékeznie, olyan erős volt ilyenkor benne a repülés, az elszáguldás vágya.
A nehézségek ellenére, én úgy érzem, hogy mindkettőjük életének a munka szempontjából legtermékenyebb kapcsolata volt ez, még, ha szép lassan be is bizonyította tökéletes lehetetlenségét és a hozzáfűződő reményeik fogytával önmaga gátjává is vált egy idő után.
Mindketten átlátták ezt, de lépéskényszert csupán E. érzett, hogy látványos szenvedések árán visszavonuljon jól megérdemelt alkotói fájdalmával, szobrai fogságába. Miután úton- útfélen azt terjesztette, hogy D. emberszámba sem veszi, hogy naponta felmossa vele a műterem padlóját, végső távozásakor átnyújtott neki egy teljesen új, frissen vásárolt, régi vágású felmosó rongyot, önmaga helyett.
„ El sem tudod képzelni – mesélte D. nekem – milyen nevetséges jelenet volt, ahogy ott álltam az utca közepén, körülöttem jövő, menő emberek, kezemben, életemben először egy felmosó ronggyal, amit szerinte ezután kénytelen leszek az ő távozása miatt, helyette használni! Miközben gőgösen és színpadiasan elvonult, azért nem tudtam kellően gyászba borulni, mert egy zsákutcatábla, és egy felmosórongy által határolt kapcsolatunk képe hirtelen megjelent előttem és hihetetlenül mulatságos látvánnyá fokozódott.”
D. „nagy repülése” után E. szükségét érezte, hogy hosszú levélben elemezze saját vélt szerepét, felvállalva senki által rá nem erőltetett felelősségét a történtekbe, és levonva a számára megfelelő tanulságokat. Úgy tekintem ezt a levelet, mint ékes bizonyítékát annak, hogy E.-t nem kell féltenem hasonló elrepüléstől soha, mert ez a világ, összes eseményével és történésével egészen biztosan mindig szolgáltatni fog számára annyi rossz érzést, hogy egy következő szobor lét okaként, alakot ölthessen.
Levelét, mint saját álláspontom ellenpólusát minden kihagyás és rövidítés nélkül teszem a könyvbe, mert úgy gondolom, sikerrel képviselhet egy másfajta olvasatot az enyémmel szemben, és segítségemre lehet abban, hogy a történteket több oldalról szemlélve, azokra a valódi okokra ráleljek, amelyek arra vezettek, hogy D. ilyen végletes módját választotta annak, hogy hű maradjon önmagához.
Kedves B.-m !
Folyamatosan úgy érzem, magyarázkodnom kell neked, habár ezt te soha sem kérted, mióta részesei, és játékszerei lettünk annak a befolyásolhatatlan eseménysornak, amit egyfelől Sorsnak, más olvasatban Végzetnek nevezhetünk. Tulajdonképpen én úgy gondolom, a Sors valahogy közösít, amíg a Végzet szinte testre szabott, a sors egybe mos a többi emberrel, a végzet megkülönböztet. Nos úgy érzem, ez a két fogalom D. esetében csaknem egyforma jelentéssel bírt, mert minden, ami szilárd, rendíthetetlen lényét alkotta, ellene dolgozott, amikor képtelen volt engedményekre, hiszen semmivel nem volt képes alkut kötni, nem, hogy megalkudni. Beérte önmagával és abból az elképzelésből dolgozott, hogy amit magában érez: isteni sugallat, felsőbbrendű szándék, és ő, a lelke legmélyéről, ezt az akaratot egyszerűen, eszközként közvetíti a külvilág felé azokon a fantasztikus szőnyegein. Ebben az olvasatban, tökéletesen érthető lenne az ő rendíthetetlen hozzáállása mindenhez, hiszen olyan volt ő, mint a mártírok, vagy megszállottak, akik azért nem térhetnek ki a sorsuk elől, mert valami magasabb rendű lény parancsa önmaguknál is fontosabb nekik.
Az ő esetében természetesen soha nem dogmatikus értelemben fogalmazódik meg az a szó, isten, hanem, a mindent átkaroló, alkotóerő neve. Felelősségemen gondolkodom B., amikor hozzád írok, mert úgy érzem neked, mint hozzá fűződő kapcsolatom tanújának és az ő legközelebbi hozzátartozójának, magyarázattal tartozom. Szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötör, mert kiléptem ebből a kapcsolatból, mert menekülőre fogtam, mert visszarettentem attól, hogy semmilyen szerepet nem találtam magamnak benne, hiszen D. saját hite szerint a teljességet birtokolta, őrizte és vigyázta! Amikor először körülnéztem nála, ez már világos volt, mert ott láttam körülötte mindent, amit én az életben elvesztettem! Meg volt neki mindaz, amit az én kezemből kihúzott a sors. Más kérdés, hogy ő mindent megtett, hogy megőrizze, hiszen ami jó egyszer az övé volt, azt nem engedte el, hanem megragadta, teljes erejéből tartotta, és képes volt megtartani önmagában, vagy önmagát benne.
Nem, nem utáltam érte, mint hiszed, csak nem akartam részese lenni az ő mindenre kiterjedő pozitív életfilozófiájának, az ő győzelmének! Nem akartam beleszeretni a szőnyegeibe, és az őt körülvevő magán világába, amellyel olyan természetes viszonyba volt, mint az élettel. Nem akartam átállni az ő oldalára! Magamat akartam, a saját szenvedéseimet akartam, a saját talponállásomat akartam ebben a szenvedésben. Megkísérelhettem volna kéretlenül védelmezni őt, kiszolgálni az elhivatottságát, járhattam volna az ő elképzeléseinek nyomában. Kipróbálhattam volna, hogyan viszonyul egy hozzá hasonló, de más előjelű erőhöz, mint pozitív a negatívhoz, mint az élet igenlése az életmegtagadásához, mint az életerő a felvállalt dekadenciához. Mindezeket megtapasztalhattam és megkísérelhettem volna mellette, teljesen eredménytelenül, mert lehetetlennek látszott, hogy bármibe belemegy, ami nem az ő fejéből pattant ki. A névtelen, szinte semleges, reflektálatlan, szemlélő szerepét szánta mindenkinek, minthogy ő sem kívánt senkin változtatni, mert csakugyan beérte önmagával.
Ha valaki, akkor te tudod ezt a legjobban. Nem gondoltam akkor arra, hogy ami körülötte van, nem védi meg őt, mert nem is védelemül vette magára, csupán ez volt az ő formája kívülről, ami messze a ruháján túl keretezte az egész személyiségét. Még, ha észreveszem is, mennyire társtalan, akkor azt is gondolom, ez a magány is természetes közege, amelyben ő nem szenved, hanem éli bizonyos belső derűvel. Nem így volt, ma már ezt biztosan tudom. Csak mostanában értettem meg, hogy nincs ember, aki képes csupán a saját világában a teljességre. Az, az érzésem, ő is világosan átlátta ezt már régen, csak a beismerésére nem volt már ereje és ideje.
Én azt gondolom, hogy szomorúsággal ment el, és nem hiszem ellentétbe veled, hogy halála győzelem volt. Abba is biztos vagyok, hogy nem volt véletlen baleset sem. Egyszerűen nem védte önmagát, hisz fel sem merült benne, de bennünk sem, hogy védelemre szorul. Nem védtelennek, hanem határozottnak és megvédettnek látszott, mert olyan következetes elszántsággal sugározta ezt magáról és annyira töretlenül ment előre abban a feladatban, amit maga elé diktált, hogy ki merte volna védelmezni, vagy csak ilyen szándékkal megközelíteni? Lehet, hogy ránk szorult volna, terád B. és rám és G.-re és H.-ra, de abban biztos vagyok, hogy az ABC összes betűje sem lett volna elég ahhoz, hogy visszatartsa attól, ami történt, annyira rabja volt a saját alkotói elképzeléseinek és annak, hogy mindenről egyedül ő döntsön. Félek és fázom és szenvedek mindnyájunk helyett, ebben a helyzetben B. még tán haragot is érzek, mert nem értem, hogyan juthatott el ő odáig, hogy engem ebbe az örökös kétségbe taszítson és ott magamra hagyjon.”
A levél eddig tartott, és ha jól belegondolok igen figyelemreméltó és áldozatos szerepvállalás volt az, amelyik több évvel a kapcsolatuk lezárása után arra késztette E.-t, hogy szinte jelen időben írjon nekem a felelősségéről. Fogalmam sincsen, hogy juthatott arra a meggyőződésre, hogy világosan átlátja D. távozásának okait, amikor jó ideje szinte semmi nem tudott már róla. Mégis, bár rövid időre, felborította bennem, a korábban elképzelt összes magyarázatot a miértre nézve, de a benne írtak valódi indokain is tovább kellett gondolkozzam. A levélben, úgy érzem, főleg E. személyisége tükröződött és a vágy, hogy szerepét kivegye az eseményekből, mint főgyászoló, mint szenvedő felelős.
Más volt az idő tájt már az én olvasatom D.-ről és életműve lezárulásának okairól, mert akkoriban magam is az alatt a képzelt híd alatt laktam régen, ahová ő minden munkája után került, és éltem a lelki hajléktalanok valódi kockázatokkal járó életét, mint ő mindig, minden befejezett szőnyege után.
Ami engem illet, egész életemben kétfajta sürgető parancsot ismertem csak el, (egy belsőt és egy külsőt) ami belőlem mindenkor kiváltotta a munkáimat és ebből csupán az egyiknek az utasításait vagyok hajlandó, ma már maradéktalanul teljesíteni. Arra a belső késztetésre gondolok, amelyik nap, mint nap leültet engem és arra kényszerít, hogy írjak, mert anélkül nem érzem, hogy létezésem megindokolt.
Minden valamire való mű úgy válik korszerűvé, hogy a keletkezése idején múlhatatlan szükség van arra, hogy színvonalával minőségjelzője legyen a saját korának. Azért írok, mert van mondanivalóm, és azért van miről írjak, mert a kor amelyben élek ezt a mondanivalót kiváltja belőlem. Mindeddig, azt gondolom ezen a kettős összefonódáson múlt a korokat jellemző kultúrák kialakulása és színvonala. Ezt az okfejtést azért bocsátottam előre, mert az, az érzésem, abból a világból, amiről ebben a könyvben írok, áttekintve a mai világra egyre kevesebb indokot látok, hogy elhiggyem, volna kinek dolgozni, és létezik olyan közönség, amelyik igényeivel képes kiváltani az alkotói mondanivalót és előidézni a műveket, amelyek hozzá szólnak.
Ha azokat az okokat kutatom, amiért D. úgy érezte, nincsen több mondandója és ráadásul nem is volna kinek elmondania, akkor nem járok messze a valóságtól, ha azt gondolom: helyesen ítélte meg a helyzetet. Elfogultság nélkül állíthatom róla, hogy mindig világosan átlátta az összefüggéseket és azt is, milyen rejtett okok húzódnak meg mögöttük, mert egyre megviseltebben került elő a halhatatlanságért folytatott küzdelmekből, mintha a benne levő embernek fogynának tartalékai. Pedig nem az ő erői fogytak, hanem e mutatványokra éhes kor lett egyre erőtlenebb az elviselésükre.
Időről- időre hosszú csendek váltják fel bennem az írás vágyát, amint egyre közeledek az elkerülhetetlen jelen időhöz. Minden emlékezetnek megvannak a maga segítői. Múlt, Jelen és Jövő idő keveredhetik úgy is, hogy folyamatosan egymás helyére lépnek és ki-be járnak azokban a szobákban, amelyeket tele hordtunk az emlékezés minden filozófiai, lélektani, testi és álombéli kellékeivel.
Ha eljön az idő, lesz mire támaszkodjunk a jövőben, mert maguktól alakítják majd bennünk azt a képzelt világot, amelyik végül is a dísztelen és száraz tény-élet és a csaknem statisztikai végeredmény élet ellensúlyozására, segítségünkre siet összes eszközével, amikor szükségünk lesz rá.
Ha majd a soha semmiért meghalni nem tudók sivár világa elérkezik, akkor a múlt, jelen és jövőidejű emlékezet egybeolvasztója a művészet és az álmok, e nagy segítők együtt fognak majd megóvni minket a totális érzelmi beszürküléstől. A magam számára is tőlük remélek segítséget, amikor ezt a könyvet a legnehezebb végső jelenet, a legfájóbb szavak felé terelem. Még én is, akinek ebből a könyvből úgy kell majd kiköltöznie, hogy fogalma sincs ez egyszer hova menjen, csupán a jövőidejű emlékezettől várhatok segítséget az ellen az érzés ellen, amit a tűrhetetlen jelen idő még álmokkal sem képes elviselhetővé tenni, miután abból a szépen berendezett, kockázatmentes házból sikerült elérnem, az igazi, hamisítatlan életveszély hídja alá.
Ha mélyen magamba nézek, és valóban felvállalom a hajléktalanságomat, akkor annál a jelenetnél kell kezdenem a kockázatmentesség totális felszámolását, amikor egy szakadó esős késő délutánon D. a kezembe csúsztatta a műterem kulcsát, esőtől síkosan.
Néha arra gondolok ez a kulcs, kézről – kézre és körbe – körbe kellene járjon közöttünk, mert a Jövőidejű Emlékezet házába nyerünk bebocsátást általa. Nem zár be minket oda, hanem szinte felszabadít, azzal, hogy mindenkor képes lesz megnyitni annak a szobának a képzeletbeli ajtaját, ahol üzeneteinket a jövő számára összehordta az emlékezet. Csak meg kell találni a megfelelő ajtót, abban a különös házban és be kell illeszteni a kulcsot a zárba.
„El kell utaznom- mondta D.- hosszabb időre”- tette hozzá.
Esőfüggöny mögül kinyújtott kezében a műtermének kulcsa volt. Fején nagy zöld kalapjával, az eltűnő köpenybe burkolózva állt az esőben és a kalap karimájáról körbe- körbe csorgott az eső, mint a sírás, mint aki nem tudja abbahagyni. Olyan esőt, azóta sem, azelőtt sem láttam soha. Nem volt vihar és szél se fújt, de olyan vastagon esett, mintha nem is víz jönne fentről, hanem valami súlyosabb. Egyformán jött, nem változóan.
De hát miért?
Megint hova?
Hallom ma is a saját hangom, amint közös varázsigénk, játékunk része szól belőlem.
Megint azért
Mindig oda.
Hangzott a válasz, mint egyébkor.
Két óra múlva valamit mutattak nekem, amiben fel kellett volna ismerjek 40 évet, de csupán azt gondoltam, hogy amit látok még tárgyi bizonyítéknak sem elég, arra, hogy elhiggyem: élők voltunk, pár órája még mind a ketten.
A többi más volt…
Csak hangfoszlányok egy szobában : fékezés nélkül – mondta egy hang-
de hisz, soha sem fékezett- mondta a hangom.
Bent meleg volt és kint még ugyanúgy esett.
Később, a kulccsal a kezembe, benyitottam a műterembe és azzal kellett szembenézzek, hogy az alkoholmérgezés számomra nem lehet megoldás, csupán kitérő az egészből. Közbe, közbe, ha megpihentem az úton, amit akkor bejártam, egész végig Szent Lajos király hídja járt a fejemben mindig, hogy mind az öten, akik azon a reggelen a hídra léptek, milyen szerencsés sorsot értek, mert életük vége egybeesett a halálukkal és nem kellett még azután is tovább élniük, amikor lelki értelemben lejárt az idejük.
Bizony irigységet éreztem akkor Montemayor márkiné, Pepita, Esteban, Pio bácsi és Don Jaime iránt és abban a pillanatban, csak azt sajnáltam, hogy D.-vel együtt, aki szintén a sors különös kegyeltjeként ment el, nem ültem én is a fékezetlen autóba, mert akkoriban úgy éreztem csupán erre lett volna igazi hajlandóság bennem.
E. nagyapja munka közben halt meg, egyik szobra befejezésének utolsó lendületében, H. szülei egyesével, egy-egy megkezdett kép foglyaként, félévnyi különbséggel, de szakadatlanul fojtatva közelharcszerű életüket a képeikkel és egymással. Ők voltak a kétségeket nem ismerő „nagy generáció” képviselői és mi az ő gyermekeik és valamilyen módon neveltjeik, kétséges időkben, ebben a valóban csupán mutatványokra éhes korban, egyesével tartjuk a hátunkat a tőlünk telhető maximális becsület mértéke szerint. Így, vagy úgy kisebb engedményeket teszünk, pénznek, érzelmeknek, létfeltételeinknek, de legfőképp a kornak, amelyben élünk.
Ki mennyire tudja rászánni magát, mennyit diktál benne ilyen, olyan önzés, vagy saját természetének parancsai, annyit és annak mentén enged valamiből.
Mind megpróbálunk leválasztani önmagunknak egyfajta, személyesülni képes, külön és senki mással meg nem osztható világot, amelyikben rövid időre bezárkózva azok lehetünk, akik lehettünk volna máskor más feltételekkel, ha nem kellene egy olyan világ külső parancsait teljesítenünk, amelynek a törvényszerűségei és valódi okai kiismerhetetlenek a számunkra.
D. a maga tökéletesen hajlíthatatlan személyiségével, épp akkor szállt el az ismeretlenbe, amikor már mindnyájunk előtt, (kivéve G.-t) világossá vált, hogy a kor szép csendesen kioltja a művészet összes káprázatát, míg teljesen sötét nem lesz körülöttünk.
Függelék
Kitágult a világ a tőle távoli létben. Megnyíltak a rémület, a sóvárgás és az életveszély különös égi csatornái. Azóta ömlik rám az áldásuk és a szennyük, a rémületük és utálatuk és az a félelmes öröm, hogy mindezt érzem, naponta megteremt engem. Naponta kész vagyok kockára tenni mindenemet, hogy mindezt magamba olvasszam, ”szóvá tegyem”, mert eddigi életem elfedte előlem a valódi írnivalókat. Eddigi írásaim eltakarták előlem a kockázatok élvezetét. Írtam, de csak írtam, és azok az írások útját állták az igazi szenvedések szavainak, csupán megnyugtatták a lelkiismeretemet. Nem ismertem a szenvedélyek, a fájdalom, a lázálom és a rettegés súlyos szavait, nem ismertem a kockázatvállalás életveszélyes örömét, mert azt hittem olyan az élet, amilyent éltem. Mióta nem élek az ő lényének kábítószerével, mióta a valódi szenvedélyek és szenvedések különös poharából iszom, nem tiszta források hűsítő vizéből, mióta a művészet csinált világából kiléptem a hasogató, szemet vakító, éles fény világába, azóta nem csupán nyomában élek az életemnek.
Mintha azzal, hogy elment, megváltott volna engem az óvatos másodszülöttek kínos világától. Azóta tartom a hátam, a saját mértékem szerint, annyi kockázatvállalással és annyi lelki megterheléssel amennyit elbír, és annyit bír el, hogy az már rá sem fér, csak két sorban felhalmozva. Ezeket a félelmes súlyokat, ezt az észbontóan éles felelősséget én egész eddigi életemben ővele vitettem, abban a hitben, hogy én cipelem helyette a nehezét. Nem így volt, ma már tudom, különben hogyan lehetne ennyire rémületesen valódi minden, azóta az esős, szörnyű nap óta? Hogy lehetne ilyen fantasztikusan élő, ennyire húsba vágó, ilyen végletesen szenvedélyes, ilyen mágnesszerűen vonzó minden, amióta elhagytam magamban a soha semmiért meghalni nem tudók sivár világát és útra keltem, hogy megkeressem a saját máglyáimat, az ő tüze nélkül.
2005. márciustól szeptemberig
Bartha Ágnes