Ismeretlen

Bartha Ágnes

Ismeretlen

 
Kié e szó kié ez arc?
Kié e száj miért e láb?
Ki szólna ki lépne velem?

Vagy épp te az emlék?
A nemlétem a remegésem?

Pinczési Judit

Más nem gyötör úgy soha,
Mint az álmok, melyeket
Önmagunkról álmodunk,
S amiktől távol vagyunk

Eugen  Gilvic

 
Hazatérés
(álom)

Valaki oda fog menni. Hová? Oda. Oda, ahova mi akarunk menni. Ő elmegy majd, és mi mind elkísérjük, vele megyünk, társai, résztvevői leszünk az ő nagy útjának. Mert ő kétség kívül elmegy, ruhája piros és arany lesz, mint egy királyé.
Erre készülünk mi öröktől fogva: ő az útra, mi a vele-menésre várunk. Gondolatban ő ezerszer végig éli és mi álmainkban, számtalanszor megjárjuk vele ezt az utat. Közülünk senki sem kételkedik őbenne, hiszünk  neki és abban is biztosak vagyunk, hogy vele megyünk, mert ő odamegy, ahova mi mind menni szeretnénk. Azt is tudjuk, hogy az útirányt és a célt rajta kívül, senki sem ismeri. Szükségünk van rá, de nagyon határozottan érezhető, hogy belőle is, mi váltjuk ki azt, hogy útra keljen.
Eljön a nap. Ott áll ő egy lépcsőfokkal feljebb, mint mi: magas, fenséges, mintha valami belülről sugárzó vörös és arany fény venné körül. Állunk körülötte és várjuk, várjuk, hogy elinduljon. Hatalmas csend… mintha órák telnének el, senki nem mozdul, őt nézi és vár, vár moccanatlanul…
Iszonyatosan nehezen lép néhányat, egész lénye nem várt vonakodás, és nem akarás… még pár lépéssel előre vonszolja magát, majd váratlanul merev arccal, teljesen egyenes testtel a földre zuhan. Nincs bennünk döbbenet, sem csodálkozás, sem kétely. Várunk arra, hogy felálljon, hogy folytathassuk utunkat, mert semmi kétség, el kell menjünk, oda ahová elindultunk! Hosszú percek, esetleg órák… Valahogy felegyenesedik. Megint elindul, mi követjük, vele tartunk, ahová ő megy, és úgy, ahogyan ő akarja. Elérünk egy utcát, mintha egy ódonhangulatú olasz kisvárosban járnánk. Megáll egy kapu előtt, az ő háza ez, mindnyájan ráismerünk. Áll, áll ott, talán valamilyen jelre várva….
Némán várakozik mindenki mellette. Elmondhatatlan hosszú, hosszú csend…
Ő hirtelen bemegy a házba, és benn marad. Mi várunk és habár nem látjuk, jól tudjuk, hogy ott benn az ágyán ül, arcán nem tükröződik semmi.
Én akkor arra gondolok, hogy be kell menjek érte, mert nem akar onnan kijönni. Erőt kell bele sugározzak, ki kell hoznom onnan, hogy el tudjon oda menni, ahová mind elkísérjük. Hiszen ő, egyedül csak ő tudja a valódi célt! Hosszasan  készülődöm arra, hogy bemenjek és segítsek neki, mert, hogy oda el kell menjünk vele, ahová elindultunk, ahhoz nem fér kétség!
De mielőtt az álomból felébredek, még nem megyek be, csak latolgatom, csak tűnődöm a bemenetelen és azon: rá kell-e beszélnem valójában? Az is lehet, hogy szépen felöltözve, ünnepi ruhában, azon az úton, amelyen együtt elindultunk csakis egy irányba mutat minden, hiszen amikorra végre rászánjuk magunkat, épp csak haza menni marad erőnk, de a kapu mögött, külön, külön azért talán mégis haza találunk.

Ébren.
Az éjjel azt álmodtam, hogy Te vagyok és kísérem önmagamat a tömeggel át a városon a házamig, ahová bemegyek és rám csukódik az ajtóm. Be is mentem, de kint is maradtam a sokasággal, aki várt rám, hiszen én eltűntem az ajtó mögött, skarlát ruhámban, fejemen koronámmal és feldíszítve, mintha már nem élnék, vagy mint egy küldött, akit valami, homályos célért gondolatban küldtek, elhozni azt, amiről nincs tudása.
Az ágyon ültem, ugyanezen ezen az ágyon, ahol most ülök és rád gondolok, aki kint vagy azzal a tömeggel és vársz reám, hisz egyek voltunk régen. Ugye látod? Te is látsz néha minket? Mert ketten éltünk kint a külvilágban, míg elkísértél és én meg bejöttem. Te kinn maradtál, ám én olykor érzem: ott vársz reám, és gondolatban hívsz is. Én nem megyek, csupán csak álmaimban.
Különös, hogy arra nézve sincsen semmilyen támpont, hogy az álom hol is ér véget és hol ad át az ébrenlétnek engem. Nem vagyok biztos abban sem, hogy küldött vagyok-e, vagy az lennék, akit éppen énnekem kell elhoznom, mivel, hogy érte küldtek. Hogy felöltözve, skarlátszín ruhában valóban én mentem-e a tömeg élén, vagy csak úgy éreztem: lehetnék akár én is? Hogy Te voltál-e aki elkísértél, vagy téged is csupán álmodtalak, mert itt és most az ébrenlét határán azt észlelem csak, hogy velem nem vagy, de ha mégis, akkor én hol vagyok, mert egyedül vagy ebben a szobában, vagy én ülök itt talán nélküled?
Hogy kergetőzünk bennem mind a ketten, de egy ponton meg kell majd állnom, mégis és megvizsgálnom mindkettőnk nevében, azt, hogy ki az, aki itt benn, ebben a szobában, magában van.
Különféle szempontok szerint, és észleléseim kereszttüzében, (bár kétségek közt) ki kell most mondanom, hogy nem vagy itt, hacsak nem váltál láthatatlanná, vagy nem sikerült úgy elbújnod itten, hogy nem érezlek, de ez lehetetlen, mert magamnál is sokkal erősebben érezném, ha itt volnál, mivel benned kevésbé kételkedem, mint önmagamban.
A bizonyosság! Igen, az voltál nekem, kétségeim között mindig: valaki, akiről tudtam, hogy van, mert hiszen én szerettem, és épp ezért magamról nem is sejtem, hogy létezem-e, amióta te már nem szeretsz!
Helyetted kellett szeressem magam, mert nem szerettél, csak „nagyra becsültél”.  Felnéztél arra, aki akkor voltam, mikor még kint éltem a többiek közt veled együtt, abban a reményben, hogy létezem, mivel te megteremtesz. Később, már csupán álmaimban éltem, mert ott még képes voltam elhitetni magammal azt, hogy szerethető lennék, s megváltható a szereteted által. Azóta minden módon igyekszem elkerülni a józanságnak azt a kétségbeejtő fokozatát, amelyikre azt mondhatom, ébren vagyok, mert akkor azt is elhinni kényszerülnék, amit jó ideje tudnom kéne, hogy nem szeretsz, és többé már nem is fogsz!
Én a megátkozott varangyos béka voltam, akit királlyá csókolt a királylány, de aztán többé nem tudta szeretni, mert attól az, egyetlen egy csóktól egy életre megundorodott tőle. Micsoda rettenetes ár! Egy királyságért ki fizetett többet? Úgy fekszem itt most, ezen az ismeretlen ágyon, mint aki az ellenséges ország sarába temeti arcát és fél, és fél, és már nem lenni vágyik! Hisz régen nincsen meg már az a királyság, se semmi, semmi abból, ami ketten, vagy együtt voltunk, vagy tán csak az álom? Csak álom volt a kintlét és a ketten, vagy mégis éltünk ott, ahol te most vagy?
Mekkora dúlást rendeztem magamban, hogy vágtam hosszú csíkokra a létet magammal együtt, hogy így, mindegyikre a te nevedet írjam gondolatban, majd egyet mégis íratlanul hagytam és azt letépve ide menekültem, mert az én voltam: üres papírcsík, feliratnélküli szalag egy koszorún. A többi mind te voltál, és kint rekedtél, csukott ajtóm előtt, akár az élet.
Ha egy férfi és egy nő szereti egymást, milyen egyszerű beteljesülési és kiteljesedési formái vannak annak! Vágytam azokra, de csupán azért, hogy elkerüljem, ami helyette történt. Járt utakat reméltem gondolatban, mert rettegtem a járatlanra lépni. El akartam veled hálni minden szeretőmet, minden ágyasomat, anyámat, apámat, az egész külvilágot, hogy teáltalad megtisztulva, a képeimnek adjam át, mindazt, ami maradt. Úgy gondoltam, kiégetsz belőlem minden lényegtelent, minden nem fontosat. Azután csak a formák és a színek diktálják majd az érzelmeket, amelyeket a te hatásodra és segítségeddel önmagamból kikeverek és előhozok a vásznaimra. Mert az összes képem, amit előtted festettem, ha jó is volt, nem volt valódi mégsem, csak árnyai egy létező világnak, amelyik soha sem engedett rálátni magára, az arcába nézni.
Nem is tudom miféle létben éltem, mert ami bennem lényeges: távol volt tőlem, olyan partokon, amelyeket soha sem tudtam megközelíteni, csupán sejtések és észlelések, néhány vonal, ha megjelent a képen, mint üzenet egy távoli világból, amelyik az enyém lehetne, de valami különös varázslat közöttünk állt, a lényeget takarva.

Mielőtt Téged megismertelek
azt képzeltem, hogy elég a puszta látszat, hogy azzal is beéri, aki nézi a képeim, mivel a küzdelemben, amit magammal vívtam, rendre alul maradtam, amíg abban a tükörben, amelyiket a te kezed tartott elém meg nem pillantottam a valódi arcomat! Éles fényt láttam, szemvakítót és annál is kíméletlenebbet, amelyik akkor vágott a szemembe, mikor kisgyerekként, előttem halt meg az anyám, egy autó kerekei alatt az utcában, a házunk ajtajában, és rögtön ott, vele meghaltam én is!
Mintha a világ minden fényét, napot, holdat és a csillagokat egyszerre oltotta volna le egy rideg kéz, otthagyva a sötétségbe engem!
Vakon üvöltve, semmiről se tudva többé, amiről addigi életem szólt, úgy temettem arcomat a földbe, ahogyan itt, ezen az ágyon próbálok megszűnni, mint tárgyi bizonyíték, amelyik az életről szólna mégis.
Az élet, amelyik akkor véget ért, a te tükrödben született meg újra, vált élhetővé abban a pillanatban, minden addigi tévelygést eltörölve. Pedig mennyit küszködtem én azért, hogy magamra találjak, hány követet használtam el, akikkel megpróbáltam üzenni annak a valódinak, aki valaha voltam. Hogy kapartam a földet tíz körömmel, remélve, hogy kiásom önmagamat abból a sárból, ahová beletemettem mindenemet, amikor Ő, igenis Ő, elárult és álnokul elhagyott, azzal, hogy széttapostatni hagyta magát!
Arra már nem emlékszem, hogy szerettem-e, mert azóta, harag és gyűlölet foglalt el mindent, az ő emléke körül. Az egész lelkem csupa szemrehányás és indulat lett, annyira hiányzott, bár azt sem bírom tisztán felidézni, hogy ki is volt, csupán egy pár szó: meleg, puha, világos, és néhány illat hozza elő abból a homályból, ahonnan néha álomkép gyanánt valahogy megjelenik a képeimben. Mint aki hirtelen megpillantja a remény egy szalmaszálát, én úgy kapok ilyenkor utána, majd elveszítem hosszú időre újra.
És azután már olyan szavak jönnek: kemény, hideg sötét, és fekete, vak és süket és néma, néma.

Néma.
Megszólalok, és nem hallom a hangomat, mert a szavak csak látszólag, de valójában nem hagyják el a számat. Hallgatózom, de nem hallok semmit, mert a hangok nem érnek el a fülemig, habár körülöttem kavarognak, jól érzem én, mert a bőrömhöz érnek, időnként megsimítják a homlokomat, repkednek a közelemben, de én már nem tudom fogadni őket, mint ahogy megformálni sem tudom az üzeneteiket többé, csupán gondolatban.
Igen, igen, a gondolataim megmaradtak, de már nem annyira motiváltak, hogy azt a kis utat meg tudnák tenni a szavakká válásig. Igaz, néha úgy érzem, ők is csak az álmaimban léteznek, mert ott még összekapcsolódnak a külvilággal. Egyfajta kommunikáció van mégis ilyenkor, ha nem is szavakban, de érzetekben, csaknem illatszinten, mert minden álmom megtelik a külvilág, a szabadság illatával.

Reálisan
Igaz ébren, a szavak számomra semmit nem jelentenének, még eszközként se tudnám használni őket, hogy azt kifejezzem velük, ami már régen, nagyon régen, abba a pillanatban szűnt meg, amikor megértettem, hogy minden önáltatás hiába, te nem szeretsz, és soha sem szerettél! Ezért nem tudtál segíteni rajtam, bár innen nézve, erről a rohadt helyről, elég hihetetlen az, miként gondoltam, hogy van segítség!
Milyen rettenetes bűnt követtem el önmagam ellen azzal, hogy hallgattam rád, és hogy megbíztam benned! Elfogadtam a koronát, amit Te nyújtottál felém, kezembe vettem, a fejemre tettem és úgy éreztem, hihetek a csodában, mert a kép, amelyik a tükörből visszanézett, elég valódinak látszott, de legalább is nagyon tetszetősnek. Más kérdés, hogy most már nem tetszene, mert az is csupán, akár a többi: álarc, amelyet az élet reám illesztett, hogy összezavarjon, hogy elvesztett valódi arcomat meg ne találjam, és reád szoruljak. Ám akkor, jól emlékszem én, csak arra tudtam gondolni: nem számít, mekkora országnak vagyunk a királyai, ha, ameddig a szem ellát, minket ünnepelnek!

Ébren
vagyok most, túlságosan is éles minden, ami ebben a szobában körülvesz, ahová talán önszántamból jöttem, vagy néha azt képzelem, hogy bezártak. Valami különös, visszafordíthatatlan cselt alkalmazhattak, hogy én ide, magamtól bejöttem és közben azt gondoltam, hogy itt bent a biztonság, az elveszett gyerekkor fon majd körül. Azon a nagyon hideg hajnalon, ezért indultam ide veled, hogy találkozzam azzal, aki voltam, miközben végig egyetlen szóra vártam, hogy mégse menjünk!
Azt is gondoltam, hogy amit odakinn nem tudtam megtenni, azt most itt benn, nélküled megteszem. Szembe akartam szállni rémeimmel, hogy rá tudjak találni egyedül önmagamra, segítség és kapaszkodók nélkül.
Ám, ahogy körülszemléltem a szobában, egyszerre két arc nézett rám, amelyekről homályos emlékeim hatására, úgy éreztem: az én két arcom! Annyira távol kerültek egymástól, hogy nehéz volt erről megbizonyosodni, mert soha nem lehettem szemtől szemben mind a kettővel. Ha az egyiknek sikerült az arcába pillantsak, akkor a másikból csupán félrefordított fejét láthattam. Ám ők is kétféle lényt szemlélhettek, amikor engem néztek, mert nem láthatták ugyanazt az arcot, a szoba ellentétes sarkaiból. Vártam, vártam, hogy eggyé váljanak, hogy a két arc elinduljon egymás felé és egyesüljön egy valódiban, az én saját arcomban.
Hosszú órák teltek, talán napok és éjszakák, így várakozva, álomban és ébren, különös megfogalmazhatatlan állapotban, mintha féltem volna felébredni, de attól, hogy igazán elaludjak visszatartott valami, hiszen nem tudhattam: mire ébredek. Ismeretlen tartomány határát léptem akkor át, hajszálra úgy, ahogyan ide jöttem, hogy szembenézve most már önmagammal, megtudjak mindent, amiről eddig csupán sejtéseim lehettek.

Álom és ébrenlét határán,
soha sem egyik vagy másik parton, úgy vett körül engem az a különös, irreális világ, mintha tanítana és védene. Egyszerre voltam kint és bent, hisz láttam önmagam, akár, ha egy mozivásznon nézném és tág szemekkel leshetném, amire most végre ráláthatok egy álom légkörébe forgolódva. Volt ebben valami személytelen és különös idegenség is, mert egyfelől tudtam, hogy én vagyok, hogy magamat látom, de felismerni mégse mertem azt, aki ott az álomban, teljesen ép lényként egy elképesztően romos, különös házban, egyedül él egy nővel, aki (nem tud visszaemlékezni, honnan ismeri) biztos, hogy nem idegen a számára!
Magas volt ez a nő és bár, nagyon erősnek hatott, mégis szegénynek, védtelennek és végtelenül magányosnak éreztem. Láttam magamat mellette és azt is tudtam, hogy elhagytalak téged, a világot, a sikert, a képeimet, a műtermemet, azért hogy itt lehessek, és  a legtermészetesebb, legboldogabb létben élhessek ezen a sivár helyen, ezzel a számomra természetes személlyel, aki attól vált ismerőssé, boldoggá és felfoghatóvá, hogy szerettem őt és neki is volt kit szeretnie, mert én ott voltam vele.
Ennek a két egymásra ható folyamatos érzelemnek a hatására és kisugárzásában a rom, ahol laktunk, élhető hellyé formálódott. Minden valódivá vált attól, hogy én annak éreztem és Ő, minden módon, szavakban és a gondolatok síkján is kifejezte azt, hogy hisz nekem. Szinte minden pillanatot betöltött az a biztos tudat kettőnk között, hogy ez itt a teljesség!
Az egész álom egy nagyon nagy ágyon játszódott, jelképeként az összetartozásunknak, mintha a valódi létben egy olyan otthonos párost alkotnánk, aki együtt ébred és együtt fekszik. Az ágy csak szimbólum lehetett, mert nem olyan jelentése, tartalma, jelentősége volt az álomban, mintha azon mi szerelmeskednénk. Inkább olyan léten, testen túli érzést fejez ki kettőnk kapcsolatában, amelyikben a meghittség szavak nélkül is érezhető mindenütt.
Valami örökös érzés terjed szét azokon a romokon és az egész lét-téren, amelyik akkora volt, amekkorát az ember szeme befogni képes. Ebben az álomban nem voltak változó helyszínek. Minden nagyon lassú és elnyújtott, szinte rezdülésszerű mozgásokra épült. Különféle, kistermetű, furcsa alakok időről időre megközelítették azt a romhalmazt, amit mi szobának gondoltunk, de talán felfogtak valamit abból, ami bent lejátszódott, mert észlelhető jóindulattal elmentek.
Ám teljesen váratlanul, mondhatni érzelmileg oda nem illően, hirtelen megpillantottam egy félig kész képemet, amelyik ott hevert az ágy mellett! Arra gondoltam: hogyan fogom én ezt befejezni, hogy fogom megfesteni, amikor nincsenek is itt a festékeim? Hol tudok én itt dolgozni? Abban a pillanatban eszembe jutott a műtermem, minden és mindenki, az a teljesen kerek állapot, amit elhagytam, és ennek következtében tökéletesen megszűnt minden illúzióm is, ami ahhoz a helyhez fűzött, ahol voltam. Láttam a romokat, láttam, mindenféle össze-visszatekeredő vasakat a falakból kilógni és éreztem, milyen képtelenség az, hogy itt vagyok!
Irreális lett ettől fogva számomra minden. Szörnyű pillanat volt ez, mert azonnal mind a ketten átláttuk, mekkora lelki változáson megy át a hely, a hangulat, a kettőnk együttese, amelyet attól a perctől, semmiféle érzelem nem szépített meg többé. Amikor nagyon halkan és erőtlenül megkérdeztem: hol tudnánk valami műtermet kialakítani, akkor körülnéztünk és ő azt mondta: hát ez itt lehetetlen! Ezután már ez az egy szó, uralta az álmot.

Lehetetlen
az is volt mindig, hiszen elképzelhetetlen a boldogság, az élet bármilyen magánformája, ha abban nincs meg a munka helye és ideje. Számomra ez lehetetlen, viselhetetlen és tűrhetetlen. Talán valamilyen menekülés lett volna ez az álom a képekért viselt felelősség elől, menekülés, ami nem sikerülhetett, mert attól a kijózanító pillanattól fogva mindketten tudtuk, hogy én megszűnök az itt számára, mert én már csak ott leszek, ahová visszamegyek.
Még tétován azt mondtam:
–talán majd minden este eljövök–
de ezek csak üres szavak voltak, mert jól tudtam álmomban is, hogy ez a hely rettenetesen messze van onnan, ahová megyek és visszatérni teljesen lehetetlen! Félálom takartan, úgy hullottak a szavaim a semmibe, mintha a száraz levelek nem a földre hullanának a fáról, hanem valahová az űrbe. A végtelenül sivár valóságba koppant az a pár szó.
Azt éreztem, hogy amit itt magam mögött hagyok az soha többé nem folytatható, mégis elmegyek, mert az életem nem erről szól, ami itt van, hanem arról, amit tennem kell, ott, ahová tartozom, ahol a képeim születnek.
Különös, szavak nélküli, gondolatokban játszódó, néma jelenettel ért véget az álom, amelyben volt némi összecsengés valósággal, szinte csak a tudat legmélyén, mert ott minden felvetült bennük, amire az ember a válaszokat keresi egész életében, de megkapni csak a munkájában tudja, mert az alkotás az a létsík, ahol feltett kérdéseinkre önmagunknak, mi válaszolhatunk.
Az álomban valahogy a vágyott munka oldotta meg a helyzetet, amiért akár a félhalott is talpra áll, mert folytatásához, bár le kell mondanunk a legszebb érzelmeinkről, mégis elmennénk bárhová, mert nem maradhat félbehagyva, amit elkezdtünk.

Éberen
Miért van az, hogy mint egy nagy beteg, aki egészségesnek álmodja magát, minden felébredésem annyira irracionális létben talál meg engem, hogy szinte értelmezni sem tudom, ami körülvesz. Nem értem, hol vagyok, és a rémület szinte a szoba közepéig lök.
Hirtelen fordulok meg magam körül, és akkorát dobban valami bennem, hogy képtelen vagyok elhinni, a szívemet érzem, mert az nem doboghat minden porcikámban!

Jaj, mi ez itt körülöttem?
Milyen szoba ez, milyen ágy? Hol van az állványom? Hova lettek a festékeim és milyen szag ez? Milyen idegen szag?
Amikor idehoztál, vagy ide jöttem, azt ígérted itt majd nyugodtan dolgozhatom, mert nem fog semmi megzavarni, de itt a festésnek minimális feltétele sincs meg! Egyszerűen nincsenek eszközök, sem lelki, sem gyakorlati értelemben. Csaknem üres szoba, ágy, szék, ajtó. Nem merem megnézni, hogy zárva van-e, mert az, maga volna a kérlelhetetlen bizonyosság!
Küldj vásznat! Küldj festékeket és: szükségem van az állványomra! Küldj csomagot, hiszen megígérted, hogy nem hagysz magamra!
Álmomban milyen egyszerű volt: visszafordultam arról az útról, ahová tévedésből mentem és folytatni véltem, amit eredetileg elkezdtem, amit mindig is tettem, amióta az eszemet tudom, minden helyett és minden körülmények között.
Nem, nem szabadott volna felébrednem abból az álomból! Ez a hely és ez a helyzet számomra értelmezhetetlen!
Az is lehet, erre gyanakodom, hogy éppen most álmodom és az előbb, amikor visszamentem a műterembe, ébren voltam és egészen biztosan te ott voltál, ahol az állvány és a képeim. Vártál rám, mint midig, amikor még te meg én, amikor még mind a ketten egyek voltunk és egyfelé haladtunk.
Királykisasszonyom, ez még a csók előtt volt! A boldog béka-korban!
Igen, igen, igen!
Ha eszembe jut az álombéli nő, nevetnem kell, mert uramisten! Mekkora volt! Milyen hatalmas! Mégis meghitt volt minden perc vele, meleg és otthonos. Alig győzöm visszaidézni. Olyan magától értetődő és könnyű volt ott minden körülöttem, mintha tényleg az álom volna a valóság, mintha tán ő lett volna minden teljesség őrzője. Mintha? Alig merem kimondani: Jó volt hozzám, mint anyám! Vajon ki lehetett? Egy biztos: nem te voltál királykisasszony, mert ő szeretett!
Valami, meghatározhatatlan, különös zsibbadás kiment engem ebből a gondolatomból és elvisz oda, ahol nem ilyen éles, ahol furcsa, révült ámulatban visszaidézhetem kettőnk közös világát és azokat a hihetetlen időket, amikor még azt gondoltam, én is választhatok az igen és a nem között.
Talán a múlt,
talán, az emlékek sokasága teremti meg körülöttem azt a régi napot. Sötét, késő őszi egek és tél eleji szomorú gondolatok vasárnapja volt, alkonyodott. Lassan abba kellett hagynom a festést, mert a világítás nem volt már jó, ahogy leszállt az a különös, varázslatos koraeste. Te ott feküdtél az ágyon, valami könyvvel, de nem olvastál, mintha téged is lenyűgöztek volna az egyre fogyó fények, olyan meghitten, szó nélkül csuktad be a könyvet és úgy borított be mindkettőnket az a különös, fájdalmas, folytathatatlan, gyengéd és boldog hangulat, amelyikről érezhető: nem fog visszatérni, ha elmúlik!
Milyen sűrű és bársonyos lett a szoba levegője, ahogy a meleg, sötétbordó árnyékok rádvetültek, akár egy képzelt, álombéli lényre, akit csupán, utolsó sugaraiból teremt meg a téli napfény.
Néztelek, kezemben még ott volt a rongy, amivel le akartam törölni a palettát, de úgy maradtam az utolsó mozdulatnál, mert annyira elöntött az érzés, hogy el fog múlni mindez, hogy elveszítlek és, hogy soha többé nem érzem ezt a fokozhatatlan, szinte már fájdalmas boldogságot. Attól féltem, valami múlik máris, tán a lelkesedés, a lendület. Talán az élet maga múlik szép csendesen, kiszökik minden résen, minden szegleten. Abban a pillanatban szerettem volna visszatartani az időt, nehogy a következő perc már másról szóljon, mert úgy éreztem ez a teljesség megőrizhetetlen.
Annyira szerettelek, olyan űr ma bennem a hiányod, hogy úgy érzem mindenem bele veszhet abba a gödörbe, a szakadékba, abba a fekete beláthatatlan lyukba, amit a félelem ás egyre mélyebbre bennem. Rettegek attól, hogy ebben az idegen szobában, valahogy elillansz belőlem és csak alig észlelhető zsibbadás formájában, valami szomorú ködben, vagy a köd mögött észlellek majd.
Ahogy itt félálomban fekszem, beások magamba, és nagyon mélyre kell lemenjek, hogy valahogy megleljelek, és átkaroljam az emlékedet. Mintha minden, ami velünk történt a legtávolabbi múltban lett volna, bár nem is olyan régen, azt hittem életem végéig, vagy azon is túl elkísérsz engem.
Még ha a kimondhatatlanban is,
akár a névtelenben, az űrben is, vagy a képeim mögött meghúzódó érzelem világban, egyféle lelki egyesülést reméltem elhalványodás helyett. Igaz, amikor ide bejöttem, te már szinte elhagytál engem, mégis gyakran felteszem a kérdést magamnak: nem én voltam-e az, aki elillant? Nem én menekültem-e nagyobb fájdalmak, nagyobb félelmek elől, amelyeknek nevük sincsen és már csak emlékük árnya kísért?  Mert féltem: igenis, féltem tőled, féltem elhinni, mindent, amit mondtál nekem!  Féltem a szavaidtól és attól: mi lesz, ha egyszer majd másképp, vagy, egyáltalán nem azt gondolod, amire kezdetben rábeszéltél, vagy amit megígértél?
Számomra, aki magamnak is idegen voltam, jó ideje már, mindenki egyformán távolinak tűnt. Hol túl, máskor meg mélyen alul értékeltem azokat a szavakat, amelyeket hozzám idéztek, attól függően, hogy éppen milyen lelkiállapotban talált meg a külvilág. Vágytam arra, hogy megközelítsenek és menekültem mindenki elől, aki ezt megkísérelte.
Emlékszem mennyire kimeríthetetlen energia, mekkora lelkesedés szállt meg azokban a pillanatokban, mikor végre megengedtem magamnak, hogy higgyek a Te szavaidban. Megéreztem a teljességet abban az erőben, amelyet akkor érez az ember, ha azt reméli, igazi társra talált. Ám, nagyon jól fel tudom idézni a rémületet is, amiért életemben először, a megoldást önmagamon kívülre helyeztem és ezzel egy kapcsolat függvényévé tettem a munkáimat és a lelkem üdvösségét, noha azt kezdetektől magamban reméltem megtalálni a képeim segítségével.

Én azt hiszem,
az első időben mindig hatalmas ígéret, vágy, remény, és kétség, két ember egymás számára, és azután ebből kristályosodik ki bizonyos támpontok mentén az, ami kapcsolatuk lényegét adja. Akivel szembetalálkozunk, lehet számunkra soha nem látott, de mégis valami különös, rokon érzés miatt, nem idegenkedünk tőle. Te sem voltál számomra idegen, csak ismeretlen, de azt is sejteni véltem, hogy valahol, egy mögöttes világban, rég elfelejtett érzelmeim legmélyén találkoztam már veled. Talán te is így érzékelhetted akkor, hiszen tudtad azt a varázsszót, az egyetlen egyet, amelyikkel engem meg lehetett közelíteni.
Úgy érzem, valóságos űrlények voltunk mi ketten ebben az időben, a semmiből, a semmibe tartva, mintha egy kifeszített kötélen kellett volna szakadék felett, nagyon nagy ködben tapogatva mennünk egymás felé és csak a Hang, igen a hang, amelynek irányát félreviheti bármi, csak az igazíthatott volna el bennünket egymás iránt, egymás felé. A lezuhanás, a mellélépés életveszélyét éreztem én folyamatosan, még akkor is, amikor örömeimben már felismertek. A félelem mondatta ki velem azon a különös, sötétbordó, bársonyos estén, hogy ne így, ne ennyire kétségtelen, ne ennyire végleges legyen közöttünk minden!
Nem, nem az én hangom volt, hanem a Gyávaságé, mert ma már bizonyos: csalóka hangulatok csapdájába estem, amikor azt gondoltam: képes volnék önként eltávolodni tőled, hogy mentsem magamat, amikor még nem késő. Talán túlságosan is hittem a Hangnak, (amelyet időnként hallok álmaimban) azt remélve, hogy eligazít, vagy megvéd és nem gondoltam arra, hogy esetleg megtéveszt, lépre csal, vagy hiteget.

A Hang
igen, az a Gyáva Hang, mindig megszólal bennem, akárhányszor bátornak kéne lennem, vagy amikor megtehetném, hogy megvédem magamat.
–Be kell fejezzem –mondta a Hang – nem vagyok hajlandó lelki sérüléseket okozni önmagamnak–
Az Álom hangja volt ez megint, de vajon kinek a nevében beszélt? Ki lehetett ő, te, vagy én? Egy biztos, a konfliktus kerülés Gyáva hangja volt az, aki akkor megszólalt bennem, a valódi szemenszedett, nyavalyás gyávaságé, amelyik nem kockáztat, inkább befejez mindent kockázatmentesen.
A Hang szokott semlegessége, (most ez esetben szenvtelensége) szinte megütött. Szívtelen és okos hang volt, olyané, aki mindenáron megvédi önmagát, ahogy kell, ahogy valóban kellene. Nagy kérdés, hogyha nem érnek lelki sérülések, épek maradunk-e, vagy netán az óvatosság nemcsak megvéd, de el is távolít valami tapasztalástól, ami nélkül semmit sem tudhatunk meg?
Megtévesztik-e a Sorsot azok a lelki sérülések, amelyeket mi magunk okozunk önmagunknak, hogy kikerüljük a valódi szenvedések szakadékait, vagy tán a kés puhább, az ütés kíméletesebb, mintha kívülről érkezne? Ha azzal próbáljuk megelőzni a sorscsapásokat, hogy elébük megyünk, vajon megúszhatjuk-e az elkerülhetetlent? A Hang csak önmagáról beszélt, magát védte, még odáig sem jutott el, hogy színlelt szenvedéseivel megkísérelje elejét venni a nagyobb bajoknak. Megállt az első lépésnél, nem is mérlegelt tovább, fel sem vetült benne, mennyit veszít, azzal, ha mindentől megóvja magát. Visszalépett a tapasztalástól és a lelki szenvedéstől, nehogy csorbuljon. Úgy kívánt sértetlen maradni, hogy kitért a fájdalom valódi formái elől. Nem ezt tettem-e én egész életemben?

Nem lehet véletlen az,
hogy az én álmomból szólalt meg az ő szinte már ismert hangján, bár bizonyos szigorral, mintha ez egyszer mégsem volna annyira semleges. Talán most mintha valamivel több akarat lett volna ebben a kifürkészhetetlen éjszakai hangban! Több egoizmus, vagy arra való figyelem felkeltés. Tán valami ellenpólust igyekezett képviselni velem szemben, de mégis mintha te, igenis te szólaltál volna meg bennem az ő hangján, hogy széttörjed azt a kivételes pillanatot, amilyent csak ajándékba kaphat az ember, ha van olyan bátor, és elfogadja.
Én gyáva voltam, vagy talán te voltál már akkor is, aki megfutamodott és velem mondatta ki, hogy az édesből, mindig keserű lesz, minél édesebb, annál keserűbb. Mielőtt Téged megismertelek, én mindig kitértem a felém jövő fájdalmat okozó tapasztalás elől, vajon alkothatok-e valaha még bármit?
Megszólal-e bennem majd itt is a Hang, hogy válaszoljon, honnan várjam azt a segítséget, amelyik kivezet engem innen, és magával visz oda, ahol mindent átélhetek, megtapasztalhatok, hogy újra dolgozni tudjak? Hiába próbáltam hátrálni, nem vezetett sehová a gyávaság, mert akkor zuhantam abba a szakadékba, amelyikben itt lent fekszem. Kinek tudnám feltenni azokat a kérdéseket, amelyekre soha nem felelt senki?

Talán, talán,
azok az álmok tudják a választ, amelyeket úgy álmodunk önmagunkról, hogy ösztönösen semmilyen távolságot nem tartunk be, mert csak azok kerülnek olyan rettenetes közelségbe és éreztetik úgy a külvilágot, mintha az álom lenne az élet. Ők válaszolnak, igaz, úgy érzem ennél gyötrőbb, aligha létezik!
Mikor az élet külső fele fordul belülre, így mutatva meg önmagát nekünk, az álmoknál szokásos érzelmi közelséggel, akkor többé nincs hová menekülni, mert bent ugyanaz van, ami kívül megöl.

Ma éjjel,
álmomban, (hosszú volt, nagyon lassan telt) csak vártam, vártam egy kevés időre, hogy együtt lehessek veled, pár órára. Éreznem kellett, hogy nincs rám idő, nem, hogy napok, de órák, percek se végül, mert amennyit együtt tölthetnénk, valójában arra a pillanatra korlátozódik, amelyik épp ott és akkor válik múlttá! Az egész annyira valóságos volt, hogy vágyottá váltak azok az emlékeim, amikor még remény volt akár csak egy órára is. Pontosan abban a pillanatban, amikor megértettem, hogy ennyi volt az idő, amit rám szántál, semmi több, azt is felfogtam, milyen szakadék, mekkora távolság tátong kettőnk világa közt!
Milyen jelentéktelen számodra az, ami nélkül én élni sem tudok, mert létfeltétellé váltak a hozzád fűződő érzelmeim. Minden képemhez, az összes kifejezni valómhoz, te szolgáltattad az érzelmi alapokat, hiszen a segítségeddel nyertek értelmet, általad keltek életre a munkáim.
A borzalomtól, hogy mostmár így kell éljek, ilyen idegenül, távol mindenkitől és mindentől, ami még te volnál, megpróbáltam elmenekülni, de nem volt hová, mert felébredtem ennek az álomnak a külső felében és: féltem, féltem, féltem! Megkíséreltem visszafordulni az álomba, és ott keresni téged, aki épp csak kiléptél az ajtón, de már sehol sem voltál többé látható, mert annyira felszívott a sietség a valódi cél felé, ahová igyekeztél, hogy szinte semmivé váltál az álomba is és megfoghatatlanná, mint a köd! Nem volt kitől megkérdeznem, hogy miért, miért ilyen kíméletlen minden?
Szükségtelen is lett volna, amikor tudtam magamtól is a választ: olyan csodát vártam tőled, amilyenre csak egy földön túli, kivételes lény képes, de talán még egy Angyalt is próbára tenne! Nem hibáztathatlak téged azért, mert olyan vagy, akár a többi ember és csak én képzeltelek olyan árnyalt, finom, különös lénynek, amilyenre szükségem lett volna, ahhoz, hogy élő maradhassak. Igaz, igaz: álom voltál, amit én álmodtam önmagamról, abban a hitben, hogy egyek vagyunk, és éppen emiatt magamtól távolodtam el, amikor elmentél, hiszen te én voltam, annyira azonosultam veled.

Amikor ide bejöttem
csupán abban voltam biztos, hogy kint már nem maradhatok, hogy jobb lesz nekem, ezek között a falak között terád gondolni, mint ott kinn élni a „nem szeretettek”  értelmezhetetlen életét. Azt ma már nem tudom, hogy csakugyan gyávaságból menekültem-e ide be, vagy egyszerűen rákényszerültem, vagy te rábeszéltél, hogy ne legyek a szemeid előtt, mint élő szemrehányás? Mindenesetre sokáig azt hittem, hogy ha én bemenekítek ide magammal, minden szerethetőt belőled, könnyebb lesz elviselni, ami itt ebben a szobában vár rám, mint tovább tengődni abban a kinti érzelmi rabságban. Ha nincs miben reménykedni többé, mert, odakinn már annyira elmocskosodott minden, talán, tiszta lappal elkezdhető valami, itt bent, ahol a lelkem mélyén, minden értékedet őrzöm.
Lehetséges-e, hogy ami benned a legbecsesebb, az itt van velem, arra várva, hogy egyszer kézen fogjon majd és kivigyen engem a fényre?

Vakon a fényben
Megint ez az éles megmásíthatatlan fény, a reális világ fényei! Milyen kevés köze van ennek a ragyogáshoz! Attól félek, még belevakulok, és nem látom többé a színeket. „A vak festő” hallottam egyszer valakiről, aki olyan rossz képeket festett, hogy el se lehetett gondolni: látja, amit mázolt! Milyen közel állok most ahhoz, amikor gondolatban festem a képeimet, hogy attól a kívülről betörő fénytől semmit se lássak!
Régebben azt képzeltem, csak zenét lehet szerezni, vagy írni lehet gondolatban, de most, eszközök híján én is magam elé képzelem mindazt, amit a fejemből ki fogok festeni, majd amikor végre ecsetet foghatok a kezembe. Ha addig ez az éles fény meg nem szüntet minden látomást bennem!
A te életed a Ragyogásról szól, az enyém a Fényről. Fény nélkül nem lehet ragyogni, talán ez mindent megmagyaráz, minden indokodat.
Ha az én fényemben álltál, egészen biztosan jobban ragyogtál, mint nélkülem. Mikorra szép lassan a hosszúra nőtt árnyékok mindent elfedtek körülöttem, ugyan mit akarhattál volna a közelemben?
Az én életem akkor is a fényről fog szólni, ha már az árnyék szinte mindent elborít. Talán akkor még inkább, mert ott a sötétben élesebbek a fények, de ahhoz, hogy te jobban ragyogjál, nem kell az árnyék. Megértem, bár meg nem bocsátom.

Az ember csak jár-kel
a világban, cipeli magával ítéletét, míg az évek során ki nem íródik annak minden sora az arcára és attól kezdve mindenki fél szembetalálkozni vele. Nem néznek soha többé rá, mert rettegnek attól, amit kiolvashatnak a pillantásából.
Megpróbáltam árnyékban maradni, hogy ne lehessen belém látni rögtön, de a szemeim, ezek az áruló szemek elmondtak mindent, mert nem volt afölött hatalmam, hogy visszatartsam a tekintetemet. Ezért szép lassan megtanultam lesütött szemmel járni.  A vég kezdete volt ez, minden látvány pusztulása, mert ettől fogva, többé a földön kívül semmit sem láttam! Így lettem vakká, pedig csupán fel kellett volna nézzek, ahhoz, hogy észrevegyem ki áll előttem. Hihetetlen súlya van az ember tekintetének, ha a földre szegezi, mégis elérkezett a perc, amikor nagyon nehezen, vonakodva és szinte fájdalommal, eltéptem a pillantásomat a földtől, és felnéztem! Megláttam, hogy az a Másik lény, aki bennem lakik, és mindenhová elkísér, most egészen váratlanul, kilépett belőlem, megállt előttem, és a szemeimbe mélyesztette a tekintetét!

Száraz, éles és fekete volt a pillantása! Azt mondta:
–Megítéllek–
Elkaptam a tekintetemet, mert nem lehetett ezt a nézést hosszan elviselni!
Amikor végre nagy nehezen megint felnéztem, már te álltál a helyén, ő pedig eltűnt, mintha tán, az, aki belőlem kilépett az én másik felem, a te alakodat öltötte volna fel, így érve el, hogy többé ne süssem földre a szememet.

Azóta nézlek
mint, börtönlakó nézi a szabad embert a rácsok mögül: ott járkál fel s alá, olyasmiket tesz, amikről nem is tud. Nem tudja milyen jó, milyen csodálatos egy járda a lábunk alatt, hiszen számára magától értetődik, de nekem az már maga lenne az ámulat, a szabadság!
Két láb, két cipő a járdán lépeget és nem tudja milyen szerencsés, hogy ott kinn és nem a cella földjén itt benn, nem itt kell neki érinteni a földet!
Jövök, megyek, próbálgatom a ritmust, ahogy te lépegetsz kinn. Nem is mész, de repülsz, a lábad szinte csak érinti az utca burkolatát! Nincs súlyod, nem nyomja szinte semmi a járásod ritmusát. Kicsi vagy, mindig is könnyű voltál, de soha olyan, mint erről az ágyról nézve, ebből a cellából lesve ki.
A lábaid: igen, azok soha nem mélyedtek úgy a földbe, mint az enyémek, ha sétaképp olyan helyen jártunk, ahol még volt valódi föld. Elnéztem a kettőnk lábnyomát, vagyis csak az enyémet, mert a tiéd szinte nem volt látható és nem adott zajt sem, nem is kopogott, akár egy cinke lábai! Piciny jelek a földön és a hóban: kis háromszögű rajza volna csak, ha cinke lennél!
Szerettem ezt a könnyűségedet, bár tudtam, hogy belső súlyod sincsen: hogy súlytalan vagy, csaknem árnyéktalan. Az is lehet, most látlak csak ilyennek, mióta ez a köd rám ereszkedett és azon át nézlek, de már nem is látlak, csak észlellek, azért, mert szenvedek.  Az is elmúlik lassan, hisz ahhoz élnem kéne, hogy érezni tudjam a hiányodat!

Ebben a tompa, szürke, fénytelen létben, helyére kerül szép lassan minden.
Még a tükörben is felismerni vélem az arcomat, csak arra az egyre felelj nekem: hogyan tudnám megszüntetni azt a halálos rémületet a tekintetemben, amelyik akkor költözött bele, amikor megmondtad, hogy nem kellek neked és már soha, nem is fogsz szeretni?!

Idegen
Most is látlak, vagy észlellek, ahogy akkor!
Belépsz, akár az árnyék és jössz felém a sötét műteremben. Ott vártalak, mint mindig alkonyatkor, nem gyújtottam fényt, mert te így szeretted. Mert világosban nehezebb hazudni és te hazudtál, bele a sötétbe, órákon át, fojtott, különös hangon, mint aki suttog, vagy mint, akinek a hang nem a torkából jön, hanem külön tőle, valami szerkezetből.
Mint legbelül a Gyáva Hangja bennem, nem is te voltál, csak az árulásod!
Azt suttogtad, hogy saját érdekemben, és azért mert itt minden megzavarhat, el kell kísérj egy helyre, ahol mindig velem leszel, igaz csak gondolatban. De bármikor eljössz hozzám, ha hívlak, mivel nem változik semmi, csupán a helyszín, mert itt veszélyes, nem tudsz rám vigyázni, hisz magam is tudom, hogy néha furcsán…igen, nagyon furcsán viselkedem! Hogy ajtó helyett mindig az ablakot…az ágy helyett a földet, és a mérgek! És mindent, mindent… és kitudja mit még?
Oda léptem, felgyújtottam a villanyt, mert látni akartam milyen az arcod, hogy Te vagy az, vagy tán egy Ismeretlen?
Egy Idegen volt, akit még soha sem láttam, bár az biztos, hogy hozzád volt hasonló!
Az éles fényben ez az Ismeretlen válaszolt a kérdésemre helyetted. Hogy rátalált a te hangodra rögtön, hogy szikráztak az idegen szemek! Az arca égett, ahogy szinte kiáltott: hogy Nem, és Nem, és most már soha többé!
A szája mozgott még, ahogy kimondta, én rögtön tudtam, hogy mégis te vagy, aki beszél belőle, és mert ég a villany, nem tud hazudni, ám ez még rosszabb volt, mert azt kívántam: bárcsak még hazudnál! Bár sötét lenne és nem kéne látnom az Idegen arcában a tiédet!

Ha összemos
veled megint az álom, úgy teremt meg, mintha csak együtt élnénk a külvilágban, ahol, mint királylány, azt mesélted a békának, hogy király lesz!
Ha visszaások önmagamba érted, ott megtalállak mindig változatlan, az álom és az ébrenlét határán, ahol akár egy maroknyi hó, elolvad miden kétségem irántad. Csak az marad, akit szeretni tudtam, vagyis, akit nem bírtam nem szeretni!
Csak te maradsz, akinek hinni tudtam, hinni akartam, jobban, mint magamnak! Ha hozzám értél, vagy csak felidéztem az érintésed, mindig elfelejtettem, hogy nem szeretsz már.

De ki is vagy te?
Akár, valami Ködlény lennél, olyan különös, ahogy félálomban, magamban felidézlek, és belém simulsz, mintha nem volna tested.
Szeress kicsit, mondtam az Ismeretlennek, aki velem bújt be a takaró alá és az én bőrömet viselte velem együtt. Szeress, szeress, simítsd rám a takarót, legyünk ketten énbennem! Vigasztalj meg, vigyél el abba a külön világba, ahol minden másképp van: időtállóbb, örökösebb, bölcsebb!
Majd hirtelen, számomra meglepően, meghúztam egy vonalat önmagamban: ez a határ, te ezen nem léphetsz keresztül! Úgy tűnik nekem, mintha legbelül próbálnálak távol tartani magamtól. Ám te mind nagyobb vagy és én egyre kisebbre zsugorodom össze! Már nem hasonlítasz arra, aki a külvilágban, mikor mellette éltem, olyan apró volt, inkább mintha én volnék, aki kis helyen elfér. Gondolataimban tán alakot és helyet is cseréltünk. Mostantól fogva nem hagyhatsz magamra, mert bennem vagy, vagy én vagyok tebenned? Ha körül nézek itt, ebben a szobában, ahol semmi nem emlékeztet, arra, ki is voltam, csupán az a különös szorongás, hogy nagyon kell vigyázzak, nehogy felébresszelek, mert akkor megkísérelhetsz elhagyni engem!
Bizony nem könnyű, így feküdni egyhelyben, mozdulatlanul és az álmodat vigyázni! Emlékszem ott kinn, még a műteremben, milyen sokszor szinte lélegezni sem mertem, nehogy felébredj, mert már akkor is, rögtön az ajtón kívülre kerültél, szinte ugyanazzal a mozdulattal, amelyikkel felültél az ágyban.
Hihetetlen, mennyi mozgás fért beléd, mennyi vibrálás, száguldás és élet! Az egész lényed egyetlen lendület volt!
Megfoghatatlan miért beszélek múlt időben rólad, mintha már nem ilyen lennél, vagy mintha már nem is léteznél? A szeretet képes teremteni, te mondtad ezt, és hogyha ezen múlik, te mindig létezni fogsz, de mi lesz akkor ezután velem?

 Feltételes mód és jelen idő
csupán ez létezik, amióta meginogtam a te szeretetedben, és fel kellett tegyem magamnak azt a kérdést, hogy egyáltalán tudok-e dolgozni nélküled? Abban a pillanatban, amikor megéreztem, hogy annak erőnek, amit magamban érzek, mindig te vagy a létfeltétele, többé nem tudtam festeni. Az a hihetetlen és kifogyhatatlan energia, amelyik akkor szállt meg, amikor király lettem a szereteted által, úgy vált semmivé a kétségek miatt, ahogyan a homokra kiöntött vizet beissza a föld.
Szorongást éreztem, olyan erőset, mint eddig soha, és attól kezdve szinte le sem vettem a tekintetem rólad, nehogy elillanj. A napnak minden percében, nem számít, távol, vagy közel voltál, gondolatban mindenhová utánad mentem! Hogy is lehetett volna ilyen állapotban a képekre figyelni?

A hajsza,
amelyik akkor kezdődött el kettőnk között, amikor azt kezdtem  érezni, hogy elillansz, nem volt emberi léptékű többé. Követtelek mindenhová, éjjel és nappal, ébren és álmomban, minden rendelkezésre álló eszközömmel, minden időmben, akár egy kísértet, aki nem tud nem kísérteni!
Mintha az utolsó, mágikus esélyemet kergettem volna, mert azt gondoltam, ha ezt teveled elszalasztom, akkor soha többé nem találok magamra, sem arra, amiért a világ végéig is elmentem volna, hogy megfesthessem a képeimet! A legszörnyűbb talán az volt, hogy a reménynek a legkisebb morzsája is hatalmas erőket mozgatott meg bennem. A bizonyosság leghalványabb jelére, (ami, ha jól meggondolom, teljesen irreális volt, már csak azért is, mert nem létezett körülöttem soha, semmiben) hatalmas erő szállt meg, és amint szertefoszlott, mindig éreznem kellett, hogy szűnnek meg a gondolataim, a képeim, a reményeim, hogy törnek szét a lendületek bennem! Ezer szállal voltam hozzád kötözve és azoknak mindegyike egész nap fojtogatott, ahogy gondolatban megszakítás nélkül követtelek.
Valódi hajsza volt ez, de nem abban az értelemben, ahogy valaki kísér egy másikat, nyomában jár, rejtőzködve, lopva és a felfedezés elől sötét kapualjakba húzódik, mint az árnyék. Csupán lélekben üldöztelek, de te mégis menekültél, mert tudatában voltál, annak, hogy bárhová mész, én, minden lépésedet magam előtt látom, annyira lélegzetvisszafojtva figyellek, hiszen úgy érzem: ameddig nem tévesztelek szem elől, nem tudsz elhagyni engem!
Ültem a műteremben az ágyon, és néztelek, mint egy olyan rab, akit nem külső erő, hanem  valamilyen saját lelki késztetés kötelez arra, hogy egy pontra figyeljen és arról soha le ne vegye a szemét. Láttalak, ahogyan mész az utcán, betérsz egy-egy üzletbe, vagy eltűnsz egy ház kapuja mögött. Időnként összetalálkoztál ezzel-azzal, akiket mindketten ismertünk, de voltak közöttük idegenek is, fájdalmasan sokan. Be-beültél egy kávéházba valakivel, vagy néha csak magadba. Látszólag, mindent úgy tettél, mint bármikor, mintha mindaz, ami veled történik, egészen természetes és hétköznapi lenne, de én tudtam, hogy valójában, kétségbeesetten próbálsz szabadulni, és mindent elkövetsz, hogy lerázd magadról azt a koncentrált figyelmet, amelyik az összes falon és távolságon át, elért téged és gátolt a zavartalan létezésben! Annyira erősen követtelek gondolatban, hogy lehetetlen lett volna, hogy ne érezzed meg!
Álltál kirakatok előtt, folyóparton nézelődtél a fényben. Időnként lassan, olykor szinte futva, jöttél, mentél, mintha valami, csak reád szabott, váltakozó ritmusú tánc lépéseit követted volna egész nap. Olyan voltál, mint egy szabad madár, akit nem kalitkába, hanem szobába zártak, de a falak mégis lehatárolják a teljességet számára. Észleli őket, akár a rácsokat, hiába nagy a szoba őhozzá képest. A folyamatos figyelem rabságban tartott téged, mert én ültem ott az ágyon, és néztelek!
Az a különös képesség, hogy mindig és mindenütt érezzelek, sőt lássalak is, gondolatban, bárha távol tőled, valójában szinte a kapcsolatunk eleje óta megvolt, de ezekben az időkben tökéletessé fejlődött bennem. Kezdettől fogva, mindig pontosan tudtam, hogy mikor fogsz benyitni a műterembe, pedig te ezt soha nem mondtad meg előre, inkább mintha azon igyekeztél volna, hogy jöveteled váratlan legyen. Eleinte ez engem meghatott, de ma már inkább úgy érzem: nem a meglepetés öröméért tetted, hanem azért, hogy összekuszáld a feléd sugárzó figyelem szálait.
Ez a folyamatos és különös koncentrálás, amelyik reád irányult, szinte rabbá tett téged, mert valami, szerintem nagyon is természetes kapcsolatot teremtett kettőnk között, az, hogy te egész nap magadon érezted a tekintetemet. Nem is tagadom, hogy pontosan ez volt a célom, ám azt is be kell vallanom, hogy ebben a széttéphetetlen kapcsolódásban sikerült tökéletesen foglyul ejtenem önmagamat is!
Nagy különbség azonban, hogy amíg én önként folytattam ezt a szinte eszelős hajszát lélekben teutánad, addig úgy éreztem, te folyamatosan szabadulni igyekeztél, az elől a kényszer elől, amelyet ez a koncentrált figyelem rád erőltetett.
Szép lassan minden kapocs meglazult, minden meghitt kötődés kényszerré változott közöttünk!
Minél jobban üldöztelek, te annál jobban menekültél, éjjel és egész nap, különös cikk-cakkokat írva le! Szinte vergődtél a rád irányuló figyelem hálójában, mint egy madár, amelyiknek levágtak a szárnyaiból, vagy mint akinek madzagot kötöttek a lábára, és ő gyanútlanul repülni próbál. Valamilyen ferde síkján a mögöttes világnak ez a hajsza ugyanolyan összhangot mutatott kettőnk között, mint amikor még együttlétünk teljességében éltünk. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy követni tudtalak gondolatban és te minden módon szabadulni igyekeztél ettől a rabbá-tevő figyelemtől, hisz kétségtelenül tudomásod volt róla. Igaz, kissé alábecsültél, mert megpróbálkoztál azzal is, hogy megtévesszél: azt mondtad, ide megyek és máshova mentél. Időnként megkísérelted elhitetni velem, hogy elutazol, de én éreztem, hogy itt vagy! Elég volt az ablakot kinyitva, belebámulnom az előttem sokasodó háztetők erdejébe, hogy határozottan érezzem a közelségedet a felém áramló, sűrű, éjszakai levegőben!
Arra is képes lettem volna, hogy elindulva utánad, a város bármelyik zugában reád leljek, de ezt alig mertem megtenni, annyira féltem, hogy csakugyan megtalállak, mert az volt a legszörnyűbb, hogy egyszerűen semmilyen elképzelésem nem volt, hogy mit tehetnék, ha szembetalálkozom a bizonyossággal! Egyetlen egyszer mégis megpróbáltam azzal szembesülni, milyen képtelen az olyan világ, ahol már nincs helye az illúzióknak, milyen viselhetetlen, kíméletlen, lezáró!

Egy éjjel,
amikor úgy éreztem, megfulladok a kétségektől, oda indultam, mint az alvajáró, ahol a kisasszony, kevés fényű, fülledt teremben, egy magas széken ült, kevés ruhában! Alig észlelhető, zöldes, tüllszerű rongy fedett valamit rajta, az egészből, ami mind látható volt, és szívfacsaró, habár gyönyörű mégis, és ámító, hogy vak lett, aki nézte! Akár csak én, nézték sokan, és rajtam kívül mindenki örült.
Arra gondoltam akkor távozóban: mit számít, hol van, ha úgysem velem!
Azt éreztem, mennyivel könnyebb lenne a tények ellenére, ha nem figyelnék a bizonyosság minden kis jelére és nem vágynék a nyilvánvalót látni. Nem kellett volna azzal sem szembesülnöm, hogy megtudjam, amit mindenki tud már, mert látható, csak oda kéne nézni! Nem kellett volna mégsem odanézni, mert ha már láttam, többé nem gondolhattam, hogy csupán képzelődöm!

Egész életemben
a legnehezebbek számomra a kétségtelen, megmásíthatatlan helyzetek voltak, mert azok annyira hasonlítottak a halál hozzáférhetetlen tökéletes zártságára, hogy néha úgy éreztem, eszemet veszítem a félelemtől, ha azt észleltem: közeledek feléjük. Dehogy is akartam én biztosan tudni, hogy becsapsz, hogy hazudsz, hogy menekülsz előlem, csak játszottam azzal a gondolattal, hogy odamehetnék, utolérhetnélek, reád bizonyíthatnám… mit is? Amit a legkevésbé szerettem volna igazolva látni, hogy nem szeretsz és nem fogsz soha többé, mert jó ideje, minden megjátszott érzelmedet a szabadulás vágya motiválja.

Egy nyári utca
jut most épp eszembe, micsoda fény, mekkora forgatag volt! Minden mozgott és jött ment, élni látszott. Az utca sarkán álltunk, és búcsúzkodtunk, azokban a már nehéz időkben, amikor kezdtem bezárulni végleg a Műterembe. Csak nagy ritkán merészkedtem le a jól ismert helyre, egy kávéházba, ahol néha barátokat találtam a boldog időkből, mikor még te meg én… mi ketten együtt mentünk le oda. Mellettem álltál, de már készen arra, hogy távolodj és elmenj bármi áron. Én éreztem, hogy milyen könnyen mész el: futó érintés, félrefordított száj, sietéshez hozzáigazított szinte táncoló lábak, érezhető nyugtalanság, ám a helyzet által rád erőltetett, fegyelmezetten távolodó léptek.
Én álltam ott, egy tonna volt a testem és néztelek, téged a szabad embert, köteleim és láncaim közül, az utolsó félmondattal a számban, amit már szinte ki sem mondhattam, annyira siettél! Egy töredék volt, egy valódi értelmes gondolat külső fele, amit tefeléd indítottam el, hogy meg se halljad és eltold magadtól, akár a levegőt, ami engem körülvesz.
– Fontos kicsit, fontos azért mégis? – értelme semmi nem volt, nem is válaszoltál, csak mentél, mentél (ameddig úgy érezted, még látható vagy), különös fegyelemmel. Nem néztél hátra egyszer sem, de távol, ahol már azt gondolhattad, nem is látszol, (vagy nem figyeltél többé a lépteidre) egy pillanatra felugrottál járás közben a levegőbe, mint aki ritmust vált, vagy megszabadul, leráz egy ostoba terhet egy ugrással, és könnyedén tovább megy, a világon mindenki felé, aki nem én vagyok.
Bár sikerülne, csak egyetlen egyszer, ezzel  a könnyedséggel, felugranom és táncos lábakon tovább sietnem, ahogy tőled láttam és most is látok, valahányszor azt a szót mondom magamban, hogy szabadság, vagy, hogy élet!

Kezdetben,
amikor te engem felismertél, és magamra ismertettél a tükrödben, mekkora erőket, micsoda ékesszólást, milyen hibátlan érvrendszert sorakoztattál fel, amíg meggyőztél, hogy te tudod azt rólam, amit én nem is sejtek magamról. Mennyi időbe tellett, ameddig ezt én elhittem neked, és feltétel nélkül rá mertem hagyatkozni arra a bizonyosságra, amelyik ugyan belőled jött, de eggyé tudott válni az én személyiségemmel.
A fokozhatatlan bizalmatlanságtól a feltétlen bizalomig nagyon hosszú, de ma már látom, hogy számomra visszafordíthatatlan út vezetett. Lehet, hogy sok jó közös időt fecséreltem el akkor, amikor még bizalmatlan voltam és ez ma fáj, mert szeretném együtt töltött időnket azzal még megtoldani, amit a habozással elvesztegettem. A kétségeket nélkülöző eufória annyira rövid volt, a tépelődésekhez képest, hogy szinte minden morzsáját összegyűjteném azoknak boldog pillanatoknak, amelyeket teljes egyetértésben töltöttünk.
Jobban hittem neked, mint magamnak és rajtad keresztül lassan-lassan elkezdtem megszeretni azt a szerethetetlen lényt, aki az én arcomat viselte. Azt is mondhatnám, még az arckifejezésem is akkor lett valódivá, ruházódott fel olyan vonásokkal, amelyek bizalommal töltöttek el engem, ha a tükörbe néztem. Voltak róla valamilyen régi, időnként felbukkanó emlékeim, mert, megvillant ez a tekintet minden kép után, amelyikről azt gondoltam: sikerült megfestenem, azt, amit ki akartam fejezni.

Követnek tekintettelek téged,
akit önmagamhoz küldtem, hogy elhitesse, az vagyok, akit felvállalnom most már temiattad is kötelező. Minden, amit abban az időben festettem, a legmélyebb, legintimebb szándékaimat tükrözte, mert már eleget tudtam ahhoz, hogy ki fejezhessem minden sejtésemet, hogy a belső kétségeket külső bizonyossággá változtassam a képen. Én, aki addig csupán a technikát működtettem a kezeim által, most egyszerre mindazt, amit tudtam, képes voltam megtölteni tartalommal. Ezek a képek rólad szóltak, habár nem téged ábrázoltak személy szerint, hanem az életet, amelyet teáltalad nyertem.
Attól fogva, hogy ezt megéreztem önmagamban, folyamatos, kétségbeesett szenvedély fűzött a Léthez, az Élethez és Tehozzád, ugyanakkor szinte azonnal átjárt a vesztés félelme is, mert, amikorra eljött az idő, hogy minden szavadat elhiggyem és azonosuljak vele, úgy tűnt nekem, te már nem is hiszel abban, amit velem elhitettél. Mintha magad se gondoltad volna komolyan, hogy meg tudsz győzni, annyira meglepődtél.
Régóta tudom, hogy az önfeláldozás, csupán egy gesztus, amit nem illik elfogadni. Mégis, annyira hiteles volt ez a játék, hogy fel sem merült bennem: az egész tán csak arra bizonyíték, hogy te valóban, nagy színésznő vagy, nem ripacs.
Igaz, egészen kicsit, időnként megérint téged a veszély, hogy a cél érdekében, összekevered a színpadot az élettel, mint holmi amatőr, de ezt, ki vethetné a szemedre? Hát én, én vajon nem a képeimben élek, mintha létező színhelyen mozognék? Nem ad-e hozzá mindig a képzelet a valósághoz, ha színesíteni kell a száraz tényeket? Ám azzal szembesülni, hogy a színpad, nem az élet, ami a következményeket illeti, sokkal keményebb erőpróba lehetett!
Ha arra gondolok, hogy számodra megszokott volt, egy teltházas nézőtérrel elhitetni azt, amit a darab érdekében kétségtelenné kellett tegyél, úgy érthető, milyen csapdába estél, amikor a magánéletedben ugyanazokat az erőket vonultattad fel, azért, hogy engem meggyőzz. A nézők közül egy sem kérte számon tőled másnap a szerepszerinti énedet, nem utalt az ígéreteidre!
Én azonban, mint élő szemrehányás, eléd kerültem minden fordulóban, és számon kértem azt, amit nem adtál, csupán ígértél, igen nagy erővel, mert hiszen a mesterséged az volt, hogy elhitess.  Ám, abban a pillanatban, amikor kétségtelen lett előtted a siker, amit az én meggyőzésem érdekében, a teljes eszköztáraddal elértél, rád nehezedett a felelősség és teherként élted meg. Ma már ilyen távolságból, teljesen átlátható és érthető, hogy szinte tapintható fordulat következett be, amikor a vállalások megtestesültek és a győzelem nem volt többé irreális, mert engem se meggyőzni nem kellett többé, se rábeszélni a kettőnk kapcsolatára.

Attól fogva menekültél
a jóslataid, az ígéreteid, a vállalásaid elől, mert az a személy, aki az én lelkem mélyén, még számomra is ismeretlenként élt, előlépett és szembesített téged minden teherrel, felelősséggel, ami a teremtéssel jár. Nem volt ez rád szabott feladat, ma már jól látom, hiszen annyira más küzdeni valamiért, a színpadon, egy szereppel azonosulva, játszani a megmentőt, a megváltót, mint felvállalni valódi helyzetben a reánk nehezedő terhet.
Ez volt az a pillanat a kettőnk életében, amikor a színek meghasadni vágytak a képeimen, és a szavaim ments istenbe fulladtak a félelemtől. Akkor fordultam be végleg abba a rejtélyes világba, ahonnan többé nem láttam kiutat, csupán az álmaimban.

Később már az álmokban sem
találtam a megoldást, mert valahányszor beléjük temetkeztem, mindig ugyanazok a problémák vettek körül, mint ébren, de jóval erősebben, érzelmileg annyira motiváltan, hogy éjszaka is minden gondolatomat elfoglalták. Nappal aztán rám nehezedtek azok az álombeli nagyon erős hatások, túlzó színeivel a képzeletnek, mert semmi sem gátolt abban, hogy egy történethez, olyan közel menjek, akár a kúthoz, amelyiknek nem látszik a mélye, lebámuljak, majd belezuhanjak. Az éjszakáim és a nappalaim így, mélységesen mély fekete lyukká váltak, amelyből
egy – egy színes álom vágódott csak ki a lényeget mutatva.
Sokkal kegyetlenebb fényben láttam a helyzetemet, az érzelmeimet, a te szerepedet, mint amilyennek a nappal mutatta volna, ha szabadulni tudok álmaim hatásától, hiszen mindegyik olyan irreális, annyira hihetetlenül személyes volt, hogy képtelen voltam megkapaszkodni a valóságban! Abban az időben, nekem csak éjszakáim voltak, mert hiába kelt fel a nap, én tovább éltem abban a sötét légkörben, amelyikhez az álom szegezett.

Álmomban egy képet festettem éppen,
amikor éreztem, hogy abba kéne már hagynom, mert elkezdődött az előadás, ahol nekem ott kellene lennem, hisz te játszottad a főszerepet. A festményt azért készítettem, hogy a színdarab végén átadjam neked, de nem tudtam még befejezni, amikor a darab, már javában folyt. Mirólunk szólt, a mi életünkről, rólad és rólam. A mi színdarabunk bemutatója volt aznap, de én csak festek, festek, miközben valami belső figyelemmel képes vagyok az előadást is követni. Látlak téged, amint ott játszol, és azt is, aki az én helyemben megformálja a férfi főszereplőt, bár őt homály fedi.
Már végére ért az előadás, és én még mindig nem tudom a festést befejezni, mert az ég hiányzik a képről. Oda vagyok szegezve, rabbá téve a saját képem által és ezt fokozza még az a sürgető és kétségbeejtő érzés, hogy attól félek, elveszítem a szeretetedet, ha hibázom, mert nem tudok megfelelni annak a szerepnek, amit tőlem vársz: hogy díszítselek! Miközben minden erőmmel igyekszem befejezni a képet,
hallom a hangodat, hogy elköszönsz mindenkitől, kilépsz a színházból és távolodsz!
Végre kitépem magamat a kép bűvöletéből és kiszaladok a nyitott ajtón, ahol rengeteg ember kavarog az utcán. Körülvesznek az ismerőseink, mindenki azt magyarázza nekem, hogy mennyire vártál, milyen sokszor kérdezgetted, hogy megjöttem-e? Többször kimentél szünetekben az utcára és körbe néztél–mesélik csaknem egyszerre beszélve, a hangjuk vádló, mint akik nem várták tőlem, hogy ilyen méltatlanul bánok veled!
Azonnal meg akarlak találni, oda akarok rohanni hozzád, hogy megmagyarázzam: miért nem jöttem. Nem vagy sehol, nem látlak és úgy érzem, hogy elvesztettelek!
Meg vagyok győződve róla, hogy valami jóvátehetetlen történt ebben az álomban, amelyik az életben csaknem, ugyanúgy folytatódott, mintha nem lett volna határ, az innen és a túl között. Egyszer csak azt vettem észre, kitekintve a munkából, amelyikbe teljes lényemmel belefeledkeztem, hogy valahol, valamikor, egy pontosan nem körülhatárolható idősíkban elveszítettelek! Hiába idézem fel az eseményeket, hiába gondolok át ezerszer mindent, azóta is, egyszerűen nem tudok rájönni, hogy a valóságban melyik volt az a jóvátehetetlen pillanat, amikor az egyből kettővé váltunk, és azt sem tudom, hogyan keletkezett az a hasadás közöttünk!

A legborzasztóbb,
ami ezután, az álom után következett, mert én, akinek egész életemben egyetlen célom volt, hogy háborítatlanul festhessek, én! a munkát és a készülő képemet éreztem bűnösnek abban, hogy szem elől tévesztettelek! Az egész kapcsolatunk alapja kérdőjeleződött így meg előttem, hisz mindaddig azt gondoltam, azért élek veled, hogy dolgozni tudjak, mert nélküled én már rég elvesztettem volna hitemet a saját képességeimbe! A képeimmel igyekeztem meghálálni a bizalmadat és azt, hogy segítettél magamra találni. Abban az időben úgy éreztem, azért festek, hogy magamnak és mindenkinek bebizonyítsam, érdemes vagyok a jóslataidra, amelyekkel a saját meggyőződésemet helyettesítettem. Szükségem volt rá, hogy megerősítést találjak a te véleményedben, mert az alatt a hosszú utazás alatt, amíg a reményből a kudarcokba érkeztem, szinte minden biztonságomat elveszítettem.

Gyerekkoromban,
(egészen addig, amíg ebbe a világban megpróbáltam helyet találni magamnak munkáim segítségével), teljesen elszigetelten és megvetetten éltem, azok között, akik számára én testesítettem meg a félkegyelműt, az alkalmatlan, a semmire sem jót. Különféle szempontok szerint ott mégis kiismertem magamat és megerősített ez a különállás. A bélyeg, amit a festményeim miatt sütöttek rám, inkább boldoggá tett, mint szenvedővé. Annyira nem szerettem volna azokhoz hasonlítani, akik otthon körülvettek, hogy hálás voltam a sorsomnak, amiért semmi közös vonásom nem volt velük.
Ám, amikor összetekert képeimet magam elé tartva, beléptem vágyaim kapuján, abba a különös, csábító világba, ahol azt képzeltem, társakra találok, sokkal rémítőbb helyzetben találtam magamat, mint amilyen az volt, ahonnan jöttem. Minden előkészítés nélkül, váratlanul cseppentem bele egy olyan a létformába, amelyiknek a törvényszerűségei kiismerhetetlenek voltak a számomra, de inkább rémítőnek éreztem őket, mint elfogadhatónak. Mindenfelől rejtélyek, hirtelen feltáruló csapdahelyzetek, veszélyek vettek körül. Forogtam ott, a számomra ismeretlen terepen, egy idegen világ szokásaiba gabalyodva, mint a hálóba, amelyet reményeim fonalából szőttem magamnak, nem is sejtve, hogy többé semmilyen erővel nem tudok megszabadulni tőle.
Más volt itt a nehéz és a könnyű, a szép és a csúnya, a különös és a megszokott. Nem akkor kelt fel a nap, amikor felébredtem és nem akkor tűnt el a látóhatáron, amikor elvesztettem szem elől. Édes volt a keserű és keserű az édes, mert mások voltak itt az ízek és az érzések is! Mindenfelől reám zúduló, megszokhatatlan, idegen szagokban gázoltam, amelyeket éjjel sem tudtam elfelejteni, annyira átitatódtam velük.
Mindaddig, amíg otthon voltam, tudtam, ki vagyok, mert csak egy volt belőlem! Közel-távol senki sem hasonlított hozzám. Ez a tény szabta meg viszonyomat a világhoz, a viselkedésemet, mert elég egyszerű helyzetet teremtett, abban az értelemben, hogy én voltam az egyik oldalon és mindenki más velem szemben. Rajtam kívül senki sem tudott ott rajzolni és festeni, mégis, bár minden másra alkalmatlanul, úgy álltam ellen annak az idegen világnak, hogy eközben szavakba soha sem foglaltam, mi a bajom mindazzal, ami körülvesz. Egyszerűen azt határoztam, hogy elutasítok mindent, válogatás nélkül, amire rá akarnak szorítani, és az Ő távozása után többé nem kommunikáltam senkivel, se a családommal (a szó ma is értelmezhetetlen) sem az ismerőseikkel.
Egyáltalán nem volt abban semmi különös, hogy ők megvetettek, undorodtak tőlem, mert csaknem szándékosan váltottam ki belőlük az értetlenséget és jól emlékszem arra a szinte perverz örömre is, amikor láttam, mennyire képtelenek uralkodni magukon a szótlanságom miatt. Az egy kicsit fájt, hogy a lányok úgy mennek el mellettem, mintha semlegesnemű lennék, észre sem véve soha engem, de aztán lassanként ezt is megszoktam, hiszen úgy éreztem, számomra idegen közegben élek, ahol sem megfelelni, sem tetszeni nem akarok.
Azt reméltem, máshol, más feltételek között, ott, ahol mindenki hozzám hasonló, mindez, nem így lesz. Úgy tudok majd azok között a körülmények közt festeni, hogy a munkámmal a nagy egész részeként, a helyemen érezhetem magamat, mert megvéd engem a légkör, amelyik körülvesz. Biztosra vettem, hogy a hozzám hasonlók között, tökéletesen otthonra lelek majd úgy, és végre az lehetek, aki valójában vagyok.
Nem így történt, mert olyan létbe érkeztem, amelyiknek a törvényszerűségei sokkal kiismerhetetlenebbek voltak, mint amit elhagytam. Ez a ruha rám sehol sem illeszkedett. Túl bő volt, túl szűk helyenként, minden vágott, sértett és rémített.
Idegenként éltem, egy olyan világban, amelyikben mindenki tudta, hogyan viselkedjen, miként viszonyuljon egymáshoz és önmagához, másokkal összevetve, csak nekem volt minden félelmetesen ismeretlen és átláthatatlan. Első látásra, abban a hangzavarban, ki-be rohangászásban, megválaszolhatatlan kérdések között, úgy éreztem, a képeimnek kell majd megvédeniük engem.
Kezdettől érezhető volt, hogy azok valamiféle ajánlólevélként működnek körülöttem, mert ha engem nem is, őket mindig elfogadták, hiszen hozzájuk nem férhetett kétség.
A bennem levő kettősség, úgy is fogalmazhatnám, kétfelé szakadás, akkoriban nagyon felerősödött, mert aki a képeket festette, próbált meghúzódni a festmények árnyékában, ám a másik folyton elárulta, láthatóvá tette, amit a festő inkább rejtegetni próbált! Minden szava, minden mozdulata leleplezett engem és oly annyira ellenem dolgozott, hogy megakadályozott minden kommunikációt köztem és a külvilág között.  Hiába vágytam volna egy lenni a sok közül, hiszen mint reméltem, végre rátaláltam a saját fajtámra, minden mozdulat, minden gesztus elárult és úgy éreztem, pellengérre állít.
Minél jobban igyekeztem megfelelni annak az új helyzetnek, hogy valami különös tisztelet övez a képeim miatt, annál inkább elszigetelődtem a saját gesztusaim által.
Megfogalmazhatatlan, mindentől és mindenkitől elválasztó, csodálkozó kíváncsiság vette körül a személyemet, mintha valami egészen ritka, egzotikus állatfajta lennék. Nem tagadom én is idegennek láttam a többieket, ahogyan számomra különös életüket élték, mert abban érezhetően, alig volt szerepe a valóságos művészi tevékenykedéseknek, sokkal inkább a látszatoknak. Körülöttem, mindenki festett, rajzolt, készített valamit, de nem úgy, nem azzal a hozzáállással és hittel, mint én. Ez a különbség elválasztott engem a többiektől és sokkal kirekesztettebbé tett, mint amilyen bármikor voltam. A festészet, ami számomra létforma, a lét egyetlen formája volt, őket csupán díszítette, mint egy magukra öltött ruha, amelyet lecseréltek más bohócruhákra, alkalom és helyzet szerint.
Úgy tettek, mintha dolgoznának, de valójában a munkáikon látszott, hogy azok nem olyan fontosak számukra, mint a kivételezett helyzet, amelyikbe általuk jutottak.
Művésznek látszó és jól begyakorolt gesztusrendszerrel élő, vidám figurák voltak, akik a valóságos munka hiányát társasági élettel, iszogatásokkal, üvöltözéssel pótolták. Mindent tudtak, arról, hogyan kell művésznek látszani, de semmit az igazi szenvedések pokláról, amelyik minden őszinte alkotás kísérőjévé szegődik. Eligazodtak, abban a világban, amelyikben én elvesztem, ám ott, ahol valódi festmények születtek, én voltam otthon és ők csak a szájukat tátották. A különbség azonban nem sarkalta őket arra, hogy megkíséreljenek tanulni abból, amit én tudtam, ellenkezőleg: kezdtem itt is bolondnak, félkegyelműnek érezni magamat, de egészen más minőségben, mintha odahaza gúnyoltak volna a testvéreim.
Ebben a világban, sokkal kifinomultabb meghatározások voltak, arra, hogy miként kell egy olyan személyt értékelni, aki eszelősen dolgozik, ám a saját képein kívül minden idegen a számára. Egyszerűen elmegyógyászati esetnek gondoltak, ugyanakkor a képeimet csodálták, hiszen arra is sok példa volt, hogyan jártak-keltek a művészeti élet különféle színterein a hozzám nagyon hasonló, különös, de a jövő számára mégis értéket felmutatni képes különcök. Ezért bizonyos kíváncsiság és a képeimet illetően, tagadhatatlan érdeklődés övezett. Kezdtek úgy emlegetni, mint valami titokzatos zsenit, de ez a szó egészen új értelmet nyert az ő köreikben, mert határozottan a „hülye, vagy félkegyelmű” szinonimájaként használták.
Gyakran éreztem, hogy a hátam mögött összesúgnak, de amikor megfordultam, próbáltak nem ingerelni, mert azt tartották, kiszámíthatatlanok a reakcióim. Lehetett is valami vészt jósló a tekintetemben, ha megzavartak festés közben. Eleinte, megpróbáltak elhívni egy-egy kocsmába, különféle összejövetelekre, vidám közös iszogatásokra, de számomra elképzelhetetlen volt, hogy kilépjek abból a gondolatmenetből, amelyikbe a képek okán már éppen beástam magamat.
Nekem nem volt munkaidőm, amelyet be lehetett volna fejezni és kilépni belőle, egy más létforma irányába. Amikor végre szabadon foglalkozhattam azzal, ami számomra egyedül fontos volt, az éjszakáim is a képeimről szóltak, mert álmomban ott folytattam, a róluk való gondolkodást, ahol ébren abbahagytam. Este megoldhatatlannak látszó csomókat, reggelre kibogozva találtam a lelkem mélyén, ezért folyamatosan követtem minden kis rezdülést, nehogy valamit elszalasszak, és elveszítsek azokból a belső inspirációkból. Elképzelhető, mekkora esélyem lehetett arra, hogy belesimuljak a körülöttem viharzó vidám és harsány világba, netán társakra találjak, vagy ha ez lehetetlen, legalább elrejtőzzek ebben a különös létformában.
Lassan- lassan rá kellett döbbenjek, hogy egyedül vagyok itt is, ám nincsen hová visszahúzódjak, mert folyamatosan szem előtt vagyok képeimmel együtt, mintha a menekülés minden útja egyszerre lett volna elvágva a külső figyelem által.
Arról már nem is akarok szót ejteni, hogy milyen csatákat vívtam eközben a másik énemmel, amelyik igyekezett megzavarni és a Hang, az a Gyáva Hang hányszor vezetett tévútra, amikor festés közben megszólalt bennem. Ilyenkor soha nem tudtam, más is hallja-e, vagy csak hozzám beszél. Kezdett az egész helyzet nagyon kínossá válni, mert megtörtént, hogy heves vitában voltam a Hangokkal, amikor valaki bejött a műterembe, majd azonnal kiment, mint aki megrémült valamitől. Nagyon jól el tudtam képzelni, hogy a kívülállóknak, milyen értelmezhetetlen az a körülmény, amelyik számomra mindennapos volt!
Azt hittem, segítek azzal a helyzetemen, ha félrevonulok, magamra zárok egy ajtót és semmi mással nem foglalkozom, csak a munkámmal és a körülöttem rendszeresen megjelenő lények megszelídítésével. Mert jöttek ők, minden percében az életemnek, behatoltak a gondolataimba és amíg a többiek ellen elég volt egy-két villámló tekintet, hogy békén hagyjanak, ezeket a betolakodó árnyakat nem félemlítette meg semmi, mert bennem voltak. Úgy éreztem, kívül és belül, körül vagyok véve, anélkül, hogy ismerném a menekülés útját.
Ehhez járultak még különböző testi nyomorúságaim, mert minél kevésbé éreztem a helyemen magamat, annál többféle baj támadott meg. Már arra a feltételezésre is, hogy ki kell lépjek a műtermemből, betegnek, lázasnak és elesettnek éreztem magamat. Voltak olyan napjaim, amikor képtelen lettem volna, akár csak az ágyból is felkelni, nem hogy elmenni hazulról.
Ha elképzeltem, amint belépek egy helységbe, ahol minden szem rám szegeződik, még a bőröm is megfájdult a borzalomtól.
Kezdtek a képeim is cserbe hagyni! Mindeddig, az egyetlen bizonyosságaim, minden helyzetben ők voltak, velük pótoltam, anyát, barátot és szeretőt, magát az életet, ám az általános tétovázásban elpártoltak tőlem. Talán félni kezdtek, hogy rossz kezekre bízták magukat, vagy egyszerűen bizonytalanok lettek a sorsuk felől, de tény, hogy egyre nehezebben fejeztem be őket. Amikor éreztem, hogy lassan kész a kép, olyan rohamai törtek rám a habozásnak és a félelemnek, hogy le kellett tegyem az ecsetet.
Rettegtem kilépni abból a biztonságot nyújtó világból, amelyikben a készülő munkám által éltem, ezért féltem befejezni, mert akkor ki kellett volna költözködnöm belőle. Minden képem után valóságos hontalanságot éltem át, mert el sem tudtam képzelni, hogyan fogom a következőt elkezdeni, akkora volt bennem a szorongás az újtól. Ilyenkor körülöttem a hangok felerősödtek, a lények a hátam mögött minden lépésemet követve, kétségeiket hangoztatták, és gúnyosan nevettek!
Mit volt mit tenni, mint a mesében, lefeküdtem az ágyra, befogtam a füleimet és szorosan összezártam a szemeimet, hogy semmilyen kívülről jövő hang vagy látvány el ne érjen. A legteljesebb alkalmatlanság érzése tört akkor rám. Odáig jutottam, hogy elkezdtem foglalkozni az önmegsemmisítés vonzó gondolatával. Valami kíméletes módon szerettem volna elvonulni a létből, hogy ezzel minden gonosz erő szándékát keresztülhúzzam, hiszen úgy éreztem, másképp nem tudok megszabadulni tőlük!
Amikor egy napon már valóban képtelen voltam befejezni a képemet, amelyiken már kitudja mióta gyötrődtem, hirtelen elvesztettem a képességemet, hogy az életösztön működni tudjon bennem! Csak álltam ott és néztem azt, amit nem láttam, mert nem tudtam megoldani. Annak az ábrázolásához, a megfestéséhez, nekem pont annyi hiányzott, amit tőled véltem megkapni később, azok a hitelesített, valódi érzelmek, amelyeket általad ismertem meg és azóta is csupán te hozzád köthetőek.
Néztem azt a képet és szép lassan, letakartam egy festékes ronggyal és befeküdtem az ágyba, mert úgy éreztem: beteg vagyok, nagyon, nagyon beteg. És másnap reggel se keltem fel, sőt utána sem, nem tudom hány napig. Ha becsuktam a szememet, lassan forgott körbe, körbe velem a szoba, az ágy, az állvány és a rongy alatt a kép. Valami egészen különös gyámoltalan lelkiállapotba kerültem, mintha vatta között lennék. Nem ért el hozzám, se hang, se szín, se fény.
Nem olyan volt, mintha aludnék, hanem mintha még életemben meghaltam volna. A falak megnyúltak körülöttem, az ablak elmosódott, az állvány és a rongy alatt a kép, mintha saját negatívja lenne, olyan körvonalat vágott ki a háttérből.
Különös félhomály borult a műteremre és minél tovább bámultam a rongyot, amelyik alatt a kép rejtőzött, annál inkább megszörnyesült, jött, ment élt, mozgott. Hatalmas árnyéka a falon éjszakánként akkorára nyúlt fel, hogy majdnem eszemet vesztettem a félelemtől. Mintha közel lépett volna az ágyhoz, fölém hajolt és úgy éreztem, reám zuhan, agyonnyom. Átható, elviselhetetlen festékszag áradt a rongyból és a képből, amit takart, pedig munka közben hányszor szívtam be ugyanezt illatként, áhítattal. Borzalom és rémület kerülgetett, mert az egész műteremben, minden tárgy élt és mozgott, árnyait váltogatva a falakon, mintha élőlények sokasága lett volna! Közöttük csak én! én voltam élettelen, mint egy darab fa, noha lélegeztem.
Az egész testemet halottnak, érzéketlennek észleltem, és pár nap múlva a gyengeségtől valami egészen finom, hideg nedvesség borította el minden porcikámat.

Nem tudom,
mert nem emlékszem már, hogyan és milyen körülmények között kerültél akkor a látómezőmbe, úgy, hogy ehhez meg sem kellett mozdulnom, de távoli, megfogalmazhatatlan, ködös  fél-állapoton keresztül, mégis azt észleltem, hogy ott vagy és erőnek erejével, valami különösen borzalmas ízű levest öntesz le a torkomon, ellentmondást nem tűrő határozottsággal. Nyeltem, nyeltem és azt éreztem, hogy potyognak a könnyeim a rémülettől és a leves ízétől. Ha nem nyeltem, akkor kiabáltál és megráztál, ettől valahogy, mindig lement, ami a számban volt.
Amikor most magam elé képzelem azt a jelenetet, szinte nevetnem kell, mert annyira kicsi voltál és olyan velőtrázóan erőszakos, hogy én, aki csaknem kétszer akkora vagyok, mint te, óriási rongybabaként hevertem az ágyon és egyetlen mozgásomat te idézted elő azzal, hogy ráztál. Különös, színpadias jelenetsor volt, mintha díszletek között zajlott volna mindez, a negyedik felvonás első jelenete, ahol a főhőst a halál torkából utolsó pillanatban kiragadja, az általa ismeretlen erőkkel felruházott hősnő, akinek személyét mindeddig homály fedte és létezéséről a darabban, megjelenéséig, talán még a szerző sem tudott.

Váratlan és megzabolázhatatlan,
öntörvényű erőként léptél színre, mint aki a szemem láttára jön elő egy könyvből úgy, hogy bizonyos fázisait a megismertetésének figyelmen kívül hagyta az író, akár csak előzmények általi jellemábrázolását. Később, amikor már különböző támpontok szerint képes voltam eligazodni rajtad, arra is rájöttem, hogy mint vérbeli színésznő, te minden pillanatban uralod a színpadot, és úgy illeszkedsz a darab légkörébe, hogy az általad egészen új értelmezést nyer. Azt is mondhatnám, mindenkor, minden körülmények között hallatlanul érzékenyen felfogod, mi a te szereped és hol tudsz változtatni, a saját arcodra formálni mindent magad körül. Egy másik olvasatban úgy gondolom mégis, hogy egészen különös érzéketlenség kell ahhoz, hogy mindig feltaláljuk magunkat és minden helyzetben intézkedni merjünk. A hályogkovács bátorsága nem érzékenységből fakad, hanem gátlástalanságból.
Még fuldokoltam a levestől és a borzalomtól, amikor a festékes rongyot lerántottad, csaknem letépted, a képről, mint egy gyógyulatlan sebről a kötést!
Egyszerre kiáltottunk fel mind a ketten: én a felháborodástól és a félelemtől, hogy meg kell lássam azt amitől annyira rettegtem, te pedig a csodálkozástól és első osztályú alakításnak is kiváló, jól megjátszott elragadtatástól. Szinte ugyanazzal a lendülettel, amelyikkel lerántottad a rongyot, rámvetetted magadat, mintha a kép által okozott eufória miatt képtelen volnál megfékezni az érzelmeidet.
Csak kicsit volt ez utólag átgondolva hamis, de én akkor több okból nem figyelhettem erre fel. Majdnem elájultam ugyanis attól, hogy ott áll a kép az állványon leplezetlenül, kitárva minden titkomat és gyötrelmemet. Szégyenemben csaknem meghaltam azon a mocskos ágyon, agyba–főbe ölelgetve egy ismeretlen nő által, aki a lendülettől az összes maradék levest rám öntötte, amit a kép megismerésének vágyában lecsapott az ágy melletti asztalkára. Nem a legjobb helyzet volt ez, árnyaltan finom pszichológiai megfigyelésekre!

Azok a pillanatok
azt hittem rólam szóltak, és csak később vettem észre, hogy a saját csodás, fellépő ruhádat varrtad már akkor is, mert semmi sem díszített téged annyira, mint az a szerep, amit az én megmentésem történetéről a közönség elé tártál. Úgy határoztál, hogy az én személyem, az engem már akkor is körülvevő különös, talányos légkör nagyszerűen gazdagítja majd azt a képet, amelyiket magadról akartál közvetíteni a világ felé.
Ha nagyon durva akarnék lenni, akkor azt gondolnám most, hogy bár akkor is mindened megvolt már, amivel sikeres lehettél, mégis valahogy hozzá tett a fényhez az a rejtélyes atmoszféra, amelyik engem körülvett. Pedig, dehogy is voltam én titokzatos, csupán magamnak is annyira talányos és zárt, hogy saját személyiségemnek a nyitját sem ismertem. Az igazság az, hogy még ma sem tudom, ki és mi lennék, annyira elzárkóztam önmagam elől is, hogy időnként a képeimről próbálom leolvasni, a szinte véletlenszerűen elővarázsolódó jelekből, hogy vajon milyen lehet az, aki festette őket? Hányszor szemléltem a festményeimet, hosszan, kutatva: hátha valahogy felfedik titkaikat, és általuk rátalálok arra a rejtélyes ösvényre, amelyik talán jól elzárt önmagamhoz vezet.
Hisz minden elrejthető,
és rejtelemmé válhat, azon az úton, amelyen idáig jutottunk. Minden, amit nem akarunk meglátni, tudomásul venni, megmutatni, mögéje nézni, felderíteni, kinyitni, belekukucskálni. Amit ide-oda rakosgatunk mások és magunk elől, mindaddig, amíg végre eltűnik a kimondhatatlanban, a leírhatatlanban, az ábrázolhatatlanban, a féltve őrzöttben. Megtörténhetik, hogy már az is elvész a gondolataink között, hogy mit is őriztünk féltve, mert ahová elrejtettük a titkainkat az a hely is rejtelemmé válik, eltűnik. Átalakul a rejtély helyévé, titkaink helyévé, pazarul őrzött belső titokká lesz, maga is, amire nem bukkanunk rá többé, mert valami óvja, valahogy örökre titkosítva lett mindenki előtt, de előttünk is.
Egy szép napon aztán rájövünk, hogy titkainknak nincs többé nyitja, se zárja, se fellelhetősége önmagunkban. Kifürkészhetetlenné válik majd akkor a rejtelem, elfedve önmagát örökre, és már a sejtelem, ez a különös, éteri, felénk lopakodó furcsa segítő sem ad útbaigazítást ahhoz, hogy hová lettek jól őrzött titkaink, amelyekből egy napon különös műveket akartunk létrehozni, hogy azokkal képviseljük majd magunkat a világ előtt, beléjük burkolózva. Munkáink takarjanak el, fedjenek le, tegyenek láthatatlanná minket, de általuk váljunk majd láthatóvá, mégis: csakis Ő általuk!
Ám valójában semmit sem tudunk se róluk, sem magunkról, mert ahogyan a színek őrzik fantasztikus ragyogásuk titkát, ahogyan a formák rejtik belső feszültségüket, úgy őrzi az ember, zártan és örökre rejtelemként, azt a kifürkészhetetlen titkot, hogy egy különös hatásra, miként omlanak le a falak, és hogyan lesznek a vélhetően örökre elrejtett kincsekből, mégis remekművek? Újabb rejtélyek születnek így, de vajon ki mondhatná meg, hogy azok az erők aztán hova lesznek, amelyek műveinket segítik világra jönni bennünk?
Melyik titkos belső rekeszben tűnnek el a lelkünk mélyén újfent, és milyen varázsszó tudná őket kicsalogatni, ha életmentően szükséges volna, hogy megjelenjenek? Mi az a hang, mi az a különös rezdülés, amitől talán képesek megtestesülni újra, vagy örökre rejtelmek maradnak, sóvár vágyakozások, elérhetetlen, újabb művek kábulatára, szédületére?

 Én azt gondolom:
Te tudtad ezt a varázsszót, ebben nem kételkedhetem, csupán azt nem értem, hogyan sikerült nekem, a te varázsigéiddel közel férkőznöm a saját személyiségemhez? Azt feltételezhetnénk, mindenkinek a magáé segít csak, de engem te bűvöltél elő abból a rejtélyes világból, ahonnan már nem is reméltem visszatérni.
Ma már látom: hatalmas bűn volt elfogadni a segítséget, mert ha magunkat nem tudjuk megmenteni, akkor annak, aki ezt megteszi örökre függvénye, rabja lesz az ember. Semmi erő nem bírhatja rá többé, hogy a saját személyes varázsigéjéért kutatásba kezdjen, mert minden önmaga felé vezető ösvény, zsákutcának bizonyul ezután. Mindegyik útnak a végén szembe találkozik majd a megmentőjével, aki a megoldást még előtte is elfedve, őrzi, vigyázza, titkolja.
Rabja, bábja, kiszolgáltatottja lesz annak, akire ezt a határtalan, irreális bizalmat ráhelyezte. De az se jár jobban, aki felvállalta ezt a szerepet, mert attól kezdve ő válik felelőssé, minden műért, az igenért és a nemért, csaknem létfeltétel lesz belőle, egy olyan létben, ahol teljes súlyával nehezedik rá ennek az aszimmetrikus helyzetnek minden megoldásra váró feladata.
Mindkét részről olyan hihetetlenül irreális világ ez, amelyikben bűn a felajánlás, de még nagyobb bűn az elfogadás.

Innen nézve
erről a névtelen ágyról, teljesen világos nekem ez ma már, de amikor még odakint próbálkoztam minden lehetséges útjával, módjával az önfelismerésnek, bizony úgy éreztem, életem legnagyobb, mondhatnám, mágikus esélye Te vagy!
Azt hiszem abban a helyzetben, amelyikben akkor voltam, teljesen lehetetlen lett volna a tisztánlátás, vagy az életösztön működtetése, mert minden normális reakciót feladtam, bízva abban, hogy erőszak nélkül, szép lassan megszűnök. Azzal se vádolhatom utólag magamat, hogy kapvakaptam a lendületeiden, hogy azonnal elsodort az a forgószél, amelyiknek a középpontjában te pörögtél szédítő sebességgel! Abban az állapotban lehetetlen is lett volna, akkorát fordulni az élettelenből élőbe. Valami borzalommal vegyes rémületet éreztem, de ha élni gyenge voltam, védekezni se volt erőm, amikor körülöttem felpörögtek az eseményeid.
Abban a teljesen passzív helyzetben részemről szó se lehetett arról, hogy én is választhatok, benned pedig ez még gondolati szinten sem vetődött fel. Ahogy elnéztem később, a túlzott határozatkésség mindenkor megakadályozott téged abban, hogy akár csak a látszat kedvéért, megpróbálj úgy tenni, mintha én is beleszólhatnék a saját életem alakulásába. Ezt, mint zavaró körülményt, te kezdettől fogva figyelembe sem vetted.
Dehogy is kérdezted te meg, mit akarok, vagy mire volna kedvem?!
Kétségek nélküli világod úgy rántott magához, hogy egy szót sem tudtam kinyögni, amikor már ott álltam a műterem közepén, felöltöztetve az összes ruhámba, amim csak volt, megmosdatva, megfésülve és majdnem összeestem a fáradtságtól, hiszen egy órája még csaknem halott voltam!

A következő színpadi jelenetben
már egy kávéházi asztalnál haldokoltam, görcsösen kapaszkodva a szék karfájába, hogy le ne forduljak a földre, és hallgattam, hallgattam azt a vég nélküli monológot, amit te zúdítottál rám a kettőnk jövőéről, a szerelemről és az én zsenialitásomról, amelyik benned végre társra és segítőre talált, míg a halál el nem választ, ámen! Azt is meg tudtam, hogy csak eddig volt nehéz, mert attól fogva, hogy mi már együtt vagyunk?…minden elrendeződik, megoldódik, hisz végre engem az értékemen lát valaki és támogat!
Soha nem felejtem el, milyen jeges rémület kerített a hatalmába akkor és mennyire szerettem volna menekülni, a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal, ám annak is örültem, hogy képes vagyok megmaradni a széken és nem zuhanok a kávéházi padlóra, annyira gyenge voltam.
Szép lassan kerített a hatalmába az a különös, hányingerrel vegyes fogvacogtató remegés, amelynek a következtében kezdtem a szó szoros értelmében feketén látni, mert hol elsötétült, hol kivilágosodott körülöttem minden veled együtt, aki hallatlan elszántsággal, szinte égve a tettvágytól, váltakoztál a szemeim előtt sárga és piros karikák között, feketéből fehérbe.

Azóta szinte mindig,
amióta már csak gondolatban látlak, ha elém állít a képzelet, éjjel és nappal ugyanezt a velőtrázó remegést érzem és ezeket a kitörölhetetlen színeket és ezt a visszatarthatatlan elviselhetetlen hányingert, amit egészen biztosan nem a te látványod váltott ki, hanem az izgalom és az ismeretlentől való félelem. Itt ezek között az idegen falak között, ezen az ismeretlen ágyon, ahol magam vagyok, bár mégis szakadatlanul teveled, egy bőrben, egy testben, egy tudatban, nem tudom visszatartani a remegésemet, annyira félek, félek, félek tenélküled!

Na most kimondtam!
amit eddig soha, hogy nem csak félek, mert az semmi volna, de gyáva vagyok, életképtelen! Mert a teljes alkotói személyiségem, az összes bátorságom,
a képeimben megfogalmazott indokaim a létezésre, és minden, ami élni segített, az ott maradt veled a külvilágban. Te kinn maradtál, akár csak, abban az álomban, amelyikben én bejöttem és lerogytam ide, mint egy sorsüldözött és feleslegessé vált, felkent, de elkergetett király! Habár talán, ha jól emlékezem, abban az álomban nem is kergettek el, hanem önként és félelemből én ebbe a szobába menekültem, hogy többé ne kelljen mindenki előtt mennem, mintha tudnám, hol a valódi cél!? Azt is te tudtad mindig, én soha!

Mert ha reálisan gondolkodom,
a cél az volt, hogy én ide bejöjjek, a külvilág pedig kívül maradjon és rám csukódjon szemközt ez az ajtó. Legyek bezárva, mint akkoriban, amikor még a régi műteremben egyedül voltam azzal a régi képpel! Fogoly voltam, egy megoldatlan probléma rabjaként ítélve önmagamat feleslegességre. Annyi bátorság volt még akkor bennem, hogy a sorsom felől, még ha gyáván is, magam határozzak. Úgy érzem akkor, (bárha vesztesként) még egyenes háttal, úgy állhattam bíráim előtt, hogy szégyellnem nem kellett, aki voltam, mert csupán arra mondtam nemet, ami az én erőimet már meghaladta. Ki kívánhatott volna tőlem nagyobb merészséget, mint a képtelenség bátor elismerését és a nemlétezés kétségek nélküli elfogadását?  A legutolsó saját tettem volt ez, mert azon túl minden, ami velem történt, kívülről jött, megállíthatatlanul, a legteljesebb idegenkezűségtől! Te rám találtál, felismertél, ráismertettél önmagamra, majd hosszú rábeszélés és erőteljes meggyőzés után királlyá tettél, abban a darabban, ahol te voltál a királynő. Akkoriban a királycsinálók megszállottsága dolgozott benned.
Olyan voltál, mint egy szellemi Jeanne d’Arc, aki mindent kockára tesz egy hitbéli ügyért, a biztos tudatáért annak, hogy én vagyok érdemes arra a királyságra, amit egyedül ő lát.
Amikor azonban világossá vált előtted, hogy én nem játszom, hanem valóságnak élem meg a szerepet, amelyet rám kiosztottál, akkor a túlzott felelősség elől levonultál a színről, úgy téve, mintha az egész csakugyan színjáték lett volna. Abban a pillanatban az én életem olyan egyszemélyes királydrámává változott, amelyikben a király kénytelen a darab végén megdönteni a trónt és lemészárolni önmagát, mert sem a hatalmára, sem az életére nem tör senki: elfelejtették, hogy létezik.
Mintha mindaz, amit létrehoztam, csupán a te figyelmed függvénye lett volna, a lelkem mélyén és a külvilágban, ahol úgy éreztem ugyanazzal a lendülettel fordult el tőlem mindenki, ahogyan te. Kezdtem úgy érezni, hogy a siker, az elismerés, amelyről azt képzeltem, hogy nekem szól, a festményeim miatt, az egész elképzelt szellemi királyság a te pozitív vélekedésed okából vesz engem körül. Körbe- körbe a képeimen, a falakon és az arcokon, te tükröződtél! Nem engem néztek, rólad próbálták leolvasni, ki is vagyok én, mert neked hittek.
Hisz én is! Én is neked hittem, elfogadtam a te ítéletedet, megbíztam benne és hozzá igazodva, szinte általad nyertem azt az erőt, amelyik megépített, lábamra állított, élt és lélegzett bennem és festette a képeimet, majdnem azt mondhatnám, hogy helyettem és csaknem ellenemre. Legalább is eleinte egészen biztosan, úgy kellett velem bánnod, mint egy félhalottal, akit etetni, itatni és biztatni kell minden mozzanatában az életnek. Ha kellett még lélegeztél is helyettem, annyira megszűntek az életfunkcióim, amikor reám találtál.
A megszállottság, hogy egy jogosnak vélt ügy érdekébe keresztülmenjek a falon is, vagy bárkin átgázoljak, annyira hiányzott belőlem mindig, hogy mit tehettem? Veled pótoltam magamat, a te hitedre és meggyőződésedre támaszkodtam, ha meg kellett erősítenem az önbizalmamat. Általad kerültem abba a világba, ahol én idegenül, te pedig olyan otthonosan mozogtál, hogy azt gondolhattam a személyeden keresztül végre elfogadnak engem is. Azt világosan láttam, hogy abba a körbe te közvetítéseddel jutottam és addig maradok, amíg te és én együvé tartozunk.
Ez nem aggasztott különösebben, mert félre téve minden óvatosságomat, öröknek véltem a kettőnk együttesét, annyira csábító volt, amit ígértél.
De ki is tudott volna ellenállni?
Hisz attól fogva többé senki nem volt, aki ne a te véleményedet tükrözte volna, ha rólam volt szó! Bár merre fordultam, mindenütt azt hallottam önmagamról, amit te mondtál. Ködös, sejtéseken alapuló, kétségek közt vergődő világomba úgy tört be a te bizonyosságod, hogy egyszerre fosztott le rólam minden tartózkodást. A te meggyőződésed, szép lassan az enyém is lett, ám csak a segítségeddel működött énbennem is, mert a te erődet és szilárdságodat éreztem ezután magam körül mindenütt.
Hihetetlen, hogy válhattam, olyan óvatlanná, hogy a magaménak véljem, ami valójában a tiéd volt és nem gondoltam arra, hogy veled együtt elveszíthetem! Igaz, meg sem fordult a fejemben, hogy az a fantasztikus összhang kettőnk között, nem tart örökké! Felbátorodtam, kihúztam magamat, megszűnt még az a különös, görnyedt testtartásom is, amivel a magasságom miatt gyerekkorom óta igyekeztem kisebbnek látszani. Valaki lettem, akiben te hiszel és én is bízom általad!
Minden nap azzal keltem fel hajnalban és álltam a festőállvány elé, hogy tudom, ki vagyok és meg tudom jeleníteni, amit elképzelek! Mit? Bármit, mert te szeretsz és azt mondtad nekem, hogy mindazt, amit látok a lelkem mélyén, bátran kifesthetem az üres vászonra, mert minden vonala zseniális! Hogy hinnem kell, ha nem is önmagamnak, de neked, mert te magamnál is jobban látsz engem az érzelmeiddel!
Abban ma is biztos vagyok, hogy a magad módján, ahogy te a szeretetet értelmezed, kezdetben te nekem nem hazudtál az érzéseidről, másképp, hogyan tudtál volna megmenteni és hosszú küzdelem után újra átadni a festészetnek engem?

Ki voltam én?
aki akkor lezárult, amikor te az életembe léptél?
Egy festőállvány tartozéka csak, akinek minden halvány jóérzése abból eredt, ami ott előtte a képen megjelent a kezei nyomán. A vászonnal önmagamat is megfeszítettem minden munkám elkezdésekor, mert a továbbélésem kétséges volt, mindaddig, amíg azt nem mondhattam: a festmény által sikerült magamat is megváltanom! A képtelenség, az alkalmatlanság halálfélelme űzött, mert éreztem, ha nem segíthetek önmagamon, meg kell szűnjek, mert nincsen más megoldás!
Tudtam, hogy nem kell semmit tennem, csak lefeküdnöm, mint egy nagy beteg és várakoznom, mivel ez a megoldás szép lassan elrendez majd körülöttem mindent. Nem ment simán, be kell ismerjem azt is, mert minél jobban süllyedtem saját öntudatom legmélyére, annál erősebben tartott életben a bűntudat a befejezetlen kép miatt. Nem, nem csodálkozom mégsem utólag, ha visszagondolok arra, hogyan kaptam mégis azon az erőn, amit te képviseltél.
Igaz, először csak arra a nagyon rossz érzésre emlékezem, amikor az idegen akarat fel-alá járkált a lelkemben, mint egy pribék és értelmezhetetlen parancsokat mormolt! Ha te kevésbé meggyőző vagy első látásra, akkor, azt hiszem mindent elsöpört volna az alapvető gyanakvás, amelyet mindig éreztem a nemed iránt. Különös idegenség volt ez, ugyanakkor várakozással vegyes bizalom is időnként. Még mindig közelebb éreztem minden nőt magamhoz, mint a férfiakat.
Lesújtó kép,
ha jól átgondolom, mert ma is, szinte már nemekre bonthatatlan, csaknem homogén ürességet érzek mindenki iránt! Nem egyszerű gyanakvás ez, még csak nem is bizalmatlanság, hanem valami előjel nélküli közöny, amelyik néha átmegy félelembe, hogy belépnek és megzavarnak, megszólítanak és megtörnek valami különös harmóniát, amelyet mindig csak akkor sikerül megteremtenem, ha hosszú és fáradságos munkával alkalmassá teszem magamat a festésre, vagyis az életre.
Magányos küzdelem ez, hatalmas arcra esésekkel és feltápászkodásokkal, amióta a gyermekkori, magától értetődő rajzolást és festést felváltotta a tudatos, folyamatos alkotás kényszere bennem. Mielőtt megismertelek, egy megnyugtató momentuma volt mégis, hogy mindezért én tartottam a hátamat és remélhettem, hogy a büntetés sem kívülről érkezik majd, azért amit elkövetek.

Felelősségem
se terjedt tovább azoknál a képeknél, amelyekben jól, vagy rosszul igyekeztem önmagamat képviselni a világ előtt, vagy tán még ott sem, csak a lelkem mélyén. Amilyen állapotban feküdtem és felmentésemre vártam, napok óta a régi műteremben, megszűnt ez a kevés kötődésem is a képeimhez és az életemhez. Könnyű voltam és szabad, mert letettem minden gondomat egyetlen egy határozattal. Talán csak azon a ponton, de még ott is csupán halvány rossz érzésként, ahol a befejezetlen kép nyomta a lelkem mélyét, ott éreztem csak valami létezőt, amelyik még itt tarthat. Az is elenyészett volna csendesen az öntudattal együtt.
Azt hiszem, azóta tudom, mi a boldogság: a nemlét könnyűsége, nem vágyni többé semmi kifejezhetőre! Lebegtem, mintha még meg sem születtem volna, vagy mintha létformám lenne a súlytalanság. Hogy minden erő kilopózik belőlem, azt úgy éltem meg, mint valami hihetetlen gyengéd simogatását egy hajdani tétova, elfeledett kéznek, amelyik visszaérint a múltból.
A csendben, olyan volt a hangod, mintha két cintányért váratlanul, nagyon erősen ütöttek volna össze a fülem mellett! Egyszerre volt fülsiketítő, kijózanító és pánikkeltő, mert nem a saját életemben tértem magamhoz, hiszen a te idegen akaratod rángatott és vezetett ezután.

Innen, erről a helyről
felmentem magamat, mert attól a pillanattól fogva, én már nem én voltam, hanem a te, becsvágyad, erőszakosságod, megtestesülése és játékszere. Pisztolyt szegeztél rám és odaadtam első szóra mindenemet, még csak eszembe sem jutott, hogy volna valami megvédeni valóm, ami nélkül még halni sem lehet nyugodtan: Jogom a nemlétre, megszűnt azáltal, hogy te azonnal megfosztottál tőle, amint az életembe léptél, akár egy útonálló! Igaz, ha hatalmat akartál felettem, el is kellett vegyél egy ekkora, mindenható jogot, még mielőtt a többit megkaparintottad volna kétségek nélkül! Mert valljuk be, mit lehet kezdeni egy olyan lénnyel, aki szilárdan tartja magát az önmegsemmisítés jogához? Mire lehet rávenni valakit, akinek egyetlen irányultsága a nemlét óhajából táplálkozik? Mivel lehet azt megzsarolni, föléje kerekedni, manipulálni, kecsegtetni, a méregpoháron kívül?

Méregpohár!
Milyen színpadias szó! Mintha az egész életem és gondolataim is már, színjátékká torzultak volna amióta szereplője lettem egy olyan színdarabnak, ahol egy kezdő színésznő (majdnem nőcskét gondoltam!) kérdéses eszköztárát pont az én reagálásaimon próbálta ki!
Az igazság mégis az, hogy a te hatásodra, valóban azt utasítottam el, amire a legjobban vágytam jó ideje már, hogy valamilyen szer segítségével viszonylag fájdalommentesen kivonuljak a létből. Megkérdezhetném most magamat, mi volt, ami odáig juttatott, hogy képes voltam erdőt, mezőt járni, kutatva mindenféle ártó növény után, amelyeket irodalmi olvasmányaimból ismertem. Éjszakánként füvészkönyvekbe és antik tragédiákba temetkeztem, abban bízva, hogy nem csak a képzelet szüleményei azok az ártó füvek és növények, amelyektől annyi főhős halt meg szenvedés nélkül önként, vagy parancsra. Félelem és gyanakvás élt azonban bennem, mert nem tudhattam, meddig terjed az írói képzelet, amikor hatásaikat úgy festette le, mintha mindegyik konfliktusmentes elvonulást biztosítana a létezésből. Hosszasan tanulmányoztam Szókratész haldoklásának minden mozzanatát, mert úgy tetszett: ennél megfelelőbb halál aligha lehetséges a számomra.
Bürök, mint reménybeli megváltó, annyira befészkelte magát a gondolataimba, hogy csaknem vetélytársra lett a festészetnek bennem.
Arra gondoltam, ha valamikor úgy érzem: értelmét veszíti minden megfesteni való, jobb megoldás nem kínálkozhatna, minthogy a segítségével, vitézül, emelt fővel vonuljak le arról a csatamezőről, ahol már mindenemet elveszítettem.
Hosszasan színezgettem magamban leendő elmúlásom minden mozzanatát, mert úgy éreztem, fel kell készüljek mindenre előre, nehogy valami hibát kövessek el. Átéreztem, ahogyan a lábaimat nem érzem már, majd szép csendes feljebb kúszik rajtam a halálos, növényi kegyelem, fel, fel egészen a szívemig! Gondolatban átéltem legalább százszor, csaknem élvezetként, és oly annyira vonzódtam ehhez az ábrándhoz, hogy lassan azt vettem észre bizonyos függőség alakul ki bennem a saját halálom iránt. Bármilyen szorongás, vagy kétség merült fel, azonnal ott láttam magamat az ágyamon azzal a bürökpohárral és megkönnyebbültem, hogy megoldásként, lehetőségem van ezt választani. Festettem és vártam a jelet, amikor megtorpanhatok és letehetem az ecsetemet, mert többé semmi nem működik körülöttem.

Még nem voltam készen a terveimmel
és nem találtam meg az áhított növényt se (túl kora tavasz volt) amikor egyszer csak ott álltam annál a rémületes pillanatnál, hogy nincs tovább, és nem tudok az előre elgondolt és vágyott megoldásba menekülni, mert hamarabb lettem hasznavehetetlen, mint felkészült, arra, hogy emelt fővel levonuljak veszteségem színteréről.

Akkor, bár kényszer megoldásként, de kétségtelenül, a helyzet által önként felkínáltan, választottam azt a változatot, hogy többé nem kelek fel és nem mozdulok, nem eszem és nem iszom. Épp a lélegzést akartam abbahagyni és úgy látszott még ez is sikerülhet, (bár roppant kínosan) amikor a te hangod durván visszarántott az életbe engem, mert annyira megijedtem tőled, hogy az életösztönöm működni kezdett.
Előtte fél órával is még, abban a folyamatos lebegésben és egyenletes süllyedésben, ahol már gondolatom se volt, úgy éreztem: többé nem félek semmitől, mert az életvágy minden cseppjét beitta a megszabadulás irgalma bennem. Kegyelmi állapot volt, mentesen minden félelemtől végre, amikor hirtelen! mint a kés, úgy csapott le rám a hang, a te hangod és a fülembe üvöltötte fenyegető biztatásait.
Egyáltalán nem értettem, amit kiabálsz és rikácsolsz, de ha akkor talpra tudtam volna ugorni, minden bizonnyal világgá szaladok a rémülettől, mert az élet olyan durván rántotta fel az ajtót, a te kezed által, hogy se előtte, sem azóta, olyan félelmet nem éreztem én még soha!

Ha ezt a jelenetet megint felidézem,
(újra és újra) azt a borzalmat érzem, amelyet az erőszak mindig kiváltott belőlem, mert attól féltem engedek neki, hisz egyszerűen nem voltak eszközeim ellene. Nem voltak eszközeim ellened, mert a pánik alól, ami elöntött minden porcikámban, alattomosan előkúszott a remény, a vágy és a csodálat. Velőtrázó érzés volt abban a pillanatban, amikor azt képzeltem, hogy már soha többé, még gondolati szinten sem merülhet fel bennem egyikük sem!
Én, aki a testi érintéstől jó ideje viszolyogtam, bárhonnan is jött, még a magamétól is, azt éreztem, nagyon megrázóan, hogy hozzám érsz és ez csodálatos! Még azt sem tudtam, ki vagy, de azt igen, hogy élni kezdek mindenütt, ahol veled érintkezhetem. Szerettem volna elbújni benned, mint egy védtelen, menedékre vágyó, kiszolgáltatott állat.
Meleget akartam és védelmet, egy nőt végre, aki annyi üreg és odú és menhely, ahány elrejteni és megvédeni való vagyok én.
Olyan volt ez, mintha az utolsó pillanatban, az életösztön maradékával egy idegen házba menekülne be és kérne menedékjogot az ember a kinti életveszély ellen. De olyan is volt, mintha rám dőlne a ház és maga alá temetne kérlelhetetlenül.
Ha engedtem akkor a csábításnak, amelyik élni hívott, az mindenképp az erőszak miatt volt, amit a nő, a női nem erőltetett rám, úgy, hogy a helyzetből fakadóan, majdnem nemi erőszakot éreztem. A szó legszorosabb értelmében megerőszakolva testileg (az érintésed által) és lelkileg minden értelemben, úgy követtelek attól kezdve bárhová, hogy esélyem se volt elszakadni tőled, mert minden módon függésbe kerültem. Egy csepp hálát sem éreztem azonban, mert elítélem az erőszakot, és az erőszaktevőre a lelkem mélyén minden felelősséget áthárítok.
Mintha egy kötélről vágtak volna le, akaratom ellenére, dühöt éreztem irántad, mert kudarcnak fogtam fel, hogy minden igyekezetem, amivel megkíséreltem magamat kipusztítani: balul ütött ki, az eredmény szempontjából, vagyis sikertelen volt. Arra is borzalommal gondoltam, hogy miként fogom újra kezdeni, hogyan jutok el megint ahhoz az áhított lebegéshez, ahonnan (úgy észleltem) csak egy kis hátrálás lett volna még a vágyott megszabadulásig, a felelősségnélküliségig, a legteljesebb megkönnyebbülésig! Azt is gondoltam, igaz, csupán halvány észlelésként, hogy odaveszett az a rengeteg energiám, amellyel megteremtettem magamban a Léttelenség alapjait, ahonnan simán ment volna ezután minden. A cél előtt fordítottál vissza, hogyne éreztem volna szinte zsigeri haragot irántad, de ugyanakkor (micsoda borzalom!) örömöt is az érintésed által!
Azóta sokat tűnődöm, azon az első pillanaton, amikor mint nő, kétségtelenné tetted nekem, hogy milyen ingatag lábakon is állt az én halálvágyam, mert elég volt egyetlen érintésed ahhoz, hogy fizikai elesettségem ellenére, mindenütt élni kezdjek (anélkül, hogy akarnám), ahol te érintkeztél énvelem. Azt kívántam, hogy boríts el, kenődj rám, legyél totális, annyira hirtelen öntött el a vágy feléd és az élet felé. Mindent magába foglalt ez az érzés, mert az összes jó, ami engem elért az életben, egyszerre mutatta meg önmagát reményként, ahogy átöleltél.

Győzött a Nő
a Halál hamis világa fölött és én úgy kaptam ez után az életmentő sugár után, mintha valóságos fényben fürdenék, nem egy örömtelen illúziót cseréltem volna fel reménykeltőbbre. Ha jól meggondolom, innen erről az ágyról, ebben a dísztelenül üres szobában, ahová végül is bukásom elkormányozott: nem volt ez a történet sem más, mint amilyenben te előtted éltem: egyfajta halálelő. Igaz, ha rád gondolok, azt kell mondjam, mégis vonzóbb és vágyottabb kísértése voltál te az elmúlásnak, mint a méreg, vagy az éhenhalás.

Milyen voltál te?
Ezt próbálom most innen felidézni, bár azt kell mondjam, jó ideje már, nem tudlak magam előtt megjeleníteni, mert annyira leköt az a kép, amelyet a lelkem mélyén rólad őrzök, hogy  egyfolytában csak azt vallatom gondolatban. Az sem te vagy, hanem lenyomata egy hajdani személynek, aki mint valami ősfosszilia, örökre ott él bennem enigmaként: lelki lényeg, kis rajzolat csupán.
Attól függően, hogy szeretlek, vagy haragszom rád, változik ez a belső látvány egy nagyon tág skáláján a széptől a borzalmasig, a nagytól az egészen kicsiig, a színestől a fakóig: mindig minden mozgásba van benne. És megtörténik, hogy már nem is látlak, csak észlellek a gyötrődésem által.
Mégis, ha visszakanyarodom, az első perctől, egészen a mostani, iszonyatosan hosszúra kimerevített pillanatig, olykor magam elé tudom idézni a látványodat.
Bizonyos támpontok használatával, nagy nehezen, elővarázsollak arra a síkra, ahol már képes vagyok megjeleníteni a vizuális emlékeimet. Meg is próbáltalak magamból kirajzolni, mert időközben kaptam eszközöket és tudnék már dolgozni is, ha nem volna annak feltétele, valahogyan mégis a közvetlen élmény, a látvány, a tapintható valóság! Minden, ami ott kinn maradt veled!
Így szinte vakon, tapogatva, bénán, egy papíron naponta felidézlek és szembenézek azzal, hogy akit rajzolok, vagy festeni szeretnék, az nem te vagy, hanem csupán a Kép-más.  A látható, amit mindenki láthat „ruha csak, már volt jelenségeken” és egyáltalán nem képes visszaadni azt, aki miatt félhalottként talpra tudtam állni és hosszú évekre képes voltam az élőket oly jól utánozni, hogy csaknem hihető volt minden alakításom és még a képeim sem árultak el. A legkülönösebb, hogy nem is értem, miért gondolok rád gyakran múlt időben, hiszen még így is, hogy ki tudja, milyen régen nem láttalak már, annyira jelen vagy, körülöttem és minden porcikámban, hogy sokkal élőbbnek érezlek önmagamnál.

Különféle szempontok szerint
és érzelmeim skáláján emlékeztetőket keresve, olykor szenvedésből, időnként valami félszeg örömből, nem várt pillanatokban, elrejtett, de el nem felejtett illatokból, olyan erősen jelensz meg körülöttem, hogy úgy érzem, valóban itt vagy! Megtelik veled a szoba, a levegő, mert téged lélegezlek be, és rád ismerek a könyörtelen fényben, amelyik délelőttönként szétárad a szobámban. Minden mozgásom, ahogy járok, kelek, és a kezem, amint a ceruzát fogja, arcom vonásai a tükörben, minden te vagy, fokozhatatlanul, de mégsem tudlak megérinteni, hogy általad magamra leljek ismét. A kielégíthetetlen képzelet megoldatlan rejtélyévé váltál, mert semmilyen távolságot nem észlelek tőled, és mégsem vagy, nem tudlak testté avatni a vágyaim által!

Milyen lehetsz most,
és akkor milyen voltál, amikor még a régi műteremben, próbáltam felfogni a látványodat? Már akkor is főleg színek által jelentél meg, mint égetett sziéna és aranybarna, vagy a gesztenye. Voltál narancs, kadmium, rőt vörös és néha-néha egy kicsit cinóber, mert minden színben egy-egy érzelem fejeződik ki. Számomra ez
a nyelv a szóban foglalhatónál közvetlenebb.
Színek, színek és illatok, kesernyés, fűszeres, nehéz illatok! És lendület és mozgás és viharzás! Hogy valóban milyen voltál, azt nem tudom felidézni, mert az első pillanattól, azokban az emóciókban láttalak csupán, amelyeket te váltottál ki belőlem és az érzelem soha nem bukott fel a látványon: soha sem mérlegelt!
Amikor megjelentél, első látásra, egy kétségek nélküli világ, magabiztos, apró diktátora voltál, aki nem ismer elutasítást, se ellenkezést, se kételyt, aki nem kér, hanem utasít és nem fél erőszakot alkalmazni soha. Aki úgy ráz, mint a villanyáram és annyira életveszélyes is.
Jaj volt nekem abban a pillanatban, amikor átjárt az az elektromosság, amit a te erőteredbe éreztem! Ma is azt gondolom, senki, egyáltalán senki, nem tudta volna kivonni magát a hatásod alól abban a pillanatban! Mit tudtam volna tenni én! én! olyan kiszolgáltatott és végsőkig feladott élethelyzetben! Esélytelen lett volna minden védekezésem ellened és oly reménytelen, hogy azon kell gondolkodjam: nem éreztél-e valami, különös szégyenfélét, hogy harc nélkül jött meg a győzelem?
A legkülönösebb, hogy annyira képlékeny voltam a kezeid között, olyan nagyon lenyűgöztek az ígéreteid és a menekülés vágya, abból a helyzetből, amelyikben voltam, hogy néha úgy érzem, bármilyen lettél volna, én azt a nőt, aki akkor megölelt, csakis gyönyörűnek láthattam, a reményeim által.

Hogy szép voltál-e?
kérdezem magamtól. Mi is a szép? A nekünk éppen megfelelő látvány, olyan, amelyikben képesek vagyunk magunkat megtalálni és örülni a szemlélése által. Időről időre változó, de létezik olyan szépség, amelyik hosszú korokon keresztül megtestesítette azt a jóérzést, amelyik az ember szeme által képes a szívéig hatolni. És vannak aztán a mindenkinek mások, a helyzetből fakadók, a lelkiállapotokat kifejezők, a koronként változóak, a mindenkori rút ellenpárjai, a vigasztalók és a támadóak. Nem tudnám ezt most szóban kifejezni, mert mit ér a szó, amikor a látvány megjelenítése számomra százszor egyszerűbb és elemibb: színek által.                 Mindenesetre, ha ki akarom fejezni mi a szép, akkor az számomra olyan aranybarna, mint te vagy és minden szín arra hasonlít, amilyenben téged látlak és festelek, igaz, ma már csak gondolatban.
Ha volna szépség, amelyik csupán nemekre bontva értékelhető, akkor a Te szépséged nőnemű, de valahogy arcnélküli, hiszen az életösztön láttatta meg velem és értékelte, lehet, hogy csalókán. Azt a nőt, akit én láttam akkor, a szenvedély rajzolta, a halálos, vak és kérlelhetetlen, tényeket mellőző szenvedély, amelyik nem is lehet emberi, mert önmagát indokolhatja csupán a léte által. Az egész addigi életem minden lefojtott kívánsága, összes elrejtett, meglapuló, csaknem személytelen, vágya egyszerre vált reménnyé és öltötte fel a te alakodat!
Az érzés, amit általad megéreztem, olyan volt, mint a nyers erőszak, szeretet- szólamok alá rejtve, veszélyes és csaknem ellenállhatatlan, mert hízeleg, és így bármire rábír. Semmilyen gyakorlatom nem volt abban, hogy mögéje lássak, és értékelni tudjam, hisz másra sem vágytam, mint, hogy elhihessem, és igaznak gondolhassam minden szavadat, olyan nagy szükségem volt a biztatásodra! Minden porcikáddal, a hangod összes árnyalatával egy olyan életet ígértél, amelyiket még álmodni se tudtam, mielőtt megismertelek, mert egyszerűen nem volt tudomásom róla.
Ma is úgy érzem, semmi rendkívüli nem volt abban, hogy hittem neked, hogy elcsábítottak azok a szirénhangok, hiszen nem tudtam hova jutok általuk, olyan ismeretlen tartományból szóltak.
Ahogy te mondtad sokszor gúnyosan:
„az első nemzedék könnyen törik és nagyon ingatag lábakon áll benne a bizonyosság. Mindent túlértékel és a dicsérettel szemben nem ellenálló.”
Mennyi gőg volt ezekben a szavakban és milyen bántó felsőbbrendűség, ahogy a szép napok elmúltával lassan-lassan előjött a rajongás álarca mögül a bíráló és mérlegelő arcod. Az a fölény, amelyik az első pillanattól érezhető volt, amiért minden szavadat elhittem, bízva abban a sokgenerációs előnyben, amivel úgy éreztem magamnál is jobban meg tudsz ítélni engem, mindig ott volt kettőnk között a te oldaladon. Nem mondhatnám, hogy elválasztott, mert különösen kezdetben inkább segítségemre volt, amikor ezt érvként vonultattad fel a képeim mellett.

Hittem neked,
mert éreztem a hiányaimat és láttam azt a szakadékot, amelyik mindig is közöttem és a „művelt világ” között tátongott. Bármit festettem, híján voltam a saját önértékelésem biztonságának. Tétován, félszegen, csupán belső kényszer hatására, úgy láttam jónak, hogy sehová sem köthető kifejezni valóimat saját eszközeimmel tegyem láthatóvá, mert minden, amit e tárgyban megtanulható lett volna, az én kezemben és fejemben gyerekkorom óta megvolt képesség-szinten. Csak éppen azt nem éreztem bizonyosan, hogy milyen a minősége és, hogy jogos-e amit véghezviszek.

Te eloszlattad a kétségeimet,
csaknem az első napon és én minden szavadat szentírásnak véltem, olyan boldoggá tett, amit mondtál, ám, ugyanakkor szinte észrevétlen, a képeim létfeltételévé vált a véleményed. Csüngtem rajtad, minden új festményem befejezésekor, és lassan kezdtem odáig jutni, hogy munka közben is megkérdeztelek, amit soha nem tettem volna meg azelőtt! A mindenkire és mindenre kiterjedő gyanakvást, szinte varázslatszerűen váltotta fel a határtalan bizalom bennem irántad. Halványan emlékeztem én erre az érzésre, abból az időből, amikor Ő még élt és védőburkot vont körém a szeretete által. Körülötted, engem minden azokra a meghitt időkre emlékeztetett. Igaz, igaz, az Ő szeretetének nem volt feltétele és én abba a hibába estem, hogy úgy éreztem azonos vagy vele.

Fokról, fokra ások be önmagamba,
mert az egész belső utazást azért vállaltam fel, hogy így megértsem, mikor lett az édesből keserű, hol fordult minden irány negatívba? Nem mintha bármi megváltozna ettől, vagy azt gondolnám kint a külvilágban, lehetséges lenne még az élet. Nem is akarnám többé magamra venni, azt, ami ott volt, sem a sikert, sem a szerelmet, sem azt a rengeteg megfelelni vágyást. Nem, nem akarnám a felelősséget sem magamért, sem a helyzetemért, de azt gondolom, ahhoz, hogy itt benn éljek, és meg tudjam teremteni azt a világot, amelyikben képes vagyok dolgozni, minden külső kényszertől mentesen, könnyűnek, csaknem súlyavesztettnek kellene lennem. Mert ahonnan ide menekültem, nem az én világom volt, hanem a tiéd és a te kényszerítő hatásodra vállaltam azt a kényes szerepet, hogy megpróbálok megfelelni melletted az elvárásaidnak, mint díszítő eleme a te életednek. De kettőnk közül színész csak te voltál, mert én annyira átéltem az összes elképzelésedet rólam, rólunk, hogy azt mondhatnám, nem játszottam, hanem tudtomon kívül egy szerepben éltem, anélkül, hogy fel tudtam volna fogni, milyen kínos színjáték részei lettünk mi ketten.
Ezt a játszmát te indítottad el,
abban a pillanatban, hogy betörtél és rámvetetted magadat, megfosztva a választástól engem. Ezután már csak az a helyzet működtetett kénye- kedve szerint, amelyik körülvett, a te elgondolásaid ritmusára. Fogalmazhatnám úgy is, hogy körülötted minden és mindenki úgy táncolt, ahogy te fütyültél, de ez valahogy túlságosan banális és hétköznapi lenne; igaz, a lényeget fedi.
Az egész lelkem csupa szemrehányás, ha rád gondolok, és ez akaratlan, mert végül is neked köszönhetem, hogy mégis csak volt valami életem a munkán kívül, nem csak az, az üvegházi lét, amit a festményeim vontak körém. Valódi hús-vér emlékeim is hozzád kötődnek, mert addig nem ismertem, még csak nem is tudtam arról, hogy létezik olyan öröm, amelyik nem a festés és a képek.  Igaz, igaz, végül is minden irány oda vezet, ahol az összes élmény képpé válik, de akkor is az út, az út az megkerülhetetlen! A valódi tapasztalások útja, a szenvedés, amelyik húsba vágó ám mégis élvezet, mert miattad érzem!
Azt is tudom, hogy amihez te hozzáérsz, az életben, vagy a színpadon, az hitelessé válik a kezeid között, mert a közeledben minden valódivá lesz és értékként mutatja meg önmagát. Milyen különös kettősség ez látszólag! Ha meggondolom, talán egyetlen pillanatod se volt az együttlétünk alatt, amelyikben ne játszottál volna, de mégis, amikor Te játszol, akkor azt nem átéled, mint mások, hanem eggyé válsz vele, mint én a képeimmel. Te mindig azonos voltál azzal, akinek éppen gondoltad magadat és ehhez nem kellett előre eltervezetten változnod, csupán hagyni, hogy az a szerep vezessen, amelyiknek felöltötted ruháját. Egyszer-egyszer szinte már felismerhetetlenné váltál, mert annyira megváltoztatott az a személy, akibe éppen benne voltál.
Hittem neked, hiszen te nem hazudtál, csupán akkor, amikor olyan szerepet kényszeritett rád a sors, amelyiket, egy színházban azonnal visszaadtál volna.
Ha eszembe jut az a vészterhes este, a műteremben, amelyik után ide bekényszerültem, akkor is csupán addig hazudtál, amíg fel nem gyújtottam a villanyt, de a fény rögtön kimondatta veled, amit talán kíméletből, és a szereppel egyáltalán nem azonosulva a sötétben elfedni próbáltál előlem. Az is lehet, az arcod attól változott meg és vált felismerhetetlenné, mert olyan helyzetben találtad magadat, ami számodra nagyon idegen volt és sehová sem beilleszthető.

A te világod mindig valódi volt,
mert csaknem minden szerep, a színpadon, vagy kinn a külvilágba képes volt téged megteremteni, igazzá tenni, működésbe hozni. Megkérdezhetném most önmagamat, ha minden helyzet megteremtett téged, akkor a te eredeti személyiséged hol volt? Azt gondolom, talán nem is létezett legbelül semmi, de szükséged sem volt rá, hiszen, csak akadályozott volna abban, hogy könnyedén, a mindenkori lényegre tudjál hangolódni! Ezért éreztelek ennyire megfoghatatlannak!
Nem vádolhatlak azzal, hogy hazudtál nekem, hiszen te mindig a helyzetnek megfelelő igazságot mondtad ki és az akkor és ott valódi lehetett, de amikor pillanat tovább ment, már elévült. Az érzelem is megszűnik, amit egy szerep szerint játszunk, akkor, amikor a darab véget ér. A mi kapcsolatunk is, ha már nem tudott működni az általad elgondolt szerepek szabályai szerint, szükségképen be kellett fejeződjön, ám addig minden igaz volt benne, amíg ez a páros darab tartott.
Elmondhatom, hogy rajtad keresztül ismertem meg a saját, hiteles történetemet és tanultam meg a lényeget látni önmagamban, mintha egy kiváló szemüvegen keresztül, amelyet te illesztettél rám, nézhettem volna a lelkem legmélyére, hogy ott fedezzek mindent, amiről addig nem tudtam.
Nagyon is érthető, hogy itt, ezen a sivár helyen számomra olyan nehéz, csaknem lehetetlen a belőled fakadó inspirációk nélkül létrehozni valami élő látványt. Mert mindent általad nyert életet, te hoztad mozgásba az élettelen világot körülöttem!
Ezért, minden veszélyt vállalva,
megkísérelem, a képzeletben bízva, magam elé varázsolni a múltat és téged, aki testi valódba elhagytál ugyan engem, de ha rád gondolok, még az emléked is annyira eleven, hogy hatásodra, minden porcikám képes megtelni szenvedéllyel. Elmerészkedem én, távoli partokig, kiállok a legszélső sziklacsúcsra, ahonnan már szédítő a magasság és letekintek, pedig szédülök. Párkányon lépkedek érted gondolatban, azt sem tudom, hová tegyem a lábam, minden inog, bármikor összedőlhet körülöttem az a kevés biztonság is, amit most kockára teszek, azzal, hogy önmagamba bámulok, mint valami végtelen szakadékba, ha már nem vagy: felidézzelek, mert másképp nem tudok dolgozni többé!
Különös helyeken járok képzeletben, ahová nélküled, soha nem merészkedtem volna el, idegen illatok varázsát szívom mélyen fel magamba, amelyeket soha nem éreztem, csak amikor veled éltem! A legkibírhatatlanabb sóvárgás, édes és keserű illata, ez, a vágyé, amelyik ölni képes, vagy teremteni, abban reménykedem!
Milyen könnyedén varázsolódsz elém, testesülsz meg, válsz láthatóvá, érezhetővé minden porcikámban, ha gondolatban átölellek ismét, mint régen, amikor még együtt éltünk!
De féltem én, ehhez az eszközhöz nyúlni mindeddig és most is csak a szükség, a legnagyobb kényszer juttatott odáig, hogy vágyaimból megidézzelek. Nincs ehhez foghatóan gyilkos érzés, úgy felkavar, úgy dönt halomra minden látszatnyugalmat, hogy pokolra vet! Igen a tested volt a csalétek mindig, az érintésed és az ölelésed! Hiába lényegitettem szellemivé a rólad őrzött emlékeimet, mert számomra nagyon felkavaró módon, akkor éreztem igazán, hogy van lelkem, amikor a testem terád vágyott.
Be kell itt végre vallanom magamnak (ha utólag, hát akkor sose késő) miről kellett lemondanom akkor, amikor te azt a „sohát” kimondtad: mert kezdettől fogva abból a szenvedélyből éltem és festettem, amit a te öleléseid által képes voltam kincsként, magamba összegyűjtögetni és elraktározni, hogy azután megörökítve a vásznaimon, azt képzeljem, hogy így velem maradhatsz.
Azért féltem attól, hogy magam elé idézzelek téged, mert előre éreztem: egyetlen ölelésed emléke elég lesz ahhoz, hogy tűrhetetlenné váljon a helyzet itt benn, hogy összetörjek mindent magam körül, vásznat letépjek, festéket és ecsetet tapossak! Abban a pillanatban, amikor emlékeimben megjelent a tested, világossá vált, hogy az egész, amivel itt gyötrődöm, amit festek, mellékvágány, érzelmi látszat csupán, ahhoz képest, amit egyetlen ölelésed hatására képes lennék megjeleníteni!
És hirtelen szükségem lett szavakra, úgy szorítottam a telefonkagylót, mintha te lennél és kiabáltam és ordítottam, könnyek között üvöltve, hogy vedd fel!   Közben iszonyatosan féltem attól, hogy ha meghallod a hangom, rögtön leteszed a kagylót!
Te nem tetted le, nem, te nem tetted le a telefont, azért mert fel sem vetted, egy szót sem szóltál! Csak csengetés volt, hosszan, hosszan és annak ordítottam, kezembe fogva az egyetlen hangot, amelyik nálad szól! Mikor megértettem, hogy még a hangoddal sem tudok szeretkezni, tomboltam és a fejemet vertem a falba, míg meg nem szűnt a csengés és vége lett az egész jelenetnek, mivel, hogy minden eltörött.

Amikor álmok jönnek sokfelől,
talán még legjobbak az éjszakáim, mert nappal nem bírom elviselni, a törött állványt és  a roncsokat. Azért jöttem én ide be, hogy egy nyugodt helyen, a külvilág zajától mentesülve, rendbe szedjem a gondolataimat és szembenézzek önmagammal végre, nem azért, hogy itt mindent összetörjek!
Mert nem tudom elfogadni az elfogadhatatlant, iszonyatos feszültségek gyűlnek bennem össze, amikor a történteken gondolkodom és azokon az okokon, amelyek miatt te elhagytál és én ide jutottam. Ide… valójában nem is tudom: hová?
Időnként próbálom önmagamban kipuhatolni azt az utat, amelyik erre felé vezetett, a helyet körbejárni gondolatban, ahová megérkeztem, hátha  nyomára lelek annak, hogy hol vagyok és meddig maradok itt? Az álmaim, igen az álmaim szinte az ébrenléttel összekeveredve vezetnek valahová, valami olyan vidékre, amelyik csupán bennem létezik és hajlok arra, hogy mindazt, ami kettőnkkel megesett, velem történt, csupán gondolatban. Talán úgy teremtettelek meg a semmiből, mint egy kimérát, azért, hogy segíts nekem élhetőbbé tenni az élhetetlent! A gondolataimon és az érzelmeimen kívül, semmi sem utal rád a külvilágból! Nem érkezik levél, nem cseng telefon kintről és azt a számot, amiről azt gondoltam idáig, hogy örökre belém vésődött, mert a tiéd, hiába hívom, nem válaszol! Nincs ott úgy vélem senki, ahol én csengetek!
Hol is? Ezt már nem tudom felidézni, olyan régen, olyan hihetetlenül távoli időben volt mindaz, ami a külvilágban történt, vagy nem történt velünk.

Jaj! Mondd, hogy mégis voltál!
Hogy nem én képzeltelek! Húsomba ások és meglelem ott az emléked ízét, mintha magamat enném! Mintha önön testembe kellene kóstolnom érted, hogy fel tudjalak idézni!  Nem, ezt nem szabad tennem! Idáig nem mehetek el, mert minden csepp vérem elviselhetetlenül felforrósodik ilyenkor, és nagyon vigyáznom kell, nehogy megint: mit is? Nehogy itt újra szerteszét szaggassak mindent, azért, hogy a romokból és önmagamból állítsak emléket neked!
Nézd! Nyers hús vagyok, a bőröm se véd engem, annyira fáj még a levegő is körülöttem, mert egyedül vagyok és nélküled! Nem vagy itt, hogy térdre rogyhassak előtted, mint egy színpadon, hogy könyörögjek, (4. felvonás) kérjek, csússzak, másszak, fejem érje a padlót, a legmélyebb alázat kifejezéseként, hogy kegyelmezz! Vigyél innen ki engem, legyél megint, higgy bennem, had festhessek újra neked, érted, miattad, magamért! Ennél mélyebbre, nem süllyedhetek, ne akarj többet, ne kényszeríts arra, hogy saját fejemre tiporjak érted!

Hosszan tartó,
száraz zokogást hallottam az éjjel, mint valami megállíthatatlan furcsa zenét, távoli üvöltést. Feküdtem ott rémülten, tágra meredt szemmel, a sötétben, megfeszített testtel, ugrásra készen, hogy meneküljek.
Könnyek nélküli, félelmes áradása volt ez, egy olyan hangnak, amelyik magába foglal minden fájdalmat, minden lemondást, minden elvesztett örömöt: az egész életet!
Sötét volt, valaki zokogott a szobában, vagy nagyon messze innen, de mégis olyan közel, mintha belőlem jönne a hang. Hallgattam ezt a dallamot és szép lassan megszűnt bennem a félelem, a menekülés vágya és a feszültség.
Végig simítottam az arcomat. Száraz volt. Világos: nem én sírok, értem sír valaki, bennem, mellettem, körülöttem és mindenütt. Eggyé váltam a zokogóval, átéreztem a fájdalmát, mert tudtam, ő is megért engem, azért sír miattam és helyettem. Talán az a szárazszemű ember, aki időnként elém áll, hogy szembesítsen önmagammal, talán ő most itt a sötétben feloldani próbálja azt a feszültséget, amire én nem tudtam sírással, csak őrjöngéssel válaszolni. Talán megvált engem ez a zokogás attól a megoldhatatlan helyzettől, amelyikbe belesodródtam, amikor festés közben próbáltam magam elé idézni a testedet, hogy ezzel segítségemre légy a távolból.

Most hajnal van,
reális szürke hajnal, és úgy érzem a „szárazszemű” nem hiába sírt értem könnyek nélkül, mert lecsillapodtak bennem azok a tűrhetetlen feszültségek, amelyeket magam idéztem saját fejemre, abban a hitben, hogy  segítségükkel megtalálom a megoldást a képeim számára.
Íme az eredmény: minden, amivel dolgozni tudnék eltörött, összezavarodott, megszűnt. Milyen reménykeltő fejlemény volt az, hogy kaptam festékeket, ecseteket, állványt (ki tudja honnan?) és ha lett volna kinek, telefonálhattam volna bárhová.
E pillanatban, ebben a reális reggeli fényben, a szoba sokkal inkább csatatérre emlékeztet, mint műteremre! Tudnék min zokogni, ha lennének még könnyeim! Hálával gondolok az éjszakai síróra, mert megtette énhelyettem, amire én képtelen voltam, és ezzel, mintha megváltott volna engem. Olyan volt, mint egy jó barát, aki átérez mindent, de azt is tudja, nincsenek már nekem könnyeim, se kifejezési eszközeim erre a helyzetre.
Ülök itt ezen a névtelen és senkiföldje ágyon, ebben az ismeretlen romokba heverő különös szobában, amelyik úgy tetszik életem színtere lett, száműzetésem, elsivárosodásom helyszíne. Elgondolkodom azokon a műtermeken, amelyekben hajdanán laktam, hiszen a végső atmoszférájuk nem sokban különbözött attól, ahol most pusztítom magamat.
A leghosszabb ideig
a legutolsó műtermemben éltem, ahonnan már egyenesen ide vezetett az út. A te hatásodra és kifejezett kérésedre cseréltem fel előző önpusztításom színterével, ahol reám találtál. Több okból is, úgy költöztem oda, mintha a mennyországban ütnék tanyát örök időkre. Már a hely is, olyan volt, mintha az égen lebegnék, mert egy nagy, régi házban, ahol sokan laktak, nekem a második emeleti körfolyosóról nyílt az ajtóm, ahonnan zárt térben sok, sok lépcső vezetett fel a műterem ajtajáig, ezzel kiemelve engem és csaknem mindenki fölé helyezve, a képeimmel együtt.
Azokban az időkben én, a te megváltó kedvednek alanya, de inkább tárgya, abban a hitben éltem itt veled, hogy mindaz igaz, amit rólam és a közös jövőnkről ígérgetsz. Úgy éreztem, hogy semmi sincsen időkorlátok közé szorítva, csupán az élet, mint bárkinek. Abban a pillanatban végtelennek gondoltam kettőnk repülését és az életemet, egészen csodálatos és ígéretes munkaidőnek. Szinte megállás nélkül festettem, kora reggeltől, ameddig a fény lehetővé tette és a nap el nem tűnt a távoli háztetők mögött. Ha nem is voltál mindig velem, nagyon erősen átitatott a jelenléted festés közben is, mert annyira a hatásod alá kerültem, hogy már régen nem kellett egy légtérben tartózkodnunk, ahhoz, hogy mindenütt érezzelek magam körül. A képeim megteltek veled, a te hangulataiddal, a te színeiddel és habár nagyon ritkán használtalak modellnek, akkor is csupán pillanatokra, mégis minden érzéshez, az összes gondolathoz, tartalomhoz és formához, te voltál mindenben a mérce, a lélek, az erő!

Te voltál a mondanivalóm,
az egyetlen történetem, amelyet mindig láttatni szerettem volna a képeimen, elvontan, átírva a festészet eszközeivel, akár egy istenélményt! Nekem, aki megszoktam, hogy csupán rajzban és színekben érintkezem a külvilággal, most az egyszer szükségem lett szavakra, mert valahányszor bárkivel beszéltem, telefonon vagy társaságban, szinte fizikai örömöt éreztem, ha felőled kérdeztek és válaszolhattam. Csak azért vettem fel a telefonkagylót munka közben, hogy talán rólad mondhatok valamit, mert folyamatosan olyan gazdagság-érzésem volt, hogy úgy éreztem, szóban, képben, gondolatban, meg kell osztanom mindenkivel a kincset, amihez általad jutottam! Amióta megismertelek egyetlen pillanatra sem hagytad el a gondolataimat, de abban az időben, ha nem voltál velem, minden másodpercben, akkora hiányérzetem volt, hogy ha mesélhettem rólad valakinek, ez a szaggató érzés kicsit szelídült. Én és a szavak! Még beszélni is megtanultam akkoriban, hogy kitágítsam a lehetőségeimet, amelyekkel megjelenítelek.
Életemben először,(amióta Ő elhagyott) szereplője és nem csupán nézője lettem mindennek, ami velem és körülöttem történt! Belül voltam, nem kívülről nézegettem rá a saját sorsomra és nagyon csalókán, azt gondoltam, ha a mi kettőnk sorsa közös, akkor nem számíthat, hogy a te erődet használom, a sajátom híján. Nem mondhatnám, hogy egy percig is áltattam volna magamat azzal, hogy, azt a fantasztikus lelkesedést, amelyik munka közben és csaknem minden pillanatomban átjárt, azt a hatalmas lendületet és alkotóerőt, képes volnék nélküled is érezni! Akkoriban, bevallom, igyekeztem nem gondolni arra, hogy az édesből keserű lehet valamikor, és a teljességből, pusztító hiány!
A kapcsolatunk elején, csaknem mindig együtt voltunk, mert azokban az időkben kétség és bizonyosság váltakozott bennem és azt hiszem, úgy gondolhattad, jobb, ha egy percig sem tévesztesz szem elől. Annyira megszoktam a jelenlétedet, hogy már az sem zavart, hogy ott ülsz a hátam mögött és nézel engem, igaz, némán és mozdulatlanul, de annyi szilárd kitartással, hogy a tekinteted erőterében festettem hónapokig úgy, hogy alig voltam tudatában annak: nem a saját energiáimat használom.
Ködös észlelések szintjén, különös hiányérzetből, akkor kezdtem megérezni, hogy baj van, amikor szép csendesen szinte, ahogy egy illat elfoszlik a levegőben, elhátráltál, kifogytál a tényeim mögül. Kezdetben teljesen természetesnek, sőt megnyugtatónak éreztem ezt a távozást, mert ösztönösen, (bármilyen természetű is volt a ragaszkodásom feléd és a hitem benned) éreztem, hogy van abban valami aggasztóan természetellenes, ahogyan mi különböző okokból, de mégiscsak egymás foglyai vagyunk. Megmagyarázhatatlan ma már, hogy mennyivel kevésbé zavart a saját rabságom, mint a te önfeláldozásod!
Azt kell gondoljam, hogy én, aki egész életemben a festészeten kívül semmiben sem voltam önálló, mindig külső segítségre szorultam, könnyebben el tudtam magamról hinni, hogy a te energiádtól függök, mint azt, hogy egy ilyen, fantasztikusan erős, szép és kész ember, mindenki csodáltja, képes volna az életét elhasználni egy műteremsarokban az én árnyékomban.
Ösztönös félelemmel töltött el a gyanú, hogy ez a helyzet nem tarthat sokáig, mert abban egészen biztos voltam, hogy az emberi természet képtelen ekkora alakváltozásra, ilyen karakterváltásra, amilyenen te az én szemem láttára átmentél, azzal, hogy ígéretesen induló színésznőből, egyetlen lendülettel egy másik művészet szolgálójává tetted magadat. A szó, hogy szolgálat, annyira távol állt tőled mindig, hogy ez az ellentmondás, (bármennyire is szerettem volna magasztos célokkal magyarázni a történteket) aggodalommal töltött el engem. Örültem annak, hogy lazítasz az önfeláldozáson és egyre többet vagy távol, hogy nélkülem is elmész mindenhová, mert így az is hihetőbb volt, hogy ami megmarad, talán megtartható.

Fel sem merült bennem,
mit is tagadjam, hogy az egész együttlétünk szerepjáték volt, abban a globális, egész életedet átölelő színműben, amelyben az én segítségemmel kipróbálhattál különféle helyzeteket. Nem volt a magánéletünknek egyetlen mozzanata sem, amelyiket ne itatott volna át, a te folyamatos szereplési vágyad és stílusgyakorlataid. Ma már nagyon jól látható számomra, hogy mialatt éltük az életünket, látszólag, mint bárki más, te önmagadon kívülre lépve, figyelted azt az alakítást, amelyet csak énvelem élhettél át. Javítgattad a hibákat és még ismétlésekbe is bocsátkoztál, ha elégedetlen voltál az első verzióval, vagy úgy érezted, egy jeleneten volna még mit csiszolni. Rossz rágondolni, hogy mi mindent kellett megtegyél, a hitelesség érdekében! Valóban, soha nem kímélted magadat, igaz engem sem, az eredmény reményében. Vélt, vagy valóságos közönség előtt játszottunk mindvégig, de lehettünk bárhol, mindig képes voltál a külvilág figyelmét és csodálatát magadra irányítani.
A leghatásosabb és dramaturgiailag is legjobban előkészített jelenet, az volt, amikor mint megmentett és a művészetnek újra visszaadott különös, különc és nagyra tartott művészt, kivezettél engem a világ szeme elé, mint aki neked köszönhet mindent. De nem csak én, hanem az egész „nagyérdemű” is átérezhette az áldozat nagyszerűségét, amikor mi ketten, mintegy váratlanul, nagyon hosszú távollét után, a közönség szemei elé léptünk, egy rangos színházi bemutatón, szerényen és póztalanul.
Mintha minden törekvésed arra irányult volna, hogy észrevétlen maradj. Kis fekete, egyszerű ruhádban, hátrasimított hajjal, ékszertelenül jelentél meg velem a nézőtéren, épp csak, hogy ott legyél, vagy, hogy engem „kicsit felrázzál a folyamatos festés magányából”. A hatás óriási volt! Ahogy emlékezem, egyetlen pillanatra még a darab is veszélybe került, akkora figyelem fordult feléd! Eleinte, csupán azt lehetett észlelni, hogy valami suttogás, olyanféle kérdésfoszlányokkal telíti meg a levegőt, hogy:
– Ez tényleg Ő? – Hasonlít hozzá –
– Lehetséges lenne? Nem, nem hiszem! De talán, azért mégis –
Majd hirtelen, mintegy varázsütésre, aki csak tehette, barátok, kollégák, nézők vettek körül és úgy ünnepeltek, mintha arra a napra várt volna mindenki, amikor elveszettnek hitt kedvencét végre magához ölelheti! Kérdések záporoztak, arról, hogy hol voltál, mikor lépsz újra fel, mit fogsz játszani legközelebb?
Szerényen álltál ott, a csodálók gyűrűjében, mint aki, bár nem idegen tőle a siker, nem várja, csupán csak elfogadja. Ám, úgy is álltál, mint aki tudatában van annak, hogy a magánélet boldogságából ki kell lépjen, meg kell hoznia ezt az áldozatot, hogy ajándékként átnyújthassa önmagát azoknak, akik nélküle biztosan szegényebbek lennének.
Valahogy úgy lehetett ez elgondolva, hogy csaknem két éves távolléteddel és az én személyem titokzatosságával körülvéve, a legjobb pillanatban, akkor lépj a valódi és a képzeletbeli színpadra ismét, amikor már szinte vákuumot okoz a hiányod.
Csodálatos volt a te fényedben állni és osztozni veled, a feléd áramló szeretetben, mintha az enyém is lenne az a figyelem, amelyik téged elér! Különös megkönnyebbülést és felszabadultságot éreztem akkor, mert úgy képzeltem, rajtad keresztül az én létem is jogossá vált, hiszen az ünneplésben benne volt az is, hogy sikerült engem megmentened!
Az, hogy téged ennyire szeretnek, számomra azt jelentette, hogy nem lehetek akárki, hiszen a te érzelmeid engem is, valahogy, igen áttételesen, a közönség szeretetének rangjára emelnek. Éreztem, hogy mekkora érdeklődés középpontjába állok veled együtt, bár ezt a figyelmet nem magamnak, hanem a képeimnek tulajdonítottam, mégis úgy éreztem, ha őket állítom te melléd, nem kell szégyellned engem.
Ma sem értem, hogy áltathattam magamat, akár egy percre is, ilyen balgán, hogy a képekkel együtt, én is polgárjogot nyerek abban a világban? Miért nem vettem észre, hogy szinte tárgyiasult szerepem van melletted?
De ez nem is igaz! Hiszen, szinte rögtön láttam én jól, hogy csupán a te közvetítéseddel beszélek, vagy kommunikálok mindenkivel, nem saját jogon. A munkám iránti tapintat látszatát keltve, nagy ívben elkerültek engem, ha véletlenül nélküled találkoztam velük, vagy ha akkor ugrottak fel a műterembe tévedésből, amikor egyedül voltam. Olyan hatást keltettem, a barátaid és csodálóid között, mint egy kivételesen veszélyes vad, akivel gondozó nélkül nem ajánlatos összeakadni, mert a reakcióit csupán az ismerheti, akinek sikerült megszelídítenie. Világos: ezt a szerepet osztottad rám, mert csak így biztosíthattad azt a titokzatos légkört, amelyikben sokkal jobban fénylett a te önfeláldozásod, mintha a velem kapcsolatos kockázatokat nem nagyítottad volna fel!
Ha visszagondolok arra, aki akkor voltam, úgy emlékezem, nem esett nehezemre azonosulni az elgondolásoddal, mert a szerelem zsarolhatóvá tett.
Hol volt már a méregpohár, a megsemmisülés vágya, az ösztönös menekülés mindentől és mindenkitől! Bármit megtettem volna, hogy el ne veszítselek!
Beleegyeztem, abba szerepbe, amit te akartál láttatni rólam, (pedig nem is kicsit volt megalázó) játszottam azt, aki soha sem voltam, díszítettelek, minden rendelkezésemre álló eszközömmel, végül már azt is felhasználva, amiért kezdetben, az egészbe belesodródtam: a festészetemmel.
Emlékszem, mennyire kínosan igyekeztem érdekessé tenni a személyiségemet, milyen arányvesztetten próbáltam rájátszani az elképzeléseidre, túljátszva mindent. Nagyon rossz színész lehettem, mert hosszú csendeket teremtett körülöttem az értetlenség, amikor megpróbáltam hasonulni ahhoz a képhez, amivel a te köreidben szemléltek. Minden igyekezetem ellenére, a szavaim hamisan csengtek, a gesztusaim mesterkéltekké váltak, mint mindig, amikor nem tudtam a képeim mögé elrejtőzni. Az volt a legrosszabb, hogy eközben, folyamatosan működött bennem valami vészjelzés, hogy a szerep, amit egyre nehezebben erőltetek magamra, a te kedvedért és elvárásod szerint, nemcsak méltatlan és megalázó, de életveszélyes is!
Azt éreztem, hogy egyre jobban inog a talaj a lábam alatt, menekülnöm kéne, de a félelemnek olyan spiráljába kerültem akkorra már, teljesen elvesztve a realitás érzékemet, minden módon függésbe kerültem tőled. Láttam, hogyan fordulsz el tőlem, de valami különös makacssággal, elképzelni sem tudtam, hogy megadom magamat annak a Sorsnak, amelyik a te elgondolásod szerint ide-oda vezényelgetett engem.  Képtelen voltam, mindent visszaadni és meghátrálni üres és feltett kézzel! Nem volt már feltétel, amit el ne fogadtam volna, hogy maradhassak, és veled lehessek abban az egyre szűkülő időben, amit még rám szántál. Már nem festettem, csak ültem az ágyon, vagy az ablakban álltam, visszafojtottam a lélegzetemet és vártalak!

Az ablak nem az utcára nézett,
hanem a ház körfolyosójára, amelyik a belső udvart  fogta közre. A műteremmel szemben, lent a második emeleten lakott a Költő! Az is lehet, hogy gondolatban tettem meg annak, mert soha nem kérdeztem meg senkit, hogy mi a mestersége, de valahogy ma is biztos vagyok abban, hogy Költő volt, nem lehetett más! Akkoriban napokat elnézelődtem ott, várva rád, figyelve a lépteid neszére, hogy hátha, hátha eljössz! Csaknem akaratlanul kerültem kapcsolatba a Költővel, láthatatlan kamráiban bolyongva a mögöttes létnek, már-már a belső észlelések szintjén.
Miközben folyamatosan veled foglalkoztam és követtelek gondolatban, különös neszre figyeltem fel egy délelőtt. Csaknem a tiéddel azonos hangzású, sietős léptek kopogtak a lenti folyosón. Abból a lelki befelé fordulásból és figyelemből nagy hirtelen, mint egy hatalmas szívdobbanás ragadott meg és fordított a lét külső felére ez a ritmus. A Költő ajtaját, különös, manószerű öregasszony közelítette meg sietős léptekkel.  Úgy jött, mint aki éhes, és hosszú idő után itt kíván enni, vagy mintha szomjas lenne és szinte rohan, hogy végre inni kapjon. Mohó léptei voltak, akár a tieid, úgy sietett, mint aki nem halogathatja tovább, hogy megkapja azt, amire vár.
A Költő egyedül élt, mint abban az időben már én is. Sokat járt-kelt fel alá a lakásban, amelyiknek függönytelen ablakai, szintén a belső udvarra néztek, csaknem titoktalanná téve mindent előttem. Voltak napok, amikor többször is eltávozott hazulról, jött- ment könnyedén, valami külső célpont és a lakás között. Olykor már korán reggel elment és estig nem jött meg, talán éjjel sem, de lehet, hogy csak érkezni nem láttam, annyira későn tért haza. Az idő nagy részében, azonban, ki sem lépett a lakásból, és egész nap észrevétlenül lappangott szobái mélyén. Magas volt, vékony, de erősnek látszott, korához képest, mondanánk…
A haja egészen fehéren és simán tapadt a fejére úgy, hogy jól lehetett észlelni, milyen szép formájú koponyája van.
Ezen az öregasszonyon kívül, úgy vettem észre, senki sem látogatta, de még ő is ritkán jött, rendszertelenül, úgy háromhetente. Gondolom, amikor éhes, vagy szomjas lett valamire, amit csak ott, ettől az embertől kaphatott meg. Azért figyeltem fel mindkettőjükre, mert a Manószerű olyan volt, mintha te lennél 30 év múlva és egy idő után azt kezdtem gondolni, hogy ha egyáltalán elképzelhető számomra, bármilyen jövő, én majd olyan leszek, mint a Költő.
Mintha egy néma szerepjáték nézője lettem volna, amelyik a jövőt mutatja meg nekem, úgy figyeltem őket, mert azáltal, hogy nem a saját életemben leselkedtem, kisebbnek éreztem kíváncsiságom kockázatát. Eleinte valóban úgy éreztem, sokkal egyszerűbb nézőnek lenni, mint résztvevőnek, ám ahogy, egyre jobban haladtam előre az ő életük ösvényein, kezdett nagyon rámtapadni, rámnőni a sorsuk és egyre inkább azonossá váltam velük. Már nem csak önmagamért szorongtam éjjel, nappal, de mint egy lelki őrszem az ő történetükért is felelősséget éreztem. Időnként, rosszabb pillanataimban azt képzeltem, hogy az én jövőidejű álmaim ők, amelyeket sehogyan sem tudok leválasztani könyörtelen nappalaim valóságáról.
Szinte függőség alakult ki bennem a kettőjüket figyelve, mert az öregasszony egyszer-egyszer nagyon hosszú időre elmaradt és én valami babonás félelemmel vártam a jöttét. Azt képzeltem, hogy ameddig az ő kapcsolatuk megmarad, amíg a Manó szapora lépteit hallhatom, végig kopogni a folyosón, te sem hagyhatsz el engem.
Jól emlékszem, amikor először pillantottam meg, milyen különös, sürgető ritmusban sietett az ajtóig, ahol soha sem csengetett, csak valahogyan kaparászott rajta, mint egy macska. Később megfigyeltem, amint egy pillanatra megállt, mielőtt kapart volna és furcsa félszeg mozdulattal, megigazította a haját, ruháját lesimította, elrendezte a körvonalait, mint akinek nem mindegy, milyen látvánnyal szembesül a Költő. Belépett a zajtalanul feltáruló ajtón, amelyik úgy csukódott rá, akár egy titkos doboz fedele a kincsekre.
Általában sokáig maradt, még az is megesett, hogy estefelé ment el, de néha, néha, rövid idő múlva kinyílt az ajtó és úgy sietett el mintha nem is lett volna itt, vagy tévedésből rossz helyen kopogtatott volna.
Amikor egésznap benn maradt, a Költő mindig lekísérte és a kapuban hosszan, magához ölelte búcsúzóul. A Manó ilyenkor egy pillanatra, fejét futólag a Költő mellére hajtotta. Valami egészen különös időtlenséggel, csaknem némajátékszerűen mozogtak abban a közegben, amelyikről tudomást se vettek, mintha rajtuk kívül nem létezne senki. Ezek a látogatások nem voltak gyakoriak, inkább váratlanul, mint álomképek, a semmiből idéződtek fel egymás számára rövid időre, azután a maga alá temette őket a jelen, költészetnélküli reális világa.
Megesett, hogy a Manószerű hónapokra elmaradt, de a költő nem látszott nyugtalankodni, nem rohangászott az ablakhoz, mint én. Járta a saját megszokott köreit, elment, visszajött, lappangott otthon, látszólag minden csodálkozás, vagy aggodalom nélkül.
Akkoriban szinte pattanásig feszült idegállapotban, ki sem lépve a műteremből, már majdnem irigyeltem őt, aki olyan könnyen jön-megy, anélkül, hogy szenvedni látszana a magánytól, amikor az egyetlen látogatója hónapokra eltűnik. Talán a kettőnk közötti korkülönbség lehetett volna erre a szenvtelenségre magyarázat, de nem volt meghatározható kora, hanem valami különös légköre, mintha egymagában képviselte volna az időtlenséget mindenkivel szemben. Sem fásultságot, sem szomorúságot, sem pedig lemondást nem érzékeltem az arcán, igaz, azt sem, hogy érzi, amikor nézem.
Ahogy visszagondolok rá, az volt a legkülönösebb, hogy igen nagy, udvarra néző ablakain soha nem volt függöny és ő a legkisebb zavar, vagy rejtőzködés nélkül járt, kelt a szemem előtt, mintha egy akváriumban élne. Úgy gondoltam akkoriban, hogy ahhoz a kétségtelen zárkózottsághoz képest, amelyet érezni lehetett rajta, szinte érthetetlen ez a kitárulkozás. Ma már tudom, hogy létezik a magánynak olyan mélysége, amikor az ember már nem észleli a külvilágot és teljesen mindegy is, mi történik körülötte. A Költő önmagán belül élt, akár csak én, mielőtt téged megismertelek, és azon a zártságon nem változtatott volna semmilyen függöny, mert a lelke mélyén már régen minden elképzelhető falat felhúzott a külvilág ellen.
Egyszer, egy hosszú távollét idején, amikor, kitudja hány hete nem hallottam a Manó sietős lépteit, szorongásomban, magam számára is váratlanul, megszólítottam a Költőt a kapualjban, ahol szembe jött:
– a kedves húga, csak tán nem beteg? –
kérdeztem, valami ilyesmit, de közben annyira meglepődtem a saját bátorságomtól, hogy a hangom is elakadt. Volt ebben a kérdésben, nem is tagadom, némi kíváncsiság is, mert, hátha azt mondja: „nem a húgom” és ezzel ad nekem valami támpontot, amelyiknek mentén tovább tudok képzelegni róluk.
A Költő csak állt, hosszasan nézett rám, se meglepődés, sem érdeklődés nem volt a tekintetében. Végigfuttatta agyában a kérdést, majd egyetlen szóval válaszolt, azt mondta:
–NEM–
Se előtte, sem azután nem beszéltem vele és a hangját is csak akkor hallottam.
Mély volt és a magány, a végleges elszigeteltség zenéje szólalt meg benne. Életemben először találkoztam önmagamnál zártabb lénnyel, mert jól lehetett érezni, hogy ezt az egy szót is milyen nehezére esett kimondani. Emlékszem, mekkora szégyenérzet fogott el, milyen vágy volt bennem, bocsánatot kérni a bizalmaskodásom miatt, de éreztem, hogy minden szóval már csak ronthatom a helyzetet.
Ettől kezdve szinte rögeszmésen figyeltem a Manót, hogy eljön-e, mert egyre jobban kezdtem félteni a kapcsolatukat, valamilyen eseménytől. Eddig az apró jelek állandóságra vallottak és akkoriban úgy éreztem, beérném én is ennyivel, szinte, csak a remény morzsáival, mert abból is lehet (hiszen láttam) kerek világot teremteni.
A Manószerűben olyannyira téged kezdtelek látni, hogy már szinte tőle is függőségben kerültem, mert úgy gondoltam, ameddig ő eljön, én sem veszíthetlek el téged. Lélegzetvisszafojtva, vártam a jöttét, és ha sokáig elmaradt azt sötét előjelnek gondoltam, kettőnkre nézve. Szaporán kopogó, sürgető lépteinek neszére fellélegeztem, mert azt éreztem, kegyelmet kaptam rövid időre. Úgy vártam rá, mintha beléje is szerelmes lennék, a Költő helyett átélve, azokat az érzéseket, amelyeket ő már elveszített. Megpróbáltam őrködni felettük, mert nagyon világosan látszott, hogy a Költő semmit sem tesz, amivel vigyázna erre a kapcsolatra.
–  Nem jövök többé –
mondta az öregasszony, akivel szinte összeütköztem a kapualjban, annyira sietve ment el. Felnézett rám, éppen olyan magas volt, mint te és olyan színű is: arany és gesztenye. Egy megfáradt, öreg, tavalyról ittfelejtett gesztenyét láttam, ahogy lenéztem az arcára. Egy hang nem jött ki a torkomon, annyira meglepett, az, hogy megszólított, pedig nem is hozzám beszélt, hanem magának. A Költő ezúttal nem kísérte le. Elsietett, ahogyan jönni szokott, azzal a jellegzetesen türelmetlen, kiéhezett járással, amelyiket már olyan jól ismertem.
Lesújtva álltam talán percekig is ott, mert csaknem megbénított, amit hallottam. Amikorra felocsúdtam, már nem hallatszódtak a léptei. Ösztönösen a lépcső felé néztem, mert azt reméltem, hogy a Költő talán tesz valamit, hogy ezt a tűrhetetlen helyzetet visszafordítsa, de hiába vártam! Azt gondoltam akkor, hogy  lehet a magánynak és a bezárultságnak egy olyan foka, amikor már semmit sem képes adni az ember, mert annyira befele él, hogy alkalmatlan mindenfajta külső reagálásra.  Nagyon nagy félelem töltött el ennek a jelenetnek a hatására. Baljós előjelnek véltem, sőt annál is többnek, mintha azt láttatta volna előre velem, ami azon az estén csakugyan bekövetkezett. Nem is tudom, hogy kerültem vissza a műterembe, ahol csak ültem, ültem a sötétben az ágyon és vártalak. Egy örökkévalóságig jöttél felém, akkor este, hogy azt mondd:
– soha többé! –
Másnap elhagytam azt a műtermet, reményeim és alkalmatlanságom színterét és ide, ebbe a szobába kísértél, hogy itt magamra hagyj. Ugyanazzal az érzéssel léptem ki az ajtón, mint mindig, minden bukásom után, csatavesztéseim keserű ízével a számban, már meg sem kérdve, hogy hová, merre?

Mindenhová úgy érkeztem meg,
hogy azt képzeltem valamit elkezdek, valaminek a  végére fogok járni, be fogom teljesíteni, amivel, úgy észleltem: megbíztak, valahol, valamilyen erők. Nem volt egyetlen helyszínem se, ahol ne kellett volna szembesüljek, azzal a körülménnyel, hogy alkalmatlan vagyok, mintha valamilyen örökös terheltség, vagy betegség nyűgözött volna le a kezdeti lendületek után.
Nem, nem mondanám mégsem betegségnek, mert semmi sem gyógyította meg, inkább, valami alapvető lelki alkalmatlanságnak a nehézségek elviselésére.

Kezdettől éreztem én ezt,
már gyerekkoromban, amikor élt még Ő és kényeztetett, a maga anyai módján, mert megérezte: milyen védtelen vagyok, és ebben a kiszolgáltatottságban korábbi önmagára ismert. Amikor én megszülettem sok évvel, a fiatalabb bátyám után, ő már feladta a reményt, hogy valaha lelki rokonra lel a saját gyermekeiben. Keménységük, szilárddá tette őt is, nem érzelgett, nem lágyult el a látásuktól, maga sem igényelt gyengédséget tőlük. Ha én nem jövök az életébe, talán soha nem olvad le róla az a páncél, amit magára növesztett, a hosszú évek alatt, és amelyet irányomban soha sem fordított. Mondhatnám, hogy az egyetlen szövetségese lettem, abban a családban, ahol mindenki igazi férfi volt, bátor, erős és fölényes.
Szembeszökő gyámoltalanságom miatt, hiába mesélt volna Ő nekem diadalmas történeteket, mint a bátyáimnak, a királyfiról, aki mindig győz, mert helyén van a szíve! Én az, a távoli partokon élő, legkisebb fiú voltam, akiről nincsen szó a könyvekben.  Egész nap félrehúzódva egy sarokban ültem, papírral és ceruzával, mert csak ebben a különös védelemben voltam képes az életre. Ábrándozva, költött történeteim, kitalált alakjaim között, képzelt világban töltöttem a napjaimat, anélkül, hogy érdekelt volna, mi zajlik körülöttem. Nem beszéltem, hiszen a rajzhoz képest, ami szinte folyt a kezeim alól, minden kifejezési formát tökéletlennek éreztem. Ő értette az én nyelvemet és bárki kérdezett tőlem valamit, leolvasta a rajzomról a választ, szavakba foglalta és mindig úgy éreztem, megvéd a kérdezők haragjától. Még ha keveset is észleltem belőle abban az időben, azt hiszem elképesztő feszültségeket keltettem a szótlanságommal. Ha ő nem értett volna meg, ha nem közvetít, azt gondolom semmilyen maradásom nem lett volna, ebben a férfias szemléletű családban és az ő világukban.
A gyáva fiú, bátor férfiak között
Ezt a címet is adhatnám annak az időszaknak, ha jellemezni akarnám a gyerekkoromat, mert Ő nélküle azt hiszem, mindent megtettek volna, külön, külön és együtt is, hogy kiverjék belőlem a gyengeségeimet. Az emlékeim meglehetősen ködösek ebből az időszakból, hiszen nem rajtam csattant az ostor soha, ezért akaratlanul fel sem fogtam, észre sem vettem mi játszódik körülöttem, mintha valamilyen vattába lettem volna csomagolva. Mégis, egyetlen jelenetre egészen tisztán emlékszem, amikor olyan közel csapkodott a villám, hogy észlelnem kellett a veszélyből valamit és az Ő, számomra ismeretlen, hallatlan keménységéből.
Emlékszem, kissé alkonyodott már, amikor az „én sarkomat” ahol rajzoltam a szobában, váratlanul hazaérkezett apám indulatos léptekkel megközelítette és kiabált valamit, amit ijedtemben egyáltalán nem tudtam felfogni. Hangjának ereje, meg ahogy a szőrkucsmáját hirtelen a földhöz vágta, bőven elég volt, hogy megbénuljak a rémülettől. Lehajtott fejjel ülve maradtam, nem néztem rá, ám a különös, hirtelen beállott csendben, mégis felpillantottam! Láttam, amint Ő, igen Ő, teljesen némán, mint egy váratlanul járóképessé vált szobor, elém lépett és egyetlen szó, egy gesztus, vagy mozdulat nélkül szembefordult az apámmal, akinek az arca piros volt az indulattól és a szoba melegétől. Emlékszem, abban a pillanatban az egyetlen, amit megfigyeltem, az volt, hogy a haja nedvesen a fejére tapadt, és össze-visszaállt, ahogy indulatában lerántotta a sapkáját. Ez a felfedezés majdnem szánalmat ébresztett bennem, igaz nevetésre is ingerelt, amit azért a félelem, szerencsére megállított.
Egészen különös némajátékszerű jelenet játszódott le kettőjük között, mert az anyám csak állt ott, mozdulatlanul, felségesen és megfellebbezhetetlenül! Nagyon magas volt, szilárd akár egy kőszirt! Abban a pillanatban istennek éreztem őt, és vele együtt magamat is, hatalmasnak és legyőzhetetlennek, mert az apám arca szép lassan visszanyerte az eredeti színét. Álltak még ott néhány pillanatig egymással szemben, nem is ellenségesen, csak úgy, mintha valamire várakoznának mind a ketten, majd szétesett a kép előttem és már egyedül voltam a rajzommal a sarokban. Odamentem és nagyon óvatosan felemeltem az apám kucsmáját a földről és mintegy megismerkedésként, félénken, beletemettem az arcomat.
Amennyire vissza tudok emlékezni az egész gyerekkoromban, de tulajdonképpen, teljes életemben, ez volt az egyetlen pillanat, amikor valamilyen testi kapcsolatba kerültem vele. Nem csak azért, mert ettől fogva valóban elkerült engem, hanem, mert abba a körbe, amit az anyám védelemként rajzolt akkor körém, többé nem lépett senki be, azután sem, amikor ő már nem élt. Láthatatlan volt az, de érzékelhető a körülöttem lévők számára. A legkülönösebb, hogy sok év múlva, de még néha most is, ennek a körnek a határait észlelni tudom és ezen keresztül őt, aki valamilyen földöntúli erő birtokában képes volt engem önmaga létén túli védelemben tartani.

Mindaddig,
amíg Ő élt, számomra csaknem zavartalan volt az élet, mert alig észlelhető, láthatatlan falat húzott a külső világ és a szoba sarka közé, ahol naphosszat üldögéltem a rajzaimmal. Ha valamit a szemére vethetek ezidőtájt, úgy gondolom, az a teljes elfogadás lenne, mert azzal, hogy meg sem kísérelt becsalogatni az emberek világába, a szavak birodalmába, megalkotta körülöttem, csalóka érzeteket keltve, azt a kétségek nélküli totális világot, ahol csak én, az én feltételeim és képességeim diktáltak minden szabályt és törvényt.
Sokat gondolkodom azon, hogy talán számára is ez volt az egyetlen menekülés abból a világból, ahol képtelen volt a helyére kerülni, mert idegen szabályok és létfeltételek között vergődött, ahol semmi sem emlékeztette valódi önmagára. Az én születésem után, általam lelt szövetségesre benne az a különös, öntörvényű világ, amelyik a lelke mélyén társtalanul várakozott valakire, akivel összefoghat a számára elviselhetetlen lét ellen. Én megfeleltem az elvárásainak és ő mindent elkövetett, hogy megóvjon engem, és olyannak teremtse meg körülöttem a környezetet, hogy az, számomra élhető és elfogadható legyen. Jó érzékkel rögtön átlátta, milyen külön világot építhetünk mi ketten, elszigetelődve mindenkitől, úgy, hogy abban, rajtunk kívül senki sem érezheti otthon magát.
Ennek a káprázatokra és sejtésekre épülő, álmok határát súroló titokzatos szigetnek két lakója volt és egyetlen anyanyelve: a rajz. Ő mind a két világnak értette a nyelvét és attól fogva, hogy kitűnt: nem akarok megszólalni, a legnagyobb természetességgel ajánlkozott tolmácsnak, ha szükséges volt. Ám, ha egyedül voltunk, egyáltalán nem használtunk szavakat, hanem rajzban érintkeztünk és azóta is, úgy érzem, hogy soha, senkivel ennyire közvetlenül nem értettem meg magamat. A másik nyelvet utólag kényszerből, az ő halála után kezdtem csak alkalmazni, ha már nem kerülhettem el a szótlanságot semmiképp. Gyerekkorom óta, de még néha ma is, ha hirtelen zavaromban, nem találok szavakat egy idegen helyzetben, lehajtott fejjel ceruza és papír után kutatok a szemeim sarkából, mert így könnyebben rátalálnék a válaszra.
Ő olyan világot teremtett meg számomra, szavak nélkül, amelyikben semmi sem hiányzik a boldogsághoz. A teljesség tökéletes állapotába vont bele, és segítette a megmaradásomat, mindenkivel szemben, önmagát használva védőfalnak körülöttem.  Időtlen lét volt ez, ahol nincs hiány, se múlt, se jövő, nem várakozik az ember elkövetkezőkre, mert amelyikben él és tevékenykedik, az mindenben megfelel neki.
Folyamatos jelen időt alakítottak a rajzok körülöttem, mert azokkal, szinte észrevétlenül, a lélegzés szintjén, kommunikálni, mesélni, ábrándozni, világot teremteni is lehetett. Kifejeztem velük érzelmeket, haragudtam, szerettem, ringatóztam a teljességben, csodákra leselkedtem.
Nem volt az életemnek olyan része, abban az időben, amelyik az én sarkomból nézve ne lett volna kerek, megvédett és egész.
Ma is úgy érzem: az a helyzet maga volt az idealizált művészet, kétségek nélküli csodás világa! Az egész olyan volt, mint a megállított jelenidő, ahol az embernek nem kellett megvédenie önmagát, mert semmilyen értelemben nem volt védtelen, a helyzetéből fakadóan. Milyen különös, ahogy itt tűnődöm, egyáltalán nem úgy érzem, mintha a gyerekkoromon gondolkodnék. Az életet az emberek különféle szakaszokra bontják, és mindegyikre valamilyen közhelyekből szőtt poklot ragasztanak, jelzésként. Így válik el egymástól a „boldog gyerekkor”, a „küzdelmes felnőttkor” és a „békés öregség” fogalmilag. Számomra azon az egyetlen életszakaszon kívül, amikor vele élhettem, minden léthelyzet, amikor nem festettem, egyetlen egy jelzőt viselt: védtelen…
Ameddig Ő élt, pártfogása természetes eleme volt az életemnek, ezért nem is gondoltam arra, hogy megtanuljam megvédeni magamat. Azoknak a szép napoknak az elmúltával, méltatlan helyzetek egész sorába keveredtem, mert nem tudtam meghatározni a világban azt, hogy ki vagyok, csupán a képeim által. Rajtuk keresztül végeztem önismereti kutatást, olyan formán, hogy ami a vászonra kirajzolódott ösztönösen, abból megkíséreltem az alkotóra következtetni, mintha történetesen számomra idegen művész munkáját nézegetném. Ma is úgy vélem, hogy nem létezik kapcsolat bennem, a munkáiban megjelenni képes művész és a magát kifejezni nem tudó, de jól érzékelhető magán-lény között. Ők ketten abban az időben, mikor Ő még tolmácsolt körülöttem, egyetlen személyt jelentettek és nekem, fogalmam sem volt arról, hogy az a teljesség képes kettészakadni, eltávolodni egymástól, külön életet élni, vagy talán pontosabban fogalmazva: két külön, nemlét indokká válni!
Attól fogva, hogy ezt a kettősséget megismertem önmagamban, azt is látnom kellett, hogy a két különálló fél nem segíti egymást bennem, hanem a lelkem mélyén folyamatosan kétismeretlenes egyenletet képezve akadályozzák a kibontakozásomat. Soha nem voltak egyenrangúak, sem egyformán jelentősek, de amíg a művész dolgozott a másik lény kétségeket hangoztatott, gúnyolódott és
fel- alá parádézott azokkal az életbölcsességekkel, amelyeket gyakorta hallottam a tevékenységem miatt, nem csak a családomban, apámtól és testvéreimtől, de csaknem minden ismerősünktől.

Ha gödörben vagy, ne áss
mondják, én mégis azt gondolom, le kell menjek minden dolgok mélyére, még ha így a mostani helyzetemnél is kínosabba érkezem, mert csak attól remélhetek valami tisztánlátást, ha felderítem azt a tartományt, ahová szándékosan temettem el gyerekkoromtól fogva, minden megoldhatatlan problémámat, gyávaságból. Meg kell találjam, mi vezetett idáig, ebbe a szobába vajon mi zárt be engem? Hol vannak azok a mélyen eltemetett okok, ahol kisiklott az egész személyiségem és a folyamatos hátrálást megkezdtem, saját árnyaim elől? Szinte eszemet vesztem itt az emlékezés által, első ízben fellapozva ezeket a fejezeteket az életemből, mert megfogadtam, hogy legyen akármilyen nehéz, szembenézek a jelen helyzetem minden indokával. Meglehet, késő is ez már, nem is vezet tán sehová, de meggyőződésem, hogy sokkal rosszabb állapotba sem kerülhetek a tisztázásuk által. Nem hiszem, hogy ebből a gödörből felfelé vezethet út, de tán az sem mindegy, hogy a „gödörlét” milyen minőségű.
Végső soron
akár lehetek már bátor is, hiszen mit tud még megtorolni rajtam az élet, ha egyetlen egyszer nem hagyom magamat, úgy, mint mindig? Talán Te, Te kevésbé fogsz szeretni? Hiszen többet már nem veszíthetek el az érzelmeidből! Esetleg betódulnak mindazok, akiktől most igyekezem megszabadulni és összevernek búcsúzóul? Nem hiszem! De tán egy véső rendrakás összebékíthet engem önmagammal, és többé nem kell elviselnem, ahogy az a szárazszemű ember vádlón elém áll, csaknem minden önfeladás után, hogy megítéljen. Nem kell többé sírását hallanom, sem azt éreznem, ahogy végelláthatatlan ideig ráz engem az ő nagy zokogása!
Az is igaz: ki marad akkor nekem, ki jön velem, ki vádol, ki ébreszt fel álmomból, ha ő is elhagy? Hiszen már majdnem megszerettem, mint egyetlen hűséges társamat! El kellene viseljem, azt a magányt, amelyikben már ő sincsen, mint társlény, mint kivételesen empatikus tanú, mint talán lényemnek olyan része, amelyikben, ha félve is, megbízhatok.

Már megint félek,
sőt szűkölök, nem merem vállalni a tiszta helyzetek kockázatát!
Ezen a végeláthatatlan helyen, itt ezen a névtelen ágyon, ebben az ismeretlen szobában, igenis, marokra kell fogjam a teljes személyiségemet, mindenemet, ami belőlem ér valamit, hogy éljek a soha vissza nem térő egyszeri alkalommal és megtaláljam valódi önmagamat az önsajnálat csábításától mentesen! Hiszen mindig azon keresztül próbáltam magamhoz férkőzni és észre sem vettem, milyen síkos talajra léptem azáltal, hogy bár képtelen voltam az önszeretetre, részvétből kívántam valami érzelmet előidézni magam iránt.
Nincs ehhez hasonló csapdahelyzet, mert a sajnálat mindenképpen megalázza azt, akit elér, de azt is, aki szeretet helyett érzi. Mit remélhettem én, egyetlen személy két feleként, ha arra kellett minduntalan ráébredjek, hogy amíg sajnálom magamat, folyamatosan meg is vetem, hiszen azt a nyomorúságos figurát, aki vagyok, nincs okom szeretni. Eszközként használtam mindenkit, akivel összehozott a sors, hogy általa növeljem az önsajnálatot. Szánalomra játszottam, erre is számítottam mindenkitől, és amikor megkaptam, bizonyosfokú elégtételt éreztem, szinte perverz módon fetrengve szerethetetlenségem bizonyítékába!
Fel sem merült bennem, hogy szerethető volnék, csupán arra gondoltam, hogy a szánalomkeltéssel kicsikarhatok valamilyen érzelmet, amelyik hasonlít a szeretetre.

Dehogy hasonlított!
Ma már tudom, hogy azok a reflexek akkor ivódtak belém, amikor magamra maradva az Ő halála után, apám szeretetére nem számíthattam és azt gondoltam, talán ha megsajnál, nem tapos el. Természetesen, akkor kezdődött az a pokol, amelyikbe ő egyre jobban lenézett engem és én undorodtam az ő megvetésének tárgyától. Csúsztam lefelé a szerethetetlenség poklába és fogalmam sem volt, mit lehetne rajtam szeretni, vagy, hogyan volnék képes én magam erre, az iránt a nyavalyás iránt, aki vagyok.
Később sem jártam jobban az érzéseimmel, mert eleve úgy közeledtem mindenkihez, hogy feltételeztem, még a legjobb esetben is csak sajnálni fognak. Görnyedten jártam, lassú és tétova léptekkel, földre szegezett szemmel, mert teljesen átitatott a félelem, attól, hogy valaki észrevesz és megszólít, mielőtt elérem menedéket adó műtermemet.
Ha egyedül voltam és nyugodtan dolgozhattam, még a külsőm is megváltozott, mert a festés következtében megszabadultam ettől a reám nehezedő érzéstől. Munka közben, mindig azt éreztem, hogy valamilyen természetes erőtérben mozgok, ahol nincs semmi okom szégyellni magamat. Kapcsolatom a saját képeimmel, hasonló volt ahhoz a boldog szerelemhez, amelyről volt némi fogalmam olvasmányaimból. Ma sem csodálkozom, hogy csaknem belehaltam abba, amikor úgy éreztem, már ők sem szeretnek engem.

Elég volt ebből
a folytonos múltban vájkálásból! Meg kell szabaduljak ettől az önsajnálattal átitatott nyavalygástól, ezektől az árnyalakoktól, akikhez koldulni jártam, kegyelmet kunyerálni! Nem kellenek ilyen érzelmek, nem kellesz Te sem, és nem kell többé Ő sem, aki megtévesztett a teljességével! Szakítok Veled is Te Szárazszemű, mert vádlóm voltál, anélkül, hogy segítettél volna! Nem kell a sírásod, nem akarok éjjelente zokogást hallani, sem szemrehányást érezni a tekinteted által!

Megkísérelem a szembenézést
mert életemben először, nem féltem önmagam, nem szűkölök, mint sarokba szorított kutya, ha támadni nem mer. Lehet, hogy számomra ez az egyetlen út kínálkozik, ha már nincs mit elveszíteni, akár még ezt is megpróbálhatom.
Hiába hallom most a Hangot, hogy olyan helyzet nem létezik, amelyikben nincs veszteni való, mert ha jól meggondolom, akár mindegyikben megtalálható az is, amit nyerhetünk rajta. Én ezt még soha nem kíséreltem meg, de e pillanatban oly annyira eltörött minden, hogy valamit fel kell építsek a visszafordíthatatlanból.
Talán, ha pontról, pontra felidézem a bukásaimat, ha végigtekintek gondolatban azokon a helyszíneken, ahol veszteségeimet (amelyeket magam idéztem saját fejemre) elszenvedtem, akkor rálelek az okokra és találok valami kiutat, ha nem is magam, de a képeim számára.
Ha minden testi és lelki érzelmemet, ami tehozzád fűz, vagy valaha is éreztem bárki iránt, eddig még nem észlelt, egészen különös érintetlen, még általam sem ismert mélységbe tudnám menteni, mint valami kincset, elzártan, titkosan, akkor abból a rejtett ládikából, amiről csupán én tudok, dolgozni tudnék, mert nem pazarolnám, hanem szépen elosztanám apró részekre a leendő képeim között. Magam számára soha nem használnék belőle, de láthatóvá válna mindenkinek, akinek van szeme egy festményen az érzelmeket látni. Ott valóban meg volnál „örökítve” és teljesülne az a vágyam is, hogy velem maradj, mivel más választásod többé nem lehetne.

Megint egy éj,
egy rémületes álom, sötét jelek az álom légkörében! Nem, nem rejthetlek magamba semmiképpen, nem vihetlek a bőröm alatt téged, mint titkolt kincsemet! El kell forduljak tőled, mert bajt hozol rám, még akkor is, ha csupán a lelkem mélyén bujtatlak el. Nem használhatlak segítségül téged, mert visszahullasz rám akár az átok!

Egy ágyon ültem
álmomban tevéled és néztünk ki a tengerre mind a ketten. Valami magaslaton volt a ház, hatalmas ablakából semmi sem látszott, csupán a tenger, tenger mindenütt! Mintha egy világítótorony tetején ég és víz határán, örökre parttalanul, ez az egyetlen manzárdszoba létezne, körülötte a semmi!
Kezdetben minden sima volt, a látóhatárt nem fodrozta a legkisebb szellő sem, kék volt és végtelenül nyugalmas a tenger, majd hirtelen mozgásba lendült az a hatalmas víz, mintha az egész felülete egyszerre gyűrődött volna meg! Egyre nagyobb hullámok törtek felénk, hogy félni kellett, elérnek majd odáig, ahol mi ültünk, az ablakig, a házig és kisodornak minket a szobából! Csak jöttek, jöttek, hatalmasakra nőttek és felmagasodtak a tető fölé! A padlásszoba ferde ablakán átcsapott az a végtelen tömeg víz és egy tengeri szörnnyé válva, csúszott le a szemünk előtt, végig az üveghez szorítva arcát! Rémületes volt, ahogy elnyomódtak a vonásai, amikor az ablakra préselődött!
A legjobban mégis, az rendített meg, hogy abban a halálos rémületben sem húzódtál közelebb hozzám! Mintha nem is álomban történt volna, hanem a valóság így mutatná meg igazi arcát, azt, hogy te már félelemből se érintesz meg soha többé engem! A legtermészetesebb emberi reakción, amit nem a szerelem motivált, csupán a mindent elsöprő rettegés az ismeretlentől, azon is képes voltál úrrá lenni, mert
abban a pillanatban is fel tudtad mérni, az igen és a nem közötti áthidalhatatlan különbséget! Mintha az álom rá akart volna vezetni engem, hogy tőled várni, bármilyen megváltást, a legteljesebb tévút lenne! Nem fordulhatok hozzád, segítségért, mert hiszen pont a beléd vetett bizalom juttatott el az önfeladásig!

Reggel lett végre!
Nem éreztem, hogy élek, a bőröm is fájt, minden porcikámban ott volt az a kegyetlen üzenet: többé soha! Üres lettem, kifosztott, árva végleg, mert azt is tudtam hosszú és kínos úton, oda érkeztem, ahonnan mostmár a legteljesebb egyedüllét üressége ásít: a nélküledlét! Mégis tovább kell menjek, azon az ösvényen, amit kijelöltem, mint útirányt, de egyedül, a te emléked nélkül! Nem vihetlek magammal, mint valami titkos kis ládikába rejtett kincset, mert ha nem sikerül nélküled tovább mennem, sehol nem lesz számomra irgalom, mert azt tőled ugyan hiába várnám.
Ahol te vagy, onnan már nem remélhetek semmilyen enyhületet, ebben a pokolban! Te már régen nem hiszel bennem, de nekem, meg kell tanulnom önmagamban hinni, segítség és kétségek nélkül! Egyedül kell felvegyem a harcot az összes szörnnyel, akik ebben a belső utazásban megpróbálnak engem eltéríteni, vagy visszafordítani! Ki kell bogozzam,  azt a csomót, amelyet kemény kézzel kötözött rá az életemre, valamilyen hatalmas erő! Bármilyen nehézséggel is kell szembenézzek, ahhoz, hogy ezt a helyzetet megoldjam, ezegyszer nem hátrálhatok, mert nincs hová!  El kell távolodjam a múltamtól és be kell lépjek abba a tartományba, ahol még soha sem jártam és magamra kell vegyem minden felelősségét! Ki kell, szakadjak ebből a százszorosan megvédett, minden veszélytől mentes világból, itt benn, és fel kell vállaljam a kétségtelen, megmásíthatatlan helyzetek kockázatát, amelyik a külvilágban vár!
Vajon mi lesz ott, ahol nincs kímélet, mert az Ismeretlen, aki ott áll majd minden fordulóban, én leszek, és nem kegyelmezek meg magamnak, ha visszamenekülnék! Azon kell, hát dolgozzak, hogy egy olyan Lakatlan Szigetre menekítsem a lelkemet és minden kincsemet, ahová nem ér el senki, semmi, ahol nem tudnak kifosztani azok, akik reám leselkednek. Az is lehet, arra gondolok, hogy onnan nekem sem lesz könnyű megfutamodnom?
Fel kell vállalnom végre a feszültségek kockázatát, a veszélyhelyzetek riasztó világát, mert biztosra veszem, anélkül, hogy ezt megtanulnám, soha többé nem festhetek semmit!

Mindig a félelem mozgatott engem,
mert minden helyzetben igyekeztem kerülni, a szembenézést, a tisztázást, a megmásíthatatlant. Szinte végtelennek tűnik most az, az idő, amikor a te bizonyosságaidat kerülgettem, nehogy megtudjak valamit, és összeomoljon az a vár, amit, illúziókból építettem a lelkem mélyén terólad. Igaz, igaz azokat az ábrándokat is a te hatásodra gondoltam a kapcsolatunkról, mintha még azt sem én szabtam volna meg, miről álmodhatok! A te világod bűvöletében készítettem a képeimet, és minden módon áltattam magamat azzal, amit tőled hallottam róluk.
Egyszer, egyetlen egyszer mégis megpróbáltam szembenézni a leplezetlen valósággal, amikor a műteremben egy mozdulattal felgyújtottam a villanyt, hogy az arcodba lássak és a kétségeimet, bizonyossággá változtassam át! Nem állíthatom, hogy az a jelenet, valami nagyszerű emlékként maradt meg és a kedvemet is jó időre elvette a hasonló tiszta helyzetektől, mert összecsúszott akkor bennem és körülöttem minden, amikor azt kiáltottad az arcomba, hogy soha többé!

Nem jövök többé
mondta az öregasszony, nem kiabált, halk volt a hangja, mint aki csupán maga elé suttogja a szavakat, anélkül, hogy tudná, azok a finom remegések, beszéddé formálódtak. Rá gondolok most, mert úgy érzem, ő soha nem kiabált a Költővel, nem üvöltötte az arcába, hogy VÉGE!
Az is lehet, akkor, amikor én tanúja lettem a kapcsolatuknak, késő lett volna már, hiszen csupán utórezgéseit észlelhettem, annak a hajdani, hatalmas remegésekkel teli zenének, amelyik kettőjük között szólhatott valamikor. Talán, ha azokban az időkben, amikor még meghallgatták, felemeli a hangját, a Költőre nem csukódik rá az a reménytelen, személytelen egyedüllét, ahonnan úgy tudott eltávozni az egyetlen ember, aki szerette, hogy észrevétlen maradt, nem szült hiányt, az hogy többé nem jön el.

Akármennyit forgatlak magamban,
próbálok kapcsolatunk mélyére nézni, túl erős még a közvetlen élmény, tán torzító is. Annyira lehetetlen átlátni ezt ma még, mintha az arcomat a tükör üvegéhez nyomva, kísérelnék meg magamra nézni.  Ám, hogyha a Költőre és a Manóra gondolok, egyre tisztábban érzem az összefüggéseket az ő sorsuk és az enyém között. Abban az időben, amikor még várhattalak, és azt reméltem eljössz, téged azonosítottalak a Manóval, ahogy az ablaknál leselkedtem, de ma itt ebben a személytelen, különös, idegen világban, kezdem azt képzelni, inkább én hasonlítok rá.
Különféle időkben, életem más-más szakaszaiban, a Manó voltam, mert ő az érzelmi állandóságot képviseli a szememben. Az ő ragaszkodása, jól láttam én, nem volt feltételekhez kötve és ez hihetetlenül kiszolgáltatottá, csaknem koldussá tette, mert egyáltalán nem voltak eszközei azzal szemben, akihez kéregetni járt és aki előtt morzsákért megalázkodott. Soha nem remélhette, hogy értéke szerint bánnak vele, hogy hálásak lesznek a hűségéért! Ahogy én láttam, a Költő mindezt, legfeljebb elviselte, mint a külvilág egyetlen, utolsó, csaknem tárgyi bizonyítékát, mégis, ő volt szánalomra méltó, mert nem volt benne semmi emberi, mint egy halottban.
Ahogy itt róluk elgondolkodom, e pillanatban, csupán azt észlelem, hogy mindaddig, amíg érzelmeim vannak irántad, én a Manó leszek, aki vár, remél, koldulni sem szégyell, annyira rabja egy megnevezhetetlen érzelemnek, amelyik függetlenedve tőle, saját életet él a lelkében. Vannak Mágikus Kapcsolatok, amelyekre nem lehet magyarázatot találni, csak az érezhető, hogy eltörölhetetlenek. Hasonlíthatók a szerelemhez, hiszen arra sincsen magyarázat, de amíg az vakká tesz, a mágikus kapcsolat, látóvá élesít. Szinte lehetetlen lemondani róla, hiszen ez a viszony a tudatalattiban köttetik, anélkül, hogy a beleegyezésünket kérnék hozzá. Ösztönösen védelmezzük, akaratunk ellenére, mindent felvállalva, hogy megőrizhessük. Nem a mi feltételeink érvényesülnek, hanem a Kapcsolat megőrzésének esélyei jelölik ki a lehetőségeinket.
Nem nehéz a Manóval azonosulnom, mert gyakran eszembe jut, hogy csúsztam, másztam én előtted egy jó szóért, egy helyeslő pillantásért, amikor még azt hihettem, hogy érek valamit a szemedben. Milyen méltatlan helyzet volt, ahogy érzelmi töltést koldultam a képeimnek tőled, hiszen erre magad bátorítottál fel, szinte rám parancsolva, azt, amiről később tudni sem akartál!

Megint ez a vádló,
nyavalyás, önsajnálgató, gyáva hang, hogy felbiztattál, aztán magamra hagytál!! Hisz inkább hálás lehetnék neked, mert élek és, mert újra festhetek! Ha képes volnék, vagy képes leszek, mindazt megtenni nélküled, amit veled, a te erődre támaszkodva akartam, akkor biztosan sikerülni fog, ahogy te is általam ébredtél rá a saját elhitető erődre és ez később (azt remélem) sokat segített neked a színpadon.
Talán mindkettőnknek, az időszak, amikor együtt voltunk, valamilyen hatástanulmány volt, amelyen lemérhettük, hol vannak a határaink. Igaz, szinte elviselhetetlen, tüskés ösvényeken kellett végiggyötörjem személyiségemet, hogy megleljem, a számomra egyetlen, lehetséges megoldást, ám abban is biztos vagyok, hogy nélküled, soha sem találtam volna meg az utat önmagamhoz. Nincs bennem már neheztelés irántad, ám ahhoz, hogy újra ecsetet tudjak a kezembe fogni, meg kell halj a számomra, meg kell semmisítselek magamban, hogy tiszta lappal indulhassak nélküled. Nehéz feladat ez, tele a valóságos pusztulás buktatóival.
Talán a Manó is ezzel szembesült, amikor kilépett a ház kapuján, miután azt a pár szót elmormolta a fülem hallatára önmagának. Milyen üres, mennyire halott lehetett minden, mekkorára nyúlt a nap árnyéka abban a pillanatban, amikor biztosra vehette, örökre társtalanná vált, mert a Költő
(ki tudja mivel) kétségtelenül ráébreszthette, hogy jövetele nem számít többé, nem várja, mert nem tud adni semmit ezután.

Én ismerem azt a színtelen világot,
amelyik érzelmeink pusztulását követi, akkor, amikor azok, attól az egyetlenegy személytől függenek, akit minden hatalommal felruházunk a lelkünk mélyén.
Ha valaki annyira fontos, hogy a hiánya mindent felboríthat, azt, (ma már biztosra veszem) mindig elveszítjük!
Nagy kérdés, hogy élni kezdünk-e újra, ha végre, képesek vagyunk önmagunkon belül segítség nélkül megteremteni, amit kívülről reméltünk? Kiszíneződik-e megint a világ, ha mindazt, amit előbb külső érzelmek segítségével festettünk ki a vászonra, ezután csupán a képzeletünkre támaszkodva, önmagunkba fellelt saját színeink gazdagítanak?
Talán a Költő is ezen az úton ment végig, mindaddig, amíg elérte azt a tökéletes zártságot, ahol befelé hallgatózva, már mindenre megtalálta a választ. Ebben az egyszemélyes párbeszédben, lehet, hogy a Manó volt az utolsó, akit még megtűrt? Türelem volt-e az, vagy a múlt iránti valamiféle kompenzáció, amire úgy érezte rászolgált, azokban a régi időkben, amikor még számítottak az életében az emberi kapcsolatok? Meddig kellett hátrálnia önmagában, amíg azt a szálat is, amelyik kivezethette volna lényének félelmetes labirintusából, elvágta, megsemmisítette?
Amikor Őket figyeltem, mindig azt gondoltam, lehetetlen, hogy ne rezdüljön semmi benne, amikor azokat a szaporán kopogó lépéseket meghallja, mert elképzelhetetlen volt a számomra, hogy semmilyen feloldozódásra ne lenne szüksége! Utólag, már azt is megértem, miért jött olyan ritkán a Manó, bár majdnem meghalt egy találkozásért! Vágyai és igényei ellenére, hogyan igyekezett szűkíteni a látogatások számát, nehogy teher legyen, akár csak én, amikor észrevettem, hogy nem hiányzom!
Eszembe jut, az utolsó időben, beértem volna, ha egy héten egyszer, (többször nem is kell) meglátogatsz a műterembe és leülsz mellém. Szavak nélkül is adhattál volna annyit, hogy a segítségével ki tudjam húzni az időt, ameddig újra eljössz.
Azzal, hogy nem adtál ennyit se többé, szembesítettél engem a tiszta helyzetek, számomra mindig rettegett sivatagával. Megfosztottál az ígéreteidtől is, hiszen nem tartottál belőlük semmit sem be, még a telefont se vetted fel többé, mert tudtad elég meghallanom a hangod, ahhoz, hogy visszaforduljak arról az útról, amelyik önmagam felé vezet.

Segítség nélkül, egy szál kötélen,
úgy kell mostmár végigmenjek egyedül, hogy tudom, csak akkor nem zuhanok le, ha minden figyelmemet befelé fordítom. Úgy teszem egymás elé a lábaimat, hogy egy pillanatig sem tévedhetek! Ha te ott lennél a másik parton, akkor egészen biztosan lezuhannék, mert akkor rád figyelnék. Megfordult a helyzet, ezt észlelem, még kissé homályosan, de egyre tisztábban, mintha nem lennél annyira feltétele már a lelkem egyensúlyának.
Nem, még nem érez talajt a lábam, de már a kifeszített kötelet élesen látom, felszállt a köd körülöttem! Különös ez az érzés, mert pár napja még csak azt észleltem volna, hogy vesztes vagyok, mert eltűntél előlem. Most valami eddig soha sem érzett boldogság és győzelmi mámor fog el, szinte sok is, alig hihetem, mert nem hiányzol, nem is gondolok rád, több perce már! Igaz, talán, ha azt észlelem, hogy eszembe sem jutsz, akkor még abban a tartományában vagy az agyamnak, amelyik tud rólad. Úgy érzem, a végső, igazi megszabadulás csakis az lehetne, ha örömmel tudnék úgy gondolni rád, mint egy emlékre, amelyik nem kudarc már.
Ha úgy tárgyiasulnál, érzelemből úgy válnál motívummá, ahogyan a vizuális emlékezet képes megőrizni mindent, ami egy festményt gazdagíthat.

Kemény szavak, kemény gondolatok
világa jött el. Mióta szemlélője és nem résztvevője vagyok mindannak, ami körülöttem történik, valahogy mégis könnyebb már minden. A közelség torzít, ezért el kellett távolodjak, ki kellett lépjek önmagamból és nagyon sokáig hátráltam, amíg kellő távolságból úgy láttam magamra, mintha a képeimet nézném.
Bizony nem ment ez áldozatok nélkül, hiszen abban a hátrálásban szép lassan maradtak el mindazok, akiket barátaimnak hittem, de még olyanok is, akiknek alkalomadtán, szembetalálkozva köszöntem az utcán. Ekkor jöttem rá, hogy ha téged megszüntetlek magamban, mindenki elolvad veled, mert hisz ők mind a tieid voltak. Mégsem hátrálhattam meg, hiszen nagyon rossz lett volna, valakivel kapcsolatban, átbotolni a te emlékeden. Azt a módszert alkalmaztam, hogy ha bárkit felidézve, sikerrel tudtam veled összefüggésbe hozni, eltöröltem az emlékeimből. Kiderült, hogy egyetlen egy ismerősöm sincsen, aki saját jogon lenne az enyém!
Ezek a kutatások napokig, hetekig tartottak és a végére úgy éreztem magamat, mint egy diadalittas hadvezér, aki egyedül áll azon a csatamezőn, ahol mindenki meghalt. Van-e okom örülni bárminek? Nem gyávaság-e, ha az egész világtól elfordulunk, azért, hogy ne emlékeztessen arra az egyetlen egyre, aki esetleg felboríthatná a lelkünk nyugalmát? Hát ennyire vékony jégen járnék, hogy akárkinek a szemében meglátva téged, rögtön beszakadna alattam a bizonyosság? Ha gyáva volnék, bárkivel találkozni a múltból, nem torpanok-e meg, majd amikor valódi önmagammal szembenézek? Még nem tudom, de majd, ha dolgozni kezdek, választ kapok, hogy maradt-e ott, a mélyben, ahol képeim születnek, valami megfesthető?

Senkim sem maradt
a külvilágban, akihez érzelmek fűznének, mégis valahogy kezdem úgy érezni: egy kincsesbánya a lelkem. Bányászható és felszínre segíthető mindaz a szín és elevenség, amelyik a félelem idején, (csaknem egész életemben) a mélyben volt elásva, úgy, mint azok a kincsek, amelyeknek a helyére, már az elrejtőjük sem emlékezik. Voltak róluk sejtéseim, és reményeim, hiszen abban a teljességben, amelyik akkor vett körül, amikor Ő még élt, megvolt mindaz a gazdagság, amit később is észleltem, ha rá gondoltam. Úgy éreztem, mielőtt elment, Ő biztonságba helyezte ezeket az értékeket, mert tudhatta, hogy azon az úton, amelyet megmutatott nekem, egyedül is eltalálok és meglelem mindazt, amit rám hagyott..
Ha visszaások akkori magamba, világosan észlelem, hol vannak azok kincsek, amelyek a mostani életemben segítségemre lehetnek, azt is tudom, honnan kellene kiemeljem, de érzem, jobb lesz, hogyha rejtve maradnak, mert úgy könnyebben megőrizhetőek. Jó érzés, tudni arról, hogy vannak, és tőlem függ, meg akarom-e találni őket?
Nem, a világért sem hoznám felszínre, csupán a képeimen próbálnám megmutatni azt a gazdagságot, amelyik így, vagy úgy de mégis az örökségem, abból a világból, ahol Ő meg én, mi ketten képesek voltunk a teljességet megteremteni! Tudom, hogy ezt a titkos hagyatékot, teljes egészében, képeimben megfogalmazott önmagamra kell fordítsam, az Ő végakarata szerint. Azokkal a rejtett kincsekkel úgy lépek majd kapcsolatba a festményeim által, ahogyan különös illatok emlékét szívja fel az ember és gazdagabb lesz, mint előtte volt.

Vajon a Költő
is ezt a teljességet észlelte, amikor a külvilágból már nem érzett semmit? Lehet-e a gazdagság, kifelé ilyen szegényes, ilyen igénytelen, ilyen reflektálatlan?  Megtörténhetik-e hogy, aki csupán befelé hallgatózik, az kívülre már egy jelet sem ad? Lehet, hogy az a teljesség, amit most magamban érzek, valamilyen, homályba temetett emlékvilág? Elképzelhető-e, hogy tudat alatt átéltem már mindent, amiből dolgozni szeretnék és most csak felszínre kell segítsem képeimet, onnan ahol minden emlék egybegyűjtve, arra vár, hogy kifejeződjön? Megélhetem-e mindezt egyedül, friss élmények hiányában? Éleszthetek-e életmentő feszültségeket magamon belül, külső ellenpólus nélkül?  Semmire sem tudom a választ, csak azt érzem, hogy most az egyszer, minden azon múlik, fel tudom- e vállalni, azt az ismeretlen, veszélyes helyzetet, hogy önmagamért felelős vagyok?
Ha tévedek, ha nem sikerül, akkor belebukom, de e pillanatban, annyira lenyűgöz a szokatlan helyzet izgalma, hogy erre gondolni sem akarok! Mintha ez az önként megteremtődött feszültség megadná a választ arra a kérdésemre, lehet-e mindezt átélni önmagamban?

Ebben a pillanatban
hasított belém, a felismerés, hogy ezt az izgalmat egész életemben vártam, mert mindig  a valódi kockázatok életveszélye hiányzott! Lehetséges lenne, hogy az ilyen? Ennyire nem félelmetes, ha csakugyan egy helyzet belsejében, élet és halál között kell megvédenünk a munkáinkat, amelyeket csak akkor készíthetünk el, ha minden módon szembefordulunk? Ha nem sunyítunk, nem féltjük önmagunkat, ha a felénk repülő követ elkapjuk és visszadobjuk, oda, ahonnan küldték? Jaj mit sorolhatnék még fel, amit soha sem éreztem, de most az egyszer hatalmas vágy fog el, hogy átéljem, megtehessem, részese legyek! Már a gondolata is tűzbe hoz, ha úgy érezhetem, éles helyzetben kell bizonyítanom, hogy képes vagyok helytállni! Be kell látnom, azonban, hogy mindezt könnyebb elgondolni, mint belevetni magamat oda, ahol igazi életveszélyek leselkednek rám, még, ha a saját személyemen belül kell is, megtaláljam őket, hiszen ebben a szobában, nincs semmi külvilágból érkező feszültségre esélyem.

Itt ezen a helyen,
ahol kitudja mióta élek, mindentől elzárva, de megóvva is, semmi sem valódi. Nincsenek kívülről jövő ingerek, nem léteznek éles szituációk, csupán elképzelem őket. Olyan önfenyegető fogalmakkal próbálom szítani az ellentéteket magamban, mint a végleges beszűkülés réme, a gondolatok nélküli elbutulás veszélye, folyamatos, borzalmas nyugalom, állóvízszerű, semlegesnemű helyzetek! Ezekkel nagyobb feszültségeket tudok okozni e pillanatban, négy falon belül, önmagamnak, mintha valahol, egy távoli vidéken dzsungelharcos lennék és bármelyik pillanatban megjelenhetne egy tigris, vagy egy csoport emberevő. Hiszen az csupán életveszély lenne! Attól nem rettegek!

Mit számit, a puszta életemet félteni,
ahhoz képest, hogy az elmémet, művészi látásmódomat és hitvallásomat, megfestésre váró képeimet kellett féltenem a saját önfeladásomtól és attól, hogy függővé tettem mindezt, a magánélet érzelmi hullámzásaitól!
A lelki egyensúlyom, képeim minősége, saját erőm híján, mások szórakozásainak színtere lett! Odáig jutottam, hogy engem! engem kellett bezárni, mint egy veszélyes fenevadat, nehogy megzavarjam azt a kinti, álnokságra, csalásra, áltatásra, felszínességre hangolódott világot! Ha, olyan lettem volna, mint a körülöttem levők, ha elfogadtam volna azokat a törvényszerűségeket, amelyeket az apám próbált rámerőltetni, ha a munkáimban kevesebbel is beértem volna, mint a teljesség kifejezése, ha együtt tudtam volna élni az öncsalással, megvédtem volna magamat! Akkor nem kényszerülök ide be, ahol, ki tudja mióta, azt sem merem megnézni, hogy zárva van-e az ajtó, mert elviselhetetlenül rettegek a gondolattól, hogy nem tudok kilépni!
A napjaim felét, sokszor annál is többet, alvással töltöm és ezalatt, különös dolgok történnek a szobában, anélkül, hogy észlelni tudnám. Nem hallok zajokat, sem jövést – menést, mégis bizonyos tárgyak bekerülnek ide, mások meg eltűnnek, mintha nem is lettek volna! Valahonnan újra szereztek egy festőállványt, bár az előzőt, mondhatom, szinte apró darabokra törtem és megtapostam a festékeket, úgy, hogy a földön nyomódott ki mindegyik! Pár nap múlva, amikor először körülnéztem hosszú alvás után, nem láttam a padlón a festéknyomokat és rövidesen ott volt az állvány is, mintha egy láthatatlan kéz rendezett volna el mindent, amíg aludtam.

Valami, irreális világba kerülhettem,
ahol semmi sem működik úgy, mint odakinn. Nem mintha abban a régi műteremben, úgy éltem volna, akár a többi ember, hiszen fogalmam sincsen, hogy élnek azok, akiknek nem tölti ki minden percét az a különös láthatatlan álomvilág, ahol minden arra vár, hogy kifejeződjön, hogy előre lépjen és láthatóvá váljon! Ám, úgy érzem, ahhoz képest, ami itt történik velem és körülöttem, összehasonlíthatatlanul konkrétabb volt ott minden, mint akár a hang, az illathoz viszonyítva. Bármi áron, ki kell kerüljek innen, mert ezek között a falak között soha nem lesz meg a képeimhez szükséges, valódi életveszély, hiszen itt minden elrendeződik nélkülem!
Valamilyen láthatatlan gondoskodás nyűgöz le, tesz önállótlanná engem, ezen a helyen! Nem tőlem függnek a dolgok, még csak feltételeket sem szabhatok. Kiismerhetetlen törvényszerűségek működnek körülöttem. Képtelen vagyok reálisan látni mi az összefüggés az álmaimban megfogalmazott vágyaim, és azoknak teljesülése között!

Mégis roppant különös,
hogy szinte még ki sem gondolok valamit, ám, mire felébredek, legtöbbször ott találom a szobában! Alig merek arra gondolni, lehetséges-e, hogy a fejembe olvasni tudnak, amíg alszom? De hiszen akkor ellophatják a gondolataimat is ugyanazon az úton! Akár leendő képeimet is elvihetik tőlem, mint elképzelt látványokat, amelyeket annyi fáradtsággal őriztem meg magamban, hogy majd megfestem később, ha módom lesz rá!

Rablók! Tolvajok! Kincsvadászok!
Félelmes kiabálást hallok mindenfelől, de mikor széjjelnézek, azt kell gondoljam: én üvöltök, mert szinte hihetetlen: nincsen itt senki!
Világos van, a fény is jó ma reggel és az állványon ott van az a vászon, amelyiket már gondolatban előkészítettem, hogy festéshez lássak, hiszen újra élek! Mégis zavar, igen, nagyon zavar, hogy nem tudom, mikor helyeztem el oda, ahol most van! Úgy döntök, ezzel a kis részletkérdéssel most nem foglalkozom, mert sokkal jobban idegesít az a körülmény, hogy valahányszor a vászon felé fordulok, mintha valaki állna a hátam mögött! Még talán ezzel is megbékélnék, csak azt nem tudom: helyeslően bólogat-e, vagy a fejét rázza, amikor az első vonalat végighúzom?
De végül is, mit számít ez ma már, hiszen elkezdek dolgozni, és ahogy süllyedek a lelkem mélyén látott kép szintjére önmagamba, egyre lejjebb, úgy múlik el az érzés, hogy ott áll. Ha mégis lenne valaki mögöttem, az mostmár biztos: helyeslően bólogat, mert úgy észlelem, jó irányba haladok a mélységből kibontakozva, a láthatatlanból a látvány felé.

Hirtelen, úgy érzem
bele  kell nézzek a tükörbe, mert ha állna valaki mögöttem, nem tudna elég gyorsan elmenekülni és megpillanthatnám! Váratlanul lépek oda, hogy ne legyen ideje eltűnni, és hirtelen szembetalálkozom önmagammal! Nem volt időm előkészülni, arra az arcra, amelyik a tükörből visszatekintett rám! Meg akartam a mögöttem settenkedőket lepni és e helyett, lelkileg felkészületlenül tört rám a saját látványom, hiszen jó ideje már, nem néztem szembe azzal, aki ott benn a tükörben lakott helyettem. Idejét sem tudom, mikor láttam magamat utoljára, mert minél mélyebbre süllyedtem egyszemélyes poklomban, annál jobban rettegetem, attól, hogy megszemléljem saját romjaimat.
Időről időre elkapott ugyanis a rettegés, hogy elveszítettem az arcomat, ebben a sivatagban, ahol élek, mert lehetetlennek éreztem, hogy ennyi nyomorúság ne törölte volna el a vonásaimat. Elképzeltem, amint belenézek a tükörbe és egy arcnélküli üres körvonalon látok keresztül! Minden erőmmel igyekeztem ezt a találkozást késleltetni, mert féltem a bizonyosságtól. Ha maradt is volna valami látható belőlem, akkor is úgy éreztem, túl korán, lelkileg még nagyon ingatag állapotban érne el, azoknak a változásoknak a látványa, amelyeket talán a múló idő, de még inkább folyamatos félelmeim véstek rám.
Ezt a szembefordulást akkorra tartogattam, amikor már sikeresen el tudom kezdeni a festést és ettől a gondolataim pozitív irányba terelődnek végre! Kitudja, talán a munka hatására sikerül eltávolodnom attól a kétségekkel teli világtól, amelyik kialakította az arcvonásaimat, amikor elbúcsúztam a tükörképemtől!  Nem akartam többé a kételyeket felfedezni, sem a szerethetetlenség bélyegét viszontlátni, azon a csaknem idegen arcon, amelyik emlékeimben élt! Már régen lemondtam arról, hogy valakinek az érzelmein mérjem le a saját szerethetőségemet, de én, a „hajdani nem szeretett” egyre jobban vágytam arra, hogy szeretni tudjam magamat!
Arra gondoltam, ha eljön a szembesítés ideje, lelkileg megerősödve, képeim által megvédelmezve, olyan bátorítást olvashatok ki majd a tekintetemből, amelyik megszilárdítja az elhatározásaimat.
Nem csoda, hogy halogattam a találkozást, hiszen nagy volt a tét: az eljövendő képeim jövője, amelyikben magam számára is reméltem egy csekély szerepet, ha másért nem, hát azért, hogy létrehozhassam Őket.
Bevallom, óvatlan voltam, amikor igyekeztem rajtakapni a tükör segítségével a kísérteteimet, mert teljesen megfeledkeztem arról, hogy a saját arcom lesz az első, amelyikkel szembesülnöm kell majd. Olyan volt ez a találkozás, mintha az utcán jönne felém valaki, akiről biztosan tudom, hogy már láttam valahol, sőt azt is érzem, közel áll hozzám! Ameddig rövidül a távolság közöttünk, lázasan kutatok az emlékeim között, hogy mire ideér, rájöjjek ki az, akit ismerősként kell majd üdvözöljek.

Az arc a tükörben,
bár úgy tetszett Ismeretlen első látásra, mégsem nem volt idegen! Ahogy egy lépést előre, majd kettőt hátra léptem, hogy jobban megnézhessem az egész alakot, a Tükör, ez a nagy felismertető, ráébresztett engem, hogy az, akit látok, akár én is lehetnék. Különféle szempontok figyelembevételével, úgy éreztem mégis, hogy aki onnan rám néz, a lényeget tekintve különbözik tőlem. A Tükörlakónak szilárd, jól körülhatárolható körvonalai voltak, nem olyan elmosódottak és görbék, mint az enyémek. A tekintetében egyáltalán nem látszott se félszegség, se félelem, se az örökös kétség, amelyik mindig ott lakott az én arcomon. Inkább valamiféle kíváncsisággal vegyes, elszánt derűt véltem megcsillanni azokban a mélyen ülő szemekben, amelyek a tükörből rámnéztek. Biztatást olvastam ki belőlük és ez boldoggá tett, ám nagyon felkavart az Ismeretlen hajszíne, mert egy magas, egyenes hátú, szürkehajú férfi állt velem szemben, aki teljesen más korosztályhoz tartozott, mint én, amikor utoljára találkoztam a képmásommal!
Eljátszhatnék most ezzel a szóval, mert valóban más volt az a Kép, amit láttam magam előtt, mint a régi Kép-más, ám, ha elfogadom, hogy magamat szemlélem, hosszú, hosszú távollét után, akkor azt kell gondoljam, nagyon régen lehetek itt, ebben a szobában!
Ösztönösen a tükör mögé pillantottam, nem rejtőzik-e ott valaki, mert olyan hihetetlennek tűnt, hogy magamat látom! Vizsgálgattam azt, aki onnan belülről nézett rám, és lassan barátkoztam a gondolattal, hogy egy ismeretlen társlénnyel állok szembe, e pillanatban, aki erősebb nálam, határozottabb, eltökéltebb. Igaz, ami igaz, már a koránál fogva is, jobban bízhattam benne, mint abban, akiről eddig úgy véltem én vagyok! Az ember, ha egyedül van és régen nem látta már az arcvonásait, azt a képet őrzi meg, amilyen az utolsó találkozásnál volt, és amelyik akaratlanul rögzül benne. Hiába telik el hosszú idő, mindig a legutolsó képmáshoz igazodik gondolatban, emlékei segítségével, ha megkísérel visszaemlékezni önmagára. Így én, a hajdani fiatalember, félénk, lehajtott fejű, a mindig minden probléma és nehézség elől kitérő, hirtelen szembetalálkoztam azzal az Ismeretlennel, aki sem kor szerint, sem látható belső erejével, szilárd tekintetével, nem hasonlított arra, akiről azt gondoltam, én vagyok!
El kellett forduljak a tükörtől, mert egy kicsit sok volt nekem ennyi minden erre a napra! Elhatároztam, hogy a megismerkedést későbbre halasztom, annál is inkább, mert egy pillanatig úgy láttam még, nagyon homályosan, hogy a Szárazszemű alakja tűnik fel közvetlenül az enyém mögött, és elmosódottá teszi kicsit az én körvonalaimat. Úgy éreztem, rajtakaptam, ő az, képtelen vagyok elűzni, mintha rám volna tapadva! Azután mégis arra gondoltam: csupán a saját árnyékomat látom a falon.
Annyira különös a fény, hogy egészen sejtelmessé teszi ezt a dísztelen szobát, mintha valami varázslat nyűgözne le mindent, velem együtt! Valami különös bűvölet! Valaki! Valaki? Bűvöl engem, hogy ilyen furcsán érzem magamat? Talán Te vagy? Lehet, hogy mégsem hagyod magad elásni? De, hisz, nem is élsz már! Számomra meghaltál, ugye tudod?

Nem érzek semmi szeretetet irántad,
de még sajnálatot sem, azért, hogy ennyire elenyésztél. Azt is be kell most magamnak vallanom, de talán neked is, hogy kételkedem, abban, hogy egyáltalán léteztél-e, vagy csupán te is én voltam? Arra gondolok, hogy elképzelhető, egy női társlény is énbennem, aki alkalomadtán kísértésbe hoz, hogy összezavarjon. Talán, azokat a történeteket, amelyek kettőnk életében megestek, egyedül én éltem át álmomban és a valóság mindig és mindenkor ez a szoba volt, ezek a falak és szembe velem az állványon ez az üres vászon.

Döbbenetes feltételezés!
Szinte át sem merem ezt gondolni! Meddig kellene visszafelé menjek, hogy megállhassak és azt mondhassam: ez még valódi volt, nem káprázat? Talán a gyerekkor, igen, igen, igen! Azok az illatok, az a szoba, vagy konyhasarok és azok az ábrák előttem, amelyeket Ő és én, mi ketten beszélgetésképpen rajzoltunk a papírra! Ez még egészen biztosan létezett!
Azután, a fekete lyuk, amelyiknek a mélyén eltűnt ez a világ, mert mintha kútba néznék, ahol nem látom a vizet, olyan üres, sötét és idegen, ami utána jött!

Apa!
Gondolatban, hányszor megöltelek! Még ma sem vagyok abban egészen biztos, hogy valóban, nem énmiattam haltál-e végül meg a borzalomtól! Attól, hogy egy ilyen nyavalyás, ingyenélő, életképtelen, hasznavehetetlen, fiúról kellett annak ellenére gondoskodnod, hogy egy szót sem szól, és úgy tűnik, nem érti, amit mondasz.
Mekkora küzdelem lehetett benned, hogy azt a pár évet, ameddig együtt voltunk, valahogy elviseld, anélkül, hogy a gúnyos szavakon kívül mással is büntess! Milyen hatalmas érzelem fűzhetett Őhozzá, hogy az emléke miatt, bár legszívesebben eltapostál volna, egy újjal sem értél hozzám soha! Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor lefogtad a saját kezed, hogy meg ne üss, mert olyan elviselhetetlenül tombolt benned a harag a tehetetlenség és a féltékenység, Ő miatta, akinek a védelme még akkor is körülvett engem! Ahogy nekilódultál üvöltve és megálltál fél méterre tőlem, mint az erejét veszített erőszak, amit valami felsőbbrendű erő nyűgöz le és foszt meg a lendülettől. Igen, gyűlöltelek, de az, semmi volt, ahhoz képest, amit te érezhettél, mert én legalább biztos lehettem benne, hogy Ő szeret, ha el is hagyott, kényszerből tette, de tőled önként fordult el, még akkor, amikor módjába volt megválasztani az érzelmeit! Úgy vonult ki az életedből, mint egy királynő, akit a méltatlan körülmények nem kényszeríthetnek arra, hogy tűrje őket! Látnod kellett, hogy az erő, soha sem győz, ha érzelmekről van szó, nem mindenható a testi fölény! Én a legkisebb fiú, megkaptam mindazt, amire te vágytál és megtartottam önmagamat benne, erőszak nélkül. Ha éjjel nappal ütsz, akkor sem tudtad volna kiverni belőlem az Ő szeretetének emlékét, annyira élő maradt, de nem ütöttél!
Te nem ütöttél, de amit helyette tettél ezerszer rosszabb volt, mert meg sem próbáltál megérteni, csak kigúnyoltál mindig, mindenütt, mindenki előtt! Úgy nevettél ki, úgy utánoztál tettetett jókedvvel, hogy közben én a szemedben láttam a gyűlöletet, a vágyat, hogy fájdalmat okozzál. Minél többen nézték, annál nagyobb erővel törekedtél, arra hogy megalázzál. Történeteket meséltél, hogy mennyire gyáva vagyok, milyen képtelenül férfiatlan és gyámoltalan! Hogy sajnáltattad magadat azért, hogy ekkora terhet kell, viselj miattam!
A legrosszabb, ami eszembe jut, hogy kezdtem elhinni, amit hallottam tőled! Szép lassan minden megvalósult a szavaid nyomán, mert csaknem olyan lettem, amilyennek te láttál. Ha körül néztem, mindenkinek a szeméből ugyanazt olvastam ki, mint a tiédből, hogy semmire nem leszek soha jó, mert a tisztességes munka helyett firkálni tanulok az iskolában.
Ma sem értem, miként történhetett, hogy ebbe a folyamatos küzdelembe, nem én a gyenge, életképtelen, haltam bele, hanem te, az erős, méltatlanul hamar és csaknem úgy, mint aki rögtön, harc nélkül feladja! Soha nem fogom elfelejteni, egy pillanattal előbb azt hittem még, így kell örökre élnem, ebben a sivatagi állapotban, a szabadulás legkisebb reménye nélkül, amikor a szemem láttára tárggyá váltál! Élőből élettelenné lettél, akár egy darab kő. Másodpercek alatt falt fel a múlt idő, és én abban a pillanatban újra születtem, amikor te megszűntél!
Sok-sok éven át fel sem idéztelek, még emlékeimben sem jelentél meg, mintha valami különös kegyelem a fejemben letörölte volna azt a táblát, ahová te voltál írva. Ám, ha jól átgondolom: jelen voltál te mégis, minden félresikerült mozdulatomban, minden kudarcomban, minden elveszített szeretőmben, minden megsemmisítő, elpusztító pillanatomban, minden elrontott festményemben!
Ott voltál, és én annyira elfelejtettelek, hogy fel sem ismertelek gondolatban! Ám ma, ezen a furcsa délutánon, ebben a rontással teli, különös alkonyi fényekkel átitatott szobában rád ismerek, a félelemből, ami megint arra akar kényszeríteni, hogy meneküljek. Nem menekülök, hiába gúnyolsz, hiába akarod a képet letörölni, a hátam mögül, Apa, hiszen milyen régen megöltelek!
Látod, nyugodtan hátat fordítok, nem félek többé, mert meg tudom magamat védeni tőled, nem szűkölök, amikor felidézlek!
Ha elkezdtem, most már végig csinálom, nem azt az életet, amelyik utánad jött, hanem a valódit, amelyiket akkor élhettem volna, ha te nem vagy és Ő nem hagy magamra!

Abba kell hagynom!
Ennyire mélyre úgy érzem, egyáltalán nem kell lemennem önmagamba, mert ezek az emlékek megingathatnak engem! Szükségtelen a sebeket kaparnom, ha már csaknem elfelejtődtek! Ez is mire volt jó? Megpróbáltam rákenni a felelősséget egy halottra, aki tán, bűnös se volt, csupán képtelen megérteni, hogy más is létezik, mint az ő valósága. Az is lehet, megint ürügyet kerestem az önsajnálatra és ezért nem szántam, gyalázni az apámat, aki sok minden alól felmenthető, ha arra gondolok, hogy én élek, és ő a másságomba halt bele! Igaz, lehet, most azt mondaná, fordítva jobb lett volna, ám a képek, a képeim engem igazolnak.
Ezt a csatát is elvesztetted, Apa! De vajon, melyiket nyerted te meg? Létezett-e egyáltalán, olyan területe az életednek, amelyikben a győzelem, nem volt hamis? Volt-e egyetlen olyan sikered, mint nekem, amikor elkészül egy kép és úgy érzem, egészen pontosan, azt akartam kifejezni, amit ott látok az állványon megtestesülni?
Nekem száz is volt, ennyit mondhatok, és ez elég, hogy sajnáljalak téged, hogy szánjalak, de arra már kevés, hogy megbocsássak, vagy, hogy szeresselek!
Végig vizsgálom önmagamat, hogy megtaláljam, amit te kentél a lelkembe, útravalóul, és rátalálok a rettegésre, a szorongásra és a kirekesztettség borzalmára, amit a másságom miatt ültettél el bennem. Amíg Ő élt, valami ködön át, észlelhető volt az erőszak, amelyik ott járt-kelt körülöttem, de megszelídült, mert Ő úgy akarta.
Akarta, igen, mert nálad erősebb volt, keményebb és szelídebb, hisz ő ismerte a szeretet elfogadó és megbocsátó formáit is, különben Titeket nem viselt volna el!
Téged, Apa és a két Toldi Györgyöt, akik segítettek gyötörni engem, amikor Ő már nem védelmezett.
Nem, nem akarok erre a három igazi férfira gondolni, akikre mindenki felnézett abban a csordában, ahol a többiek is hozzájuk voltak hasonlók.  Hasonlók, de nem egyenrangúak, mert hihetetlen, de ebben is vannak fokozatok, mert, abban a közegben, amelyikben éltünk, hármatoknál nem volt hatalmasabb senki. Amikor veletek magamra maradtam, én úgy éreztem, sehová el nem bújhatok előletek, mert mindenkor és minden körülmények között, bár mit tettem, figyelmetek folyamatosan követett engem akárhová léptem. A legszörnyűbb azért mégis az volt, hogy eközben észre sem vettetek, átnéztetek rajtam, mint a levegőn, elbeszéltetek a fejem fölött, mintha ott sem lennék!
Ha megszólaltam, a későbbi időkben, amikor rá kellett szánjam magamat a beszédre, egymásra néztetek és az egyik, azt kérdezte:
–te hallottál valamit?  semmit  felelte a másik  hiszen nincs itt senki! –
Mindig úgy beszéltetek rólam a fülem hallatára, mint egy harmadik személyről, aki nincsen ott a szobában veletek. Vitatkoztatok arról, mit kéne velem tegyetek, hogy rászorítsatok a normális életre, és embert faragjatok belőlem!
Mindenáron tenni akartatok valamit a javamra, mert ahhoz semmi kétség nem fér, mondtátok, hogy egész életetekben dolgozhattok helyettem, ha nem tudtok megnevelni. Most, amikor rólatok gondolkodom, egyetlen egy esetre sem emlékezem, amikor valamelyikkőtök azt mondta volna: te!
Így utólag azon tűnődöm, vajon másképpen alakul-e a kapcsolatunk, ha engem nem különít el a mindent megértő anyai szeretet? Abba azért egészen biztos vagyok, hogy az Ő védelme nélkül, minden más körülmény elpusztította volna bennem, azt, amiért megszülettem. Ha Ő nincsen, ma nem volna hová visszakeressek, nem tudnék semmiben megkapaszkodni, mert a lelkem mélyén várakozó, megfesteni remélt képeim helyén csak arra a fekete, zavaros, tisztázatlan halmazra lelhetnék, amilyenné a világ lett Ő nélküle.
Rosszabb nem létezhetett annál, ami utána következett, mert a tökéletes védelemből, a legteljesebb kiszolgáltatottságba kerültem.
Senki sem volt körülöttem, aki igazolta volna, hogy jogom van a létezéshez: ellenkezőleg, folyamatosan kétségbevonták mindazt, amiről számomra az élet szólt.
Nem arról beszélek én, hogy a képeim, a rajzaim és az összes lehetséges kifejeződésem értelmezhetetlen volt a számukra! Az meg sem fordult a fejemben, hogy ezen a téren elfogadjanak. Még bizonyos megerősítést is kaptam abból, hogy ők, akiktől borzadtam a lelkem mélyéig, elvetnek engem. Arra a nagyon kegyetlen érzésre gondolok, hogy nem igazolták vissza a legkisebb figyelemmel sem a puszta létemet!
Kezdtem magamról azt képzelni, hogy nem vagyok, egyáltalán nem létezem, csupán az emlékek teremtenek meg, azokból az időkből visszajelezve, amikor még Ő vigyázott rám. Mintha tán az embert az őt körülvevők figyelme teremtené meg, és azzal, hogy észreveszik, valamilyen bizonyítást nyerne, hogy él. Ha nincsen az apámból sugárzó elpalástolhatatlan gyűlölet, akkor semmilyen jel nem utalt volna arra, hogy valóban létezem!
Abba az időben szép lassan fordultam be, valami egészen különös álomvilágba, amelyiket védekezésül teremtettem magam köré. Én nem ott voltam, ahol a körülöttem levők, nem azt a levegőt szívtam, nem olyan párnára hajtottam a fejemet, hanem valami egészen különös csodálatos lét, leendő képeim világa kezdett már akkor derengeni bennem. Biztosra veszem, hogy ebben Ő nagy segítségemre volt, de nem az emlékével, hanem folyamatos, valóságos jelenlétével. Minél inkább semmibe vettek, keresztülnéztek rajtam, Ő annál jobban körülvett, segített, bátorított.
Nem is csoda, ha ma sem tudom megkülönböztetni a valóságot az álmoktól, a valódit, a létezőt, az elképzelttől. Az sem elég világos, hogy mikor lépem át azokat a mindenkori határokat, ahol már szabadon mozoghatok a képeim világában. Oly nagy igyekezettel töröltem el a határvonalat az álom és a valóság között, hogy nincs min csodálkoznom, ha most, amikor meg kell tanulnom megvédeni önmagamat, igen kevés kapaszkodót találok a reális világban.
Ha azokat az okokat kutatom, amiért ebben a különös cellában raboskodom, mindenképpen tudatom legalján, sőt abban a tartományban kell keresgéljek, amelyikről alig van tudomásom. Ott kell elszámoltatnom a múltat, ahol gyermekkori világom kétfelé hasadt: egy, színtelen, elviselhetetlen, reális létre, amit mindig mások határoztak meg, és egy általam könnyedén alakítható színes, csaknem boldog álomra, amelyikből egész életemben a képeimet festettem.
Úgy érzem, nem elég megtalálnom, hogyan juttatott ebbe a szobába, meg is kell békélnem, mindazokkal, akiket a lelkem mélyén eddig bűnösnek éreztem, a sorsom alakulásában. Szeretnék mindenkit felmenteni, leendő képeim érdekében, hogy ne kelljen a harag és gyűlölet terhét a külvilágban tovább cipeljem, nehogy azt a nagyon meleg, szeretetteljes kapcsolatot is megmérgezzem, amelyik hozzájuk fűz.
Azért kellett rátok gondoljak, Apa, hogy belássam, nincs miért rossz érzést tápláljak irántatok, hiszen, ha ti egy kicsivel is emberségesebbek vagytok, vagy akár pillanatokra is érezhettem volna bármelykőtök szeretetét, én nem menekülök, el abba az egyetlen, nekem megfelelő világba, ahol a képek összkomfortos létet alakítottak számomra. Igaz, igaz, ti vagytok a felelősek azért, hogy képtelen voltam emberi kapcsolatokat létesíteni, miattatok vesztettem el mindenkit, akit szerethettem volna, mert nem tanultam meg felismerni az érzéseimet!
Közöttetek váltam életképtelenné, mert, ha idegenek bántanak, megtanulod, hogyan kell védekezni, de ha a hozzád közelállók, akkor örökre védtelen leszel. Egész eddigi életemben a legnagyobb bizalmatlanság és a feltételek nélküli, minden határt eltörlő bizalom között ingadoztam, egyikben sem ismerve mértéket. Mindazok, elhagytak, akikben hittem, megcsaltak, megaláztak, semmibe vettek, de mégis! Nem voltak ezek hiábavaló tapasztalatok, mert nélkülük, ugyan, mi töltené meg érzelmekkel a képeimet?
Hálás vagyok, annak a különös kegyelemnek, amelyik képessé tett arra, hogy megőrizzek és elmentsek, minden jót, szépet és lényegeset, oda, ahol munkáim alakultak, formálódtak. Amikor dolgozom, meg tudom védeni magamat, hiszen megérkezve, lelkemnek abba a tartományába, ahol a festményeim születnek, egészen más törvényszerűségek működnek körülöttem, mint odakinn.
Nagyon erős kölcsönhatásban vagyunk, a már elkészült és a leendő képekkel a műteremben. Igyekszem határozottá és magabiztossá válni miattuk, így készítve fel önmagamat, hogy létre tudjam hozni őket, de tőlük is minden segítséget megkapok, hiszen általam, tudnak csak világra jönni, látvánnyá formálódni. Ahhoz, hogy megszülethessenek, szükségük van rám, mert én vagyok az egyetlen, aki őket meg tudja jeleníteni, de én is világosan látom ma már, hogy kizárólag ebben a légkörben, velük azonosulva, tudok kifejeződni, eggyé válni önmagammal. Ők az én tárgyi bizonyítékaim a saját létezésemre. Általuk védekezem, majd amikor kilépek abba az ismeretlen világba, ahol nélkülük elveszett lennék.
Ha, mint remélem, sikerül innen kikeveredjek, járok kelek majd, és csak nézegetem az utcán az embereket. Arcukról sorsok íródnak a lelkembe, rezdüléseik árulkodóak és meghatóak lesznek.  Közelebb nem megyek hozzájuk, mert engem ők többé nem tudnak megváltani, de én segíthetek nekik azzal, hogy képeim részeivé válhatnak. Magamba szívom majd az idegen illatokat az utcákon, sétálok a mások érzelmeinek kereszttüzébe. Amikor hazatérek a műtermembe, magammal viszem ezeknek az élményeknek a színeit, és mint ajándékot, adom át a képeimnek őket.
Úgy megyek majd el ebből a szobából, egyedüli hozzátartozóimmal, a festményeimmel, hogy sem neheztelést, sem haragot nem érzek majd, senki iránt a múltból, mert minden rossz, ami engem elért, jóra változott a képeken és mindenki, aki bántott, feléjük lökte az életemet. Ha nem olyan könyörtelen minden odakinn, tán meg sem teremtem ezt a különvilágot, amelyikben végre esélyem lett a létezést elviselni, azon a módon, ahogy nekem megfelel. Bevallom, sokszor megtántorodtam, különösen, amikor veled éltem, mert időnként úgy képzeltem, lehetnék akkor is boldog, amikor nem festek!
Észre sem vettem, hogy magamat is tökéletesen megtévesztem, amikor hagyom, hogy mások elvárásai, változó érzelmei megvalósuljanak rajtam.
Csak sokkal később, itt, ebben a semlegesnemű, érzelemmentes szobában értettem meg, hogy mindenkor, amikor a külvilágban boldogságra vágytam, elárultam a képeimet. A legnagyobb megingásaim és összerogyásaim, mégsem a magánéletemben, hanem akkor következtek be, amikor minden erőfeszítés ellenére, nem azt láttam a vásznon, amit ki akartam fejezni. Néha még az is elkeserített, ha jobban sikerült a kép, mint elgondoltam, ha másfelé, látványosabb irányba fordult, mert úgy éreztem, a tetszetős végeredmény csupán a probléma megkerülése volt. Elcsúsztam sokszor a könnyebb irány felé, mert annyira nagyok voltak bennem az alapvető kézségek, hogy minden képemben felkínálta magát a hatásvadászat. Hogy gyűlöltem ezeket a kísértéseket, ki sem mondhatom!
Végül mégis úgy érzem, olyan talajon sikerül megkapaszkodjam valódi mélységekben, ahová nem hiszem, hogy bárki szívesen követne. Ha valaha sikerül onnan minden megfesthetőt kijuttatni, azok a képek soha sem csupán a szemet gyönyörködtetik majd. Az lesz aztán, az igazi kiengesztelődés mindenkivel, a megváltás, és a feloldozódás!
Milyen szívesen ejtem ki magamban ezeket a vágyott szavakat és észre sem veszem, hogy csupán sémákban gondolkodom, mintha létezhetne megváltás valóban! Hiszen minden egyes képemben újra felvetül, külön-külön problémaként, hogy kiérdemeltem-e a következőt, hogy ad-e az egyik a másiknak, a jövőbelinek életlehetőséget, mert én csak általuk nyerek létjogot, bennük élek, segítségükkel folytatok párbeszédeket önmagammal, ott, ahol a pár mindkét fele én vagyok.
Lassan meg kell tanuljam, hogy ne lássam, minden képemet, élet és halál kérdésének, hanem eszköznek ahhoz, hogy, ha kis időre is, megtaláljam a lelki békémet, a további festéshez szükséges minimális nyugalmamat. Nem, nem is jó szó a nyugalom, mert talán ettől irtózom legjobban! Lelki éberségre, és arra a  külső és belső koncentrált figyelemre van szükségem, amelyik nem téveszt szem elől egyetlen apró rezdülést sem, mert csak így tudom kicsalogatni a képeimet abból a rejtekhelyből, ahol már csaknem készen állnak, hogy megszülethessenek.
Állandóan figyelek befelé, hogy segítségükre lehessek, ha majd látvánnyá szeretnének alakulni. Színekre, felfokozott, érzelmileg telített, ragyogó világokra látok, amint ott leselkedem a lelkem mélyén, ahol ők születnek. Annyira késznek érzem őket, hogy azt hiszem már semmi sem akadályozhatja meg azt, hogy láthatóvá váljanak az én segítségemmel.

Különös, nyugodt,
csaknem szenvedélymentes reggelben kezdtem el az első képet, amelyik hihetetlen! mintha magát festette volna meg. Nem, nem volt szenvedés, sem hajtépés, sem gyötrelem! Nem folyamodtam segítségért, se égiekhez, sem a földiekhez, mert az egész lényem, annyira át volt itatva a képpel, hogy csoda lett volna, ha nem készül el! Egyszerűen betekintettem önmagamban és kiemeltem a vászonra azt, ami ott teljesen készen, önmagát elhatározva várakozott a megjelenésre. Arra kellett csak figyelnem, nehogy megtörje valami, a nagyon koncentrált befelé figyelést, amíg a kép kibontakozik, és megjelenik előttem a belső látvány.
Ám hirtelen, megrohant valami kétség, hogy miért nem szenvedek? Miért nem rágom magamat, miért megy ez az egész ilyen könnyedén? Csak nem valami szemfényvesztés ez itt, tudatalatti átverés? Netán, egy ismeretlen, gonosz akarat, különös okból, a könnyebb utat járatja velem? Mert olyan volt, mintha ingyen adnák és én, azt jól tudom, hogy olyan nincsen!
Mintha valaki lépre akarna csalni, ezzel a különös örömteli képpel! Ha belemegyek ebbe a játékba, ha elhiszem, hogy létezhet ekkora örömből, mély érzelmeket kifejezni, akkor talán a felszínt sebzi csak, amit megfestek! Hatalmas kísértést éreztem, hogy az egészet megszüntessem, hogy lekaparjam, vagy, hogy a fehér festékkel egyszerűen láthatatlanná tegyem! Mert a lelkem mélyén én akkor is nézegethetném, viszont rajtam kívül, soha senki! Valóságos félelem és rettegés roham kapott el, a menekülés vágya, de nem a képtől akartam menekülni, hanem attól a személytől, aki meg akarja semmisíteni!

Felkaptam a képet és rohantunk!
Attól a gyáva, kétségek között fetrengő féregtől akartam minél távolabb lenni, aki meg akar ijeszteni, vissza akar rántani és veszélyt hoz a képre! Hirtelen megálltam menekülés közben és nagy erővel szembefordultam önmagammal! Láttam a szememben a szűkölést, amit olyan nagyon gyűlöltem, hogy képes lettem volna bármire, hogy legyőzzem! És képes voltam! mert egyszerre csak, eltűntem magam elől, többé nem volt senki ott!
Nem voltam ketten, hanem egyedül, a képpel, amelyik megmenekült, mert nem bántottam! Az Ismeretlen, aki az én arcomat viselte, most ebben a különös délelőttben, helyet cserélt azzal, akit elűztem! Szép nyugodtan az állványhoz lépett, a halálra ijesztett képet megsimogatta, és a helyére tette. Azt mondta neki: ne félj, megvédtelek!

Így kezdtem bele
Abba a képsorozatba, (ciklusnak is mondhatnám) amelyik, szinte feltartóztathatatlanul folyt ki a kezem alól, mintha a hosszú várakozás után, tovább nem lehetett volna visszatartani azokat a festményeket! Csaknem készen érkeztek és jöttek egymás után, szépen, üdén vidáman és mindegyik hordozott számomra annyi biztatást, hogy egyetlen reggelen se kellett arra ébredjek: nincs miért, felkeljek az ágyból. Ehhez járult még az a boldogító új érzés is, hogy egyáltalán nem tudtam, milyen kaland vár reám aznap a képek által, mert olyan üdítő véletlenszerűséggel születtek, hogy én már kezdtem azt gondolni, csupán felhasználnak engem ők, hogy általam világra jöjjenek, ám titkukat nem osztják meg velem. Már nem is jelezték a szándékukat, hogy milyenné kívánnak válni!
Elég volt reggelente felkeljek az ágyból és megálljak a vászon előtt, hogy szinte önként kezdjenek kibontakozni és rávezetni engem arra a nevetségesen csekély gesztusra, hogy a kezemet nyújtva, kisegítsem őket, a kincses ládából, ahol addig rejtőztek, de ahonnan nélkülem mégsem tudtak egyedül a külvilágra jönni, alakot ölteni. Ők létrejöttek és én meglepődtem, hogy olyanok, amilyenekre nem is számítottam. Volt azért köztük némi látható, rokoni kapcsolat, de alig észrevehetően. Rám is hasonlítottak kicsit, de azért sokkal szebbek voltak, mint én valaha voltam, vagy még leszek.
A legkülönösebb azonban az volt, hogy bár szinte megállás nélkül festettem, amikor a világítás megengedte, és hónapszámra le sem tettem az ecsetet, semmilyen elhasználódottságot, vagy fáradtságot nem éreztem, miközben a képek elképzelhetetlen színekben, körbe értek már a szobába, majd két sorba kezdtek rendeződni a fal mellett.
Egészen fantasztikus érzelmi mélységeket éltem át, amilyeneket soha azelőtt. Mintha az teljes személyiségem, minden elképzelhető melegségét egyszerre mozgósította volna az a láthatatlan, tudatalatti lény, aki egy hirtelen, erőteljes mozdulattal sarkig kitárt egy addig bezárt ajtót és mozgásba hozott mindent, ami végtelen ideje ott bezárva volt.

Nem! Nem kutattam,
mi ez az Erő, nem is akartam a múltból senkivel sem azonosítani, és arra sem gondoltam, hogy természetfeletti, mert hiszen, ahogy képpé vált minden, eddigi rejtekhelyéből kilépve, azonnal nyilvánvalóvá tette, hogy rajtam kívül máshoz nincs köze. Senkihez nem volt köthető, akinek azelőtt lelkemben köszönetet mondtam a képeimért! Nem támaszkodtam még a saját emlékeimre se munka közben, nem idéztem fel régi érzéseket, de nem érintettek meg, azok a lelkiállapotok sem, amelyek, kétségből és halálfélelemből, valahogy összetákolták bennem, hajdani festményeimet, utolsó menedékként!

Hol volt ez már!
És hová lett a tétovázás, amelyik állandóan bénított, csaknem minden munkám jogosságát kutatva! Eddig még soha nem tapasztalt, hatalmas szerelem kerített a hatalmába! Úgy éreztem, ehhez fogható szenvedélyt és vonzalmat soha nem éltem még át!  Mindannyiszor, amikor elsodort, vagy csak elszédített, rövid időre egy érzelem a külvilágban, bűnösnek éreztem magamat, és vártam hűtlenségem büntetését a sorstól, amiért a képeim elé tolakodik a magánéletem. Ez volt az első szerelmem, amelyikbe nem keveredett bűntudat, sem rettegés attól, hogy nem tudok majd megfelelni számomra idegen, teljesíthetetlen feltételeknek. Ellenkezőleg, megértettem, hogy a festmények és közöttem egyenrangú érzések feszülnek és valami egészen új érzelmi összhang, amitől minden valódivá válik és megindokolja önmagát. Az ő elvárásaiknak én már végre meg tudtam felelni, könnyedén, felszabadultan, görcsök nélkül, mintha egyszerre írtak volna a javamra minden múltbeli szenvedést, hogy ne kelljen újra átélnem őket.
Az is lehet, hogy a nagyon koncentrált figyelem, olyan emlékeket mozgatott meg a lelkem legmélyén, amelyekről tudomásom sem volt, mert abba az ismeretlen a tartományban, soha nem sikerült lejussak. Az úton, amelyik oda vezetett, engem nagyon sok minden visszatartott, akadályozott. Nem tudhattam, mi rejtőzik bennem, nem is csoda, ha nem ismertem magamra, amikor, mintha a semmiből jelentem volna meg, hirtelen váltam láthatóvá a képeimen.
Nem ment ez, azért küzdelmek nélkül most sem, mert igaz, hogy boldogító és reménykeltő világokra láttam, de ugyanakkor, mintha egy leülepedett pocsolyát kavartam volna fel, annyi minden tört hirtelen a felszínre!
Arról már nem is szólva, hogy a körülöttem settenkedő és folyton előretörni vágyó árnyékoktól meg kellett mentenem a képeket, és megvédenem önmagamat, nehogy a rémek meggátoljanak a festésbe.

Mert jöttek ők,
ó de mennyien jöttek! Körülöttem jártak, keltek, ólálkodtak, minden sarokba meglapulva. Próbálták zavarni az álmaimat, különös szavakat suttogva a fülembe, abban a pillanatban, amikor elment a fény és le kellett tegyem az ecsetet.
Eleinte megkísérelték megakadályozni a munkámat, a legkülönbözőbb ravasz módszerekkel. Világosan éreztem, hogy van valaki a szobában és engem néz a hátam mögül. Nem hagytam abba a festést, mert elhatároztam, hogy nem engedem magamat megzavarni, sem hátráltatni azon az úton, amit végig kell járjak.
Ha néznek, hát nézzenek, úgy gondoltam, legjobb, ha semmibe veszem őket, hiszen úgy tűnik, sem a szobából, sem az életemből, sem az álmaimból nem hagyják elkergetni magukat. Megértettem, hogy ezen a problémán nem tudok változtatni, így hát egyszerűen nem vettem róluk tudomást, mintha nem is léteznének.
Főleg kezdetben, egyáltalán nem ment ez könnyen, mert amikor látták, hogy nem tudnak hatni rám, makacskodni kezdtek! Megpróbálták megakadályozni, hogy be tudjam fejezni a festményt. Ma már, munka közben, ha elég jól befordulok a képbe, maguktól eltűnnek, de akkoriban, mindig, amikor elkezdtem dolgozni, éreztem, hogy áll mögöttem valaki!
Egy ízben, talán a második, vagy harmadik festménynél, az, aki a hátam mögött volt, a vállam felett kinyújtotta a kezét és elfedte a képet a tenyerével, mint hogyha tőlem védené, de én átláttam, hogy egyszerűen azt akarja, hogy ne tudjam folytatni! Álltunk ott percekig, talán tovább, nem is tudom meddig, mert nem észleltem az idő múlását, annyira lekötött a tanácstalanságom: fogalmam se volt mit tegyek! Féltem, hogyha lesöpröm a képről, azzal bebizonyítom, hogy hiszek benne, mert tudomásul vettem. Megérinteni sem mertem, csak néztem azt a kezet, amelyik ahhoz képest, hogy másodpercek alatt semmivé tudott válni a gazdájával együtt, meglepően erős volt és életszerűen szőrös!
Arra gondoltam: nem emlékszem az Apám kezére, mert soha sem néztem meg jól, és az érintését sem ismerem, de talán ilyen lehetett! Vártam, vártam az Idegen karjával a vállamon és a kezével a képen. Néztem a kép látható részét nagyon erősen és teltek a percek, az is lehet, hogy órák, amíg szép lassan egyre jobban látszott a kép és a kéz egyre áttetszőbbé vált. A vállamon már nem éreztem a karja súlyát, és egyszer csak ráébredtem: egyedül vagyok! Bemártottam az ecsetet a festékbe, (mert mindvégig a kezembe volt) és meghúztam azt a hajszálvékony vonalat, amelyiket akkor hagytam abba, amikor a kéz eltakarta. Pontosan azt és pontosan ott folytattam, ahol megzavartak. Nem, nem zavartak meg, csak hátráltattak és ez nagy különbség, mert nem féltem, csak tanácstalan voltam!
Attól, hogy valóban nem tudott megijeszteni, nagyon felerősödtem, pontról, pontra átgondoltam az egész történetet és lassan kezdett kibontakozni a megoldás előttem.
Elhatároztam, hogy ha már el nem űzhetem őket, legalább tudomást nem veszek róluk, hogy ezzel is bagatellizáljam a létüket. Ha jönnek, hát csak had ólálkodjanak, én nem fogom azzal erősíteni a helyzetüket, hogy védekezéseimmel elismerem azt, hogy vannak. Minél több bajt tudnak nekem okozni, annál inkább igazolva lesz a létük általam, mert akkor már a hatásukban is megtestesülnek.
A legjobb védelemnek ellenük mindig is a festés bizonyult. Ilyenkor egy- egy sikeres ellenállás után, abban is elkezdtem reménykedni, hogy ha egyáltalán nem veszem észre őket, akkor talán örökre feladják végül. Ezt azért nem tartottam mégsem valószínűnek, mert amennyire vissza tudok emlékezni, leszámítva azokat az éveket, amikor Ő még élt, csaknem egész életemben kísértek mindenhová.
Amikor veled éltem, abban a rövid időben is körülöttem voltak, ha nem festettem. Egy-két fantasztikusan boldog pillanatot kivéve, jöttek ők a félelmeimben, az összes botlásban, minden elrontott, vagy rosszul sikerült képemben. Ők voltak azok, akik a fülembe suttogták a kétségeket irántad, akik a telefonkagylót szándékosan mellétették, a küszöböt megbűvölték, hogy csak az ablakon lehetett bemenni! Ők mérgezték meg az ételeket, öntötték ki a lenolajat, borították fel a lámpát! Miattuk hatalmas kitérőket kellett tegyek, ha mentem valahova, mert akadályokat építettek és azzal torlaszolták el az utcát, vagy köveket dobáltak előttem a járdára, csaknem eltalálva engem.
Ha meggondolom, mi mindenre voltam képes, azokban a rémes időkben, hogy ne kerüljek az útjukba, hogy kitérjek előlük! Minél több kerülőt tettem, ők annál jobban loholtak a nyomomban! A legrosszabb az volt, hogy megpróbáltak a képeimbe is befurakodni, engem használva fel közvetítőnek. Mindenfajta szorongást, félelmet, aggodalmat akartak, az én kezem által megjeleníteni a festményeim segítségével!
Nem is szeretek ezekre az időkre gondolni, mert ma már teljesen világos, hogy, ha figyelembe sem veszem őket, akkor meghunyászkodnak, és kedvüket veszítik. Arról már nem is beszélve, hogy amikor belemerülök egy kép világába, elvegyülök a színek között, egyszerűen semmivé válnak! Hihetetlen, milyen sok gyötrelemnek, rettegésnek és küzdelemnek vehettem volna elejét, ha erre hamarabb rájövök! Ott volt előttem a megoldás és én nem fogtam fel, milyen kézenfekvő szövetségeseim, a saját képeim! Mindegyik a védelmemre kelt, azok, amelyeket már megfestettem, és a még el nem készültek, mert ott gyülekeztek a lelkem mélyén, elfoglalva a gondolataimat! Később, amikor már mindez tudatosult bennem, elég volt, csak körbe tekintsek, hogy mindenfelől az ő védelmüket érezzem!
Fokról fokra szorítottam ki a körülöttem ólálkodók zavaró hatásait. Igaz, nem ment ez áldozatok nélkül, főként éjszakánként, amikor aludni szerettem volna, mert olyankor hihetetlen félelmek kerítettek a hatalmukba. Hangok hallatszottak mindenfelől, közvetlenül mellettem, de a legtávolabbi sarokból is különös suttogást lehetett észlelni. Az, amelyik a fülemhez hajolt, arra figyelmeztetett, hogy soha nem fogom elhagyni a szobát, amelyikbe bekényszerültem, mert örökre rám zárták az ajtót. Kacagást hallottam és gúnyos szavak kérdezték, miért nem próbálok kimenni?
– Ha megkísérelnéd  szólt a Hang   megláthatnád, hogy nem lehet kinyitni, ezért nem mered lenyomni a kilincset! Félsz szembenézni a bizonyossággal, hisz gyáva voltál egész életedben! –
Megpróbáltam befogni a füleimet, mert nem akartam ezt a hangot hallani és nem bírtam elviselni azt sem, hogy a sötétben hozzám érnek, végigsimítanak! Hirtelen felültem az ágyban és hallottam, hogy kiabálok, sírok és kegyelemért könyörgök, karjaimmal csapkodok magam körül és a félelemtől csaknem lucskossá válok! Mert börtön volt ez, körbe- körbe rácsok és az árnyak akár a börtönőrök úgy vettek körül, hogy az egész szoba megtelt a rabság rémítő szagával!
Ebben a fokozhatatlan rémületben és ordításban mintha váratlanul, egy láthatatlan kéz egyetlen intésére, állóképszerűen megmerevedne minden, csend lett! Olyan érzésem volt, hogy most ébredek fel egy álomból, amelyet valaki rólam álmodott és én ebben csupán részt vettem, mint akit a múltból megidéztek tanúként, arra a borzalomra, amelyet nem ő élt át, de nézője lehetett.
Nem én szűköltem a félelemtől, hanem az a másik, aki valaha, talán én lehettem, és aki a sötétség segítségével megpróbált visszajönni a múltból, hogy az ő oldalára térítsen. Minden erőmre szükségem volt azon az éjszakán, hogy visszanyerjem önmagamat azoktól a rémektől, amelyek nappal nem mertek volna rám támadni, hiszen akkor a képeim megvédtek volna engem.
Azon a fényes reggelen, ami ezt a rémes, kísértésekkel teli sötétséget követte az első gondolatom az volt, hogy az ajtóhoz kell lépjek és ki kell nyissam, hiszen nincs más válasz erre az éjszakára, erre a múltra.

Ha el akarom ezt a szobát hagyni
és vissza akarok térni a külvilágba, az első lépés mindenképpen az kell legyen, hogy lenyomom annak az ajtónak a kilincsét, amelyik kezdetektől fogva látszólag zárva van, mert rám csukódott, amikor te engem itt hagytál.   Úgy éreztem akkor, hogy veled az egész élet eltávozott, amikor elmentél, itt hagyva a borzalomban engem.
Milyen messzire is vagyok már attól a folyamatos érzelmi függésben fetrengő gyáva féregtől, aki akkor voltam és aki, időről időre megkísérel visszatérni hozzám! Az is igaz, nem csak tőle, de tőled is mennyire távol kerültem! Még álmaimban is, ha feléd húzna valamilyen emlék, hatalmas kitérőt teszek a lelkem mélyén, hogy még véletlenül se érintselek meg  a gondolataimmal!
Az is lehet, ez talán gyávaság, de úgy érzem, ebben az esetben kissé elnézőbb lehetek magamhoz, mert ahhoz, hogy meg tudjalak szüntetni, nem csak veled, de minden emberrel, minden nővel, minden, élőkhöz fűződő illúziómmal szakítanom kellett! Volt bennem elég merészség, hogy szembeforduljak a legmélyebb érzelmeimmel, hiszen téged, azt gondolom, igazán szerettelek! Valóságos mészárlást végeztem akkor én, nem nézve azt sem, hogy magamat ölöm. Láttam a szívemet álmomban, s benne téged. A kezemben kés volt azon az éjszakán! Egy hang, a Hang azt kiáltotta: Vágd! Kimetszettelek a szívemből és a kezem nem remegett! Mintha a másvilágról érkeztem volna vissza, amikor magamhoz tértem akkor reggel és mindenütt vért láttam, körbe- körbe!
Hatalmas ürességet éreztem, emlékszem, szinte mozdulni sem mertem, mert attól féltem nem bírok ennyire szív nélkül létezni, de tudtam, hogy meg kellett tegyem mégis, a lehetséges jövőidejű képeimet védelmében. Ha magam számára többé nem is reméltem semmit, abba biztos voltam és vagyok, hogy nekik van jövőjük és általuk én is, mindazt érezhetem, ami feléjük árad a kinti világból.
Amikor sikerült végül letöröljem azt a táblát, ahová a te neved volt felírva és lemészároltam a saját szívem minden feléd irányuló szenvedélyét, már egy új, sokkal erősebb érzelem nevében cselekedtem. A szerelem, amelyik a képeimhez fűzött, semmiben sem hasonlított, ahhoz, amit irántad éreztem, mégis attól tartottam,
akaratlanul is megidézhet téged az érzés, amit ők váltanak ki belőlem munka közben. Ha ma még álmomban is elkerülöm az emlékedet, azt nem gyávaságból teszem, inkább valamiféle kíméletből magam iránt, mert úgy gondolom, nincs miért tovább feszítenem a húrt, sokkal inkább a komoly munka ideje jött el a számomra, mint az önmarcangolásé.
Nagyon elcsitult a véres álom után bennem minden, még az árnyak is jó ideig magamra hagytak, mintha megrettentek volna attól, mi mindenre vagyok képes, hogy megvédjem azt, ami mostmár kétségtelenül az enyém. A velük fojtatott küzdelem, hol elült, hol pedig erőre kapott. Egyre többször éreztem, hogy én vagyok az erősebb és csak nagyritkán tudtak úgy megijeszteni, mint azon az éjszakán, amikor annyira megrohantak, hogy segítségért kiabált bennem valaki. Nem én voltam, ezt biztosan tudom, hiszen ha valóban én ijedtem volna meg, akkor reggelre mind körülöttem forgolódtak volna diadalittasan. Ám amikor felébredtem azután a küzdelmes éj után, egyedül voltam és teljesen világosan láttam, hogy félelem és szorongás nélkül ki kell nyissam azt a csukott ajtót!
Nagyon csendesen, számomra is meglepő elszánt nyugalommal, odaléptem, és lenyomtam a kilincset!

Az ajtó kinyílt
és a keretében, mint egy hatalmas képre, láttam rá a Kert-re, amelyik úgy tárult ki előttem, mint életem leghatalmasabb és legcsodálatosabb festménye!
Sárga volt minden körülöttem, szinte az összes árnyalatában ennek a különösen gazdag színnek. Halvány, egészen világos sárgától, a rőt aranyig, a már majdnem vörösbe hajló, különös narancsos izzástól a fáradt és kedvetlen okkerig és ott volt még az álnok zöldessárga, amelyik mindig szétveti a képet, mert egyszerűen nem tud senkivel egymásmellé kerülni. Ó! Hányszor árult el engem ez a látszólag vidám szín, amikor élénkítő hatásában bízva őt is behívtam a festménybe! Soha nem volt kezes, se hálás, se megértő! Mindent elmetszett, kettészelt és elvágott, darabokra szórva szét a képet, hálátlanul. Nagyon kellett vele vigyázni mindig, de itt a kertben ő is megszelídült és jól simult, mintha nem volna álnok.
Ezer szín vett körül, akár, ha a legszebb képem bűvös világában álltam volna, oly annyira ismerős és mámorító volt minden. Életem összes érzelme ott volt körülöttem színekben megjelenítve!
Láttalak téged is, mint színt, olyan jól felismerhető aranyszín-gesztenyeként, hogy biztosan éreztem, ezt a csodás, hihetetlen árnyalatot rajtad kívül senki sem birtokolhatja az én szívemben! Igaz, már te is csupán azon a képen, amelyet ebben a költői pillanatban, az én gondolataim, az én képzeletem festett az ajtókeretbe. Te voltál a legszebb szín, az összes sárga között az őszben, mert te voltál maga a Kert, a hatalmas rőtarany ragyogás! Minden levélen te tükröződtél! Hogyne indultam volna el hirtelen, hiszen ez a Kert a te színeiddel úgy ölelt magához, mintha csakugyan minden ott lett volna, ami belőled lényeges, ami őrizhető!
A megbocsátás, a végleges búcsú délutánja volt, és én, a mindig kirekesztett, az örökre kívülálló, tettem egy utolsó és végérvényesen elbocsátó sétát, egy olyan kertben, ahol az összes aranyló levél, a te szemed színére, a te bőröd ragyogására, a te hajad rőt aranyára emlékeztetett. Boldog voltam, mert többé nem fájt egyáltalán semmi, még csak szomorú sem volt ez a séta.
Utak vezettek mindenfelé, mintha céltalanul körbe, körbe lehetne sétálni rajtuk, de én azt éreztem, hogy inkább valami különös bolyongásra volnának alkalmasak, olyanra, amilyent az ember önmaga és az emlékei körül gyakorta megtesz, valami kegyelmi állapotban, amikor semmi sem kényszeríti arra, hogy utat válasszon.  El is gondolkodtam rajta, hogy valóban, soha, sehol nem sétáltam még életemben, mert minden elindulásomkor, annyi utat pillantottam meg magam előtt, hogy lehetetlen volt választani közülük. Képzelt és valódi utakon bolyongtam, valahányszor kiléptem az engem körülvevő külső világból és átmentem abba, amelyet magam álmodtam önmagam köré és tettem láthatóvá a képeimen. Egész életemben ez volt az egyetlen pillanatom, amikor álmok nélkül kerültem kapcsolatba egy olyan külvilággal, amelyiket mintha én festettem volna.
Kitárult előttem a Hatalmas Ősz különös kertje, a mesés, a vágyott, ám soha át nem látható, félelmetes és számomra reménytelen, örök külvilág! Utak a végtelenbe, utak az ismeretlenbe, utak, ki tudja hová? Az elpusztíthatatlan örökös Őszben, amikor annak a Kertnek az ösvényeire léptem, mint világ a világban, úgy jártam körbe-körbe rajtuk, saját kincseimmel megrakodva.
Régen azt képzeletem, nehéz kívülállónak lenni. Úgy, éreztem, lucskosan az önsajnálattól, hogy életem tragédiája az, hogy sehová sem fogadnak be, mert képtelen vagyok idomulni, azonosulni, belesimulni a környezetbe. Ott, abban a fantasztikus Kertben, végre megértettem, hogy amit én rejtegetek magamban, még ennél a csodás látványnál is gazdagabb! Bárhová nyúlok a lelkem mélyén, megérintek egy jövőbeli képet. Hogy is lehetnék magányos, mit számít nekem, a külvilág befogad-e, hiszen minden élmény körülöttem csupán motiválója egy számomra létező, sokkal gazdagabb világnak, amelyet én kedvem szerint alakíthatok, mert a képeim az én igazi otthonaim!  Nem a Külvilágnak kell engem befogadnia, hanem én engedek be annyit, amennyire szükségem van belőle, ahhoz, hogy jobban ki tudjam fejezni a gondolataimat a festményeimen.
Soha többé nem érzek önsajnálatot, hiszen nem csak gazdag vagyok, de kiválasztottja is egy olyan feladatnak, amelyet csak én, igenis én tudok véghezvinni! Mindazt, amit mások csupán szemlélnek, magamba szívok, elraktározok, és átforgatok a lelkem mélyén, részemmé válik, segítségemmel ölt alakot, úgy, hogy általa én is meg tudok jelenni a külső világban a festményeim közvetítésével.   Hatalmas ősz, csodálatos ősz, megbocsátó ősz, alakult ott az elvarázsolt kertben képekké bennem és magam is annak a fantasztikus, festői látványnak a részévé váltam.

Talán túl sok is volt ez így egyszerre,
mert hirtelen úgy éreztem, hogy mára elég, amit eddig láttam, és éreztem. Különös bizonytalanság rohant meg, mintha elvesztem volna ennyi élmény hatására, hiszen ki tudja meddig, négy fal keretezett. Védve voltam a külvilágtól, igaz, inkább börtönnek éreztem, mégis most úgy gondoltam, egyelőre jobb lesz nekem ennek a határtalan szabadságnak hátat fordítani. Abban a pillanatban terhemre volt az, hogy választhattam a külső és a benti zárt világ között, hiszen annak a szobának a falai nem csupán lehatárolták a mozgásteremet, védelmet is nyújtottak.
Csaknem mindig így jártam egész életemben, amikor hosszabb, rövidebb ideig reám csukódott egy ajtó. A kilépés számomra mindig olyan sok megpróbáltatással, annyi félelemmel járt, hogy már gyerekkoromban se hagytam el szívesen a konyha sarkát. Mindenhová behúzódtam, megpróbáltam védelembe helyezni magamat, mert akkor legalább a külvilág rémeivel nem kellett megküzdenem. Igaz, ilyenkor meg szinte azonnal körém gyűltek, már szinte ismerősként, azok a különös árnyak, amelyektől úgy tetszik, soha nem fogok megszabadulni többé. Az egyetlen, de nagyon lényeges különbség, ahhoz képest, amikor még odakinn éltem, hogy végre megtanultam kezelni, kordába tartani őket.

Azt mondhatom,
hogy ha nem kerülök ide be, soha nem lett volna esélyem, arra, hogy szembeszegüljek velük, mert mint utolsó lehetőséget, ezt csak itt mertem megkísérelni. Ezen a helyen, ahol már nem volt mit elveszítenem, nem kellett senkinek megfeleljek, világosan érezhető volt, hogy kívülről semmilyen érzelmi segítséget nem kapok. Életemben először állt be egy olyan, tiszta helyzet, amelyikkel kénytelen voltam szembenézni. Igaz, megpróbáltam álmaimba, emlékeimbe, félelmeimbe elmenekülni, de ez a négy fal mindig ráismertetett a könyörtelen, tényszerű valóságra, ahonnan nem volt hova tovább hátrálni. Arra is ráébresztett, hogy testi határaim mögött létezik, egy külön világ, amelyik képes aktivizálódni, segítségemre sietni, ha kell. Az utolsó esélyem volt, amit odakinn egyáltalán nem ismertem volna fel, annyira lefoglalta a lelkem minden erejét az, hogy megvédjem magamat a külvilág záporozó támadásaitól. Ha nem itt élek, ezeknek a falaknak a rabságában és védelmében, soha nem próbálok szembefordulni a félelmeimmel, a rémeimmel!

Ebben a szobában
éreztem meg először, azt a különösen intim, de nagyon felerősítő kapcsolatot, amelyik a képeimhez fűz, azóta is, mert régen csupán védekeztem általuk, mindig őket tartva magam elé, szavak és tettek helyett. Itt értettem meg, hogy mekkora szükségünk van folyamatos kölcsönhatásban, közös erőnkre, nem azért, hogy védekezzünk,
(hiszen abból már éppen elég volt) hanem, hogy életképesek legyünk, polgárjogot nyerjünk egymás által a Külvilágban.
Abba a körbe, amit a folyamatos munka rajzolt körém, a rémeim sem mertek támadóan viselkedni, mert szép lassan kénytelenek voltak belátni, hogy mennyire esélytelenek a próbálkozásaik. Azt kezdtem észrevenni, hogy amíg dolgozom, meg vagyok védve a körülöttem settenkedőktől. Annyi erő is volt már akkor bennem, hogy semmibe vegyem őket, ennek hatására, kedvüket vesztve távoztak, mivel nagyon tétovákká váltak már abban az időben. Akkortájt, rosszindulattal sem vádolhattam őket, inkább, mintha figyelmeztetni szerettek volna valamire, ahogy ott körülöttem ólálkodtak. Mindig felfedeztem ezt-azt önmagamban, amiről addig nem tudtam miközben ellenük próbáltam tenni valamit. Igen jó fejleménynek éreztem, hogy általuk tudomást szereztem egy-egy értelmezhetetlen pontjáról a személyiségemnek. Lassanként ráébredtem, hogy nem félek tőlük többé, inkább valami tanácstalansággal vegyes bosszúságot éreztem, amikor nyaggatni kezdtek, mert időnként hátráltattak a festésbe, idétlen próbálkozásaikkal. Meg kell valljam, egy idő után, munka közben  nem is jöttek többé.

Amikor a Kertből visszatértem,
hatalmas elhatározás érlelődött meg bennem, amelyet körém gyűlt képeimmel még azon az estén megtanácskoztam és felbátorodva a helyeslésüktől elindultam velük együtt, (igaz, akkor még csak gondolatban) a megszabadulás útján, vissza a régi Műterem felé. Magam számára, már csak általuk reméltem kibontakozást, de azt biztosan tudtam, hogy az ő jövőjükért nagyon komoly felelősség terhel. Nem tarthatom elrejtve őket, mert úgy teljesen haszontalan létre ítélném mindegyiket, megfosztva őket attól a funkciótól, amiért világra jöttek. Minden erőmmel azon kell legyek, hogy kimenekítsem Őket és magamat ebből a szobából, ahol ugyan kétségtelen egymásra találtunk, de mégis csak mind rabok tartózkodtunk.
A Kert megmutatta nekem, hogy a szabadságot is választhatom, ha elég erős vagyok arra, hogy elviseljem. Egyedül soha sem szántam volna magamat erre az útra, de körülvéve a festményeimmel és azokkal az érzelmekkel, amelyeket általuk újra érezni tudtam, nem volt kétséges, hogy jól döntöttünk, amikor elhatároztuk, hogy a közeli jövőben el fogjuk hagyni ezt a szobát és visszatérünk a Műterembe.
Meg kellett várnunk még, ameddig az éppen előkészületben levő képek világra jönnek, mert teljesen világos volt, hogy azt a munkafolyamatot, amelyik itt kezdődött el, nem lehet megszakítani erőszakkal: az csak ezen a helyen fejezhető be. Nem akartam több áldozatot, nem bírtam volna félig kész képekkel kilépni innen, mert biztosra vettem, hogy ennek festészeti a korszaknak le kell zárulnia, mielőtt elmegyünk. Az elkezdett, vagy még csak elgondolt festmények mindegyikének itt kell világra jönnie, különben meghal, hiszen máshol, más feltételek között az új képek nem hasonlítanak majd az itteniekre, mert nem azok a benyomások, érzelmi és látványbeli élmények hozzák majd őket létre.
Nagyon komoly, magam és képeim számára önigazoló munka kezdődött akkor, kitérők és félelmek nélkül. Megszűntek a zavaró körülmények, nem jöttek többé azok a settenkedő alakok sem, hiszen nem tudtak volna a közelembe férkőzni, annyira meg voltam védve a folyamatos festés által.

Ezért kissé elcsodálkoztam,
amikor megint azt éreztem, hogy a hátam mögül valaki annyira néz, hogy az már valóban hátráltat a munkában. Megkíséreltem semmibe venni, oda sem figyelni, de hiába folytattam a festést, nem tűnt el, semmilyen erőfeszítésre. Amikor kezdett már nagyon zavaróvá válni, halkan a nevemet hallottam, távoli, különös, halványan ismerős hangon.
– Gábor –
Megfordultam és megpillantottalak, a köd mögött, amelyik a szobát egészen elborította, mint mindig, amikor dolgozom. Megláttalak, de közelebb kellett lépjek hozzád, hogy felismerjelek, annyira eltörölték a külvilágot, a bennem forgolódó kép színei, hogy attól a belső látványtól, alig észleltem, ami a vászonnál távolabb volt.
Mikor végre sikerült realizálnom, ki áll előttem, nem állt el a lélegzetem, nem dobbant a szívem akkorát, hogy a szobába is hallható lett volna, nem éreztem se szédülést, sem azt a remegést, amelyik mindig a hatalmába kerített, valahányszor megpillantottalak! A legkülönösebb az egész jelenetben az volt, hogy azért sem ismertelek fel, mert nem igazítottak el az érzelmeim, amelyekkel mindig, még azelőtt észleltelek, mielőtt megláttalak volna.
Néztelek, és rögtön láttam, hogy te nem az vagy, akit én szerettem, de ugyanakkor azt is észrevettem a szemed rezdüléséből, az arckifejezésedből, hogy tudod: már én sem az vagyok, akit te nem szerettél!

Álltunk egymástól pár méterre csak, és én azt mondtam:
– most dolgozom –
Magamban azt gondoltam:
–menj el, menj el, mert zavarsz –

Az egész jelenet még kínos sem volt, csupán talán túl hosszú, mert közben, valóban vágytam festeni. Nem, mérlegeltem már, mit látok az arcodon, nem kutattam a saját benyomásaimat sem, csak valahol a lelkem mélyén éreztem egy kis feszengést, mert kezdett az egész kellemetlen lenni, még talán nevetséges is. Nem tudtam, mitévő legyek, sem indulat, sem érzelem nem igazított el, merre léphetnék ki ebből a mostmár egyre kínosabbá váló helyzetből.

Ezt a jelenetet elfelejtette kidolgozni a Szerző és ezt, főleg te hiányolhattad, mert egy színésznő számára kell az eligazítás, míg engem a festés vágya egyértelműen képes mindenkor motiválni.
Az egyetlen érzés abban a pillanatban, valami különös jelzésnek is alig nevezhető, kicsit kaján öröm volt, hiszen megismerkedésünk óta, első ízben észleltem, hogy zavarba vagy, egyszerűen nem találod, mi lenne a megoldás, miként keveredhetnél ki ebből a nem reád szabott jelenetből. Kétségtelen: nem erre számítottál, amikor eljöttél, hogy nagyon kegyesen felvedd azt a fonalat, amit velem együtt itt valamikor elhelyeztél.
Meg sem fordulhatott a fejedben, hogy nem úgy fogadlak, mint a megszabadítót, az örökre vártat, az egyetlent! Nem kutattam az okaidat, mert valóban érdektelenné vált, mi szél hozott, és mi fog majd elvinni később. Mielőtt foglyul ejtett volna az egyre jobban megbénuló helyzet, elhatároztam, hogy kilépek belőle és ezzel téged is (akire nincs okom haragudni) kisegítlek szorultságodból és utadra bocsátlak.
Tisztában voltam vele, hogy a szavak, amelyek ezt a kellemetlen állapotot feloldják, nálam vannak, hiszen én tudom pontosan, hogy semmi okom nincs marasztalni téged, de te nem láthatod világosan, mit lehet tenni egy olyan helyzetben, amelyikben nem az várt, amit elgondoltál. Az előre elkészített mondatok, számodra kimondhatatlanokká váltak ebben az idegen közegben. Nem erre a végszóra számítottál, nem is tudtad volna folytatni a darabot, még akkor sem, ha kívülről fújod az egész szöveget.
Ez a helyzet nem teremtett meg téged, nem inspirált és nem lökött előre, a mindenkori ihlet útján, amelyik olyan fantasztikus, mindent szerepet megoldani képes, színésznőt varázsolt belőled.
Álltál ott, a negyedik felvonás végén, életedben először, kiesve a szerepedből és nem elég, hogy nem voltál a helyzet magaslatán, de mintha azt is elfelejtetted volna, hogy miért jöttél. Valóságos Bermudaháromszöggé vált számodra a helyzet, és a szoba az Ismeretlennel, aki előtted állt.
Néztelek, és lett volna okom, hogy sajnáljalak, mert egy roppant tanácstalan, szárnyaszegett, vergődő, szánandó, madárra emlékeztettél, aki nem tud elrepülni, ám maradnia is lehetetlen.
Megelégeltem ezt a helyzetet és azt, hogy, ilyen nyomorult állapotban lássalak. Nem akartam tovább húzni az egyre jobban rád nehezedő kínos jelenetet, úgy éreztem a segítségedre, kell siessek.
– Dolgoznom kell – mondtam – megbocsáss, megbocsáss Hanna-Lídia, hiszen, mint biztosan tudod, holnap visszaköltözöm a Műterembe és ezért, amit most éppen festek, be kell fejezzem, mert az ott kinn már nem folytatható.
– Igen, igen, de hát épp ezért  a hangod szaggatott volt és zavart.
– Épp ezért nem  válaszolt a hangom  ezért kell inkább, elmenj most, mert dolgozom és segítségre, már régen nincs szükségem semmihez.

Még egy két szó, aztán magamra hagytál és én elgondolkodtam rajta: azért történt-e mindez, hogy alkalmam legyen megtapasztalni: azon a  helyen, ahol téged őriztelek nincsen többé semmi a lelkem mélyén. Azért nem dobbant bennem se szív, se vér, se lélek. Úgy tűnik sikerült befejeznem azt a pusztítást, amit ott vittem véghez, ahol te voltál. Régóta reméltem én ezt, hisz e nélkül a bizonyosság nélkül nem lett volna nyugalmam a külvilágban. Minden erőfeszítésem kárba veszett volna, ha azok az érzelmek, amelyeket a képeim számára megmentettem, felbuktak volna a Te emlékeden!
Nem volt bennem semmilyen szomorúság, sem hiányérzet azon a délutánon, amikor halkan becsuktad az ajtót magad mögött és én újra munkához láthattam, mert ahogy elmentél, a te hűlt helyedre, a képeim, a festenivalóim szinte észrevétlenül nyomultak be, minden kis zugot elfoglalva, hogy ezzel engem élővé varázsoljanak a maguk számára.

Másnap visszatértem a Műterembe
képeimmel, mint abban a hajdani Álomban, ahol épp csak annyi erő maradt bennem, hogy felöltözve ünnepi ruhába hazatérhessek oda, ahonnan már többé nem szándékoztam elmenni sehová.
Amikor kinyitottam azt az ajtót, ahonnan lépcső vezetett fel a Műterembe, egy pillanatra megfordultam a körfolyosón, és áttekintettem a Költő ablakaira, szemeimmel valami meghitt hangulat után kutatva. Függönyök takarták előlem azt az ismerős látványt, amelyik mindig Őróla és a Manóról, kettőjük leplezetlen, semmivel nem takargatott világáról szólt nekem. Megértettem, hogy nem látom többé a Költőt, fel-le járkálni, szobái mélyén lappangani, nem hallom a Manó lépéseit sem, hiszen Ők már régóta, csupán az én gondolataimban élnek. Ahonnan én jövök, ott nem volt szerepe a múló időnek, mert nem lehetett eseményekben mérni, de itt ebben a külső világban, szép lassan, elmállott még az emlékük is, amíg én távol voltam.
Nem volt könnyű feladat felmászni azon a meredek lépcsőn a Műteremig, mert a képeim, (egyetlen hozzátartozóim) igencsak megdolgoztattak, amíg mindegyiket felcipeltem és az ajtóhoz támasztottam kívülről. Mikor már mind fenn voltunk, hirtelen, (de szerencsére csupán pillanatokra) olyan érzésem támadt, hogy nem merek bemenni, nem bírom elfordítani a kulcsot, mert félek attól, milyen régi makacs emlékek rohannak meg odabenn. Álltam ott, két lépcsőfokkal lejjebb, mint a Képek és a fejemtől a lábam újjáig minden porcikám nedvessé vált a félelemtől. A másiktól, igen, a hajdanitól rettegtem, aki úgy éreztem, bármikor előléphet és akkor, kezdődik minden előlröl. Ki tudja, hol bujkál, én mindenesetre, szinte tapinthatóan, éreztem a jelenlétét.
Lázasan kutattam az emlékeim között, olyan érveket keresve, amilyeneket ezerszer átgondoltam a kijövetelem előtt, mert onnan nézve, ahonnan most megérkeztem sokkal egyszerűbbnek és tisztábbnak látszott minden. Elképzelhetetlen volt ott az, hogy ne merjek bemenni, oda, ahová évszámra vágytam, amiért éjjel- nappal dolgoztam, legyőzve minden ellenállást, köztük a legerősebbet, a saját félelmemet! Ezért a hazaérkezésért építettem meg magamból azt az új lényt, aki kiáll önmagáért és a festményei jövőéért!

Amikor elérkeztem idáig
a gondolatmenetben, hirtelen nagyon megmakacsoltam magamat, mert eszembe jutott az a felelősség, amelyet értük vállaltam és az ő ígéreteik, hogy élővé varázsolnak engem. Azt hiszem abba a pillanatban rátaláltam a kulcsszóra, amelyik kitárta előttünk az ajtót és mi besétáltunk, valami különös, hetyke elégedettséggel. Volt is minek örülni, hiszen nem látszott semmi tragikus változás, de azt hiszem  a portól nem is tűnt volna fel, olyan vastagon lepett el mindent. Ki tudja, hány évnyi porszem, rakodott rá a régi életemre! Az egész múlt idő ott feküdt előttem, olyan a védőréteg alatt, amelyet még egy levegővétel se mozgatott meg amióta én elmentem. Nem volt ez szomorú, inkább megnyugtató. Hálát éreztem a Por iránt, hogy így beborított, megvédett, megőrzött mindent, a számomra. Olyan volt, mint egy őrszem, aki a saját testével védelmezi a rábízottakat.
Eszembe sem jutott, hogy meg kellene szabaduljak tőle, arról nem is szólva, mekkora hálátlanság lett volna!
Egyenként kihordtam a régen otthagyott képeimet a Műterem elé, mert őket kötelességemnek éreztem megszabadítani, láthatóvá tenni, viszont a Port sem akartam megsérteni, azzal, hogy a szeme előtt teszem tönkre a munkáját. Azt hiszem sikerült ezt a helyzetet megoldanom, mert amikor a megtisztított képekkel visszaosontam, semmilyen sértettséget nem észleltem a levegőben.
A Műterem egyik sarkába elkezdtem a fal mellé letámasztani a régi képeimet és egy másik oldalról kiindulva egyesével kicsomagoltam az újakat. Mennyivel nagyobb volt ez a hely, annál a szobánál, amelyikben raboskodtam! Milyen kényelmesen elfértek egymás mellett az új képek, úgy, hogy még össze sem értek a régiekkel. Azt hiszem jó volt ez így első bemutatkozásnak, mert érezhető bizalmatlansággal méregették egymást. Volt is min csodálkozniuk, hiszen olyan különbözőek voltak, mintha nem is lettek volna rokonságban általam.
Magam is bizonyos jóindulatú elnézéssel szemléltem régi itt maradt szenvedőimet, akik a nagy egyedüllétben bizony elég szárnyaszegettek lettek, vagy én voltam akkoriban olyan szerencsétlen állapotban, hogy csupán ennyire futotta?  Mindenesetre, nagyon oda kellett figyeljek és minden diplomáciai érzékemre szükségem volt, hogy meg ne sértsem a régieket, de abban is biztos voltam, hogy mint hajdani önmagam, sajnálatot ők sem érdemelnek, hiszen ők is bűntársaim voltak abban, amit akkoriban műveltem.

Azon az első kinn töltött éjszakán igen különös álmom volt.
Fantasztikusan elhagyatott folyópartot, régi, régi szállodát láttam álmomban, folyóra néző ablakokkal és egy csodálatos színes majolika erkéllyel. Emlékeztem rá, hogy valaha régen, a távoli múltban már jártam itt valakivel, mert mindenről tudtam, hogy hol van, még azt is, hogy az erkély a nászutas lakosztályhoz tartozik. Sokkal később, tán 20 év múlva, valaki mással jövök el ide újra, akitől el akarok búcsúzni. Csak erre az egy éjszakára érkezem, azután utazom tovább.
Nagyon gazos, növényekkel, fákkal, szinte áthatolhatatlanul benőtt vízparton járunk, de én tudom, hogy itt kell lennie a szállodának, ahol a folyó kanyarodik. Valóban, ott van, csak rettenetesen benőtték a kúszónövények, és az ágak eltakarják a nagybetűs feliratot: HOTEL
Különös kapcsolat fűz ahhoz, akivel ide jöttem: egy kicsit mintha az anyám lenne, de nem az anyám, mintha a szerelmem lenne, de nem a kedvesem. Amikor elindulunk idegenkedve nézegetem, mennyire fiatal! Sötét barna haja göndör, arca nagyon vékony, mondhatnám átszellemült és én, úgy érzem, ha rápillantok, hogy felelős vagyok érte és valamiért, vigyáznom kell rá. Meghatározhatatlan, ködszerű, gyengéd, örökös érzés fűz minket össze, ezért is jövünk erre a helyre, mert adni szeretnék neki valami jót, maradandó emléket a kapcsolatunkról. Talán ennek a mesés helynek a varázsát, amelyik elkíséri, amikor már nem leszek vele.
Az út folyamán ez a lány teljesen megőszül, azonban még mindig elég fiatal marad. Kettőnk közül én sokkal idősebb vagyok, ezért természetesen, irányítom az eseményeket, mutatom az utat. A szállodát én fizetem, de ezzel kapcsolatban, van bennem egy halvány rossz érzés, mert nem akarom, hogy ez megalázóvá váljon a számára. Elöl megyek, mert ismerem a járást, ő kétkedve, kicsit félszegen, enyhén kritikusan követ engem. Nekem nagyon sokat számit ő, adok a véleményére, azt akarom, hogy jól sikerüljön minden.
Bemegyünk a szállodába, érdeklődöm a szobák iránt,  ám majolika erkélyest nem merem kérni, mert az hivalkodóan drága. Én nem szeretnék emiatt tüntetően gazdagnak látszani, nehogy megsértsem az érzékenységét, annak, akivel idejöttem. Megkérem a szállodást: legalább had vessünk rá egy pillantást, hisz annyit ábrándoztam erről a szobáról, amióta először láttam az erkélyt kívülről. Hosszú, csaknem végtelennek tűnő folyosókon át, követjük a tulajdonost, amíg elérkezünk egy semmitmondó, egyszerű faajtóig. Kinyitják nekünk, benézek és egyáltalán nem találom olyan szépnek, mint amilyennek álmaimban elképzeltem! Az egész szoba csaknem romos, a majolika erkélyt, belülről nem is lehet látni, mert valami deszkák takarják!
Miközben elindulunk a szoba felé, amelyik a miénk lesz, a szálló megtelik különös alakokkal. Kis növésűek, furcsán torzak, erőltetetten vidámak, de jól láthatóan, nem boldogok. Járnak kelnek, hangoskodnak, nevetnek, de semmi jókedv nincs azokban a nevetésekben. Hirtelen kinyitják a szobánk ajtaját és az ágyon a fehér csipketerítőn: micsoda rettenetes látvány! 3 halott fekszik, fekete öltönyben arccal az ágytakaróba furakodva! Olyanok pontosan, mintha piócák lennének, akik az ágy vérét szívják ki épp most! 3 halott, valami elvont, rémületes érzés, de nem a látvány, hanem maga a tény!!
– Vasárnap haltak meg, egy hete  mondja a szállodás  de nem volt hová tenni őket, ezért helyeztük ide, természetesen, kivisszük mindjárt és az ágyat is áthúzzuk – mentegetőzik.
Valami kimondhatatlan iszonyatot érzek mindezek láttán! A 3 halott, ahogy ott fekszenek, mint valami viaszfigurák! Akár a többiek körülöttünk, ők sem emberi méretűek, hanem annál jóval kisebbek, de olyanok, mintha soha sem lettek volna élők!
Rémes féltést érzek, a leány iránt, akivel ide jöttem, mert azt gondolom, felelős vagyok érte, hiszen én hoztam ide, az én hibám, hogy ezt látnia, éreznie kellett! Nem tudom, hogy ki ő, ezt nem is kutatom, de az már bizonyos, hogy a szándék, amelyik ide hozott minket, ami engem vezetett, teljesen félre siklott, átváltott, visszafordíthatatlanná vált.
A szállodás még azt mondja hirtelen:
– meg kellene mondani a gyereknek  és a mellette álló kisfiúra mutat  hogy ezek csak halottak, ne féljen tőlük és ne azonosítsa folyton magát velük.
Uram Isten! A saját jajgatásomra ébredtem fel és éreztem, hogy a félelem, ez a rettenetes kúszónövény úgy akar újra benőni, birtokba venni engem, ahogy azt a szállodát, amelyikben már nem laknak valódi emberek, elborítja, magába temeti, visszaköveteli a természet, mert ő az úr, akár a félelem!

Uram Isten!
suttogom, magamban kicsit később, mikor már azon próbálok eligazodni, mit jelenthet ez az álom? Talán csak annyit, amit a szállodás utolsó mondata: hogy ne azonosítsuk magunkat a múltunk árnyaival, még akkor sem, ha szinte a legváratlanabb helyzetekben, a legkülönösebb alakokban öltenek testet és állnak elénk, életünk bármely pillanatában. Nem kétséges, akár akarjuk, akár nem, a múltunknak ezek a nem kívánt követei folyton megkísérlik észre vétetni magukat.
Nem vagyok arról meggyőződve, hogy valaha, bármikor, eljön-e az életemben egy olyan pillanat, amikor képes leszek keresztülnézni, túllépni ezeken az árnyakon, ezeken a halottakon. Ám, ha nem fordulok szembe velük, a rendelkezésemre álló összes eszközömmel, mindent képesek elrontani, ami még jöhetne, vagy egyáltalán remélhető.

Bárhogy is próbálkozom
a múlt feltárásával, elemzésével, újra gondolásával, egyetlen biztos dolog látszik csak kibontakozni ebből az álomból, hogy a jövő bizonyos mértékben a múlt függvénye, vagyis minden, ami velünk egykor történt előre határozott rólunk és az út, amin később járunk az, az ösvény lesz, amelyiket a régmúlt eseményei számunkra kijelöltek. Az álmainkból jövő különös híradások erre szolgálnak bizonyítékul.
A legkülönösebb azonban mégis az, hogy bár, azok a szorongások, amelyeket az álomban újra átéltem, valaha életem részei voltak: mára csaknem elhagytak engem. Nagyon megdolgoztam azért, hogy ezt végre elmondhassam! Egy ilyen álom hatására, mégis felmerül bennem a kérdés: lehetséges-e, hogy, ha valamit egyszer átéltünk megéltünk, átszenvedtünk az soha nem lesz végleg feldolgozva, lezárva, hanem csak a kellő pillanatra vár, amikor így megmutatkozhat?
Ez az álom fantasztikus közelségbe hozta valahai érzéseimet, olyan emlékekre világítva rá, amelyek nem az események, hanem érzelmek szintjén fűztek azokhoz, akiket azután, bár elveszítettem, úgy tűnik, mégsem töröltem el véglegesen lelkemből, mert nélkülük talán nem tudnám megfesteni leendő képeimet. Egyfajta védelembe részesült a tudatalattim által mindenki, akinek az elvesztését, csak azzal tudtam elfogadhatóvá tenni, hogy nem gondoltam rá, kipusztítottam, elfordultam az emlékétől is. Az is lehet, hogy mindazok, akiket így elfedtem, csak a kellő pillanatra várnak, hogy megmutatkozzanak a képeimen, mint szín, mint érzelem?
Lehetséges-e, hogy az őket kísérő lelki motívumok, érzések érintetlenül megőrződnek a tudatom legmélyén? Bár így lenne, bár ez lenne a nagyon is pozitív végkövetkeztetése ennek a különös álomnak: a szükség esetén felidézhető, szinte, kincstárszerű emlékvilág.

Azon az éjszakán,
mintha valami határtalan vágy szállott volna meg, hogy rendet rakjak az emlékeim, az érzéseim és az érzelmeim között.
Nem kétséges, ennek az álomnak a hatása volt ez, mert igaz, hogy mindenre felkészülve érkeztem meg a műterembe, de azt nem gondoltam, hogy az első éjjel olyan kísértetekkel lesz tele a szoba, amelyeket addig nem ismertem és mégis úgy érzek irántuk, mintha egyszer már éltünk volna együtt. Nem sejthettem, hogy ennyire otthonos közelségbe kerülnek az érzéseim által, elfeledett és felidézhetetlen helyszínek, gisz-gazos utak, mindenféle kúszónövényekkel beborított málló falak!
Ha jobban meggondolom: valaha ők is én voltam, én, aki megpróbáltam mindent eltörölni, megsemmisíteni és eltartani jó messze önmagamtól.
Az álom, ez a különös csodás, igazmondó álom, megváltott engem attól a félelemtől, amivel a múltat szemléltem.

„Ezek csak halottak”
mondta a szállodás és én megértettem, hogy attól, ami elmúlt nincs okom rettegni többé, inkább örülnöm kell, hogy ha el is múlt minden, az nem azt jelenti, hogy elveszett, mert valami megőrzi bennem a képeim számára és én képes vagyok általuk, mindazt megmutatni, amitől semmi értelme szoronganom többé.

Ennek az éjszakának is vége lesz egyszer. Jönnek majd múltidéző jövőbenyúló különös álmok, rám találnak majd olyan emlékek, amelyeket szabadon engedek és kitárok mindenki elé a képeim által. Megjelenítek valahai hatalmas érzelmeket általuk, amelyeket, talán csak álmomban mertem igazán átélni. Festek majd az ősz, az aranybarna és gesztenye minden színárnyalatában, bátran, szomorúság nélkül és átadom majd a képeknek mindazt az érzelmet, amelyet én már csak általuk vagyok képes megélni, mert az én erőm az egyedüllét örökös zártsága és ezt akkor érzem igazán, ha mindenki helyett, két karommal, szorosan magamhoz ölelem önmagamat.

Bartha Ágnes
Balatonföldvár  2007. május 6.