Ősök, leszármazottak

Ősök, leszármazottak

(családtörténet Marcinak)

Kedves Wellerem!

Nem szólít Téged rajtam kívül senki így, mint ahogy talán a Sün Samu is kezd elavulni, ahogy egyre jobban távolodsz attól a kis, hegyesorrú, hegyessapkájú, csapzott, feketehajú csecsemőtől, aki akkor voltál, amikor megismerkedtünk. Nehéz idők voltak azok mind a kettőnk számára, mert ezt a találkozást nem adták ingyen egyikünknek sem. Erre most nem szeretnék kitérni, mert egy olyan könyvet ígértem Neked, amelyikben leírok mindent a családról, ahonnan te is jössz általam, de amelyikben mi nem szereplők vagyunk, csupán emlékezők.

Úgy gondolom én vagyok az utolsó, aki a könyvben írottakról még tud és emlékezhet. Feladatomnak tekintem, hogy megismertesselek azokkal, akiknek a tulajdonságai bár nagyon halványan, megvannak benned. Igaz, nem ismerhetted őket személyesen, de egy-egy apróságban megmutatják önmagukat, hogy jelt adjanak, segítségedre legyenek az élet értelmezésében.

Kis történeteket fogok leírni róluk, amelyeket én is hallottam, és megőriztem, hiszen számomra is csupán ezeken az elbeszéléseken keresztül lettek ismertek, mert sokkal előttem éltek. Azt gondolom, meg kell örökítenem őket a számodra, mert így élők maradnak az írás által, mindaddig, amíg lesz valaki, aki elolvassa ezeket a lapokat.

**********

A Terebessyek.

Azért kezdem velük, mert, nem titok előtted, milyen rajongással viseltettem anyai nagymamám, Terebessy Paula iránt, sőt azt is mondhatnám, ha ő nincsen, én egyáltalán nem vagyok az, akivé lettem. Elbeszéléseiből sokkal többet tudtam meg a családnak arról az ágáról, ahonnan ő származott, mint az apai részről, mert ameddig élt nagy szerencsémre, sok alkalmunk volt a beszélgetésre.

Hogy a legelején kezdjem, családi iratokból, (amelyeket egy régi-régi és nagyon kopott sárga táskából vettem elő), anyai ágon egészen az ükszülőkig képes voltam tisztázni sok mindent.

Ükapám Terebessi József nemesember volt és Tasnádszarvadról származott, ahol, (mint olvasom fia keresztlevelében), uradalmi tiszttartó volt. Felesége Nemes Petrucz Juliána 1839-ben életet adott, dédapámnak Túrterebessi Terebessy Jánosnak, akire én mindig úgy gondolok, mint igazi nagy családfőre, mert hatása az utána jövő nemzedékeken igen sokáig megérződött. Érdekes elgondolkodni azon, miért írta a nevét a házasságlevele szerint másképpen, mint az apja?

Én úgy vélem, hogy valószínűleg, a család abban az időben éppen őmiatta, felszálló ágban lehetett és nem csodálkoznék, ha maga az a tény, hogy minden további dokumentumon építésznek nevezik valamilyen többlet előjoggal ruházta volna őt fel. Nagyon jót mulattam azon, hogy felesége foglalkozásánál az van írva minden okiratban: „építész felesége”, míg leányának a házasságlevelében, Paulina Franciskát építész leányának jelölik.

Úgy gondolom, hogy abban az időben nem vált külön a tervező és a kivitelező építész, mert amennyire az elbeszélésekből érteni véltem, a dédapám nagyon sok házat tervezett és épített fel Pozsonyban, mint építészmérnök, és mint kivitelező. Ma azt mondanánk olyan vállalkozása volt, amelyik az első ceruzavonástól a befejezésig képes volt az épületeket létrehozni. Nagymama hanyagul csak annyit jegyzett meg erről, hogy „fél Pozsonyt az apám építette”. Tevékenysége a 19. század második felének vége körül lehetett, amikor mindenképpen meglódultak az építkezések és kialakult az a stílus, amelyik azután Pestet is jellemezte.

De már talán nagyon is előre futottam, mert azzal kellett volna kezdenem, hogy Terebessy János Erdélyből, ahogy nézem a térképet, a Szilágyságból érkezett a Pozsony melletti Malackára. Erdélyben falvai voltak, Túrterebes, Alsó – Felső Terebes. A dédanya Kummer Paula von Dulach, nemes egyszerűséggel, csak „porfészkeknek” nevezte az erdélyi falvakat, mert azt hiszem büszke volt arra, hogy osztrák, sőt! Habsburg származású, igaz, jellegzetes előreugró alsóajkán kívül, (amit még én is örököltem, mint sok leány a családban) erre semmi bizonyíték nem volt. Azt rebesgették, arrafelé igen sokat vadásztak az uralkodóház tagjai.

A dédapa az én elgondolásom szerint, nyilván szakmai okokból látogatott el Pozsonyba, hogy ott munka és megrendelések után nézzen, mert akkoriban se volt mindegy, hol tevékenykedik az ember. Még az is lehet, hogy későbbi sógorához, a szintén építész, Kummer Ágostonhoz fűzték olyan erős, baráti és kollegiális szálak, hogy meghívták magukhoz Pozsonyba. Gondolom e szíves invitálásba többféle számítás, vagy kívánság is vegyülhetett. Talán már akkor gondoltak a közös munkára, de az is közrejátszhatott, hogy a Kummer házban, eladósorba került Filoména leányzó, aki elképzeléseim szerint, anyja helyett nevelte húgát, Paulinát.(1858)

Nincs semmilyen adat, mikor haláloztak el a szüleik, csupán a neveiket sikerült kiderítenem: idősebb Kummer Ágoston és Weinberger Júlia gyermekei voltak. Az kétségtelennek látszik, hogy Terebessy János dédapa, amikor megnősült, és elvette építészkollegája leánytestvérét, feleségével egy kicsiny sógornőt is kapott. A két leány úgy tűnik árvaként, de nem szegényen élt, és a nővér legalább 10 évvel lehetett idősebb a húgánál a házasság idején.

Amikor férjhez ment, Terebessy Jánossal együtt folytatták a leányka nevelését. A házasság a dédanya 16 éves koráig tartott, mert akkor a nővér, Filoména sajnálatosan, de mondhatni, mégis bizonyos fokig szerencsére, meghalt.

Ott maradt Terebessy János a 16 éves Kummer Paulával, akinél 20 évvel volt idősebb. Még azon az estén, amikor a temetőből hazatértek és a gyász ideje lett volna, Kummer Paula dédanya (az elbeszélés szerint) földre vetette, (szerintem inkább, földhöz vágta) magát Terebessy dédapa előtt, úgy könyörgött neki, hogy vegye őt feleségül, mert halálosan szerelmes bele attól a pillanattól fogva, hogy először meglátta. Figyelemreméltó leányka lehetett, azt gondolom, mert kristálytisztán átlátta ilyen zsenge korban, hogy mit akar és azt is, hogy mit vár másoktól.

Én nagyon kedvelem az ő emlékét, mert haláláig töretlen volt benne az akarat és a szeretet, különben nem nevelt volna olyan fantasztikus gyerekeket.

El lehet képzelni a gyászban összetört dédapát, aki képtelen a lábáról lefejteni Paula kisasszonyt, mert az elbeszélés szerint, az azt mondta volna, hogy addig nem engedi el az imádott lábat és nem kel fel a földről, amíg pozitív ígéretet nem kap a sógorától, arra nézve, hogy rögtön feleségül veszi!

Azt mondják (a dédanya utólagos elbeszélése szerint), János dédapa annyira elképesztőnek találta az ajánlatot, hogy már- már úgy nézett ki a dédanya a földön marad, ki tudja meddig. Állítólag nem használt sem rábeszélés, sem szép szavak, sem az, hogy azonnal állj fel te büdös kölyök! Végtére megérthető a szigor, hiszen a felesége haláláig úgy nevelte Paulát, mint a leányát. Gondolom, mint tisztességes ember, képtelen volt ekkora váltásra néhány óra alatt, különösen, ha figyelembe vesszük a gyászát, amit a felesége elvesztése miatt érezhetett.

Miután egyáltalán nem boldogult a gyámleányával, kénytelen volt alkuba bocsátkozni vele, és végül azzal sikerült lábára állítania, hogy megígérte neki, 2 év leteltével visszatérnek a házasság gondolatához.

Addig, úgy fest, minden maradt a régiben.

Hogy ezalatt Paula dédanya milyen mesterkedéseket űzött, céljai elérése érdekében, arról fogalmam sincsen, de tény, hogy 18 éves korában, 1876 április 24-én Malackán, hozzá ment az akkor 37 éves Terebessy Jánoshoz. Attól fogva, minden iratban, Terebessy Kummer Paulának, az építész feleségének nevezik. Pozsony mellett Malaczkán rendezkedtek be. Nehéz volna azt mostmár megállapítanom, valódi levéltári kutatások nélkül, hogy ez a kastélyra emlékeztető ház és birtok kinek volt eredetileg a tulajdonában, de én úgy képzelem, hogy valamiféle nyári rezidenciája lehetett a Kummer családnak, akik a telet Pozsonyban töltötték.

Terebessy János dédapa ebben a házban rendezkedett be, hogy ott igen nagy családot alapítson, a 18 éves, (szerintem, mindenre elszánt) Paulával. Azt gondolom, mint építész, egészen biztosan kibővítette és alkalmassá tette a nyári házat, 17 gyereke fogadására és kényelmes elhelyezésére. Valamivel több, mint 20 év alatt 11 leányuk és 6 fiuk született.

A folyamatos gyerekáldásba nem a dédanya fáradt el, hanem a dédapa, aki mint olvasom, 58 éves volt, amikor meghalt. Eltávozott és hátrahagyta hatalmas kúriaszerű házában Malackán, Paula dédanyát a sok, sok gyerekkel és a nehézségekkel, amelyekre rögtön rátérek, de előtte még szeretném ecsetelni közös életüket és a feltételezhető okokat, amelyek a dédapa halálához vezettek.

Élete delén, Terebessy János nagyon sikeres építész volt. Együtt dolgozott sógorával és építész társával Kummer Ágostonnal, akivel valamilyenfajta tervező és kivitelező építészeti vállalatot alapítottak és egymás után kapták a jobbnál jobb feladatokat.

Abban az időben, úgy érzem, jól át tudta érezni, mekkora erő lakozik benne, mert minden tőle függött és ő megfelelt a saját maga által teremtett világ követelményeinek.

Én már csak nagyon keveset észleltem abból a légkörből, amelyik a fénykorból még mindig sugárzott, de az életszeretet, a képesség a boldogság élvezetére és megőrzésére, egészen biztosan a Terebessy családból származott anyámra és rajta keresztül rám és rád.

Mint az életéből jól látszik, Terebessy János szerette a gyerekeket és állítólag azt mondta, csak úgy tud jól dolgozni, ha legalább hárman- négyen a szobájában játszanak, amíg ő el van merülve a munkában. Azt hiszem nagyon kedélyes ember volt, akinek gyerekei biztosították a lelki alkatának megfelelő környezetet.

Mindig igen mozgalmas élet pezsgett körülöttük, hiszen, ha magukban voltak, akkor is, egy kisebb település kitelt volna belőlük, hát még a folytonosan jövő- menő rokonokkal együtt! Hol ők utaztak Bécsbe, ahová állítólag villamossal lehetett eljutni Pozsonyból, máskor meg őket látogatták messze földről is barátok, távoli családtagok.

Hatalmas vidámság, születésnapi ünnepségek, játék, csónakázások a birtokon átfolyó Malina patakon! Anyám nagyon sokat mesélt ezekről a remek családi együttlétekről, hiszen mint a második legidősebb leány Paulina-Franciska-Julianna gyermeke, együtt játszhatott, kicsiny nagynénijeivel, mert az utolsó leányok születésekor az elsők már férjhez mentek.

Soha nem hallottam még, hasonló vidám és kiegyensúlyozott családról, ahol minden annyira gördülékeny volt a reá emlékezők szerint, hogy elképzelhetetlen lett volna, bármilyen zavaró körülmény.

Együtt volt itt a szerelem és a hivatástudat, a valódi jómóddal, úgy, hogy a kisebb problémák teljesen jelentéktelennek tűnhettek az egészhez képest. Voltak szomorúságok természetesen, betegségek, sőt gyerekhalál is, amelyeket még később is igen nagy levertséggel emlegettek, de azt hiszem semmi sem zavarhatta meg a teljességnek azt a különös érzését, amelyet a család minden tagja tovább örökített. Én még néhanapján most is érzem, ki tudja milyen különös csatornákon keresztül.

Az cég pénzügyeit bizalmukba férkőzve, jó ismerősük irányította és kezelte, aki sokkal több volt, mint könyvelő, hiszen tejhatalommal bírt a ki és befizetések területén és úgy gondolom, leginkább neki volt teljes rálátása a vállalkozás anyagi helyzetére és a bankügyekre. Mivel korlátlanul élvezte a 2 cégtulajdonos bizalmát, fel sem merült bennük, hogy a körmére nézzenek. Talán túlságosan lefoglalta őket a munkájuk, de az is lehet, hogy jóhiszeműségük nem ismert határt, hiszen a barátjuknak vélték.

Nagyon váratlanul, mindenfajta előérzet és előjel nélkül, szakadt rá a családra bizalmasuknak a cég könyvelőjének eltűnése a közös vállalkozás egész vagyonával együtt! Mivel a család 50 év múlva sem szerette kimondani a nevét, sajnos nem tudom ideírni, hogy hívták, bár nagyon szeretném, hiszen rászolgált. Nem mintha számítana ez ma már bármit is!

Akkoriban, úgy gondolom, tette nem volt példanélküli, de annyira gyakori sem lehetett, hogy a bizalom helyébe a gyanakvás léphetett volna, ilyen sokévi közös munka kísérőjeként. Arról már nem is szólva, hogy ez az időszak valamiféle erkölcsi korszakváltás is lehetett, mert amíg egyfelől azokban a körökben, ahol a dédapám forgolódott a legmagasabb rendű „úri becsület” uralta az egymásközti bizalmat, addig szép lassan megjelentek az eljövendő korok pénzsóvár gyermekei, akik egészen más erkölcsi megfontolásokból cselekedtek.

Ahogy én látom, a jelen értékrendje minden korban a jövő nemzedékek áldozatává válik, amelyik azt megszünteti, felülírja és védekezésképtelenül elsöpri.

Utólag is, mindezt látva és a következményekkel együtt átgondolva, azt kell mondjam: teljesen megértem a dédapámat, hogy az ő lelkületével, ilyen szörnyűséghez nem volt elég fantáziája. Terebessy János belehalt a történtekbe, sem a szerelem, sem a hatalmas család nem tartotta vissza a távozástól!

Miután úgy hírlett, hogy a könyvelő Amerikába ment az építési vállalat teljes vagyonával, fiai megpróbáltak utána eredni a tolvajnak. László és János nagyon sokáig keresték Amerikában és csak sokkal később János fia, Terebessy János nagybátyám, mesélte el, hogyan talált rá végül, öregen, szegényen és betegen. Az egész vagyon elúszott a San -Franciskoi földrengés alkalmával. Nem volt mit tenni már, mondta nekem, még megverni sem lett volna érdemes.

Itt ezen a helyen el kell gondolkodjam azon, milyen lehetett az élete, amíg a rablott a pénzből élt, és bár, sok haszna nem lett abból, amit tett, egészen biztosan érzem, halálakor sem ismerte meg a bűnbánatot.

Nagyon nehéz idők következtek a családra akkor, hiszen az egész létalapot a családfő teremtette elő. Igaz, csaknem mindenki tanult valamit a gyerekek közül, még a leányok is felsőbb iskolákba jártak, de akkoriban szokatlan volt, hogy nemes emberek, hivatalt vállaljanak, alkalmazásba menjenek pénzért. Nem sok részletet tudok azokról az időkről, de ha nem is könnyedén, a család talpon maradt.

A leányok egy része férjhez ment, vagy már addigra családja volt, mire az apjuk meghalt. Ketten zárdába vonultak. Ahogy hallottam, Juliska szerelmi bánat miatt, (mert egy nős emberbe volt szerelmes), de Ilus, (ahogy a nagyanyám nevezte) elhivatottságból. Nagyon boldog és megbecsült életet élt Csehországban, egy kolostor apáca fejedelemasszonyként. Én már csak a haláláról olvastam, ahol kiválóságát és erényeit méltatták. Juliska fiatalon meghalt a zárdában. Nagyanyám mesélte nekem, mekkora szomorúságot okozott mindenki számára, amiért a leányok apácának akartak menni. Őt bízták meg, hogy mint a család követe, menjen el a kolostorba, és próbálja a két novíciát jobb belátásra bírni. Azt mondta, semmilyen eredményt nem ért el, de azt biztosan érezte, hogy Ilus boldog lesz, mert meggyőződése parancsát követte. Igaza lett.

A lányok között Juliska és Mária ikrek voltak, akiket nagyanyám később csak Tuli-Majkának nevezett, annyira egynek nézte őket. Elgondolkodom, mit is tudok erről a sok gyerekről? Személyesen kettőt ismertem közülük Jolánt és Rózsit, akik az első alkalommal, amikor át lehetett jönni látogatóban Csehszlovákiából, azonnal felkerekedtek, hogy meglátogassák legkedvesebb nővérüket, Paulát, mert a sok testvér közül, mindenkinek Ő volt a legkedvesebb.

Mint írtam, anyám és a nagynénjei között alig volt pár év! Jolán néni a legfiatalabb, hatalmas, nagyformátumú, igen-igen jó kedélyű temperamentumos és harsány középkorú hölgy volt, abban az időben, amikor a nagyanyám, (aki egy kicsit anyja is volt, gyerekkorában), már elmúlt 70 éves.

Jolán néni ellentéte Rózsi: kicsi volt, madárcsontú és vastag szemüveget hordott. Amennyire emlékszem, igen rútnak láttam, mint a mesében a vasorrú bábát képzelné az ember, de ő valamiféle elvarázsolt tündér lehetett, akinél a külső nem akadályozta a belső értékek kibontakozását. Egészen elképesztően vidámak voltak mind a ketten. Táncoltak, énekeltek, azt kiabálták, hogy itt vagyunk a Paulánál! Jolán néni az óriás, felkapta az egyáltalán nem kistermetű nagymamámat és forgott vele, mindnyájunk legnagyobb rémületére, mert Paula nagymama szíve igen gyenge volt és úgy gondoltuk, egy rossz mozdulat is megárthat neki.

Kettőjükön nagyon jól lehetett érezni még, (a háborúk és nemzetiségi üldöztetésük ellenére), hogy alapkarakterüket meghatározza hajdani csodálatos gyerekkoruk emléke és két szülőjük egyetértésének messzire ható ragyogása. Minden Terebessy gyerek képes volt haláláig megőrizni ezt a szellemi örökséget. Jó volt a közelükben lenni, olyan nagy életszeretet és derű sugárzott belőlük, hogy azt még unokáikon is érezni lehetett.

A fiútestvérekről sajnos nem sokat tudok, még a nevét se ismerem mindegyiknek.

A Terebessy Károly, mint a lexikon írja, Szlovákia kiváló jogásza, bírója volt. Nagyanyám, aki zárdában nevelkedett, együtt Bartók Béla húgával, Bartók Elzával, arról mesélt nekem, hogy időnként a bátyja Terebessy János, (aki hegedült) és Bartók Béla hangversenyt adtak a felsős zárdanövendékeknek. Ilyenkor a két kislány ott lehetett a nagylányok között, amire mind a ketten nagyon büszkék voltak.

Apjuk halála után Terebessy László és János Amerikába mentek és onnan nem tértek vissza. Azt hiszem János élete alakult jobban. Az ő fia volt az én nagyon szeretett Jancsi bácsim, aki időről időre, hazalátogatott és ugyan úgy táncolt és énekelt, mint Jolán néni hajdan.

Nem kis riadalmamra és meglepetésemre, talpra ugrott (az első sor közepén) a Nemzeti Színház egyik, akkor modernnek számító dalbetétekkel tarkított előadásán, (ahová én kísértem el 17 évesen), és nem csak ugrált, de énekelt is! Számomra abban a zárt légkörben, amelyik mindenkit körülvett akkoriban, ez egyszerűen elképesztő volt! Emlékszem, ahogy rémülten fürkésztem körül, mikor jön a rendőrség és azon gondolkodtam, mivel fogom megvédeni. Gátakat, korlátozásokat nem ismerő szabadság levegője áradt belőle, olyan erővel, hogy nem csak a színészek, de a közönség is egyszerre más világban érezhette magát. A darab zökkenő nélkül folytatódott az ő részvételével, ám azt a pillanatot, amelyikben ő megmutatta, milyen természetes a félelem nélküli lét, azóta is felejthetetlennek látom.

Utólag nagyon sajnálom, hogy nem kérdezgettem őt a nagybátyjairól, mert a fiú testvéreiről nagyanyám sem mesélt szinte semmit.

Paulina-Franciska-Julianna az én nagymamám, 1883. november 3.-án született, azt hiszem, 3. gyermekként a Terebessy családban. Csak a Paulina nevet használta, de úgy gondolom, legalább egy alkalommal, le kell az egész nevét írjam. Rendkívül szelíd természete, de nagyon szilárd erős személyisége volt. Minden óhaját keresztül tudta vinni, a legkisebb erőltetés nélkül, ajkán rejtélyes, monalisai, bujkáló mosollyal. Egészen kicsi gyerekként és jó megfigyelőként, elképesztő hatású történetek tanúja voltam és láttam, milyen akaratlan befolyással van, nem csak a környezetére, hanem a teljesen idegen emberekre is. Mindent megteszek ezeken a lapokon, hogy kellő erejű emléket állítsak fantasztikus személyiségének, jóságának és hatalmas emberségének.

Egy időre fel kell függesszem az ősök történeti felsorolását, hogy megfelelő és kimerítő jellemzését adjam Paula nagyanyám csodálatos egyéniségének. Ha azt gondolja bárki is, hogy valamiféle unokai elfogultság íratja velem, mennyire kivételes személyiség volt, akkor ezt teljes szívemből vissza kell utasítanom. Inkább attól félek, a szavak nem lesznek elegek, esetleg én nem vagyok megfelelő tolmács, hogy kellő képet tudjak róla az olvasó elé tárni.

Mintha őbenne egyesült volna ennek a nagyon-nagy családnak minden jó tulajdonsága és humánuma. Soha nem igyekezett semmilyen erővel befolyásolni a körülötte játszódó eseményeket, csupán élete rendíthetetlen példájából lehetett okulni, mert az, mint valami különös kommunikációs eszköz, szavak nélkül képes volt bárkit megérinteni. Számára nem létezett különbség az emberek között, mert egyforma megértéssel fordult mindenki felé úgy, hogy nem volt körülötte senki, aki ne érezte volna megtisztelő szerencsének, hogy részesülhetett az ő mindenkire sugárzó szeretetében.

Magam, azt gondolom, hogy nélküle nem ismertem volna meg a szeretetet és se munkáimban, sem emberi kapcsolataimban nem lettem volna képes, azt mások felé továbbítani.

Felnőttként gyakran találkoztam olyan, szüleim korosztályához tartozó emberekkel, akik azokról az időkről meséltek nekem, amikor még nem lehettek emlékeim róla. Történeteik szerint, a háború borzalmai közepette, mindenféle szörnyűségtől űzetve, éhesen és fázva, reményüket vesztve zörgettek be, a nagyszüleimhez. Az ajtó hangtalanul kitárult és ott állt a nagyanyám szürke selyemruhában, frissen vasalt csipkezsabóval, derűs mosollyal az arcán, mintha nem egy ostromlott városban élne!

Ismertem azt a semmitől el nem múló örökös kedvességet, amelyik mindig uralta az arcát és sugárzott, szinte sütött nagy kerek, dióbarna szemeiből.

Nagyanyám és nagyapám, semmiféle háborút nem engedett magára erőltetni. Nem mentek le a pincébe, mert egy percre sem akarták magára hagyni azokat, akiket vendégül láttak. Nem rettegtek, nem gondolták hősnek magukat. Egyszerűen, aki segítséget kért tőlük, azt elbujtatták, aki pedig csak le szeretett volna pihenni rövid időre, azt leültették és teát készítettek.

Nagyanyámnak a legnagyobb ereje abban volt, úgy érzem, hogy visszaadta mindenkinek azt a hitet, amelyik az élethez fűzte. Nem viselt háborút, mert az ő számára az nem volt életszerű. Olyan különös hatással volt mindenkire, hogy csodák, csodája: hű tudott maradni az életfilozófiájához, anélkül, hogy a legkisebb bántódása is esett volna, azokban a nehéz, és a későbbi, cseppet se könnyű időkben.

Még láttam rajta, azt a szép, szürke selyemruhát, zsabóval, meg a másik sötétkék zsorzsettet is, amelyiken kicsiny fehér, tornyos házcsoportok voltak, hiszen abban könyökölt a pilisborosjenői, bádoggal borított kocsmapultra, amikor őszinte érdeklődéssel beszélgetett olyan emberekkel, akiket én soha életemben megközelíteni sem mertem. Minden nap lekísértem őt a kocsmába, hogy megigyon egy snapszot, (ahogy ő mondta) és egy kicsit elbeszélgessen, mindenkivel, aki vele szeretett volna beszélni. Szép lassan lépegettünk lefelé a lejtőn a hegyről, miközben ő a fejemre tette a kezét, kicsit rátámaszkodva a búbjára. Azt mondta nekem vidáman: te vagy az én botom!

Elképzelhető, milyen különös látvány lett volna, bárki, az ő helyében, ha magasra fésült hófehér hajjal, szálfaegyenes termettel, szürke selyemruhában társalog a kocsmában. Ő azonban tökéletesen természetes hatást keltett, mert képes volt mindenkor, mindent körülmények között kerek és boldogító világot teremteni maga köré. Különös, de az ő hatására, minden és mindenki szerethetővé vált!

Sokat gondolkodtam, mi okozhatta ezt, mi vonzott mindenkit olyan erősen a közelébe? Amennyire én meg tudom ítélni, egyszerűen, csak alkalmat tudott teremteni, arra, hogy közte és a külvilág között közvetlen legyen a kapcsolat és soha nem válogatott, a szeretetben. Nem mondta őt igen, őt pedig nem, hanem sugárzott, mint a nap.

Talán a legjobban az állatokon volt ez lemérhető, hiszen ők sokkal természetesebb csatornákon át érintkeznek a külvilággal, mint az emberek. Nagyanyám és a körülötte levő kutyák, macskák, madarak és virágok között számunkra ismeretlen kommunikáció volt. Nem csak a növények virultak csodálatosan a közelében, hanem értett a körülöttünk levő összes állatok nyelvén is. A legfeltűnőbb az volt, hogy a konyhában a gerendára fészket rakott fecske pár nyugodtan etette a frissen kikelt kismadarakat, ha ő ott tett, vett. Nagyon magas termetű volt, csaknem belátott a fészekbe, időnként be is nyúlt megigazított ezt-azt, mi több, a kipottyant fiókát visszatette! Semmiben se zavarta őket, barátságosan repkedtek a feje körül! Rajta kívül azonban senkit sem tűrtek, bármilyen kicsi volt is. Mi gyerekek szinte ki sem látszottunk a földből, mégis folyamatosan támadtak és vészjósló hangokat hallattak.

Úgy érzem, ezer szó se lenne elég, az ő különös jóságát megfejteni, de ha megkérdezhetném a testvéremet, aki nagy mestere volt a rövid és lényegi fogalmazásoknak, azt mondaná: azért, mert hibátlan volt, és egyáltalán nem voltak rossz tulajdonságai.

Valóban a lényeg ez lehetett….

Talán eljött a pillanat, hogy visszatérjek az eredeti témámhoz, családunk történetéhez. Azt gondolom, hogy ezt a kitérőt akkor is meg kellett tegyem, ha másik könyvemben hosszabban írok majd róla, mert nem volt senki, aki máig akkora hatással lett volna, akár még a mostani életünkre is, mint, Terebessy Paulina-Franciska-Júlianna. Tőle tanultam meg szeretni az életet, ő tett alkalmassá arra, hogy képes legyek másokat is szeretni. Ki tudja, hogy alakult volna a sorsom nélküle, a tőle ellesett érzelmek nélkül?

De térjünk vissza a család történetéhez !

Nagymama az 1900-as évek legelején jegyben járt Karácsonyi Tivadarral, nagyapám Karácsonyi Géza öccsével. Egyetlen ránkmaradt fényképén nagyon szép, intellektuálisan finomarcú, ábrándos tekintetű tüskehajú ifjú, néz szembe velünk. Finom kis bajusza, éppen csak kinőhetett. Az egész képen valamilyen törékenységet látni, éles ellentétben a nagyapám portréin jól érezhető sugárzó energiával és erővel. A két testvért igen szeretetteljes viszony fűzte egymáshoz. Jól érezhető ez Géza nagyapám Tivadarhoz intézett hosszú, hosszú leveléből, amit párizsi tanulmányútjáról küldött öccsének. Minden mondatából sugárzik a vágy, hogy részesévé tegye testvérét az élményeknek, amelyek őt érték, mintegy szavakkal magához vonva őt.

A jegyességről nagyanyám és Tivadar között szinte semmit sem tudok, mert erről egyáltalán nem beszéltek a nagyszüleim. Mindkettőjüknek hatalmas fájdalom lehetett, amikor Karácsonyi Tivadar (nagypapa mindig Dódinak emlegette) 1905-ben egy váratlanul jött heveny tüdőbajban meghalt úgy tudom közel 2-3 hét alatt. Együtt gyászolták az elvesztését, majd, ahogy én látom, valahogy összemelegedtek a közös szomorúságban. Nem véletlenül használom ezt a szót, mert igen felemás, különös kapcsolat fűzte őket egymáshoz 53 évig.

Erre most azért nem térek ki rögtön, mert először szeretném leírni ki volt, honnan származott Karácsonyi Géza nagyapám, hiszen az ő különös, ellentmondásos lényének megértéséhez is ősei megismerésén keresztül vezet az út.

Sokkal alacsonyabb sorból jött, mint a nagyanyám és leginkább nagy művészi tehetségének volt köszönhető, hogy egyszerű származása ellenére, mégis képes volt megvalósítani elképzeléseit a szobrászatban. Ahonnan elindult onnan azt mondhatjuk, valóban magasra érkezett, de bármennyit igyekezett művelni magát, beszélt nyelveket, tanult Párizsba és ösztöndíjasként Bruxellesben, alapvető intellektuális hiányait soha nem sikerült pótolnia. Nem volt olyan finom lélek, mint a nagymama. Fogalma sem volt a humorról, hát még az iróniáról!

Azt gondolom, fontos lenne, hogy megpróbáljak különös, erőszakos és akarnok lényére magyarázatot találni a neveltetésében, vagy ősei között szétnézve.

A család apai ágán az ük-apa Kautzner József és az ük anya Günter Franciska voltak. Róluk nem tudok semmi közelebbit. Fiuk ifj. Kautzner József 1845. március 13-án Kaltenhof Elbogenben született, Csehországban. Több okmány szerint gőzhajózási hivatalnok volt, más későbbi feljegyzések vasúti szolgának nevezik.

A családi szájhagyomány szerint legalább is élete jobb idejében, amíg el nem kezdett betegeskedni, gőzhajó- kapitány volt, de bennem azért felmerült sokszor, hogy a jövőidejű emlékezet, miként kozmetikázza az ősök rangját, származását, iskolázottságát.

Idővel azok, akik már csak emlékeinkben élnek, egyre több nyelven kezdenek beszélni, mindenféle ranglétrákon magasabbra és magasabbra hágnak, nagyon javul a becsületük, jobb és jobb emberek, apák, anyák lesznek. Megadunk nekik csaknem mindent, amit a zord Sors megtagadott tőlük, kitüntetést, szépséget, jóságot és tisztességet. Tagadhatatlanul, minél távolabb vannak tőlünk, annál kiválóbbakká válnak, s velük együtt mi magunk is, hiszen nincs is szebb dolog annál, mint az, hogy ilyen Ősök utódai lehetünk. Nem igaz? Mit árthat ez már bárkinek?

Ezt előrebocsátva, bizonyos kételkedéssel gondolok a gőzhajó kapitányi múltra, bár ki tudja, akár igaz is lehetett volna. Annál is inkább, roppant érdekes ez, mert Kautzner József későbbi feleségének Schickl Teréziának keresztlevelében a megjegyzés rovatban az áll: „gőzhajón született”! Azért szaladtam egy kissé az események elé, mert azt igen különösnek találom, hogy ezt a két családot valamiképp a gőzhajó kötötte össze.

Kautzner József dédapa az én elképzelésem szerint, egészen biztosan buzgón dolgozott a gőzhajón, mindaddig, amíg megromlott egészsége miatt, a közlekedés más ágában talált magának munkát, mint váltóőr, vagy valami ilyesfajta szárazföldi tevékenykedő. Addigra már megnősült természetesen, és feleségül vette Schickl Vencel Esztergomban élő számvevő és Bűffel Terézia leányát, Schickl Teréziát, akit Pest belvárosában anyakönyveztek 1846. Április 8-án.

Úgy gondolom, akkoriban Schickl Vencel ükapa valószínűleg egy gőzhajón dolgozott és ott is lakott feleségével. Terézia dédanya talán épp Pest belvárosa alatt született, a Dunán. Másképpen nem lehetett. Később költözhettek Esztergomba, és az ükapa feltehetően szintén egészségi okokkal magyarázhatóan, ott vállalt számvevői állást.

Bárhogyan is történt az ismeretség, Kautzner József és Schickl Terézia Győrbe költöztek és a dédapa haláláig ott éltek két fiukkal, Gézával az idősebbikkel, aki 1880 május 19-én született és Tivadarral aki 1 évvel fiatalabb volt.

Azt hiszem a dédanya igen hamar özvegy maradt, mert a nagyapám mindig úgy beszélt a gyerekkoráról, mint akit az anyja egyedül nevelt, és akire igen sok feladat hárult, már zsenge gyerekkorában az öccse mellett. A legkülönösebb számomra az a bejegyzés, amit a nagyszüleim házasságlevelében találtam, ahol Schickl Terézia dédanyát „magánzónőnek” nevezi az okirat. Ahogy én látom, Terézia dédanya nem volt szegény, saját házában lakott Győrben, amelyik a hálás utókor emlékeiben „sarokházzá” lényegült. Más javai is lehettek, mert a reánk maradt egyetlen bútor igen-igen értékes volt.

Ha elképzelem a győri házat ilyen nagy értékű, ám kissé hivalkodó bútorokkal berendezve, akkor azt kell gondoljam, nem volt pénzszűkében, ám az ízléssel már hadilábon állhatott. Ha végigtekintek a családnak ezen az ágán, azt kell észrevegyem, hogy szobrászművész nagyapámon nagyon is érezhető volt, milyen kevéskultúrájú talajból származott.

Egyetlen fénykép maradt a dédanyáról, amelyiken hatalmas fodrokkal bővelkedő, zárt selyemruhában, hanyagul támaszkodik egy meglehetősen rút, sokgombos, bársonnyal bevont székre, amelyről indokolatlanul sok rojt lóg. (reméljük a fényképészműterem kelléke volt)

Magas körülbelül 35 éves nő néz a képről a semmibe, mint aki tisztába van azzal nincs értelme kíváncsiskodni. Arca teljesen közönyös. Nem szép, mert nem sugárzik, csak áll ott, sötét kontyával és még azt is gondolhatnánk, hogy unatkozik. Ruhája, diszkrét ékszerezése,(nyakék, gyűrű, fülbevalók) hajviselete, de leginkább az arckifejezése, zárt lelkivilágot tükröznek. Olyannak látom, aki mindenkor ura az arcvonásainak, de azt is megkockáztatom, hogy látszatnyugalma fásultságot takar.

Schickl Teréziának, meggyűlt a baja Géza fiával, aki teljesen fékezhetetlen, nyers és erőszakos természetű volt. Mint javíthatatlan verekedő a nagyon szelíd Dódit hatalmas erővel védte mindenkitől, aki érzése szerint bántalmazni akarta, vagy (micsoda őrültség!) esetleg valóban megverte. „ Géza! Verik az öcsédet”- hangzott a kiáltás és ő rohant a gyengébb jogos védelmére. Mivel abban az időben volt a Felvidék birkózóbajnoka, elképzelhető azoknak a küzdelmeknek a kimenetele. Ehhez járult még, hogy folyamatosan kereste a bajt, vélt sérelmekért is állandóan verekedett.

A legnagyobb bűnnek a hazugságot tartotta, ami oda vezetett, hogy mindig a nyers igazságot mondta, mindenütt, mindenkinek, soha nem törődve, sem a többi ember érzékenységével, sem a reá váró következményekkel.

Sikeresen kidobatta és kitiltatta magát az ország összes egyházi középiskolájából, mert mint nagy igazmondó, közhírré tette, miszerint nem hiszi Krisztus csodáit! Ezután, a legnagyobb nehézségek árán tudott engedélyt kapni, hogy a „székesfejérvári általános főreáliskolában” érettségi vizsgát tehessen.

Valóságos tragédiaként élhette meg a dédanya azt is, hogy nagyapám művészi ambíciókat dédelgetett, arról már nem is beszélve, hogy ez az elképzelése elég hosszú ideig nem öltött konkrét alakot. Így aztán, érettségi után megszökött hazulról, hogy egy vándorszínész csapattal járja az országot, mint nőimitátor. Mikor Győrbe érkeztek a társulattal, dédanyám, aki úgy érezte, inkább meghal, mint, hogy elviselje a szégyent, amit a fia miatt, úgy gondolta, éreznie kellene, megüzente neki, hogy amint a színpadra lép ő öngyilkos lesz!

Csodák, csodája és szerencsére, a nagyapám ereiben nem Néró vére csörgedezett, így aztán ez volt a pillanat, amikor enyhítendő, minden addigi tette következményét, békét kötött az anyjával és elhatározásra jutott a jövőjét illetőleg. Utólag átgondolva, jobban nem is vezethette volna be, azt, hogy egy életre eljegyezte magát a szobrászattal, mert, ha addig Schickl Teréziát egyáltalán nem lelkesítette a művészi pálya semmilyen ága, a nőimitátorságról áttekintve a szobrászatra, csak megkönnyebbülést érezhetett.

Nagyapám, miután 1899-ben megváltoztatta a családi nevét Kautznerről Karácsonyira, felvonult Pestre és anyai támogatással beiratkozott a Képzőművészeti Főiskola elődjébe, az Országos Magyar Királyi Rajztanárképzőbe, ahol 1903. március hó 7-én sikeres végvizsgát tett alakrajzból, ékítményes rajzból, mintázásból, csendéleti rajzból és festésből, ábrázoló geometriából, boncalaktanból, építészeti rajzból és egyéb tárgyakból.

Az oklevelet Székely Bertalan, mint a vizsgabizottság elnöke írta alá más szaktanárokkal együtt. Bár a szobrászat volt a szakterülete, évekig járt Székely Bertalan osztályába, mert úgy gondolta, hogy tőle tanulhat a legtöbbet. Az oklevél és diploma átvétele után Párizsba ment, mert úgy érezte, ott kell tovább képeznie magát, majd Párizs után Bruxellesbe kapott 2 éves tanulmányi ösztöndíjat, amelyet pályázat útján nyert el a munkáival.

Miközben szakmai életrajzában ilyen messzire előre futottam, elhanyagoltam a magánéletét, ahová most visszatérek.

Ott hagytuk abba, hogy a nagypapa öccse, a sudár, nagyon magas termetű Tivadar, nagymamám vőlegénye, váratlanul egy hirtelen jött tüdővészben rövid idő alatt meghalt. Nagyon fontos, hogy megírjam Géza nagyapám kisportolt testalkatú, igen szép férfi volt, ám öccsével ellentétben, kistermetű, Paula nagymamánál fél fejjel alacsonyabb.

Ettől eltekintve is, ha végig gondolom, kettőjük külső és belső tulajdonságait, azt mondhatom utólag, hogy semmilyen közös vonást nem találok, sem a lelki beállítottságukban, sem az alapkarakterükben, sem a külsejükben. Azt mondhatnám, ha a lelkem mélyén folyamatosan élő képeiket nézegetem, hogy mind a ketten igen szép és értékes emberek voltak külön-külön, de a nagyanyám szavai szerint, ha más világ lett volna, és neki alkalma adódik valamilyen mesterséget tanulni, soha nem marad a nagyapámmal.

Így anyagilag kiszolgáltatott helyzetben egész életében elválaszthatatlan volt tőle, bár, teljes szívéből szeretette, soha nem volt szerelmes bele.

Ha tekintetbe vesszük, hogy Paula nagymama képtelen volt nem szeretni, akkor a nagyapámnak nem lehetett valami kivételes elbánásban része.

Nagyapám magánéleti kálváriája és reménytelen, viszonzatlan szerelme, saját felesége iránt, a méretkülönbségekkel kezdődött. Öccse Tivadar, 2 méter öt cm magas volt, így igen jól összeillett az én 175cm körüli sudár nagymamámmal. Géza nagyapám azonban csupán 169cm volt fénykorában. Ez a tény, habár valószínűleg a nagyanyámat is zavarta, valóságos pokollá tette férje életét.

Már az esküvői képeken is, szokatlan módon, Paula nagymama egy csinos padon ül, míg Géza nagyapa a pad mögött áll, így hidalva át sikerrel a kettőjük testmagasságából adódó különbséget. Életemben nem láttam még olyan esküvői képet, ahol a menyasszony ül, mintha valami megakadályozná abban, hogy vőlegénye mellé álljon. Mind a ketten bizakodóan mosolyognak, de ha jobban megnézzük a képet, Paula nagymama, azzal a mindenki számára kijáró örökös derűvel, ám annál nem boldogabban néz a fényképezőgépre, míg Géza nagypapán látszik, hogy nagy kínban áll a pad mögött, mint aki teljesen tisztában van azzal, hogy ez a trükk senkit sem téveszt majd meg.

Az Ő alapproblémája a 6-7 cm volt! Csak tetézte ezt nagyanyám rémes, nemesi származása, amelyet, mint meggyőződéses demokrata, és mint egyszerű család szülötte, szívből megvetett.

Az első nehézségek rögtön az esküvő után kiviláglottak. Elkezdtek kártyázni kicsit, hogy azt a mérhetetlen feszültséget oldják, amelyik mind a kettőjükben lehetett a nászéjszaka gondolatára.

Ekkor derült ki, hogy Paula nagymama nem csak szép, hanem igen okos is, sőt egészen ördögi művésze a kártyának! Gondolom testvérei között hatalmas gyakorlatra tett szert és az is szárnyakat adhatott neki, hogy sokkal nagyobb kedve lehetett a kártyázáshoz, mint minden máshoz, ami egy nászéjszakán szokásos.

Visszatekintve nagyon megsajnálom szegény nagypapámat, aki haláláig nehezen viselte, ha bármiben vesztett. Már pedig ez az éjszaka, a szó szoros értelmében a legteljesebb veszteséggel zárult a számára! Csorbát szenvedett itt a férfiúi önérzet és a játékosi büszkeség is, hiszen egymás után nyerte a partikat ez a fránya Paula és reggelre, mivel sörben játszottak, láda szám állt a sör a szobában a nagymama oldalán.

Ezt a hihetetlen kudarcot aligha felejtette el Géza nagypapa, de Paula nagymama is okult belőle egy életre, hiszen nagyon okos volt.

A későbbiekben sokszor láttam őket kártyázni és mindig észrevettem, hogyan mesterkedik és miként éri el nagymama azt, hogy ne övé legyen a győzelem. Az egész életében, szeretetből és kíméletből minden fórumon elérte azt, hogy Karácsonyi Géza szobrászművész, amennyire csak ez lehetséges volt, elsőnek érezhesse magát a családjában és a szakmájában. Nem rajta múlott, hogy ez olyan kevéssé sikerült.

Nem akarok itt most kitérni a mostoha körülményekre, a háborúkra, a művész és emberi kudarcok egész ármádiájára, amelyek összeesküdtek a nagyapám ellen.

Egy-két vonallal az életpályáját gondolom csak felvázolni, és azt szeretném leszögezni mégis, hogy bármilyen csapások érték is, hite a munkájában és a saját kétségtelen képességeiben végig töretlen maradt. Semmilyen nehézség, vagy balsors nem tántoríthatta el, attól, hogy haláláig keményen dolgozzon és végigvigye, majd befejezze azt az életművet, amelyiket az utókornak szánt önzetlen lelkesültséggel.

Kétlelkű ember volt ő, mert származása és neveltetése miatt, sokra tartotta a kiegyensúlyozott polgári létet, a becsületes komoly munkát és a helytállást az élet minden területén. Mikor kétségtelenül hajlamai parancsára a szobrászatot választotta élethivatásul, akkor mindent elkövetett, hogy alapkarakterének fent vázolt vonásai szerint legyen művész. Jottányit sem engedett a becsületből. Alapvetően hiányzott belőle az a könnyedség, humor és életszeretet, amelyet tapasztalatom szerint, a művészetnek egyetlen ága sem nélkülözhet. Véresen komoly helytállással dolgozott éjjel, nappal úgy, hogy eközben gondoskodott családja jólétéről, gyermekei iskoláztatásáról. A szobrászat mellett mindig tanított, nehogy a családja ki legyen téve a hivatását jellemző létbizonytalanságnak.

Kezdetben Marosvásárhelyen volt tanár egy faipari szakközépiskolába, ahol az osztályterem mellett volt a műterme. Ameddig a fiuk a kiadott szobrászati feladatot teljesítették, ő nyitott ajtó mellett dolgozott a saját szobrán, fél füllel mindig a teremből kiszűrődő zajokra figyelve. Elég nehéz és feszült helyzet lehetett, mert saját elmesélése szerint, minden kisebb rendbontást hatalmas erővel torolt meg, hiszen megzavarták a munkában! Ettől függetlenül otthoni műtermében is megszállottan mintázott délutánonként, miután családjával megebédelt.

Ezt a létformát követte Nagyváradon is, ahová egy különös véletlen folytán vezérelte a sorsa.

Úgy 1910 körül olyan érzése támadt, hogy ott kell hagynia Marosvásárhelyt, mert sokkal nagyobb ambíciók fűtötték, mint hogy leragadjon ebben az erdélyi, eléggé elszigetelt kisvárosban. Elhatározta, hogy felutazik Pestre és ott megkísérel egy, a vásárhelyihez hasonló iskolát létesíteni. Útközben megállt Nagyváradon és este, egy kávéházban vacsorázgatván, nagy élvezettel nézegetett maga köré, mert határozottan friss és biztató levegőt érzett, az addigi elzártság után, amelyik kezdett már kissé rákeményedni Marosvásárhelyen.

Figyelmes lett egy érdekes asztaltársaságra, hívatta a pincért és megkérdezte kik is azok az urak? Éppen most kérdezték ők is, hogy vajon uraságod kicsoda? -válaszolta a pincér.

Az eredmény az lett, hogy a nagyapa átült a társaság asztalához, akik a már messzeföldön ismert Holnaposok voltak, Ady Endre, Dudka Ákos és Tabéry Géza, Miklós Jutka vezetésével. Abban az időben nevezték Nagyváradot a Kőrösparti Párizsnak, mert olyan fantasztikus szabad szellemi élet Pesten sem volt akkortájt, mint ebben a városkában. Karácsonyi Géza előadta terveit és utazásának célját, az asztaltársaság pedig meggyőzte, hogy egy tapodtat se menjen tovább, hanem maradjon és tevékenykedjen Nagyváradon.

A döntéssel mindenki sokat nyert, mert a helyi művésztársadalom egy igen jó szobrásszal lett gazdagabb, a nagyapám pedig élete aranykorát tölthette ebben a fantasztikus városban. Itt aztán kibontakozhatott, szárnyalhatott és mindazt megtehette, amit csak elgondolt. Egymást érték a legkülönfélébb érdekes feladatok, amelyek akkoriban főleg gazdag családok síremlékei voltak, mint szobrászati megbízások, de nagyon sok portrét is készített rendelésre a város kiválóságairól.

Iskolát alapított és miközben a legjobb tudása szerint tanította a leendő szobrászokat, buzgón dolgozott műtermében különféle allegorikus alakok megformálásán, dísz-kutak tervein a kor esztétikai hagyományait követve, ám abból mégis kiemelkedve.

Anyagilag felvirágoztatta családját, házat vett, berendezkedett és szervesen beilleszkedett a város szellemi életébe! Nagy társadalmi és kávéházi élet volt akkoriban Nagyváradon és ő, aki élete legboldogabb idejét Párizsban és Bruxellesben töltötte, végre úgy érezhette elérkezett oda, ahová vágyott! Tegyük hozzá, mindezt a saját erejéből, a saját kitartásának köszönhette.

Estéit az egésznapi munka után a Holnaposokkal töltötte, folyamatosan beszélgetve, vitatkozva. Úgy érzem ritka pillanat volt a történelemben, amikor a művészet és a közönség valódi egységben egymást segítette. Amikor a világ, éhesen az új művekre, kíváncsian várja, hogy egy- egy művész új alkotása milyen lesz vajon, olyankor a légkör tele van azokkal a már elkészült és még meg nem született művekkel, amelyek meghatározzák a kor közérzetét.

A nagyváradi életben a századforduló és az első világháború közötti segítő légkör hatására fantasztikus művészek találták meg a saját hangjukat és alkottak hihetetlen műveket.

Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Tabéry Géza, de a végletekig sorolhatnám azokat, akik ott, azokban az időkben a közönség várakozása és helyeslése mellett dolgozhattak.

„Mindenki otthon érezte itt magát – írja a „A Holnap városában” Dutka Ákos – Imádták, mert befogadó és serkentő kedvű élet lobogott benne. Mindenkit szívesen látott egy feltétellel: hogy tudjon valamit, de ezt aztán bravúrral, igazán tudja”

Úgy tűnik, nagyapám tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, amelyeket a város támasztott azok felé, akiket megtisztelt azzal, hogy kiválasztja és befogadja.

Karácsonyi Géza érezte, hogy szavára figyelnek, megbecsülik és sokra tartják a művészetét. Azokban az időkben talán boldognak is hitte magát, házasságának különös, aszimmetrikus érzelemvilága ellenére.

2 lánya volt: Irén, aki még Marosvásárhelyen született és Paula, akit Palkónak nevezett, mert annyira szerette volna, ha végre fia születik! Palkó Malackán jött világra, mert nagyanyám, abban az időben pár hónapig otthon élt az édesanyjánál, testvérei körében. Ez, amúgy is szokása volt, mert azt hiszem egészen hihetetlen hangulati különbséget érezhetett az eredeti családja és a nagyapám világa között.! Arról már nem is szólva, hogy nagyapám abban az időben 2 éves művészeti ösztöndíjjal Bruxellesben élt. Ebből is látható, milyen (az akkori időkben különösen szokatlan) modern elképzelései voltak a családról.

Azt mesélik, hazautazott Malackára második gyermeke születése miatt, de amikor látta, hogy újfent leánya lett, nagyon haragosan sarkon fordult és visszautazott Bruxellesbe! Ehhez még az is hozzájárult, hogy a sógornői, amikor látták, mennyire csalódott, viccelődve egy krumplinudlit (amit a családunkban angyal-bögyörőnek neveztek) ragasztottak az újszülött lába közé, minthogy éppen azt készítettek ebédre.

Nagyapámból minden élethelyzetben hiányzott a humorérzék, de soha annyira, mint akkor! Azt hiszem, a pokolba kívánhatta az egész vidám és bohókás Terebessy családot a saját imádott Paulájával együtt, aki pedig, azt mondják: könnyezett, amikor nagyapám dúlva, fúlva, sebbel, lobbal vonatra szállt és elszáguldott Bruxelles felé. Ő maga nagyon öreg korában, azt mesélte nekem, hogy egész úton látta maga előtt a nagyanyám könnyes szemeit és rettenetesen bánta, hogy elrohant!

Haláláig fájlalta, hogy nem fiai születtek, de ezt vele együtt mindenki megsínylette, hiszen leánynevelésre abszolút alkalmatlan volt és sikerült is neki anyámat, Irént, de még inkább, szegény Pali nagynénémet teljesen deformálnia az elképzelései által.

Az egyik énjével, mint szabadgondolkodó művész ember, mondhatni minden lehetőséget meg akart nekik adni, amelyet a fiainak adott volna, míg a másik lény a prűd és szigorú lányos apa mindazt folyamatosan visszavonta, amit a másik megengedett. Hol szabadon jártak, keltek, utaztak és élték a legmodernebb nők életét, máskor meg, hirtelen jött indulatok miatt, mindenki szeme láttára pofozta fel őket nyílt utcán, éppen azért amit előtte maga engedett meg nekik.

Számomra örök rejtély marad az, hogy nagyanyám Paulina, miért nem avatkozott a történtekbe és hogyan nézhette, csaknem teljes passzivitással, ami a szeme előtt zajlott. Miért nem szólalt meg benne a Terebessyek hihetetlen humánus szelleme!

Ha feltételezésekbe bocsátkozhatom, úgy gondolom, minden erejére szüksége volt, ahhoz, hogy szerelem nélkül éljen valakivel, aki halálosan és végzetesen szerelmes volt bele egész életében.

Egészen biztosan jól átlátta, mekkora bűn terheli a lelkét a nagyapámmal kapcsolatban, akinek minden megnyilvánulása hallatlan nagy szenvedélyről tanúskodott irányában. A hozzá írt levelek, amelyek Bruxellesből és Párizsból érkeztek, jól tükrözik a mai olvasó számára is, mekkora gyengédséget, szerelmet és szorongást érezhetett a nagypapa, már a korai időkben is, hányszor kérdezett rá az érzelmeire és tette szóvá a válaszlevelek kimért hangját.

A leghatározottabban úgy éreztem mindig, hogy ha a kettőjük kapcsolata érzelmileg kiegyensúlyozott lett volna, akkor mindkét lányuk sorsa teljesen másképpen és boldogabban alakul.

El tudom képzelni, hogy a nagymamát lelkileg mennyire megterhelte a felelősség, hiszen világosan láthatta, az érzelmi deficit, amelyen képtelen volt változtatni, mekkora sebeket ejt a számára legszeretettebb lényekben. Lehet, hogy a minden és mindenki iránt érzett tolerancia és az a végtelen szelídség, amelyik mégis, örökre a nagyapám mellett tartotta, azokban az időkben fejlődött ki benne, mert így próbálja ellensúlyozni a szerelem hiányát.

Ki tudná már ezt megmondani! Én is csak azért tettem ezt a kitérőt, mert anyám Karácsonyi Irén az ő leányuk, szememben mindig az érzelmi zavarodottság és kiegyensúlyozatlanság különös példája volt.

De térjünk vissza az eseményekhez, mert nem szeretném erre a síkos talajra terelni ezt a krónikának készülő könyvet.

Mindenképpen a nagyváradi évek jelentették a Karácsonyi Géza és családja számára az aranykort, ez most már, végigtekintve az utána jövő eseményeken bízvást kimondható.

A korabeli fényképek egyikén az egész család egy szép, szecessziós hangulatú nagy polgárház előtt áll Nagyváradon. A bejárati ajtó előtti lépcsőt úgy használta ki a fényképész, hogy mindenkiről egész alakot lehet látni. Nagyanyám és egy barátnője igen finom, szép ruhákban, a felső sorban, lejjebb a nagyapám, magához öleli a talán 2 éves, szépen kiöltöztetett Palit, míg anyám kis fehér ünneplő ruhában az apja mellett áll. Mindenki láthatóan, a legjobb benyomást szeretné kelteni azzal, ahogyan felöltözködött a fényképezéshez, míg a nagyapámon egészen pontosan olyan munkaköpeny van, amelyikben 50 évvel később én gyerekként megismertem. Számomra ez azt jelenti még ma is, hogy ő ebben érezte magát a legmagabiztosabban és így gondolta a legmegfelelőbb benyomást kelteni. Mintha a munkaruhával arra utalt volna, hogy bár nagyon szép háza és családja van, ő elsősorban szobrász.

Maradtak műtermi felvételek róla, ahol igazi világfi hatását kelti, jól szabott öltönyében karba tett kézzel, keresztbevetett lábbal, elmaradhatatlan, barna alapon krémszín pettyes, selyem csokornyakkendőével! A legelszántabb tekintettel, rendíthetetlen magabiztossággal néz a fényképezőgép lencséjébe, ujjai között hanyagul és mintegy mellékesen egy cigarettát, vagy szivarkát tart.

A képeken, látni vélem a hajdani lázadó fiút, a vándorszínészt és nőimitátort, aki az elegáns világban is megállja a helyét, mert bármikor képes arra a pózra, ahogyan a világ a művészt elképzeli. A testtartás, a ruha, az arckifejezés, ezeken a műtermi felvételeken jelmeznek hatnak, hiszen mindegyik a kor ízlésének megfelelően jeleníti meg a fényképeken a bohém művészt.

A szobrászt, aki engem megtanított az elhivatottság minden kötelezettségére, aki nem ismerte a megalkuvást sem az életben, sem a munkában, azt mindig agyagfoltos, szürkésfehér munkaköpenyében láttam.

Ha visszagondolok rá, azt kell mondjam, nagyon puritán ember volt, olyanféle, aki hallatlanul sokat vár el önmagától és a környezetétől, mert úgy vélekedik, hogy amit ő véghez tud vinni, az mindenki számára lehetséges. Mondanom sem kell, mennyire egyedül maradt ezzel az elképzelésével, az egyre jobban devalválódó értékek és érzelmek világába. Görcsös becsületességével és sokszor kínos őszinteségével szinte kiírta magát az emberek közül.

Ha volna sírja (és nem csupán a kertünk egyik földalatti lakója lenne), ezt a pár sort kellene ráírni:

„Itt nyugszik Karácsonyi Géza szobrászművész, akinek a becsület mindig többet jelentett a dicsőségnél. Így vált önmaga gátjává e becstelen világban”

Minden önfeláldozásának és erőfeszítésének tárgya, alanya, Istene volt a nagybetűs MŰVÉSZET.

Ma is azt gondolom, saját elhivatottságomat és eltökéltségemet mindenképpen neki köszönhetem és azt a kitartást is, ami soha nem kérdőjelezte meg bennem, választott mesterségemet.

Igaz, képtelen voltam őt szeretni, (olyan sok ellentétes tulajdonságunk volt), mégis, senkinek nem köszönhetek szakmai életemben, annyit, mint neki. Ellentmondásokkal terhes kapcsolatunk utolsó évében igazi barátokká váltunk, mert úgy érezem végre ráeszmélt, milyen jó tanítvány lettem akaratlanul is, azzal, hogy életre-halálra eljegyeztem magamat választott hivatásommal, ha nem is az ő segítségével, de ízlése szerint.

Bár egészen biztos vagyok abban, hogy az események alatt meghúzódó összefüggések legalább olyan fontosak, mint a puszta tények, mégis térjünk vissza történetünkhöz!

1910 körül vagyunk Nagyváradon. Igazi aranykor ez mindenki számára. Amikor a későbbi időkben a „boldog békeidőket” emlegették a nagyszüleim, ezekre az évekre emlékeztek.

Van egy nagyon szép fénykép a nagyanyámról, mint fiatalasszonyról.

A kor egyik leghíresebb fotóművésznője(ha egyáltalán ez a megjelölés akkor már létezett) Miklós Jutka készítette, akivel a család igen jó, baráti viszonyban volt.

Ovális keretben ábrázolja őt, két leányát magához ölelve. „Sugárzás és eltökéltség”, ezt a címet adhatnám a képnek, amelyik az én szememben,

túlmutatva önmagán, megtestesítője a derűs és szilárd nyugalomnak. Olyan a korról beszél, ahol fel sem merült a jövő iránti kétely, annyira megbízható légköre volt.

Mind a hármukat tökéletesen jellemzi, ahogy ezen a műtermi, beállított felvételen a fényképezőgép lencséjébe néznek. Nagymama, szemében hihetetlen melegséggel, óvó, védelmező mozdulattal karolja át a leányait. Mintha ugyanaz a gesztus anyámat inkább féken tartani igyekezne, míg jól érezhetően, Pali nagynéném engedelmesen simul a karjaiba. Az ő szeme ki van sírva és ettől olyan, mintha vigasztalásra szorulna, míg Irén teljes erőből szorít egy frissen megkaparintott játék állatot.

Nagyon jól kirajzolódik a fényképezés előtt lejátszódó történet, mert biztosra vehető, hogy meglehetősen nagy, de rövid küzdelmet folytathattak az egyetlen mackóért, amelyiket a műteremben gyerekfényképezéshez szoktak használni. Mint mindig, egész gyerekkorukban, Palkó húzta a rövidebbet.

Irén ádáz tekintettel, de az erősebb fölényével szorítja a zsákmányt, míg Pali arca és szemei éppen olyanok, amilyennek egész életébe láttam, mert ő volt az örök vesztes, a mindenkori áldozat.

Ettől a kis háttérdrámától függetlenül, derűs jómód, bizakodás, kiegyensúlyozottság sugárzik a fényképről, a kor divatja szerinti barnás tónusokkal. Kissé klasszicizáló, ovális belső keret tartja össze a kompozíciót a képből így emelve ki a családot. Az arcok kissé fehérebbek a többi résznél és hátuk mögött a barna színt, világosabb árnyalatok törik meg, igen finoman. Ahogy ezt a képet nézem, arra gondolok, hogy akár festmény is lehetne, annyira festői hangulatokra épít.

1913-1914 lehetett akkor, a gyerekek korából ítélve, de a háború még egészen biztosan nem kezdődött el.

1915-ben Miklós Jutka 3 portréján, amelyeket nagyapámról készített és alá is írt, Karácsonyi Géza vonásain már határozottan aggodalom látszik, és arca, mintha sok évvel idősebb lenne, korábbi képeinél. Még csak 33 éves volt, ám, ha nem is tudta, de egészen biztosan előre érezte, hogy élete rövid aranykora végetért és nagyon hosszú, kudarcokban bővelkedő rosszabbik része következik.

1917-ben a világhelyzet alakulása miatt, nagyváradi házát eladta és

családjával, kényszerűen elhagyta Erdélyt. Mikor távozott, az újság azt írta: „Az utolsó bölény is elhagyta Erdélyt”

Minden ingóságát és szobrait 3 bérelt vagonba zsúfolva, érkezett meg a család Magyarország határára, hogy nagyapám megpróbáljon új egzisztenciát teremteni magának és családjának a vesztes háború utáni Budapesten.

Mindjárt 3 évig ott is maradtak a határon, mivel Romániából a szobrait, mint műkincseket nem engedték tovább, ő pedig természetes, azok nélkül egy tapodtat sem mozdult.

Eközben Magyarországon kitört az Őszirózsás forradalom és utána a Tanácsköztársaság. Veszélyes volt még az is, hogy megkíséreljen a román határtól Budapestre felutazni, a papírjait intézni, arról már nem is szólva, hogy képtelenség is volt azokban az időkben!

Éltek, tehát a három vagonban a nagyváradi jómód után, meglehetősen mostoha körülmények között 2 világ határán, a senki földjén. A nehézségek és a kínos körülmények, egyáltalán nem hangolták le őket, mintha addigi életük inkább lelki tartalékot képezett volna számukra, semhogy az emléke csüggesztően hatott volna rájuk.

Amikor idős korukban erről a három évről beszéltek, nagyon sok vidám történet jutott eszükbe. Megedződtek a nehézségektől, és egyre-másra dolgozták ki a legkülönfélébb túlélési stratégiákat elképesztő találékonysággal!

Nagyanyám, ugyanazzal a természetes magabiztossággal, (amelyikkel selyemruhában, igen ápoltan nézett a fényképezőgép lencsébe) intézte a háztartás ügyeit a vagonba is. Mindkettőjükről kiderült, hogy mint profi vagonlakók, számos jó ötletük van, hogyan szerezzék be az élelmet, meg a tüzelőt, hogyan vágják le a csirke fejét a síneken (azt mondják fej nélkül eliramodott, úgy, hogy vissza kellett érte Romániába rohanni), sőt! még disznó-tor is volt, hiszen nem tudhatták, meddig kell ott éljenek, enni meg mindenképpen kell, bárhol is van az ember.

Most aztán meglátszott, milyen jó anyagból voltak mind a ketten!

Sok mindenben különböztek, de abban teljesen egy húron pendültek, hogy a nehézségeket úgy fogadták, mint amelyeket meg kell oldani és nem szabad hátrálni előlük. 6 szoba helyett két vagonban élni, ettől szempillájuk sem rebben, ahogy én utólag megítélhettem.

Ám, azt gondolhatták, jóból is megárt a sok, mert a nagyapámnak szerencsére eszébe jutottak kapcsolatai a Párizsi Művészeti Akadémiával és ez nem maradt hatástalan a Román Követségen.

Szinte azon a napon, amikor ezt a jó ötletét bevetette, a 3 vagon útnak indult Budapestre, új életük felé.

A fővárosban számukra teljesen szokatlan, idegen, irigy légkörben találták magukat. Minden tűrőképességükre szükségük lehetett, ha talpon akartak maradni és meg akarták őrizni eredeti bizakodásukat a külvilág iránt. Megértem, ha bizonyos nosztalgiát éreztek még a vagonlakói lét felé is, hiszen ez volt az első alkalom, hogy olyan nagyvárosban kellett éljenek, ahol senki nem ismeri a másikat, de mindenkire az idegeneknek kijáró gyanú árnyéka vetül.

Nagyapám óvatlanul, kihasználva a felkínálkozó lehetőséget, amit talán a feléje irányuló kíváncsiság is segített, első lendületében haladéktalanul kiállítást rendezett, magával hozott szobraiból az Ernst Múzeumban. Csaknem minden munkáját eladta ezen a kiállításon!

Ennek lett az eredménye, hogy egy életre megalapozta magának a honi szobrász-szakma ellenszenvét.

Azt képzelte, hogy a siker ajánlólevél lesz további pályáján, de ebbe nagyon keservesen kellett csalódnia. Az első döbbenet akkor érte, amikor a diadal után, képtelen volt egy műtermet kibérelni, mert, mint mondta: inkább festőknek adták a megüresedett szobrászműtermeket, mint neki. Beköltöztek, hát egy olyan lakásba, amelyiknek egyik szobája éjszaki-fekvésű volt, hiszen a szobrászathoz úgy kívánatos. Az ablakok ugyan nem voltam elég nagyok, de arra gondolhatott, hogy csak átmenetileg rendezkedik be. Nos, az átmenet örökre tartott! Meg-megújuló rohamokban teljesen sikertelenül, próbálkozott folyamatosan áttörni a blokádot, amelyik szakmai oldalról körülvette! Vége lett a dicsőség napjainak!

Nem abból a fából faragták azonban, hogy a kudarcok kedvét szegjék. Rendíthetetlen elszántsággal dolgozott tovább, kissé gyengén világított műtermében folytatva a munkáját, amennyire lehetséges volt, ott ahol Nagyváradon megszakítani kényszerült.

Ha nem is torpant meg, a lelke mélyén lassan és alattomosan kezdett hozzá férkőzni, közelébe kúszni az a keserűség, amelyik élete végére már teljesen befonta, eluralkodott rajta.

A magánéletében egyáltalán nem volt boldog, mint tudjuk, de ezt mindeddig ellensúlyozták szakmai sikerei és erős bizalma saját képességeiben és a jövőjében.

Budapestre érkezve, ott állt egy idegen világban, értő barátok nélkül. Hiányzott a társasága, a közeg, amelyik megérti, biztatásával körülveszi, magába fogadja. Hiányzott neki a műterem megszokott alkotó légköre, hiszen egy nagypolgári életre elképzelt szobában kényszerült ettől fogva dolgozni.

Családját, gyerekeit és reménytelenül rajongott hitvesét határozottan nyűgnek érezhette akkoriban. Odáig is elment a lelke legmélyén, hogy kezdte őket bűnbakként látni. Olyan érzése lehetett, hogy ami reá méretett, az nem azonos azzal, amit önként vállalt. Talán igaza is volt, ki tudja? Én személy szerint azt gondolom, ezt mindenki elmondhatja a saját életéről, de vannak, akik képesek a megváltozott helyzethez alakítani a személyiségüket.

Karácsonyi Géza alkalmatlanul minden kompromisszumra, úgy határozhatott, hogy helytáll mindenáron és megtartja azokat az ígéreteket, amelyeket önmagának és a családjának tett. Vállalása örök szemrehányássá változott, ahogy egyre reménytelenebb fázisaiba érkezett az életének. A szobrászat mellett, mint írtam, mindig tanított, de most ez a rész is egészen más, kényszer szülte olvasatot kapott.

Amikor én megismertem, szinte folyamatosan beszélt arról, hogy milyen erős volt fiatal korában, mekkora sikerei voltak Nagyváradon a szakmájában és mennyi nő szerette volna szeretni, ha ő nem tart ki a nagymamához fűződő szerelme mellett. Mondhatom, siralmas volt!

Mégis, sok apró vidám történet jut eszembe, amit mindketten meséltek nekem, ha a nagypapa enyhültebb állapotaiban kedvük szottyant az emlékezésre.

Le kell szögezzem, hogy a nagymamán egyáltalán nem vett erőt ugyanaz a tragikus lelkiállapot, ami a férjén. Nagyon ügyesen úgy keverte az emlékek kártyalapjait, hogy amikor a nagypapa húzott belőlük, akkor felülre mindig valami vidám történet került, amelyiknek az elmesélését átengedte, hogy úgy érezhesse, neki jutott eszébe.

Nagy kerek, dióbarna szemeivel boldogan figyelte, ha a mesterkedései eredményesnek bizonyultak, mert a nagypapa, beleélve magát a történetbe, fokról-fokra vidult fel az emlékek bódító hatására.

Így tudtam meg, hogy amikor hónap végén a családnak már elfogyott a pénze, a nagymama mindig papírra írt egy bizonyos összeget, amennyire szüksége volt a háztartásba. A nagypapa elment a művészklubba, a FÉSZEK-be és kitéve maga elé a felesége céduláját, addig kártyázott, ameddig össze nem nyerte a papírra felírt összeget. Akkor felállt és megköszönve a játékot, besöpörte a pénzt és távozott. Elképzelhető, mekkora népszerűségre tett szert a kártyaszobában!

Itt kerül be a történetbe a másik nagyapám: Bartha Albert, tábornok, hadügyminiszter, és mániákus nőcsábász, aki mint pártoló tag állandó látogatója volt a Művészklubnak, mert ellenállhatatlan vágyat érzett hogy az ott megforduló színésznőket a lehető legerősebben, válogatás nélkül pártfogásába vegye.

Te jó Isten!— kiáltott fel az élvhajhász hadfi, amikor meghallotta, hogy a család szeme fénye, legidősebb fia László, Karácsonyi Géza szobrász leányának, Irénnek udvarol—egy hamiskártyás leánya!

De ezzel talán túl korán kanyarodtunk a Bartha család felé, úgy, hogy inkább visszatérek a Karácsonyi famíliához.

Rögtön megjegyzem, hogy természetesen, Géza nagyapám, soha nem volt hamiskártyás, csupán igazán jó tanítványa a feleségének Paulának, aki lassan, lassan kiváló játékost faragott belőle. Sajnos, abban az időben, a Fészek klubban nők nem látogathatták a kártyaszobát csak egy évben egyszer, különben a drága Paula koldusbotra juttatta volna a művészvilág krémjét.

Nagyapám és családja először a mostani Andrássy úton lakott az Opera mellett, egy igen szép, de nekik nem teljesen megfelelő lakásban, mert a világítás nem volt alkalmas, arra, hogy egy szobát műteremmé lehessen alakítani. Innen költözködtek át a többször átkeresztelt, Banga Béla, majd József, későbbi Krúdy Gyula utca 16-18-ba.

Életük végéig itt maradtak, úgy, hogy ezt a lakást már én is ismertem és nagyon – nagyon szerettem.

Csodálatosan kellemes hangulatú régi szecessziós bútorokkal berendezett, igen kényelmes otthon volt. A bútorok még a nagyváradi házat idézték és a nagypapa sajátkezüleg tervezte őket, amikor a maga által alapított faipari iskolát vezette.

A lakás 3 igen nagy szobából állt, amelyek L alakban vették a konyhát körül. Az északi oldalon volt a nagypapa műterme, amelyik a konyhából nyílt. Soha ilyen nagy és tágas főzőhelységet még nem láttam! Olyan hosszú volt, mint a szobrászműteremnek kikiáltott szoba, és csaknem olyan széles is. Talán 5×4 méteres lehetett. Egyik ajtaja a hátsó körfolyosóra nyílt, míg a másik, a lakás különböző kisebb helységeit összekötő belső folyosóra, amelyik előszobává szélesedett a bejárati ajtónál. A konyhából nyílt egy kis szoba és a folyosóról egy másik. Ezek voltak a leányszobák. A belső folyosóról nyílt az ebédlő és onnan a férfiszoba, ahová a nagyapám délutánonként kis időre visszavonult. Itt volt az íróasztala, a könyvei és ez szolgált hálószobául is.

Kicsit zavar, hogy nem emlékszem, hol volt a varrógép, hiszen szememben, mint a nagymama nagyfontosságú hozzátartozója, igen csak jelentőséggel bírt. Ezen varrta magának és a leányainak a ruháit, saját elgondolása szerint.

Ahogy most visszaidézem a különféle kreációit, úgy látom, kiváló formaérzéke volt és igen egyéni látásmódja, Ha ma élne, valószínűleg „stilisztának” hívnák, kicsit korábban ruhatervezőnek. Gyerekkoromban öcsémnek is, nekem is megvarrt mindent. Legjobban különféle, elbűvölő mellényekre emlékezem, amelyeknek, azóta is keresem a megfelelőit, de készített nadrágot, szoknyát, ruhákat is a számunkra.

Ő öltöztette a leányait, amíg azok otthon voltak. Elképesztő ruhakreációkat láttam rajtuk, a fényképeken, kinek-kinek a saját egyénisége szerint. A legerősebben anyámnak egy báli ruhája maradt meg bennem, amit egy kinagyított felvételen láttam, mert az egymaga képes volt feltárni a nagyanyám elképesztően szárnyaló, minden konvenciót legyőző, rejtett árnyék énjét és anyám vidám, kacér és önrajongó világát. Egészen rövid, alig észlelhető zöld tüll ruha volt, amelyiknek átlátszóságát épp csak akadályozta, valami kis szatén alsónemű, jóval térd fölött. Anyám a fényképen keresztbevetett lábakkal, kalimpál egy széken ülve, hihetetlenül kacér boldogsággal, egész sereg csodálótól körülvéve. Valami karneváli ünnepség lehetett, mert bár sokkal mértéktartóbban, a többi hölgy is elég bohókásan volt öltözve.

Ha létezett élethelyzet, amelyik Irénkének tökéletesen megfelelt, az mindenképpen ilyen lehetett, ebben a korában, de azt is mondhatjuk, hogy később is ezt tekintette a maga számára ideálisnak. Ott ül Pali nagynéném is a társaságban, kissé távolabb, szép és igen komoly fekete bársonyruhában. A két ruha tökéletesen eltalálta a leányok jellemét és azt, mit szeretnének magukból megmutatni, de feltárta azt a hihetetlen toleranciát is, amellyel a nagymama képes volt mind a kettőjüket kifejezni és megerősíteni az öltözékük által.

A két leány között soha nem volt semmilyen versengés, (ha a fényképen látott mackót leszámítjuk) amennyire én láttam és ezt valószínűleg annak az elfogadó, természetes szeretetnek köszönhették, amelyikkel anyjuk Paula igazgatta az életüket, szelíden próbálva ellensúlyozni az apjuk szélsőséges, folyamatosan változó kedélyállapotait és szangvinikus személyiségét.

Visszatérve e kis kitérő után, a lakáshoz, nagyon erősen koncentrálok arra a kérdésre, hol is volt a varrógép? Ha jól sejtem, talán az ebédlőben lehetett, de az is megeshet, hogy a férfi-szobában. Nincs igazán nagy jelentősége, de mégis, amikor úgy érzem, akár egy morzsa is elvész a nagymamához fűződő emlékeimből, elszomorodom.

Mindent elkövetnék, hogy élve tartsam őt, hiszen a nagypapa csodálatos márványszobrán kívül, én vagyok az utolsó, aki még képes erre.

Mivel a gyerekkoromat szüleim műtermében vészeltem át, számomra a nagypapa és nagymama különös hangulatú otthonos lakása valamiféle elvont mesevilágot jelentett, mert a légkör, amelyik a bútorokból és szobrokból áradt egészen más volt, mint a műterem megszokott, szándékos üressége. Azt gondolom, azért volt sivár, hogy csak a festészetre koncentráljanak benne, de az is lehet, hogy anyámból hiányzott az otthonteremtés képessége.

Nagyszüleim több mint 30 évet éltek abban a varázslatos lakásban és mind a ketten, bár különböző körülmények között ott is haltak meg.

Ezzel kissé előre szaladtam a történetben, úgy, hogy visszakanyarodok azokhoz az időkhöz, amikor anyám Irén és nagynéném Paula már leérettségizett és kezdett mind a kettőjük élete kibontakozni a család kötelékeiből. Ez több okból is elég nehezen ment, hiszen, mint modern leányok, szülői helyesléssel, hivatást választottak, de ugyanakkor a szokásoktól eltérő, szabad, szerelmi kapcsolatokra is vágytak és ez nem talált egyértelmű megértésre otthon.

Mind a két szülőnek meg volt a maga indoka, arra, hogy igyekezzen őket visszatartani.

Nagypapa egész életéből azt a tanúságot volta le, hogy egy hivatástudattal megáldott ember számára az egyetlen lehetőség, ha egyedül küzdi át magát az életen és semmilyen kompromisszumra nem kényszerül a családja miatt. Meg volt róla győződve, hogy elhibázta az életét, amikor megnősült, gyerekei lettek és anyagi felelősséget vállalt a családjáért, ahelyett, hogy Párizsban, vagy Bruxellesben maradva, a kor elképzelése-szerint, magányos farkasként küzdi végig az egész pályáját.

(Közbevetem: mindig lenyűgöz, ahogy az emberek mindazt, amit saját életükben nem tudtak megvalósítani, receptként és csaknem kötelező elvárásként, hogyan akarják másokra tukmálni.)

Nagypapa, szomorú szerelmi házassága és folyamatosan visszatartott vágyai következtében a szokásosnál is nehezebben dolgozta fel azt, hogy leányai nővé váltak és borzadva képzelte őket idegen férfiak karjaiba.

A nagymama ismert okokból, a legnagyobb megértés és tolerancia mellett is, elültette bennük a kor divatja szerinti vélekedést, hogy a testi kapcsolatban a nő csak tűr, tűr és sóhajtozik alkalomadtán, miközben áldozatnak érzi magát.

Ahogy én látom utólag, anyám és húga különbözőképpen reagáltak ezekre a bölcsességekre, de mind a ketten valamilyen módon egész életükre belerokkantak.

Ha a magánélet felől értékelhetetlen is volt az útravaló, ami a szakmai oldalt illeti, igen kemény helytállást tanultak a szüleiktől.

Mint írtam, a nagyapám megalkuvást a munkában soha sem ismert, így az elvárásai sem voltak alacsonyak a leányaival szemben. Palit alig kellett ösztönözni, hiszen ő volt a fegyelmezett, jó tanuló mintapéldánya, de Irénnel meggyűlt a baja! Anyámban a Terebessyek életszeretete és vidámsága összekapcsolódott saját önrajongó, mindenkinek tetszeni vágyó világával, így elég nehezen határozta el magát arra, hogy kemény és aszkétikus munka árán művészt faragjanak belőle.

Amikor megértette, milyen hihetetlenül jó kibúvó és menekülési út, csaknem minden kellemetlen felelősség alól a festészet, akkor habozás nélkül vetette bele magát igazi hivatástudattal. Úgy tűnik, mintha bírálatot írnék róla, holott eszem ágában sincs! Amikor én megismerkedtem vele, akkor már a festészeten kívül szinte semmi nem érdekelte.

A Képzőművészeti Főiskolán Benkhard Ágoston tanítványa volt apámmal együtt. Az első évben hihetetlen boldogsággal, úgy gondolta, hogy azért jár a főiskolára, mert ott rengeteg fiú van. Fel-le rohangászott, fogócskázott a folyosókon velük és azt érezte, övé a világ minden szabadsága. Apámmal úgy ismerkedett meg, hogy a fiuk elől, akik kergették, berohant a műtermébe, ahol ő nagy elmélyültséggel dolgozott, teljesen magába feledkezve.

Kifelé! – üvöltötte apám és hihetetlen felidultságában, amiért munka közben megzavarták, Irénkét a folyosóra penderítette.

Ennek a találkozásnak kétféle következménye lett és egyetlen eredménye. Apám (Laci) beleszeretett a kis vörösesszőkébe, (anyám nem csak gyönyörű volt, de igen „festői” jelenség is) aki nem respektálta megközelíthetetlen zsenialitását és elefántcsonttornyát.

Anyám (Irén) azonban iszonyatosan elszégyellte magát, amiért megzavarta a festészetet. Apja miatt hatalmas volt benne a munka iránti tisztelet, és ez a jelenet ráébresztette, hogy a Főiskola összes fiúja fabatkát sem ér az apámhoz képest.

Az eredmény az lett, hogy ők egymás karjaiba hullottak és megkezdték összehangolni azt a két külön világot, amelyikből a Főiskolára érkeztek.

Mielőtt az olvasóban olyan képzet támadna anyám, Irénke iránt, hogy fő mozgatója mindenkor, minden helyzetben a tetszeni vágyás volt, le kell írjak egy kis történetet amelyik egészen más személyiséget mutat.

Abban az időben (bőven a „numerus clausus” után)a Képzőművészeti Főiskolán tanítványok egy csoportja úgy döntött, hogy nem engedi be a zsidószármazású művésztanulókat.

Az épület kapujában botokkal felszerelkezve álltak két oldalról és senkinek nem lehetett kétsége a szándékaikról.

Irénke a 152 cm-ével, derűs szőkeségében, üldözött kollégáiba és kolléganőibe karolva villámló szemmel mérte végig az ajtónállókat, akik egyszerűen nem mertek szembeszegülni vele.

Milyen sokrétű is egy ember személyisége és mennyire reménytelen kiismerni bárkit is! Anyám egész életében kemény és kérlelhetetlen volt ezekben a kérdésekben. Könyörtelen őszinteséggel mondott el mindent a gyerekeinek azokról a rémes időkről, mint a keresztény lelkiismeret megszállott életbetartója, aki nem tűri sem a szépítést, sem az általánosítást. Mindent meg kellett tudjunk a Holokausztról, Hitlerről, a magyarok gyávaságáról, hiszen engedték, hogy mindez megtörténjen.

Még nem voltam 6 éves, amikor ő ezeket részletesen elmondta nekünk, bár néha azt hiszem főleg nekem, hiszen az öcsémmel sokkal kímélőbb kapcsolatban volt. Ahhoz az álomvilághoz képest, amiben anyám élt, elképesztő realitással részletezett mindent. Tegyük hozzá, hogy a családjában nem volt senki zsidó származású, ő mégis a legteljesebb együttérzéssel azonosult az üldözöttekkel. Soha nem tudom eléggé megköszönni neki azt, hogy egy életen keresztül tisztán láthattam ezekben a kérdésekben.

Mielőtt e találkozás miatt rátérnék apám családjára, szólok pár szót Pali nagynénémről is. Nagyon jó képességei lévén, az egyetemen matematikát tanult és ha jól számolom folyékonyan beszélt németül, angolul és franciául. Nem állt tőle távol az olasz és az orosz nyelv sem, de valójában csak idő kérdése volt számára egy nyelvet elsajátítani, mert, amikor nagybátyámmal elutazott valahova, mindig átnézte az ország nyelvét, hogy kommunikálni tudjon az ott lakókkal.

Mély érzésű, komoly és okos leány volt, ám a szemében minden fényképén látni lehet, valami különös szomorúságot. Aki jobban megismerte nagyon sokra tartotta őt, még akkor is, ha első látásra nehezen vette észre, anyám ragyogása miatt. Mind a két lány szinte abban a pillanatban, amikor kiszabadult a szülői figyelem alól és felsőbb iskolába ment, életreszóló társat talált magának. Nem csak szerelem, de komoly szakmai kötelék is fűzte őket a társukhoz, mégis rövid időszakot leszámítva, poklokat jártak meg a választásuk miatt. Annyi volt a különbség, hogy anyám Irén kiegyenlítődést talált a festészetben és az élet kicsi örömeiben, míg Paula nem ismerte a hivatástudattal járó boldogság érzését.

Férje, barátja és társa Domanovszky György néprajzkutató és művészeti író, az én Gyurka nagybátyám, egészen különös lázadó fiatalemberként indult a pályáján a 30-as években. Mindenről és mindenkiről másképpen vélekedett, mint szokásos volt az ő köreiben. Akárhogy is nézem Pali nagynéném, lehetett bármilyen kiváló, ha szabad ezt a szót használnom, „kispályás” volt hozzá képest.

A hűség és a férje iránt érzett, szinte rögeszmés szerelem, szétverte a lelke minden kis zugát, ahogy igyekezett megérteni és tolerálni életveszélyes cselekedeteit és szerelmi kalandjait. Mindent lenyelt, mindenben vele volt, alkalmazkodott, segített és közbe egy ép porcikája sem maradt a lelke mélyén. Élete második felében, már a 2. világháború utáni időkben, olyan utakra kísérte nagybátyámat, ahonnan egyiküknek se volt többé visszatérés. Hihetetlenül nyomasztotta őket a körülöttük levő szellemi és társadalmi hanyatlás, a megalkuvások, amelyekre azért kényszerültek, mert másképp nem végezhették volna a munkájukat. Tipikus értelmiségi sors volt ez akkoriban!

Mindenki kereste azt a lehetőséget, hogy a diktatórikus helyzet ellenére mégis ki tudja bontakoztatni önmagát, különféle kisebb, nagyobb kompromisszumok árán.

Nos, nagybátyámnak Domanovszky Györgynek, a hajdani fenegyereknek ehhez egyáltalán semmi kedve nem volt.

A nyílt szembeszegülésnek 2 módját választotta. Egyrészt folyamatosan ivott és mindent elkövetett, hogy ellehetetleníts önmagát a Néprajzi Múzeum igazgatói székében, majd mikor onnan valóban mennie kellett, maga helyett Pali nagynénémet küldte ki a csatmezőre elvérezni. Gondolom kissé patetikusan erős szavakat használok, de semmi túlzás nincsen abban amit írok.

Korabeli szemtanú és az események jó ismerője mesélte nekem később, az alábbi történetet:

Bejelentkezett a Néprajzi Múzeumba a nagybátyámhoz, aki ott az igazgatói székben üldögélt révülten, hogy kérdéseket tegyen fel neki ellenőrzésképpen, (a Kultuszminisztérium részéről) miért a fejetlenség, a szervezetlenség a múzeum ügyeiben, mintha semminek nem lenne gazdája?

„Ott ült, hatalmas íróasztala mögött és bár tudta, hogy jövök, egykedvűen teát iszogatott. Előtte az íróasztal lapjába a deszkák közé egy méretes pávatoll volt beszúrva. Mellette a papírkosárban rengeteg felbontatlan hivatalos levél gyülekezett.

Amikor megkérdezte kérek-e egy csészét én is, a teáról kiderült, hogy rum. Arra a kérdésre, hogy mit is tesz voltaképen, abban a székben, ahová ki van nevezve, maga felé húzta a pávatollat, amelyik így kilengett előre, hátra, majd többszöri fel-le mozgás után, magától visszatért az egyeneshez.

A papírkosárra mutatva azt mondta: „Hát ennyit, mert a dolgok maguktól elrendeződnek és visszaállnak eredeti helyükre. Teljesen felesleges bármit tenni azon kívül, hogy figyelem ezt a pávatollat és a leveleket felbontatlanul kidobom”.- nézett rám a filozófiáját demonstráló eszköz mögül, egykedvű nyugalommal.

Nem kell mondanom, hogy másnapra elbocsátották.

Ott maradtak igen veszélyes élethelyzetben, gyakorlatilag kilátástalan viszonyok között. Ha a nagybátyámnak semmi kedve nem volt a hatalommal cimborálni, felkérésére megtette ezt helyette a felesége.

Pali nagynéném elment a Szabad Nép c. kommunista pártlaphoz olvasó korrektornak, amit akkoriban igen előkelően, „nyelvi szaklektornak” neveztek. Feladata az volt, hogy a külföldi lapok cikkeit átnézze és cenzúrázza. Legalább 3 nyelvből volt erre képessége, ha hajlama nem is. Be kellett lépnie a kommunista pártba és hetenkénti taggyűléseken ostorozta magát, polgári származásáért és a nagybátyámért, akinek nem kellett meghajtania a gerincét, mert megtette helyette a felesége.

A helyzet mindkettőjüket felőrölte és tönkretette, mert a nagynéném áldozattá vált a számára rettenetes vállalásban, de Gyurka nagybátyám sem érezte túl jól magát abban a szerepben, hogy mást küldött ki maga helyett meghalni a csatamezőre. A feloldhatatlan csapdaszerű szituáció arra sarkallta őket, hogy együtt keressenek feloldozást a különféle italokban.

Kétségbeesve, úgyszólván tehetetlenül néztem, hogy isszák mindketten kis híján halálra magukat!

Úgy látom, igen elkanyarodtam krónikási szerepemtől, mert hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim, bár úgy gondolom nehéz lett volna kikerülnöm ezt, amikor családunk történetében az ő emlékükig eljutottam.

Az elején jeleztem, hogy könyvemet nem időrend, hanem az emóciók fogják mozgatni, mégis úgy vélem, miután a Karácsonyi és Terebessy családot idáig elkísértük, kísérletet kell tennem arra, hogy igen nagy vonalakban felvázoljam apám családját is, bár sajnos sokkal kevesebb konkrét tudomásom van róluk, mint anyám őseiről.

A Barthák

Bartha Lajos dédapa és Kocsis Kata dédanya.

Albert (apám apja) szülei.

Nem maradtak rám semmilyen papírok, amelyekből kiolvashatnám atyai dédapám nevét, ám egy gondosan kivágott, korabeli kis újsághír szerint Bartha Lajosnak hívták.

A hír a Halálozási rovatban tudósít arról, hogy „Özv. Bartha Lajosné a Kolozsváron is széles körben ismert kerületi kapitány özvegye, Budapesten 74 éves korában elhunyt. Az elhaltban, B. Bartha Lajos tábornok, jelenleg a Ludovika Akadémia igazgatója és B. Bartha Albert vezérkari őrnagy szeretett édesanyjukat gyászolják”.

Találtam Keje (nagyapám nővére) hagyatékában néhány fényképet, amelyeknek a hátára ő felírta kiket ábrázolnak. Úgy tűnik, hogy apjának Bartha Lajosnak volt egy nővére Róza, aki Miller Frigyeshez ment feleségül. Mindkettőről van egy érdekes fénykép. Róza nagyon erőstekintetű sötéthajú feketeszemű elszánt menyecskének tűnik, lefelé görbülő szájjal. Mint aki elhatározásra jutott valamiben, ami egy életre szól, de ahhoz, hogy meg tudja tartani a fogadalmát, nagyon erősen össze kell szorítania a száját.

Ahogy nézegetem a képét, úgy érzem, nem lehetett könnyű élete, de annak sem, aki vele élt. A férje Miller Frigyes, kissé csapzottan, enyhén megtört tekintettel néz ki bajusszal és szakállal elborított arcából, mintha az összes szőrzete álarc lenne. Egymás mellé tettem az Ősnagynéni és férje képét. Mit mondjak? Örülök, hogy inkább Róza rokona lehetek, annyi bágyadtság, életfáradtság látszik Miller Frigyes vonásain. Vajon ki lehetett ő és mivel foglalkozott?

Egy biztos: Rózát keményfából faraghatták, aki nemigen hátrált meg az élet nehézségeitől.

Van még egy kép, amelyik egy idős, szálfaegyenes, büszke férfit ábrázol. Ő báró Bánffy Albert, Kotsis Kata dédanyám nevelőapja, a fénykép hátoldalára írt feljegyzés szerint.

Másik képen kissé tagolatlan érzelem-világú hölgy néz ránk jó erősen beszorítva a kor divatja szerinti pruszlikba. Semmiképp se volt könnyű dolga, annak, aki fűzte, mert láthatóan a nagy erőfeszítések ellenére se sikerült karcsúvá varázsolnia. Fején, összefogott haján pártát, nyakán gyöngysort visel. Rövid puffos ruhaujjaiból fehéren villognak karjai. Erős állkapocs, elszánt tekintet, így néz ránk ősnagynénink, dédanyánk nővére Almássy Józsefné. Keresztneve sajnos nincs a fénykép hátára írva, de a családi kusza szálak kibogozásában így még nagyobb segítségemre volt, mintha tudhatnánk a leánynevét. Ahogy én kikövetkeztetem a fényképekre írt feljegyzésekből legkevesebb 2 Almássy fiutestvér volt, aki minket családilag, de nem vérségileg érint.

Gróf Almássy Józsefhez dédanyánk Kotsis Kata nővére ment férjhez és így került sógornőségbe Báró Wesselényi Cornéliával aki gr. Almássy Imre felesége volt és testvérével, Wesselényi Helénnel, akit gróf Teleky Lászlónéként jegyez a fénykép alá írt szöveg.

Rögtön érthető, hogyan kötődött a családhoz báró Wesselényi Miklósné és roppant aranyos kislánya Helén, akik Veress F. kolozsvári fényképész megkopott művén láthatóak. (Mindennemű utánzás tilos)

A hölgy az akkori divat szerinti világos, krinolinos ruhában (érezhetőek a merevítők a szoknyán) szép nagy loknis hajjal félprofilból tekint apró és igen különös kis leányára, akinek olyan a haja, mintha egy korai Beatles frizura lenne. Engem a gyerek egészen különös, finoman intellektuális vonásai ragadtak meg.

Már asszony korából ránkmaradt fényképén Helén láthatóan megőrizte 2 éves-kori vonásainak talányos szépségét és a szemei szinte semmit sem változtak.

Báró Wesselényi Kornélia, gr. Almássy Imrénének, ősnagynénink sógornőjének, szép tiszta vonásai, finommetszésű orra van a ránkmaradt fényképen, és szemei zárt frizura alól néznek szintén félprofilból valahová, az általunk láthatatlanba. A kép a Dunky fivérek alkotása szintén Kolozsvárról, (Főtér 10. sz.) akik, mint írják: utánrendelést évek múlva is elfogadnak.

A két Wesselényi leányzó nagyon hasonlít egymásra, de ezen a nehezen kibogozott szálon kívül, mást nem tudunk róluk. Talán feltehető, hogy Helén lehetett az idősebb, mert annyi elsőszülötti magabiztosság van a tekintetében, amennyi Cornéliáéból hiányzik. Milyen volt a sorsuk, hogyan alakult az életük, milyen szálakon érintkeztek a mi családunkkal? Ki tudná ezeket a kérdéseket ma már megválaszolni?

Nem is olyan fontos ezt tán, hiszen nem célom holmi családfa felállítása. Éppen ilyen kíváncsisággal szemlélném a képeket, ha nem Keje hagyatékából, hanem valami ismeretlen fiókból bukkantak volna elő.

Segítségükkel láthatóvá válik a kor, amelyikben ük és dédszüleink éltek. Magunk elé képzelhetjük őket, ruháik, ékszereik, hajviseletük alapján. Mi kellene még, hogy képet alkothassunk annak a világnak a légköréről?

Ez a néhány kis ténymorzsa, amolyan homokszem az ismeretlenből előkanyargó úton, de azt hiszem, amúgy sem a pontos adatok, hanem a megőrzött történetek fogják őket, ha időszakosan is, feltámasztani és az olvasó szemei előtt megeleveníteni.

A memóriámra hagyatkozva, visszaemlékezve különféle történetekre, amelyeket apámtól, nagybátyáimtól, Kejétől (Bartha Ilona) és Edit nénitől (nagyanyám húga) hallottam, felvázolom kik voltak ők, mivel foglalkoztak, milyen történeteket hagyományoztak ránk, mielőtt eltűntek volna.

Apai dédapámat, mint már fentebb is írtam, Bartha Lajosnak, dédanyámat Kotsis Katának hívták, akinek rám maradt kis jegyzetfüzete, arról tanúskodik, hogy érdeklődött a költemények iránt, habár ízlése némi kívánni valót hagyott maga után. Mindenféle édes-bús verset másolt a kis rózsaszín, keményfedelű füzetbe, amelynek első lapja büszkén hirdeti:

Kotsis Kata sajátja 1863.

A kor hangulatát tükröző hősi és szerelmes versek, hazaszeretettel és szerelmi ömlengésekkel töltik meg a dédanya féltett füzetkéjét. Különféle idézeteket válogatott, amelyek kifejezhették a lelkiállapotát, hangulatát és érzelmeit. Keze írása igen szép, az első pár oldalon olyan lendületes, mintha valamilyen hivatalos krónikás jegyezgetett volna, akinek tanult mestersége a betűvetés művészete. Az idő multával sorai egyre bizonytalanabbá váltak, még mindig jól olvashatóak, de érezhető rajta, hogy aki a füzetbe jegyezgetett, ritkán írt és a kezeit fárasztotta a tollfogás.

Van egy külön kis rész, ahol innen-onnan összeszedett életbölcsességeket, aforizmákat gyűjtött a lapokra. Lehet olyan is, amelyiket ő talált ki, de nagyon meghatóan, egyet pár lappal később megismétel, mert elfelejtette, hogy már leírta. Azt gondolom, néhányat bemásolok ide, hogy érezhető legyen a füzet hangulata.

Nem minden szívtelen nő kacér, de minden kacér nő szívtelen.

………….

A férfi akkor sír, hamár nem tud beszélni, a nő akkor, hamár nem használ a beszéde.

…………..

A hűségben többször találjuk fel a szerelmet, mint a szerelemben a hűséget!

…………..

Talán ennyi elég is érzékeltetni a kis füzet hangulatán keresztül, milyen gondolatok jártak a fejében.

Nagyon keveset tudok róla, így ezen a néhány kézzel írt oldalon kívül semmi sincs amit, vallathatnék. Abban sem vagyok biztos, hogy ő tekint ránk egy középkorúnál kissé korosabb hölgy képében a fényképek közül. Azért fogtam gyanút, mert erre a képre semmi nem volt írva és azt gondoltam, bármilyen kevéssé is ékesítette Kejét az ész, talán az édesanyja képére nem kellett emlékeztetőül ráírnia kit ábrázol. A képen sovány, elszánt, nem túl bonyolult lelkületű asszonyt látunk, aki nagyon erősen megtanult ugyan uralkodni a vonásain, de mégis egész arcán átsüt valami sajátos kétkedés, mint aki fél, hogy a fénykép akaratlanul elárulja.

Kotsis Kata korán özvegységre jutott 4 gyerekével: Lajossal, Ilonával, Erzsikével és Alberttel.

A Kuhn család.

Honnan jött Irma nagymama, apám anyja?

Apám családja anyai ágon zsidó volt.

Nagyanyámat Kuhn Irmának hívták. Dédapám nevét sajnos nem tudom, csak annyi maradt meg róla, hogy bankár volt Kolozsváron. Kisebb vidám történetek őrzik csak az emlékét, amelyeket nagyanyám testvére Edit néni mesélt el. Állítólag ő volt Kolozsváron az első nudista. Nagy kertjében fel-le sétálgatott meztelenül, a cselédség legnagyobb riadalmára. Egyszer valaki látogatóba érkezett, és tudakolta, hol találja meg a dédapát. Lenn van a kertben – mondta Mari, (a család hűséges szolgálója és mondhatjuk örökös tagja, mert 105 évet élt, de a történetünk idején még csak 15 éves volt) – egy szál gatyába, azt is a fára akasztotta!

Anyám még találkozott az Öreg Marival, aki egész életét a nagyanyám mellett töltötte és mind a 4 fiát segített nevelni. Tudni kell, hogy a mi családunknak egyetlen ágában sem létezett szolgáló, a szónak az alsóbbrendű értelmében. Az Öreg Mari, anyám szerint a legnagyobb megbecsülés mellett üldögélt a konyhába és mindenki valamilyen ősanyának tartotta, aki a Család élő múltját jelképezte.

Nagyanyám igen büszke volt családjára, mert azt mesélte, hogy nem holmi jött-mentek voltak, hanem mint ősi bankár család, a Fuggerekkel érkeztek az országba. Ha tekintetbevesszük szerepüket a Mohácsi csatába, akkor még azt is feltételezhetjük, hogy II. Lajos részben az őseink miatt fulladt a Csele patakba, mivel a nem volt megfelelő ruházata szegénynek a meneküléshez, a bankárok kegyetlen szíve miatt.

Ez persze csak egy kis kitérő, de minden mendemondát meg kell ragadjak, olyan hiányos a Kuhn család ránk maradt története. A bankár dédapának 2 szép leánya volt Irma és Edit. Irma nagyanyámat sajnos nem ismerhettem, de testvérét nagyon szerettem. Egészen egyívásúak voltak. Filigrán, nagyon szép fiatal nők néznek ránk a korabeli fényképeikről, finom kezekkel és formás bokákkal.

Ahogy hosszasan próbálok ismerkedni a rám tekintő Irma nagymamával, és felidézem anyám jellemzését, úgy tűnik gyönyörűséges volt minden porcikája. Barna haja, nagy kerek sötét szemei, világos bőre, csak úgy sugárzik (ki tudja miért) a boldogságtól és a derűtől. Finom metszésű arca mindig, mintha valamilyen belső tűnődést fejezne ki. Nagyon kistermetű volt mind a két Kuhn lány, de cseppet sem voltak jelentéktelennek mondhatóak.

Élték, (úgy gondolom) a gazdag zsidóleányok hagyományos életét, ami azt hiszem abban különbözött a keresztény családok leányaiétól, hogy ők komoly, életreszóló műveltséget kaptak. Igen nagy rálátásuk volt a kultúra minden területére, de eligazodtak a háztartásban is miközben, ügyesen varrtak és hímeztek. Nagyanyám, úgy mondják még kalapokat is készített magának.

Mindkét leányzó igen előnyös partinak számított, jó családból való, de szegény fiuk számára. Anya nélkül nőttek fel, Mari irányítása és védőszárnyai alatt, mindaddig, amíg tetemes hozománnyal, mindketten férjhez nem mentek, ahogy illett és ahhoz, akihez érdemesnek látszott.

Nem tudok szinte semmit ezekről az időkről, de az tény, hogy nagyapám Nagyborosnyói Bartha Albert ígéretes katonai pálya előtt állt, és Edit néni férje Szász Tibor is jó partinak látszott első ránézésre. Másodikra már nem annyira, mert hihetetlen adóssághalmot gyűjtve, eltűnt valahol a Havasokban, csak a motorbicikliét hagyta hátra. Az Öreg Mari azt mesélte később anyámnak, hogy „valami román fátája” volt, akinél könnyedén elrejtőzhetett és örökre eltűnhetett a hitelezők és a családja elől.

Edit néni egy kis fiúval, Gáborral egyedül maradt. Hivatalba ment dolgozni, valami adminisztratív munkára, ami világosan mutatja, milyen kiváló lehetett a nevelése, mert arra is elég volt, hogy baj esetén megéljen belőle, ha már a hozománya elúszott a fátákra.

Nagyanyám és húga remek viszonyban voltak, egész életükben együtt maradtak, és Edit néni pótolhatatlan volt a Bartha családban.

Mielőtt folytatnám a krónikát a Bartha családdal, akik székely származásúak voltak, meg kell álljak egy percre Kuhn Irma nagyanyám zsidó származásánál, mert erre az egyszerű tényre, mint gyerekek igen büszkén tekintettünk öcsémmel. Kifejezetten szerencsének éreztük, hogy zsidó vér is van bennünk, mintha ez kitágítaná a lehetőségeinket és bizalmunkat saját képességeinkbe.

Anyánk, Karácsonyi Irén (mint már írtam is) hatalmas szimpátiával tekintett a zsidóságra és minket ebben a szellemben indított útnak az életben, a háború utáni, rettenetes tanulságokkal terhes időkben. Ő maga, mint a családjának krónikájából kiviláglik, legnagyobb részben német származású volt, de a nagyapám felvilágosult emberként, zsidó középiskolába íratta mind a két leányát. Meg volt győződve arról, hogy ott nagyon magas színvonalú oktatásban lesz részük. Megvetette a keresztény leány középiskolákat és azt a konzervatív nő képet, amelyre azok törekedtek. A középiskolai érettségi tablóképen a szőke és kékszemű Irénke derűs színfolt a sok kis sötéthajú szigorúarcú, hosszú orrú leányka között.

Ezt a közbevetést annak ellenére kellett megtegyem, hogy anyám zsidósággal összefüggő nézeteit már fentebb taglaltam, hiszen nem a Bartha családdal kapcsolatban, hanem jóval korábbról eredeztethetjük a zsidóság iránti szimpátiáját. Mégis úgy érzem, hogy Irma nagymama

(ha ez egyáltalán lehetséges volt) sokban hozzájárult ehhez a mély rokonszenvhez.

Bartha Lajos és Kotsis Kata gyermekei:

Lajos, Ilona, Erzsike és Albert

A Bartha Család a háromszéki Nagyborosnyóról származott.

Élete alkonyán apám ellátogatott oda, hogy valami érthetetlen okból a gyökereit keresse, ami azért is különös, hiszen olyan kevés gondot fordított ugyanannak a fának az ágaira. Mindenesetre Nagyborosnyón szembesült azzal, hogy az egész falut Barthának hívják, így le kellett szűkítenie a kört a ragadványnév alapján. Kiderült, hogy bár akadtak ott mindenféle remek jelzők, a mi családunk a tolvaj Barthák nemzetségéből való.

Kisnemesi székely família leszármazottjaként, nagyapám Bartha Albert bátyjával együtt, apjuk nyomdokaiban lépve, a katonaságot választották hivatásául. Akkoriban, azt mondják két út állt egy szegény székely nemes előtt, a papi pálya és a hadsereg. Az apácák legnagyobb veszteségére nagyapám nem ment papnak, és ezzel sok rázkódtatástól védte meg a katolikus egyházat, de saját magát is.

Lajos és Albert igen sokra vitték a katonai pályán.

Lajos Ferenc József császár szárnysegédje lett és egy darabig a család egyik fele a Burgban (Bécsben) lakott a császári főnök közelében. Velük élt akkoriban, nénjük Ilona is, az én nagyon szeretett öreg nénikém, Keje, aki egyszer, Lajos öccsét keresve, rányitott a felséges úrra, amint az íróasztalánál ült! Majdnem elájultam, mesélte nekem hangjában leplezetlen áhítattal.

Lajosról nem sokat tudok, de a ránk maradt fényképeken ünnepélyesen katonás jelenségnek látom, akit még tévedésből sem lehetett civilnek nézni. Mindig egyenruhában járt, arcvonásai, egyenes testtartása, egész kiállása, mindenben kifejezte a hivatását. Az egyik időskori képén szigorú arccal áll, számolhatatlanul sok kitüntetéssel a mellén, díszegyenruhában, tollas fejfedőjét a kezében tartva. Ősz haja finoman simul a fejére, arca kifürkészhetetlenül komoly.

Anyám kimondottan szívtelennek írta le, aki nem ment el a haldokló leánya ágyához, ám a temetésen hatalmas kísérettel jelent meg ünnepi díszben. Olyan csörömpölés volt a templomban,- emlékezett, -mintha egy feldíszített karácsonyfa lépett volna be.

Keje gondosan kivágott róla is egy kis újsághírt, amit most bemásolhatok ide, hála neki, hiszen nagyon kevés tény igazit el bennünket, ha Lajos bácsira gondolunk.

„Bartha Lajos megsebesült.

Bartha Lajos vezérkari ezredes, mint értesültünk, az északi harctéren megsebesült. Hősi küzdelmét már csaknem az életével fizette meg, amikor egy autóval mégis sikerült elmenekülnie. Bartha Lajos vezérkari ezredest, kit Kolozsváron mindenütt igen jól ismernek, jelenleg Budapesten ápolják”

Ez a hír még azokról az időkről szól, amikor, mint aktív katonatiszt Ferenc József szárnysegédjeként, az Első Világháborúban tevőleges része lehetett. Mint látjuk, megsebesült, így még az is megtörténhetett, hogy a végső összeomlásnál már nem asszisztálhatott, de azt hiszem nem ezen múlott a Monarchia összeomlása.

A további életében, nagyapámhoz hasonlóan a magasrangú katonatiszteknek kijáró nyugdíjából élt és különféle haditanácsadói szerepköröket vállalt.

A második világháború elmúltával nyugdíjától megfosztották, ahogy az akkoriban szokás volt, így, azt hiszem számára addig teljesen ismeretlen nyomorúság köszöntött rá.

Egészen váratlanul, mondhatni a semmiből termett elém egy fiók mélyéről Lajos bácsi néhány levele, amit nővérének Ilonának (Kejének) írt élete utolsó hónapjaiban. Akkoriban Szabadszállásra költözött, mert a boldogabb időkben, úgy tűnik, ott töltötte a nyarakat, még az is lehet, hogy volt ott valami háza.

A budapesti nyomorúság és nincstelenség arra késztette, hogy lemenjen oda, ahol olyan szép napokat töltött valaha. Ahogy leveleiből olvasom, a szó szoros értelmében csapdába esett itt, mivel híre, hamva nem volt már az emlékeiben szereplő kellemes jómódnak, meg a készséges embereknek, akik a jólét napjaiban körülvették. Úgy gondolom, hogy csupán rangjának és kiváltságos helyzetének szólhatott mindaz, amire oly szívesen emlékezett, amit valóságos, őszinte ragaszkodásnak vélt. Miután szembe kellett néznie, azzal, hogy a háború utáni szegénység senkit nem tesz segítőkésszé, legszívesebben visszafordult volna Budapestre, de már se pénze, sem ereje nem volt ehhez. Betegen, elhanyagoltan és végtelenül kiszolgáltatottan maradni kényszerült Szabadszálláson.

Innen irogatott, 1946-ban „Szeretett Icum!” megszólítással Kejének.

A levelek géppel íródtak és még abban a rettenetes helyzetben is igen visszafogottak és csaknem hivatalosak. Olyan katonaember írásai ezek, aki egész életében fegyelemhez szokott. A levelek nem csak tartalmukban, hanem külalakjukban is híven jellemzik írójukat. Zárt, rendezett, géppel írt sorokban említi meg betegségeit, amelyek az utóbbi időben törtek rá, az éhezéseit és nyomorúságait, de mindezt szinte egy kívülálló szikár tárgyilagosságával. Úgy tűnik megpróbálta nagyapámat, az öccsét arra rávenni (nehéz volt a kérés számára) hogy segítségére legyen, talán a nyugdíja ügyében, ám semmilyen választ sem kapott.

Ha tekintetbe vesszük, hogy egy év múlva Bartha Albert lett Magyarország hadügyminisztere, akkor világosan látszik, milyen szívtelen és részvétlen testvér volt a nagyapám, de én úgy gondolom, fordított helyzetben ő sem várhatott volna sokat a bátyától.

A levelek a lehetőségekhez képest formailag is szépek, bizonyos katonás rend uralkodik a stíluson és a külalakon is. Ha valamit küldött a szöveg mellé, anyakönyvi kivonatot, bármilyen iratot, akkor a dátum alá odaírta: 1db melléklet.

Ide másolom az egyik utolsó levelének néhány sorát, pontosan úgy, ahogy ő írta, mert úgy érzem semmivel sem tudnám jobban jellemezni őt és a helyzetét:

„ Hát bizony Iczum, a mi generáczionknak lejárt az ideje, Sorban el kell mennünk nekünk is nemsokára. Hanem a mint Babyt is legutóbbi levelemben kértem, Téged is kérlek, hogy az én elmulásomról se gyászjelentést ki ne adjatok, sem semmiféle temetési és egyházi szertartást ne rendezzetek, se katonaság, sem pap ne legyen a temetésemen, annak idejét pedig még az ujságokban se közöltessétek. Rajtad és Lalikán, valamint a volt 1. ezred egy tiszt és egy legénységi tagján kívül senki ne legyen ott s vegyenek fel jegyzőkönyvet, hogy kadaverem szabályszerűen eltakaríttatott. Se koporsó, se virág nem kell s ha a viszonyok változnak úgy Vilmámat, mint engem szállíttassatok Kolozsvárra. A költségekre, rendelkezésre állnak a bolgár rendjelem briliánsai. ..

Sok szeretettel ölel és kér, hogy Babyt nógassad, az irataim visszaküldésére.

Szabadszállás,1946 julius 13-án. Öreg Lalád

1db melléklet ”

A levél az összes többivel együtt, amit onnan írt, számomra megrázó volt, de annak azért mégis örülnöm kellett, hogy bennük a család múltjának egy eddig ismeretlen darabja tárult fel.

Se Lajos bácsi, sem pedig nagyapám Albert nem szolgált Horthy fennhatósága alatt. Mindketten, ahogy az egész Bartha család is, megvetette, elítélte és lenézte őt, katonai tetteiért, emberi silányságáért és a magyar történelemben betöltött pusztító szerepe miatt. Egészen fiatalon kérték a nyugdíjaztatásukat és mint különféle államok katonai tanácsadói éltek. Feltörekvő országok hadseregeinek szervezésében segédkeztek, mint pártatlan szakemberek. Gondolom, ebből az időből származhatott a „bolgár kitüntetés”e Lajos bácsinak.

Albert, a nagyapám, akit a család haláláig Bébi bácsinak hívott, ( ez még csak hagyján, de mint hadügyminiszter, az egész ország így nevezte!) végigküzdötte tábornokként az első világháborút. Számos vidám történet maradt ránk azokból az időkből, amelyeket most ide fogok írni, mert kár volna, ha feledésbe merülnének.

Mint akkoriban a magasrangú tisztek, ő is magával vitte az egész családját, az összes hadjárat folyamán. Nagyanyám és 4 fiúgyermeke mindenütt ott volt vele. Ezzel azonban nemigen érte be, mert vitte a szeretőit, különböző kis színésznőket és egyéb csecsebecséket, akiket szeretett maga körül látni. Azt mondták róla, hogy ő volt az Osztrák- Magyar Monarchia legtehetségesebb katonatisztje, és csak egyetlen probléma volt vele, hogy bármelyik, általa irányított ütközetet képes volt otthagyni, ha megpillantott egy szemrevaló szanitéc-lányt. Már pedig igen gyakran megesett ez vele.

Elmondhatjuk, hogy az abszolút egyenrangúság híveként, teljesen mindegy volt neki, hogy egy nőnemű lény melyik társadalmi rétegből származott.. Számára mindegyik egyenlően, nő volt és imádnivaló. Rajongott a feleségéért, de ugyanazzal a lendülettel, imádta az összes útjába kerülőt, csaknem korhatárok nélkül. Meg sem fordult a fejében a hitvesi hűség, de az sem, hogy valami nem teljesen normális dolgot cselekszik, amikor egészen természetesen hordozta magával a világháború összes helyszíneire a nagyanyámon és 4 fián kívül az összes szeretőjét.

Vértes Marcell zseniális rajzoló, Vértes kabaré c. könyvében így ír róla, miután az első világháború kellős közepén, egy nyilvános illemhelyen üdítő egyszerűséggel megismerkedett vele:

„ Az egyik szomszédos porcelánfülke előtt egy nagydarab tábornok állt.

Ekkora felsőbbség jelenléte és belsőséges közelsége megrázott, s szabad kezemmel nagyot szalutáltam.

A generális barátságosan közölte velem, hogy bizonyos helyeken nem kötelező e tisztelgés. De –tette hozzá–ha feltétlenül ragaszkodom a formaságokhoz, jobb, ha kezet cserélek s lehetőleg a jobbommal tisztelgek.”

Később a kávéházban, amelyiknek az illemhelyén találkoztak folytatódott a beszélgetés:

„Amikor megtudta, hogy újságokban rajzolok, érdeklődése megkettőződött.

Ide figyeljen–mondta–ismerek én itt egy híres szépasszonyt. Le tudná festeni pucéron?

Csak dadogni tudtam az örömtől: le, le, le tábornok út!

Miután lefestettem az illető hölgyet, más aktokat is készíttetett bájos kis lembergi örömlányokról, a magasrangú tiszt ismerőseiről.

Több, mint egy évet töltöttem Lembergben, ahol megrajzoltam és megfestettem a tisztibojtos Don Juan teljes szerelmi galériáját.

A nagy orosz offenzíva sok emberünkbe került. Nyilvánvaló, lehetetlenség volt a hátországba tartani olyan egészséges fiatalembereket, amilyen én voltam; de a tábornok semmi áron nem akart megválni tőlem.

Beköltöztetett egy leégett és elhagyott faluba. Egy másik önkéntessel, egy költővel laktam együtt, ugyanazt csinálta versben, amit én festészetben, eposzt írt az Iliász stílusában, a tábornok hadi dicsőségének megörökítésére.”

Azt hiszem, mostmár visszaveszem a saját szavaimat, mert éppen eleget idéztem Vérteséit. Ennél jobban úgy gondolom, semmivel sem lehetett volna jellemezni Bartha Albertet, aki 2 ízben volt Magyarország hadügyminisztere, egyszer a fent leírt eseményeket követően, Károlyi Mihály kormányában az „Őszirózsás forradalom” után, második alkalommal 1947-ben az utolsó polgári kormányban, amelyet már a kommunisták követtek.

Szólnom kell az első hadügyminiszterségéről pár szót, mert akkori dicsősége csaknem igen rosszul végződött a Károlyi kormány bukása után. A családunkra jellemző igen erős ironikus humorral átitatott történetből (amelyet apám mesélt el később) tudtam meg, hogy amikor a Károlyi kormányból már mindenki lemondott a nagyapám megmakacsolta magát és úgy döntött nem mondd le semmi áron!

Éppen ebédhez készülődtek, amikor hatalmas tömeg előtt (akik a lemondását követelték) makacskodott a lakása erkélyén, miközben apámék már nagyon szerettek volna asztalhoz ülni. Rajta kívül mindenki világosan látta, hogy minél előbb adja be a derekát, annál rövidebb lesz a hercehurca, amelyiknek a végkimenetele senki előtt nem volt kétséges. Miután apám akkor már 10 éves volt, remek beszámolót adott arról, mekkora megkönnyebbülés volt, amikor végre beleegyezett a lemondásába. Annyira megörültek a családtagok, hogy apám izgatottan kiáltott ki az erkélyre, ahol a drámai események játszódtak: Apu, apu! Teríthetünk a rózsás tányérokkal? (ünnepnapokon ezeket használták)

Röviddel a Károlyi kormány megszűnése után menekülni kényszerült, mivel kitört a Tanácsköztársaság és Kun Béláéknak nem volt olyan kifejlett humorérzékük, mint amilyenhez általában szokva volt.

Családját vidékre küldve egyedül próbálta elhagyni Budapestet, mert biztosra vette, hogy ha magányosan kapják el, legalább feleségének és gyerekeinek nem esik majd bántódása. Elfogásának körülményeiről semmit sem tudok, de rövidesen meg kellett tapasztalnia azt, amit a zsidógyerek gondolt a katolikus templomban, látva a keresztre feszített Jézust: Ezek nem viccelnek!

Hát valóban fele sem volt tréfa, de még a negyede sem, ahogy ott állt a kivégző osztag előtt és a rámeredő puskacsöveket annyira zokon vette, hogy ott helyben elájult mind a 180cm-ével. Mit volt, mit tenni, hozzáláttak ahhoz, hogy magához térítsék, hiszen ájultan mégsem végezhették ki! Miközben ezzel foglalatoskodtak megbukott a Tanácsköztársaság és még magához sem tért, amikor már a Peyer féle kormányra nyithatta ki a szemeit.

Nagyon kellemetlen lehetett neki ez a kis megrendülése, hiszen akár hogyan is nézzük, nem viselkedett bátor hadfihoz méltóan, de mit tehet az ember, ha sokkal kellemetlenebb nyúlnak lenni, mint vadásznak? Ő mindenesetre úgy oldotta meg a problémát, hogy azt mesélte: amikor a vesztőhelyre vitték, merő kegyetlenségből az egyik pribék a fülébe súgta, hogy kiirtották a családját!

Ezzel a történettel, igen zseniálisan két kérdést is pozitívan oldott meg. Senki nem vélhette, hogy gyávaságból ájult el, hiszen valójában a családja pusztulása felett érzett, hatalmas megrendülés terítette a földre!

Gyermekeit és feleségét mélyen szerető ember hevert így aléltan a puskacsövek alatt immár, hiszen azok nem a földre, hanem a mellkasára szegeződtek. Ha ebben a történetben mákszemnyi igazság sincsen,

(de meglehet, hogy van) akkor is kalapot le a nagypapa, Bartha Albert hatalmas stratégiai képességei előtt, amelyeknek segítségével ebből a különösen kínos és kényes helyzetből sikerült kimásznia. Egyrészt életben maradt, másrészt egy családját forrón szerető szív dobogott így tovább, erről semmi kétsége nem lehetett többé senkinek. Igaz, folytatódtak a vidám kis és nagy kalandok, jöttek, mentek a táncosnők és a színészhölgyek, de azoknak egyikéért sem ájult volna el a kivégző osztag előtt!

A 2. Világháború után, 1947-ben tán fél évig megint hadügyminiszter volt a polgári kormányban, de úgy tűnik ezzel a poszttal valahogy nem volt szerencséje, mert újfent jöttek a kommunisták és élete, ha nem is forgott közvetlen veszélyben, (előélete, nemzetközi tekintélye miatt) mégis lehetetlenné volt téve.

Mielőtt a dolgok nagyon keményre fordultak volna számára (a munkatársairól akkor már csak múlt időben lehetett beszélni) Rákosi Mátyás felhívatta magához és tudatta vele, hogy el kell hagynia az országot. Sopron mellett a Lövéreken keresztül gyalogolt át hatalmas hóban az osztrák határon, megelőzve pár órával az ellene kiadott elfogatási parancsot. Egy darabig Ausztriában, Salzburgban élt, majd (mint Svájcba, Cugnet Victornak írt leveléből később megtudtam), hosszú habozás után az USA-ba költözött és ott is halt meg.

Miután így előtérbe toltam a két Bartha fiút, folytatom a sort Ilonával és Erzsikével, özvegy Kocsis Kata dédanyám 2 leányával.

Bartha Erzsébet nagyon szép leány volt. Egészen kivételes tehetsége folytán, Erdély legelső fényképésznője lett. 19 éves korában, szerelmi drámába keveredve éppen a mestersége segítségével lett öngyilkos: másodmagával, előhívó folyadékot ivott.

Lehet, hogy sokszoros adagban volt meg benne a dédanya szentimentalizmusa, a gyakorlatias tulajdonságok nélkül, de azt tartja a családi krónika, hogy beleszeretett egy igen szegény, 17 éves fiúba, akit nem csak a kora, de társadalmi állása miatt sem tekinthetett jövőbeli férjének. Sikeresen belehergelte önmagával együtt a szerencsétlen ifjút is a reménytelen, jövő nélküli szerelem halálos képzetébe. Egyszerre haltak meg és ugyanazon a napon temették őket. A helyi újság kivágásából, amit Keje gondosan eltett, értesültem mindezekről, „Két temetés” c. alatt.

„ A ravatalozóból kétfelé vitték a koporsókat, az egyiket a családi sírboltba tették örök nyugalomra, míg a másikkal a temető szegénysora felé indultak a gyászolók”

Ha visszatekintek erre a történetre és eszembe jutnak anyám hozzáfűzött szavai, akkor leginkább azt a szegény fiút sajnálom, akit a végletekig hisztérikus és egzaltált ősnagynénink a halálba erőszakoskodott. Ki tudja, miért, talán, nem volt kedve egyedül oda menni.

Erzsike szép volt a ránk maradt, megkopott fénykép szerint, de Ilona–Heléna–Kején, az én Kejémen már csak az öregkor tudott egy egészen kis javulást kozmetikázni. Talán nem is javított rajta, csupán ahogy kinézett, az öregen elfogadhatóbb volt, mint fiatalon.

Én annyira szerettem őt, hogy ha nem is szépnek, de szerethetőnek láttam. A szív számára semmi sem lehetetlen, azt jól tudjuk. Mégis ki kell mondanunk, hogy Keje soha nem számíthatott elismerő pillantásokra, ami a külsejét illeti és ezzel még csak túlzásokban sem estünk. Minden fényképén, a legkorábbin is, teljesen bájtalan, szinte semlegesnemű, vizenyősszemű, sápadt arc néz ránk, előnytelenül frizurázva, gyakran hihetetlenül kisszerű, idétlen kalappal a fején.

Egészen fiatalon is nagyon öregnek látszott, ám az idő előrehaladtával nem rosszabbodott a helyzet, hanem valamelyest javult. Mintha, évei multával sikerült volna beérnie saját képmását, úgy vált ez az öreglányos arc, később helyénvalóvá.

El kell mesélni róla, hogy sem ügyes, sem rátermett (ugyan mire?) sem túl eszes nem volt. Egyetlen hatalmas adottsága, óriási, ellenállhatatlan humorérzéke volt, amellyel képesnek bizonyult igazán tragikus helyzeteken is felülemelkedve kacagni, legfőképp azokon a történeteken, amelyeket ő idézett a saját fejére, mivel önmagán túlmutató, távolabbi kihatásai, aligha voltak.

Sem főzni, sem varrni, semmilyen munkát végezni nem volt alkalmas, mert rettenetesen ügyetlen volt, mondhatni kétbalkezes. Egyszer mégis készített egy kötött mellényt hatalmas koncentrációval és jóakarattal nagyanyámnak, Irmának, aki a sógornője és a legteljesebb ellentéte volt, hiszen, minden, amihez ért csodásan sikerült.

Máig rejtély, hogy Kejét mi késztette a teljesen hordhatatlan ruhadarab heroikus elkészítésére, de tény, hogy a nagymama azonmód eladta az ószeresnek, mert nem volt érzéke a hősi tettek iránt. A házaló pár nap múlva Kejénél járt, amikor váratlanul előrántotta a zsákjából a mellényt, az ég felé tartotta és azt kiáltotta, jellegzetes siránkozó hangján:

Ezt nézze meg! Az isten törje össze a kezeit, aki ezt kötötte! Sehol sem tudom eladni, olyan rettenetes!

Mindenki más halálosan megbántott lett volna, Keje azonban, mint mesélik, szinte gurult volna a nevetéstől, ha nem olyan sovány és csontos. Lelkendezve szaladt a nagyanyámhoz, mert örült, hogy valami vidám történetet mesélhet neki. Ilyen volt.

Szegfy István (Pista) őrnagy úr (később, nyugalmazott királyi ezredes) felesége, Heléna egészen kivételes képességekkel bírt, ami a nevetést illeti. Már a férjhezmenetele körül is volt min mulatnia, mert csodák csodája! Szegfy Pista (nyalka fiatal tiszt!) kétszer is megkérte a kezét! Talán az előkelő katonatiszti családba való benősülés vágya lehetett az oka? Első ízben elég fiatalon mondott igent, mohó lelkesedéssel és ámulattal neki, de akkor sajnálatos akadályok támadtak a frigy előtt.

Vőlegénye a Tiszti bálban udvariasságból megtáncoltatta az ezredese özvegy leányát, amikor az annyira hevesen ugrabugrált, hogy erősen fűzőbe szorított dús keblei, hopp! kiugrottak a bál kellős közepén a szűk ruhából. Mit volt mit tenni?

Szegfy Pista igazi, határozott katonatisztként, pillanatnyi habozás nélkül begyömöszölte a két dús keblet az eredeti helyére és ezzel kompromittálta a jeles özvegyet. Tökéletesen vizsgázott ugyan, mint válságkezelő, probléma elhárító, de mégis jogtalanul cselekedett, mert az ismeretlen hölgy testének részleteit kezeivel csak akkor érinthette, ha legalább is szándékában áll feleségül venni. Így a Helénával kötött eljegyzést felbontva, kénytelen volt megkérni az ezredes leányát. Ahogy elnéztem a reánk maradt fényképeket, határozottan jól járt a cserével, mert a hölgy, bár tragikusan kancsal volt, igen dúskeblű lévén, sokkal közelebb állt a női nem meghatározó tulajdonságaihoz, mint csontos nénikénk.

Keje átmenetileg pártába maradt, de azt hiszem közben jót mulatott a történteken. 54 éves volt, amikor hajdani vőlegénye megözvegyült és azonnal úgy döntött, hogy beváltja eredeti ígéretét és feleségül veszi.

Ilona-Heléna-Keje természetesen igent mondott, hiszen Szegfy Pistának nem akadt kihívója, vetélytársa az ő életében.

Az esküvő csaknem meghiúsult, amikor a pap előtt állva, Kejének el kellett volna rebegnie az igen, de ebben a pillanatban, berontottak a templomba a dinnyevásárlás ürügyén ravasz csellel távoltartott Bartha fiuk és Gyuri azt üvöltötte az igen pillanatában: Anyú! Anyú! Nem kaptunk görögdinnyét!

Szemtanuk későbbi elbeszélései szerint Heléna-Ilona –Keje a padok közé zuhant a nevetéstől és eltelt egy kis idő, mire magáhoztérítették és rávették, hogy hahotázás helyett mondjon igent leendő férjének.

A mi családunkban rengeteg adoma, vidám és talán nem is igaz történet fűződik Szegfy Pista nevéhez, mint kétbalkezes hadfihoz, aki végül is nem a harcmezőn halt hősi halált, hanem a spanyolnátha vitte el a harctérről. Joggal mondhatta volna el, mint Cyrano: „Még a halálom, az sem sikerült”

Halála után 3 ládában érkezett meg a feleségéhez mindene, amilye volt. Az elsőben ő maga, a másodikban hatalmas kövek, rajtuk kis cédulák, különböző ütközetek neveivel, ( pl.: itt álltam Isonzónál stb.) Úgy látszik az egyetlen gondja az volt, hogy a harctéren lába alatt felszedje emlékül a követ.

A harmadik ládában iratait hozták, amelyek leginkább nagyon disznó viccekből álltak. A család, csak azt halotta, hogy a bús özvegy hangosan kacag a szobában, ahol férje földi maradványai vannak. Benéztek és azt látták, hogy Ilona nővérük ül a koporsón és egymás után olvasva a cédulákra rögzített vicceket, hasát fogva hahotázik!

Én nem tudom, hogy kell-e ennél a történetnél jobb jellemzés róla. Annyit tegyünk még hozzá, hogy bár, semmi praktikus dologra nem lehetett rávenni, egyszerűen nagyon szerette azokat, akik körülötte voltak és azt hiszem, a feltétel nélküli szeretet megtestesítőjeként kell rá visszatekintenünk. Az már más kérdés, hogy valószínűleg nem jutott volna semmi eszébe, ha érzelmeit korlátozni akarta volna, mivel az ő fejében a gondolkodás helyett is a szeretet működött.

Egész életében apámék mellett maradt, együtt élt a családdal, imádta a 4 fiút és derűs történeteket őrzött meg róluk.

Lajos bácsi, az öreg és mogorva katona, levelében azt írta neki, hogy rájuk áldozott élete, vajmi kevés elismerést szerzett neki, még annyit sem, hogy öreg korában segítségére legyenek, amikor majdnem hajléktalanná vált. Én azt gondolom, hogy az ő részéről ez nem volt soha áldozat, hanem szükségszerűség.

Keje a Tas vezér utcában lakott még a háború után is rövid ideig, egy tiszti özvegyeknek fenntartott otthonban, ahol kis lakása volt. Ma talán nyugdíjas apartman-háznak neveznénk Mint egész kis gyerek, itt látogattam meg az öcsémmel együtt. Közel volt a Budafoki úthoz és időnként vasárnap délután elmentünk hozzá.

Ilyenkor egészen fantasztikus heroikus tettre szánta el magát! Nagyon titokzatosan egy zacskót húzott elő a konyhaszekrénye mélyéből, feltartotta levegőbe és azt mondta rejtelmesen: Gusztándó! Két tálkában hidegvízzel szürkés port kevert össze. A végeredmény, bár lesújtó volt, mégis a hely varázsa, a nagy tett szépsége és a puszta tény, hogy csak nekünk készít valami ennivalót, lelkessé tett mindkettőnket. Halvány vanília ízt lehetett felfedezni a kocsonyás, sűrű, csomós valamiben. Sajnos Kejének a keverés sem volt az erőssége! Néha azt gondoltam, bárcsak elfelejtené a gusztándót!

Az soha sem fordult meg a fejemben, hogy elutasítsam, mert éreztem mekkora öröm, hogy adhat valamit. Mindig csak 2 tányérkával készített, mert úgy érzem, nem szerette volna magára pazarolni, hiszen olyan kevés volt belőle. Azt hiszem fogalma sem volt mennyire ízetlen és rémes, hiszen hatalmas önzetlenségében meg sem kóstolta. De az is lehet, hogy valamikor mégis próbát tett vele és a tapasztalat megkönnyítette a lemondást.

Van még egy gondolatom a gusztándóról: Úgy érzem a cukor hiányzott belőle! Háború utáni idők cukorhiánya és Keje tökéletes képtelensége mindenre, ami valahová vezet, kialakította életem legelső lépését a szeretet felé vezető, nehéz tanulnivalók felé!

Az otthonban Keje különben is felülmúlta teljesen alapvető személyiségét, mert hihetetlenül hamis hangján kis dalocskát énekelt a mi szórakoztatásunkra. Mindig ugyanaz a gusztándó és ugyanaz a dalocska:

Sárika, Sárika felmászott a fára!

Leesett, leesett, kitörött a lába!

Doktor bácsi gipszbe ne tegye!

Megszakad a szívem közepe!

Lelki szemeim előtt igen élethűen jelent meg ilyenkor Keje szívének közepe, benne a hatalmas szakadással és őszintén azt reméltem, Sárika lábát soha nem teszik gipszbe.

Sajnos ezek a szép idők is elmúltak egyszerre, amikor megszüntették úgy 1948 táján a tiszti özvegy otthont és Keje a drága, gyakorlatilag az utcára került. Özvegyi nyugdíjától megfosztották, létfeltételeit megszüntették!

Ha nagymama, Kuhn Irma nem hal meg a második világháború végén bombatámadás következtében, akkor egészen biztosan az öccse Bartha Albert Magyarország hadügyminisztere nem hagyta volna őt koldusként tengődni csaknem kegyelemkenyéren.

Ezekben az időkben apám Párizsban volt ösztödíjasként, így anyám volt az egyetlen, aki mindent megtett Keje megmentésére. Már írtam, hogy időnként különös erőt mutatott, soha nem maga, hanem a mások érdekében. Végig járta a Bartha fiukat ráébresztve őket nagynénjük tarthatatlan helyzetére, sikerült is neki holmi adakozásra bírni őket. Kejét egyik barátnője (szintén tiszti özvegy) befogadta 50 forintért a lakásába, (ahol annakidején ő maga lakott Szegfy Pistával) és nagy nehezen összegyűjtöttek még 150 forintot, amiből meg kellett élnie. A legnagyobb nyomorúság ellenére anyám 50 forintot adott a semmiből.

Ezen a ponton válik a történet igazán szomorúvá, mert be kell lássuk, hogy az én család krónikámban a Bartha név egyet jelent a szívtelennel. Nagyapám kemény volt, (bár úgy tett mintha lágy lenne) csak önmagával törődő (bár a látszatérzelmekre sokat adott) bizonyos értelemben kegyetlen is, hiszen mi másnak nevezhetnénk az önkéntelenül, nemtörődömségből adott sebek okozóit? Soha nem törődött saját személyén kívül senkivel és a hála érzése ismeretlen volt a számára.

Nagyanyám Irma volt az egyetlen, aki emberi érzésekre tudta ideig-óráig bírni, és ha halhatatlan lett volna, minden másképp alakul körülöttünk.

A ránk maradt, háború után írott leveleiben nagyapám hallatlan skáláját vonultatja fel a családja iránti talmi érzelmeknek. Szirupos szavakkal ecseteli, mennyire hiányoznak neki azok, akiket, amikor együtt élt velük szinte csak díszletként tartott és úgy gondolom semmi lényegeset nem tudott róluk.

A négy fiú közül Lacira, Gyurira, de tán még Mikire is, a maguk módján és nagyon különbözőképpen, eltérő mértékben, de rombolóan hatott az apjuk példája. Hasztalan voltak tanúi szüleik sorsának, hiába álltak anyjuk oldalán, hiszen mind megszenvedték a viszályt, velük nőtt fel az a gondolat, hogy ami megtörtént az lehetséges.

Rögtön bocsánatot kell kérjek Pista nagybátyám emlékétől, mert a jellemzés, amit az egész családról írtam őrá egyáltalán nem vonatkozott. Ő volt a kivétel, amelyik nem csak erősíti a szabályt, de bizonyosfokú enyhítéssel is szolgál a többiek felé. Miatta sok minden megbocsáthatóvá válik, ha apámra és a többiekre gondolok. A későbbiekben sokat írok majd róla.

A Bartha fiuk

Laci, Gyuri, Pista és Miki.

Kocsis Kata és Bartha Lajos legkisebbik fia Albert, Kolozsvárra nősült.

Itt kezdték közös életüket Irma nagymamával. Apám Laci, a legidősebb fiú is itt született, mivel azokban az időkben háború nem lévén, nagypapa ezrede is ott állomásozott.

Mint a magasrangú tisztek családjai általában (fentebb erről már írtam) mindig ott laktak, amerre a nagyapámat a harci cselekmények szólították, vagy ahol éppen állomásozott az ezredével.

Különös élet lehetett ez, mindig más helyszínt megszokva, más- más városok levegőét szíva. Az első világháború alatt a gyerekek már mind megszülettek és így a négy fiú és a teljes háztartás gondja Irma nagyanyámat nyomta, aki Mari főnöksége és irányítása alatt a háztartás feje volt.

A fiuk, (későbbi elmeséléseik szerint) a leendő ütközetek előre megásott lövészárkaiban játszottak, futkostak és bújócskáztak. Brassó alatt történt, hogy 2-3 nappal késleltették az egyik nagyobb vonulás kezdetét, mert az előre megásott lövészárkokat lombos ágakkal láthatatlanná tették. A hajnali sötétségben elinduló tankok és harckocsik nem sejtették, hová gördülnek, amikor talpaik alatt beszakadtak az álcázásul odatett ágak.

Mindenki biztosra vette, hogy az ellenség keze van a dologban, de a nagypapa éles elmével azonnal átlátta mi történt és a legnagyobb titokba rettentően elfenekelte és bezárta gyermekeit, hosszabb időre.

Mindezt igen büszkén, Pista nagybátyám mesélte el nekem, míg apám főleg a lópokrócokról tartott élménybeszámolót, amelyeken azért kellett aludniuk, hogy edzett fiatalemberekké váljanak.

Azt gyanítom, hogy Brassóban hosszabb ideig állomásozhattak, mert téli és nyári emlékek egyaránt szólnak azokról az időkről.

Ottani életük egyik téli története szerint Gyurit a második fiút, aki igen- igen rossz volt, ha tehették, nem vitték magukkal, amikor a piacra mentek, mert a brassói kofák rettegtek tőle. Kosaraikat felborította, a szoknyájuk alól közvetített látványosságokat, visított, tombolt, egyszerűen kibírhatatlan volt. Szegény nagyanyám folyamatosan fizette az árusok kárát és minden módon igyekezett őket csitítani, amíg Gyurit valahogy hazavonszolták.

Egy napon, nagyon hideg télen, úgy döntöttek, hogy bezárják és kabátját is elzárják, nehogy kiszökjön valahogy és utánuk rohanjon.

Ám Gyuri nemcsak kiszabadult, de elérkezettnek is látta az időt, hogy a kofák rokonszenvét az anyjáról magára irányítsa. Bosszúhadjárata csúcspontján, a piac közepén üvöltött egy szál alsóruhában:

Ide, ide asszonyok! – kiabálta, nézzétek ez az anyát! Ruhátlanul hozott idáig! Megfagyok! Megfázik a kicsi lábam! Meg akar ölni, meg akar fagyasztani!

A kofák állítólag majdnem összeverték szegény nagyanyámat, miközben igyekezett mindenki Gyurit a fagytól megvédeni!

Nagy mihaszna volt ez a Gyuri egész életében! Különös, de őt szinte senki nem dicsérte előttem, bár arról csaknem minden Bartha (Pista kivételével) meg volt győződve, hogy az Isten után rögtön ők következnek.

Nincs is annál mulatságosabb, ha az ember lát és hallgat valakit, aki egész életében soha semmi hasznosat nem tett és mégis mellét döngetve ad hangot felsőbbrendűségének.

Gyuri tipikus mihasznaként látogatta meg idős korában Kőszegen apámat, mert abban az időben a felsőbbrendűségen kívül már semmilye sem volt. Nekem nagyon ötletesnek hatott, amikor erről az egyhónapos önfenntartási kísérletről hallottam, de apám egyáltalán nem tudott nevetni rajta, pedig igazán remek humorérzéke volt. Azt mondta Gyuri csak ült és dicsekedett saját nagyszerűségével, miközben ő nem tudott festeni miatta.

Végül azt hiszem, rá nagyon jellemző megoldást választott arra, hogy megszabaduljon az öccsétől. Feleségével néhány napra színleg elutaztak, azt mondván: hosszú utazásra mennek szakmai okokból. Rögtön itt pár mondattal kitérek arra, mennyi mindenre lehetetett használni az ő szótárában ezt az indokot. Nem volt az életében semmi szinte, amit ne a munkájával magyarázott volna. Evés, alvás, gyerekek, szeretők, nősülés, válás, utazás, költözés, bármi, ami eszébe jutott rögtön indokolható volt a festészettel.

Kissé előre szaladtam, amikor Gyurit jellemeztem, mert valójában a legidősebb fiúval: apámmal Bartha Lászlóval kellett volna kezdenem a fiuk ismertetését. Mit tegyünk, ha Gyuri összes gazságával és érdemtelenségével szinte akaratom ellenére az élre tört?

Apám, mint elsőszülött, de úgy is, mint a nagyanyám kedvence, bálványa és bizonyos fokig teremtménye, minenképen a sor elejére kívánkozik. Azt hiszem őbenne öltött alakot mindaz, amit szegény Irma nagymamának nélkülöznie kellett hadfi nagyapám mellett. Maga volt a megtestesült művészet, az elvont gondolatok egész tárháza, a szellem letéteményese, minden vágyott, testtelen ambíció és illúzió, ami ábrándként megfordult a nagyanyám fejében!

Hatalmas elégtétel lehetett számára, hogy az apám lelkéhez vezető utat csak ő ismerte, és ebből bízvást kirekeszthette Albert nagyapámat, aki így aztán hiába próbálkozott a lópokróccal, hogy imponáljon elsőszülött fiának. Elképzelem, mekkora megvetést hozhattak össze ketten, amikor ezt az árnyalatlan hadfit szemlélgették. Különösen akkor vidulhatott fel a légkör, amikor a nagyapám megpróbált az ő nyelvükön a szent művészet ügyeibe belekontárkodni. Valószínűleg sűrű előtanulmányok előzték meg a kérdést, amit büszkén szegezett elsőszülöttjének:

Ismered Tiziant- kérdezte sokat sejtetően.

Már hogyne-válaszolt apám.

Na látod! – vágta ki Albert nagyapa – hát fessél úgy, mert az, szép! Elképzelhető apám milyen pillantást váltott az anyjával a háta mögött, hiszen még öreg korában is vidult ezen a párbeszéden.

A szellemi felsőbbrendűséggel szemben a családfőnek valóban nem voltak esélyei, mert Irma nagymama ezen a területen otthon lévén, mindent megpróbált, hogy fiai előtt kifejezze lenézését a férje iránt és a saját oldalára állítsa őket. Ahogy én kisgyerekként láttam, ez kitűnően sikerült neki, mert mind a négyen szakadatlanul élcelődtek felette az anyjuk halála után is, mindaddig, míg a közelébe lehettek.

Irma nagymama gúny és a humor minden eszközét felhasználta, hogy válaszoljon azokra a súlyos megaláztatásokra, amelyek házassága alatt érték. Hihetetlen találékonysággal és hallatlan képzelőerővel folytatta magánhadjáratát minden ellen, amiről tudta: szent egy katonatiszt számára. Teljesen érzéketlen volta a fennkölt dolgok iránt, hiányzott belőle a tekintélytisztelet és éles eszével képes volt kis csapásokkal is olyan sebeket ejteni, amelyeken mindenki kiválóan szórakozott a férjét kivéve. Felfejtette a nagyapám díszes kardbojtját, (ennek megsértésért párbajoztak a külvilágban) és belehorgolta az illemhely szőnyegébe.

Ült a budin a dicsőséges hadfi, a máltai lovag, a 35 éves hadügyminiszter és ahogy letekintett a lábai elé, ott látta a kardbojtot olyan rafináltan meggyalázva, hogy még csak nem is párbajozhatott a sértésért! Azt már szinte nem is érdemes megemlíteni, hogy a nagyanyám mindenkor a máltai lovagrend díszkardjával piszkálgatta a kandalló tüzét!

Volt is nagy riadalom és buzgó tisztogatás, amikor egy alkalommal Albert nagypapának díszruhában kellett fogadnia a máltai lovagrend küldöttségét. Előkerültek az összes házi eszközök, sósav, dörzspapír, lábostisztító drótszivacs, hogy eltüntessék a tűzpiszkálás nyomait.

A bojttal természetesen már nem volt mit tenni, ott maradt örökre a w.c. szőnyegben.

Cserében a nagypapának, (aki akkor még természetesen csak apa volt) számos kiváló, ötletes ellenlépése volt. Még azt sem mondhatnám, hogy azért tett ezt-azt, mert viszonozni akarta a sértéseket. Egyszerűen élt a maga módján bele a saját felhőtlen világába, mit sem törődve azzal, hogy a vele együtt létezők, hogyan éreznek.

Mi lehet abban a rossz, ami annyira jó- gondolhatta magában. Így esett egyszer, hogy nagyanyám Irma, Edit húgával meglátogatta őt Martonvásáron, ahol épp hosszabb időt töltött komoly és kemény munkába mélyülve. Talán fel sem merült, hogy értesítsék a jövetelükről, mert úgy képzelték milyen örömteli meglepetést jelent majd, ha betoppannak.

A kis kastély kapujához érve, hogy a meglepetés még nagyobb legyen, közölték a személyzettel, hogy a kegyelmes úrral akarnak beszélni. Csakugyan lett meglepetés, de korán sem olyan amilyenre számítottak, mert azt a választ kapták, hogy sajnos csak a kegyelmes asszony van itthon. Elképzelhető mekkora humorérzékre volt szükségük, hogy ezt később sokfelé úgy meséljék, mint valami igen mulatságos történetet.

Ha egyetlen mondattal kellene jellemezni a Bartha család összes nőtagját, azt mondhatom, hogy vidámak voltak, de nem boldogok. Mindig képesek voltak mulatni azokon a helyzeteken, amelyekbe mások akár bele is halhattak volna, de ez nem azt jelentette, hogy nem ismerték teljes mélységében a szenvedést. Egyszerűen tudták, hogyan kell maguk felett eltáncolni. Én ezt nevezem valódi nagyvonalúságnak.

Sajnos nem sokat tudok életük hétköznapjairól, a fiuk növekedésének egyszerű részleteiről. A családi krónika főként a nagyapám folyamatos hűtlenkedéseit őrizte meg, de abból is csak a látszólag vidám részleteket, mintha az összes történet, valamilyen könnyű bohózat része lett volna.

Mesélik, hogy a nagymama időnként mégis úgy gondolta, ami sok, az sok! Megesett, hogy napokig nem állt szóba a nagypapával, akit ez a mellőzés igencsak lehangolt, mert nem szerette a feszült légkört, sem azt, ha nem elég kedvesek vele. A lelke legmélyéig meg volt arról győződve, hogy ami neki nagyon jó, az nem lehet másnak rossz, mégis képes volt nagyvonalúan azért is bocsánatot kérni, ami nézete szerint egyáltalán nem számított bűnnek, ha a családi béke függött tőle.

Követte a nagyanyámat mindenhová, mint az árnyék, elébe állt, a szemébe igyekezett nézni és esengő pillantásokat vetett rá. Edit néni emlékei szerint a nagymama számos esetben, épp a fűszeresnél, a csemegeboltban vagy a zöldségesnél igyekezett vásárolni, amikor hatalmas termetű, igen látványos nagyapám térdre vetette magát előtte, kezét esdően feléje nyújtotta: Irma – lehelte, Irma bocsáss meg – kiáltotta kissé sürgetően és „a szemében könny volt.”

Most képzeljük el ezt a jelenetet az egész világ szeme láttára!

Irma nagymamának nem sok választása maradt, ha nem akarta férjét hosszan szemlélni a fűszeres bolt kövein, térden csúszva.

Minden nagyobb konfliktust megbocsátás követett ezzel a remek zsarolásos módszerrel.

Közben a fiuk mit gondoltak, milyen mintát követtek, azt el lehet képzelni. Teljes szívükkel az anyjuk mellett álltak, de közülük csak Pista nagybátyám nem követte az atyai példát. Természetesen, sokkal kisebb kapacitással és rátermettséggel, de mind a hárman igyekeztek méltóak lenni ahhoz, amit ellestek tőle. Valahogy azt gondolhatták ez így normális, ha az ember férfinak születik.

Azt hiszem ebben a mintakövetésben apám lehetett a legeredményesebb, ha nem is a legszerencsésebb. Különös keveréke volt ő félénk úrifiúnak, a zseniális művésznek és a teljesen gátlástalan, minden élményre nyitott szerelmi kíváncsinak. Azt hiszem sikerült a legjobb szót megtalálnom, mert mindig úgy éreztem a nők iránti megfejthetetlen mindenevése egyfajta kíváncsiságból ered, és abból a hihetetlen optimizmusból, hogy a következő sokkal érdekesebb lesz az előzőnél. Valahogy az volt a benyomásom, hogy a folyamatos keresés egyáltalán nem teszi egyik kapcsolatát sem gépiessé, mert fáradhatatlan volt a csodavárásban, és kimeríthetelen a csodálkozásban, ha egy nőt meglátott.

Egészen fiatalon, amikor apám és anyám összekerültek a főiskolás időkben ezek, a később világos vonások nem voltak még nyilvánvalóak, talán csak Irma nagymama ismerte őket. Neki minden oka megvolt, hogy gyanakvással tekintsen a fiára. Így esett, hogy amikor megpillantotta apám élete első, Irénkéről festett képét, ő abban a hitben, hogy a szokásos túlzások egyikével áll szemben, mély meggyőződéssel azt mondta: ilyen színű haj nincs a világon!

Mikor első ízben megpillantotta anyámat a miskolci művésztelepen (ahová apámat látogatni érkezett), kezeit összecsapva kiáltott fel: Megyek és bocsánatot kérek a fiamtól!

A kép ma is ott lóg az ebédlőben és Irénke fantasztikus, narancsszínű haja azóta is csodálat tárgya, pedig azóta eltelt 80 év.

Ilyen színt elképzelni sem lehetett, pedig igaz volt!

A miskolci művésztelep történeteihez tartozik, hogy a főiskola első évében, amikor anyám még főként a fiuk iránti vidámkodás idejét élte, a mesterük Benkhard Ágoston, kitiltotta őt a művésztelepről komolytalan viselkedése miatt. Úgy érezhette, hogy a színvonalas és elhivatott festészetre nincs jó hatással egy ilyen élni és vidámkodni vágyó, felhőtlen leányzó. Féltette a munkamorált, rosszallta azt a nyilvánvaló életörömöt, ami nézetem szerint hosszútávon inkább megalapozza, mintsem kisebbítené az erőfeszítéseket. Egész életemben úgy éreztem, soha sem valami ellenében, hanem igen nagy örömmel, valamiért dolgozom. Benkard mester nem így gondolta, amikor anyámat haza irányította.

Nagyon is jellemző a nagyapámra, hogy Pali nagynéném kíséretében visszaküldte őt Miskolcra jóvátenni a kiűzettetést. Pénz adott, hogy ki tudjanak venni a művésztelep közelében egy kis szobát. Ezen a nyáron anyám nagyon keményen dolgozva visszafestette magát a művésztelep képzelt falai közé és a nyár végi kiállításon nagyon szépen szerepelt. Szülei meglátogatták a kiállítás megnyitás alkalmából és mindketten büszkék voltak rá.

Ettől fogva minden évben együtt voltak apámmal a művésztelepen és igen jó társakká váltak nem csak a magánéletben, hanem mint kollégák is. A Képzőművészeti Főiskolát mind a ketten sikeresen, jó kilátásokkal fejezték be, és egyetértettek abban, hogy közös műtermet bérelnek és összeházasodnak. Azt hiszem, apám elhatározásában igen nagy szerepe volt Irma nagymamának, aki világosan látta legnagyobb fia nők iránti hajlandóságát. Azt remélhette, hogy ha biztosítani tudja számára a legmegfelelőbb munkakörülményeket Irénke oldalán, talán valamennyire meg is védi azoktól a nőktől, akik mindig könnyű és készséges prédát láttak apámban.

Anyám és Irma nagymama között ideális volt a kapcsolat. Irénke mindig nagyvonalúan átengedte az irányítást az anyósának, aki soha nem élt vissza ezzel, hanem segítően, támogatóan és egyetértően úgy vett részt az életükben, hogy azt érezzék, minden magától gördül, olyan olajozottan, ahogy csak a mesében lehetett volna.

Anyámnak igen jó képességei voltak kezdettől fogva a festészetben, de minden tehetségénél fontosabbnak érezte, hogy apám nyugodtan tudjon dolgozni. Azokban az időkben, amikor ők a pályájukat kezdték egy kis tanítás nem viselte meg az embert. Hagyománya is volt a családban, mert a nagyapám is, a szobrászat mellett mindig tanított napi pár órát.

Így anyám is délelőttönként leadta az óráit,(így mondta mindig) ezzel biztosítva az anyagi alapokat apámmal közös életükhöz, majd délután buzgón festettek együtt a műtermükben. Az Ipari Lányközépiskolában kezdte tanári pályafutását, mint rajztanár. Itt olyan fiatal nőket képeztek, akik hivatásuknak tekintették a divattervezést, de olyanokat is, akikből kiváló varrónők, főszabászok, szalonvezetők, vagy szalontulajdonosok lettek később. Azzal, hogy szakmát adtak a kezükbe, lehetőséget szerettek volna biztosítani a nőknek arra, hogy a család mellett hivatást is találjanak maguknak. Az iskola azt hiszem a legutóbbi időkig működött.

Manapság nem ritka az ilyen oktatási forma, de abban az időben igen nagy jelentősége volt. A nők számára a szakirányú képzések azt jelenthették, hogy nem voltak minden helyzetben, és körülményben kiszolgáltatottjai a férjüknek.

Egyszer a nagyanyám, már csaknem a halál előszobájában, talán pár hónappal az előtt, hogy végleg magamra hagyott engem, magához hívott és két tanácsot adott az életre. Kérte, hogy bárhogy is alakul, járjak néha templomba, mert, mint bevallotta, neki nagyon fájt mindig a nagyapám harcos ateizmusa és titokban meg-meg látogatta a Szűz Máriát, aki (biztosra vette) megérti őt és nem hányja a szemére, hogy hiányzik a templomból.

Az utcában ahol laktak még ma is megvan az a templom, ahol az épület falában, egy fülkében látható Jézus anyja. Így szegény nagymamám nem szegte meg férjének tett ígéretét, hogy soha nem megy templomba, mert a fali fülkében mosolygó Szűz képével beszélgetve sikerült áthidalnia némiképp ezt a nehéz problémát.

Gyerekként én is sokat jártam el a fali fülke előtt és mondhatom nagyon tetszett a kép. Eszembe sem jutott, hogy Jézus anyját nézegetem, hanem egy meglehetősen részletesen ábrázolt, szépen öltözött, üveg mögül derűsen rám mosolygó hölgyet láttam. Mindig örültem, ha találkoztunk, mert áradt belőle valamilyen időtlen kedvesség és akkoriban, feldúlt gyerekkorom romjain, igen jól esett látnom, hogy nála minden mindig rendben van.

Az első kérését sajnos nem teljesíthettem nagymamának, mert mindig idegenkedtem a vallásoktól.

A mi történetünkhöz szervesen illeszkedik a második kívánsága, hogy mindenképen szerezzek valamilyen képesítést, legyek független, hogy ne szoruljak senkire az életben.

Azt mondta, ha ő tanulhatott volna valamit, amiből meg lehet élni, egészen fiatalon elhagyta volna a nagyapámat! Erről a megjegyzéséről, már fentebb is említést tettem, de nagyon ideillőnek érzem, úgy, hogy meg kell ismételjem, más összefüggésben is.

Közlése mélyen megrázott és nagyon-nagyon elképesztett. Pár héttel előbb ünnepelték az 54. házassági évfordulójukat és én úgy éreztem, hogy igen komolyan összetartoznak a legmélyebb szeretetben. Természetesen akkoriban már nem volt titok előttem, hogy a nagymama soha nem érzett szerelmet a nagypapa iránt, de mindig úgy gondoltam, talán mégis erős kötelék fűzi össze őket, ha nem váltak el. Fel sem merült bennem, hogy ennek oka anyagi természetű lehetett. Szeretném azért hozzáfűzni, hogy ez csak az igazság egyik oldala, mert emlékszem gyerekkoromban arra a szeretetteljes légkörre, ami néha összeállt közöttük a mi legnagyobb örömünkre.

Talán az ő példájuk jól megvilágítja, mekkora emberi drámák húzódhattak meg a női oktatás hiány mögött. Jól láthatta ezt a nagyapám is, aki mindig képes volt az objektivitásra életének egyik felében, míg a másikban (mint már írtam) szélsőségesen indulatainak rabja volt. Szerencsére a józan esze arra sarkalta, hogy leányait tanítassa, és olyan kenyeret adjon a kezükbe, amibe még jó is beleharapni. Nem rajta múlt, hogy ez nem sikerült tökéletesen.

Mindenesetre anyámból elhivatott művészt nevelt, aki a festészet mellett nem riad meg attól, hogy az Ipari Leány-középiskolában pár órás állást vállaljon.

Amikor anyám tanítani kezdett, munkája nem csak abból állt, hogy a lányokat modell után megtanítsa rajzolni. Régi népi hímzéseket gyűjtöttek össze, másoltak és használtak fel a kor divatjának megfelelően.

Azokban az időkben már kezdett megerősödni a nacionalizmus, amelynek voltak hasznos oldalai is, nem csak a mindnyájunk által ismert elvadult, túlhajtott formái. Én úgy érzem a népművészet területén a dallamkincs, a díszítőelemek összegyűjtése határozottan nagy eredmény volt.

A főiskola elvégzése után, közös életük kezdetén apám megkapta a „Római Ösztöndíjat.” Akkoriban annak, aki elnyerte egész évre szóló lehetőséget biztosított Rómában élni és alkotni.

Rendkívül realista és okos nagyanyám abban a pillanatban átlátta, hogy kedvenc fia egy évig elkerülve figyelő szemei elől, Irénke nélkül, szörnyű, mindenre elszánt, gátlástalan nők hálójába kerülhetne.

„Laci Irénke nélkül sehová sem mehet, egy tapodtat sem!” – mondta ellentmondást nem tűrően a Kultuszminisztérium megfelelő osztályán.

Így esett, hogy mindketten Rómában töltöttek egy teljes évet. Akkoriban ott volt ösztöndíjas velük együtt Kerényi Jenő szobrász, és Duray Tibor festőművész a feleségével, Adriennel, aki gyógypedagógusi ösztöndíjjal már a második évét töltötte Olaszországban. Mint Szondy Lipót tanítványa és olaszul kitűnően beszélő nagyon okos nő, különböző tanfolyamokon és előadásokon fejlesztette tovább a tudását. Arra is volt ideje, hogy idegenvezetőként megmutogassa az országot a magyar csoportnak, de főként anyámmal kötöttek igen jó barátságot.

Sokat jártak mindenfelé együtt. Utazgattak Nápolyba, Firenzébe kettesben.

Számomra igen mulatságos volt, hogy idős korukban külön, külön mintha nem ugyanarról az utazásról számoltak volna be nekem.

Anyám szerint egészen csodálatos vidám forgatag volt Olaszország, tele gyönyörű tájakkal, városkákkal és mindenféle egyéni ízlésről tanúskodó kalapokkal és ruhákkal. Miután igencsak gyengén álltak pénz dolgában, Irénkének sietve kellett cselekednie, nehogy a végén megegyék azt, amit ő mindenképpen ruhákra és kalapokra kívánt költeni, hogy egészen elbűvölő legyen.

Így esett, hogy Nápolyban ott találták magukat egy fillér nélkül és lógtak róluk a frissen vásárolt kalapok. Adriennek ez annyira abszurd volt, hogy fel sem tudott készülni a védekezésre, sem arra, hogy valamilyen magyarázattal értelmezze, miért kell kalapok miatt éheznie.

Az a világ, ahogy nézem, ismerte még a hülyeségig becsületes, szolidáris barátság fogalmát. Így esett, hogy Adrienn egy előadás utáni fogadáson nem evett, mert Irénre gondolt, aki otthon éhezik, anyám viszont ezalatt talált egy darab száraz sajtot és könnyezve várta Adriennt, hogy valahogy két oldalról próbálják rágcsálni.

Mikor végül elhagyták Nápolyt és vonatra szálltak Róma felé, a szerelvényből már szinte kizuhantak a pályaudvaron apám karjaiba: Adj enni – rebegték egyetértésben mind a ketten, nem keresve bűnbakot, csak ennivalót.

A történetre anyám úgy emlékezett, mint valami nagyon helyre kis élményre, amelynek során mindenféle remek holmit szerzett, Adrienn viszont idős koráig csóválta a fejét ezen az érthetetlen histórián, hiszen számára elképzelhetetlen volt ennyi ésszerűtlenség és ilyen sok kalap egyetlen fejre. Barátságuk és különös egyet-nemértésük egész életükre megmaradt. Megtartották az eredeti felállást, hiszen rendkívül eltérő természetük ellenére mindketten megengedően nézték a másik életének kanyarjait. Adrienn számára világos volt, hogy anyám, aki áldozatnak szeretett volna látszani a világ szemében apám ármánykodásait illetően, csakugyan áldozata volt egész életében annak a szerepnek, amelyet kifejezetten apám miatt vállalt, majd ott kellett helytállnia, ahol egyáltalán nem akart megfelelni.

Mire gondolok, és mire látott rá olyan reálisan és megértően Adrienn?

Anyám soha semmilyen körülmények között nem akart gyerekeket, mert azt hiszem a saját tapasztalatai, arra a meggyőződésre juttatták, hogy a családi élet semmilyen kielégülést és boldogságot nem jelenthet a számára. Nem látok bele gyerekkorának mindennapjaiba, de van egy olyan sejtésem, okkal érezhette úgy, hogy apjának a legjobb része az, hogy örömét leli a szobrászatban, míg a legtöbb konfliktust kiváltó feszültséget, a család jelentette a számára.

Természetesen hozzájárult ehhez, boldogtalan szerelme a nagymama iránt, hisz épp ezért érezhetett áldozatnak és kudarcnak mindent, ami gyerekeivel, családjával volt kapcsolatban.

Azt is mondhatnám, hogy (bár ő hozta létre, hívta életre az egészet), a sors folyamatos csapásának élte meg a magánéletét és ezt a rossz érzést továbbította két leányának.

Talán Nagyváradon, amikor pályája csúcsán boldogan és elismerten élt a sajátmaga által tervezett szép tornácos házában, ezek a feszültségek nem is voltak olyan szembeszökők.

Mikor Erdélyt elhagyni kényszerült, örökre rácsukva a fedelet élete aranykorának koporsójára, a kudarcok közepette (anyám még csak 10 éves volt, Pali 2 évvel fiatalabb) nagyra nőtt szemében magánéleti boldogtalanságának jelentősége. Mint a lelke mélyéig kiegyensúlyozatlan ember, rögtön ösztönösen kapott a bűnbak-képzés remek eszközéhez, hogy ne magában kelljen a hibát megkeresse. Kétségtelen, hogy számos, rajta kívülálló ok játszott közre, fonódott az életére, de én azt hiszem, ha már az a rengeteg külső körülmény az ember szájáig ér, (akár a szennyes ár, árvízkor), ideje elgondolkodni, nem kellene az alapvélekedéseken változtatni, valamelyest igazodva a helyzethez.

Karácsonyi Gézáról már fentebb írtam, hogy semmiben sem volt hajlékony, soha, sem a helytállásban, sem a végsőkig kitartásban, sem az eredeti elképzeléshez való hűségben nem volt mozdítható.

A boldogtalanság okai, amelyek ilyenformán őbenne voltak, igen gyorsan áttevődtek a két leányra, mondhatnám azért, mert így nem kellett az igazán nagy indokokkal szembenézni.

Mindebből anyám azt szűrhette le, hogy egy megfelelő társ és a művészet az élet boldogságának záloga, míg minden más út kényszerpálya. Adrienn, aki ezt tökéletesen átlátta és megértette, igazat adott neki. Amikor anyámról és ellentétes személyiségéről tűnődtem, ő mentő tanúként, sokban árnyalta róla kialakult képemet.

Az eseményekkel nagyon előre szaladtam, hiszen hol volt még az idő, amikor anyám két gyerekével magára maradva, úgy döntött, hogy a lelki felelősséget, (mint a nagyapám), gyermekeire terheli.

Olaszországban vígan telt az élet, sok munkával, utazással, ruhákkal, cipőkkel, kalapokkal és apám hűtlenkedéseivel.

Hiába volt Irma nagymama elővigyázatossága, még az ő (hadfi nagyapám mellett megedződött) képzeletét is meghaladhatta, hogy apám képes Irénke szeme láttára különféle szerelmi viszonyokat folytatni, miközben szinte egy percre sem marad magára. A legkevésbé Irénke látta ezt át, mert ő nem is akarta. Volt benne egy kis gyanú, mesélte, ezért egyszer fürdés közben a kádban sírdogált, de csak azért, hogy igen gyengéd és szerető apám rögtön megnyugtassa, hogy rémeket lát. Ez tökéletesen boldoggá és vidámmá tette.

Milyen kevés köze is van az ember boldogságának a realitásokhoz! Milyen sokáig elég 2-3 szó egy derűslelkű embernek, hogy szívesebben válassza az élet szépségeit, a vele járó pozitívumokkal, mint a terméketlen féltékenység őrlődéseit! Anyám, aki egész életében a napos oldalon akart közlekedni, nem szerette, ha bármi árnyékot vetett erre a derűre. Mestere volt a hárításnak, hiszékenysége szinte semmilyen határt nem ismert. Nem volt olyan szép és ésszerűtlen történet, amire ne hálával tekintett volna, ha ettől apám képe érintetlenül, besározatlanul és fennen ragyoghatott az ő egén, nap helyett. Sikeresen el is érte, hogy én már majdnem kijártam a nyolc általánost, amikorra ő felfogta: apám már 7 éve nem lakik otthon.

Ott Olaszországban ezek a hűtlenkedések csupán kis felhők voltak a nagy kerek kék égen és semmiképp sem borult el a látóhatár miattuk.

Mikor hazatértek Magyarországra anyám rengeteg különféle szépségnövelővel és hatalmas derűvel érezte magát még boldogabbnak. Attól kezdve vált családunk meghatározó alapeledelévé a paradicsomos spagetti, vagy makaróni, amit ő „fetucsinának” nevezett és „szúgóval” öntött le. Sajátos magyarított változata volt ez az olaszok előételének, az előkelő ”főétel” rangjára emelkedve kissé meggazdagodott formában.

A dúsulás mértéke attól függött, milyen anyagi helyzetben ettük, mert csakugyan, néha a tésztára dobott sűrített paradicsomig is nehezen jutottunk el, míg egy-egy nagyobb bőség idején, szinte átlényegült a darált hústól, aprított gombától és a legkülönfélébb illatos fűszerektől.

Mivel valódi családtagunkká vált így azt mondhatom, helye kell legyen egy családregényben, hiszen nimbusza generációkon átívelő és örök helyet biztosított neki a mai napig. Emberek haltak, országok hulltak a porba, politikai kurzusok, jöttek, mentek, ideálok váltogatták egymást, azonban a fetucsína, nézetem szerint örök és megunhatatlan.

Apám az olaszországi képekből kiállítást rendezett hazatértekkor és megkapta a „Szinnyei Nagydíj”-at, ami a dicsőségen kívül, abban az időben egészen hihetetlen pénzösszeggel: 1000 pengővel járt!

Igen rossz lehetett a lelkiismerete, mert azonnal egy nagyon előkelő vadmacska bundát vásárolt belőle Irénkének, hozzáillő kucsmával.

Csak viszonyításul jegyzem meg, hogy havi 200 pengővel a korabeli kuplé szerint, az ember könnyen viccelt, így anyám bundájából, akár 5 hónapig is vidáman élhettek volna. El lehet képzelni a család épeszűbb tagjainak, hogyan állt égnek a haja, de azért mindenkinek imponált ez a nagyvonalúság, amelyik apámra (látványos dolgokban) mindig jellemző volt.

A bunda sokszorosan átalakítva e pillanatban is nálam van, bár soha sem hordom, valahogy mégis szívtelenségnek éreztem kidobni, hiszen anyám szemében apám szerelmének megdönthetetlen, tárgyi bizonyítéka volt.

A háború alatt, amikor apám rövid ideig rongálta a magyar hadseregben a közmorált, anyám Csönge mellett, a hómezőn hatalmas kétségbeesésében, mert az oroszok ”elzabrálták” a bundát, elhajította és magára hagyta a kucsmát. Mire hazatért, az oroszok különös módon, visszahozták a bundát, mert feletteseik durva meggyőzésének hatására, megbánták tettüket.

Futott Irénke a csöngei hómezőre, megkeresni a kucsmát, de az már örökre elveszett, annyira zokon vette a mellőzést. Ennyit még a bunda történetéhez és anyám jellemzéséhez feltétlenül le kellett írjak.

Hazatérve Olaszországból, apám és anyám élete Irma nagymama védőszárnyai alatt folytatódott, mintha el sem mentek volna.

Mielőtt folytatnám apám és anyám történetét, elmesélem, hogyan alakult apám testvéreinek sorsa.

A másik 3 Bartha fiú is megpróbálta kitapogatni a sors szándékait, amelyek számukra nem mutatkoztak meg olyan szembeszökően, mint a legidősebb fiúnak. Azt hiszem, ha egy családban akad az övéhez hasonlóan nagyformátumú tehetség, az mindig kissé késlelteti a többiek kibontakozását, hiszen az intenzív figyelem nem siet segítségükre. Mindenki szájtátva leste apám zsenialitásának összes állomását, nekik azonban, (habár mindenben és mindig mellette voltak), meg kellett küzdeniük azért, hogy az ő fénye mellett mégis láthatóvá váljanak.

Gyuri a második fiú, (akiről már fentebb is írtam) valamilyen kereskedésbe akart fogni, miközben egy-két egyetemet félbe hagyott. Nem tudok szinte semmit róla, de mindig őt éreztem a család „sötét lovának” Senki sem szeretett róla beszélni, mert Pista kivételével az egész társaságra jellemző volt, hogy a sikert mércének tekintették az életben. Meg voltak győződve róla, hogy Gyuri, akiben úgy látszott, csakugyan összpontosul minden gyenge és rossz barthai minőség, valóban szóra sem érdemes. Mi volt előbb, ez a feltételezés, vagy az, hogy valóban nem volt mivel kitűnnie, azt nem tudom. Az összes hiányosságát, képtelenségét az életre, indokolatlan, üres dicsekvésekkel próbálta leplezni, a visszaemlékezők szerint.

A Barthákra (rám is) nagyon jellemző, hogy egyáltalán nincsenek híján a magabiztos önérték-tudatnak. Ha Gyuri esetében ez teljesen indokolatlan volt, az csakugyan valódi tragédia lehetett mindenkinek, aki rövid ideig felült neki, számára azonban ez a rövid idő egész életre szólt.

Attól félek, önmaga volt az egyetlen, akit sikerült hosszú távon elkábítania!

A harmadik fiú, Pista elvégezte ugyan a jogi egyetemet és kitűnően beszélt angolul, németül és egy kicsit oroszul, mégis elég nehezen találta meg a helyét az életben. Ő az én legkedvesebb nagybátyám. Nagyon jószívű, hihetetlenül érzékeny és becsületes ember volt. Nagy szó az egy olyan családban, ahol a fiuk közül ő volt az egyetlen képviselője ezeknek a fogalmaknak. Ha apám nem lett volna olyan kivételes tehetség, akkor egészen biztosan Pista sokkal jobban ki tudott volna bontakozni.

Az igazság az, hogy mindenki Lacihoz mérte magát a nagyanyám szemüvegén keresztül nézve és ez bizony egyiküknek sem tett jót.

Pista volt a „vesztes” tipikus 2. fiú, aki hiába volt valójában a 3. egy zseniális báty után már alig kapott figyelmet és megértést. Én úgy érzem Gyurit és Pistát egyszerre sújtotta a másodszülöttek esélytelensége, mintha apám után a sors megmakacsolta volna magát, valamilyen jóból is megárt a sok alapon. Gyuri járt rosszabbul, mert neki még képességei sem voltak, Pista azonban nagyon nagy tehetség, igazi művész alkat, valódi álmodozó volt. Bármibe fogott, abban jó, sőt kiváló volt, de apám fénye elfedte előle a lehetőségek távlatait. Csodálatosan faragott ici-pici kis figurákat, a saját örömére, de később megrendelésre is. A Színháztörténeti Múzeum felkérésére maketteken ábrázolta a színházi hőskor néhány színművének egy-egy jelenetét.

Emlékszem, (mert akkor már velünk élt), milyen gyönyörű hatalmas tájban jelenítette meg a csöppnyi színpadon Dérynét előadás közben, a környező falvak lakóinak csodálkozó és csodáló szemei előtt!

Igazi ”műfű” borította a dombokat körbe-körbe! Noha Déryné nem volt nagyobb 5 cm-nél, gyönyörű arcocskájáról le sem tudtam venni a szememet. Nagyon kivágott ruhában állt ott a szabadtéri színpadon és éneklés közben apró kezeit kecses mozdulattal, egyáltalán nem jelentéktelen méretű kebleire szorította. A falvak lelkes nézőseregei tágrameredt szemekkel, arcukon a legnagyobb csodálkozással bámulták mind, 5cm nagyságban!

Számomra Pista volt a varázsló, a mágus, a mindent megtenni és láttatni képes álom nagybácsi.

Máig boldog vagyok, hogy szegénysége és kivertsége miatt kénytelen volt nálunk meghúzni magát egy darabig és így sokat enyhített gyerekkorom reménytelen hangulatán. Mivel nem volt több ágyunk, Pista egész éjjel faragott és amikor felkeltem, hogy iskolába menjek, mindig az én ágyamba hanyatlott be aludni. Velünk éhezett, fázott és lelkesedett. Sajnos, kevés jutott belőle nekem, mert szerencsére a tökéletes ellehetetlenülés elég rövid ideig tartott számára.

Magyarországról 1956-ban ment el Svájcban, ahol végül sikerült kibontakoztatnia a tehetségét, családot alapítania. Kezébe vette a sorsát, mindenben helyt állt és azt is mondhatjuk, talán öröme is volt a munkájában, és a családjában, de én úgy érzem ő haláláig az a fellegekben járó, kicsit áldozat, második fiú maradt, aki a lámpa fényében szikár testével munkájára dőlve, éjszakánként magányosan farigcsálta fillérekért a saját álmait. Ezt a képet láttam, valahányszor felébredtem abban az időben, amikor pár hónapig nálunk lakott és osztozott velünk a semmin. Paula nagyanyám után, Pista mindenkinél fontosabb volt a számomra, ezért érzem úgy, hogy további sorsa is a könyv részévé kellett váljon.

A keresztapám Miki volt a legfiatalabb Bartha fiú. Mintha a sors az ő estében valami, az eddigiekkel ellentétes típust szeretett volna alkotni. Kipihenve apámat, kiszórakozva magát az öccsein, itt a legkisebbik fiúnál, megint erőre kapott a kreativitása. Miki nagyon elütött a testvéreitől, mert gyakorlatias volt és amennyire én láttam, meg tudta ítélni a saját kvalitásait.

Teljesen reálisan fogta fel, mire volna kedv és hajlandóság benne. Imádta a bőrt, hatalmas képességei voltak hozzá és ameddig Magyarországon élt végig ugyanazon a helyen, a Mautner Bőrgyárban dolgozott, (ami később Újpesti Bőrgyár néven volt ismert) ahol pályáját elkezdte. Olyan remek szakember volt, hogy egyáltalán nem fogott ki rajra semmilyen változás. Sem az államosítás, sem a kommunizmus túlkapásai. Pótolhatatlan volt a gyár számára. Ő volt a családban az egyetlen, akinek állása és megbízható fizetése volt. Öreg korában, távol kedves bőreitől, a gyártól és a hazájától láttam őt, amint végigsimít kezével egy előtte fekvő bőrszoknyán. Egész életemben őrizni fogom azt az áhítatos kézmozdulatot és hallom a hangját, mintha a szerelemről szólna: Hasítás! Egy szép hasítás! ( hasított bőr)

Ide kívánkozik még pár szó Lajos bácsi fiáról, aki apámék unokatestvére és üde színfoltja volt ennek a különös családnak. Lalikát még én is ismertem és mondhatom mély nyomott hagyott a lelkemben, annyira különösnek láttam. Az volt a benyomásom róla 12 éves korom körül, hogy a Teremtő nagy szórakozottságában elfelejtett a csontjaira húst pakolni és így igencsak hasonlított azokra a nyájas iskolai szertárlakókra, vagy anatómiai szemléltető eszközökre, amelyek a sarokban ácsorogva bevetésre vártak egy-egy természetrajz, vagy anatómia óra előtt. Különösen a feje volt megkapó, mert az olyan volt, mint egy valódi koponya, szemüregekkel, látványos és palástolatlan alsó-felső állkapoccsal és egyetlen egy óriási metszőfoggal. Róla valóban el lehetett mondani, hogy több füle volt, mint foga, de az is ingatag állapotban volt. Öcsém és én teljesen megbűvölve néztük, a szemünket le nem tudtuk venni róla, ahogy evett és még almát is harapott vele, olyan felhőtlenül, mint aki teljesen megbízik az állóképességében.

Igen ritka vendég volt nálunk, főleg akkor jött, ha egyáltalán nem talált megoldást a saját étkeztetésére. Ilyenkor viszont egyáltalán nem volt válogatós. Egész oldal avas szalonnát etettünk meg vele egyszer, mert az már a mi tűrőképességünket is meghaladóan büdös volt. Mondtuk is neki, amikor érdeklődött, van-e valami ennivaló, de ő remeknek találta és így tulajdonképpen, a szalonnán kívül mindenki jól járt.

Lalika okmányhamisító volt. Ne kérdezze senki, hogyan lehetséges, hogy a csontja velejéig becsületes, monarchista Lajos bácsi fia ennyire felülemelkedett az általános erkölcsi szabályokon, mert fogalmam sincsen eredetileg mire szánták az életben.

Anyám elbeszélése szerint a Barthák zseniális kézügyességével megáldva, hallatlan képességeit különféle remek diplomák, okiratok, házasság és keresztlevelek elkészítésénél vetette latba. Szinte ki sem mozdulva otthonról, először elkészítette a diplomáját, valamely egyetem végzőseként aposztrofálva önmagát, számos nyelvvizsgát is hozzácsatolva. Ezután családalapításra összpontosítva elvette feleségül Lilit, egy házasságlevél elkészítésével, majd 2 gyermeke anyakönyvi kivonatait és keresztleveleit írta meg nagy gonddal. Meddig terjedt a tevékenysége, én bizony nem tudom, de mivel valamiből meg kellett élnie, azt képzelem, hogy másokon is segített, az is lehet, nem teljesen önzetlenül. Mindenesetre virágzott az okmánygyártás, mert amíg léteznek lusta emberek, addig egy diplomahamisító nem hal éhen.

Mint minden nagy művész, Lalika is szeretett volna újabb és újabb sikereket bezsebelni és ez lett a veszte! Próbára akarva tenni egyik remekművét a házasságlevelet (mit tesz isten) megkísérelt elválni hitvesétől! Ezzel a bizonyítással gondolta megkoronázni egész élete sikersorozatát, mert soha nem bukott le egyik papírjával sem.

Ekkor sajnos beütött a baj, mert házasodni lehetett, elválni azonban nem, mivel hiába keresték az anyakönyvbe az eredeti bejegyzést. Csoda is lett volna, ha megtalálják. Lalika előbb bujkálni, majd menekülni kényszerült.

Pista nagybátyám jóval később, azt mondta róla: Lalikának egy mentsége volna, ha meghalna! (meghalt, de nem hiszem, hogy mentségnek szánta)

De térjünk vissza apám testvéreire, akik mindhárman megnősültek.

Gyuri egy svéd nőt vett feleségül, akit Ranyildnak hívtak. A ránkmaradt fénykép nagyon kedvesnek és szépnek mutatja. Egy kislányuk született, akinek Jade volt a neve. Hogy milyen szörnyeteg volt Gyuri nagybátyám, azt jól mutatja, hogy Ranyild és Jade visszamenekültek Svédországba előle. A későbbiekben, ha a Bartha nevet meghallották, rögtön magukra zárták a lakásajtót, az összes nyílásokat eltömték, ahol be lehetett volna látni, befutottak a szobájukba és fejüket a párna alá nyomták. Soha senkivel a családból nem voltak hajlandók felvenni a kapcsolatot. Megértem. Biztos, ami biztos, őrizkedj ettől a névtől, gondolták. Ki tudja milyen tapasztalataik voltak. Jade most is Svédországba él.

Unokatestvérem Miki azt mesélte nekem Baselban, hogy őt később egyszer mégis beengedték magukhoz és ott a legnagyobb csodálkozással azt látta, hogy lakásuk tele van Gyuriról őrzött emlékekkel. Ez engem meglep ugyan, de ékes bizonyítékként szolgál, hogy miként tud a legrosszabb emlék is később megszelídülni, ha már elég nagy távolságra van a közvetlen élményektől.

Pista nagybátyám még a háború előtt szerelmes lett az Operaház igen aranyos, kiváló, híres táncosnőjébe Bordy Bellába. Nagyon szép nő volt ez a Bella, jól emlékszem rá. Sokáig táncolt, így még én is láttam egy előadásban 56 éves korában. „Az arany meg az asszony” volt a címe. Hihetetlenül, kedves, adakozó, jószívű teremtés volt. Megajándékozott minket tiszteletjegyekkel, ruhákkal és mindenféle olyan dologgal, amiből úgy érezte, hiányt szenvedünk. Nem róható fel hibájául, hogy kissé egyirányú volt ezen a téren a fantáziája.

Bellával, az én szememben egyetlen probléma volt csupán, hogy hajdanában nem akart feleségül menni Pistához. Rávette szegény nagybátyámat, hogy inkább vegye feleségül a húgát, Böcét. Nehéz elképzelni két eltérőbb személyiséget, mint Bella és Böce voltak. Ha az ellentéteknek mércéje volna, kettőjük különbsége lehetne a mértékegység hozzá.

Pista, Bella iránti szerelme miatt egy rút, gonosz, kapzsi és verekedős nő férjévé lett igen fiatalon. Böce ordított, tombolt, srichelt is alkalmanként, kedve és hajlamai szerint, és utca hosszat gyalázta a nagyanyámat, zsidó származása miatt. Mondanom sem kell, Böce rajongott a nyilasokért, míg Bella éppen a másik oldalon állt.

Megrendítő, mi mindenre képes a szerelem rávinni az embert!

Pista úgy érezte, Bella közelébe maradhat, ha a húgával él. Így legalább minden nap láthatta és egy levegőt szívhatott vele. Érezte, ha húgát feleségül veszi, szívességet tesz Bellának, aki tisztába volt vele, hogy Böcét önmagáért soha senki nem fogja óhajtani. Nagy kereszt volt rajta ez a testvér, de talán éppen azért, mert ő annyira szép, tehetséges és jólelkű volt, felelősséget érzett iránta. Látta, milyen kevés jutott neki, amikor az emberi és női erényeket és javakat osztogatták. Azt is gondolhatta, (elsőszülötteknél ez nagyon gyakori) hogy az egész tétet ő vitte el, így Böce esélytelenül érkezett a világba. Pistában annyi szívjóságot, önzetlenséget és nagylelkűséget érzett, hogy azt gondolta képes lesz a húgát nem csak elviselni, hanem megváltani is. Mennyire hiú remények voltak ezek!

Végül is, Böcének volt köszönhető, hogy Pista hozzánk menekült, amikor az összes holmiját az utcára hajigálta, annyira felbőszítette, hogy nem üt vissza és nem ordibál vele.

A legfiatalabb nagybátyám Miki nagyon szép férfi volt.

Apám, Pista és Gyuri sötétbarna szeműek és fekete hajúak voltak, mint az apjuk, míg Miki fantasztikus kék szemekkel nézett a világba! Fekete hajával és átható kék tekintetével, szépen ívelt erős szemöldökével, egészen megrázó látvány volt még idős korában is.

Úgy gondolom ő házasodott a legsikeresebben a 4 fiú közül. Egy budapesti székhelyű biztosító igazgatójának leányát, Henriettet vette feleségül, akit az egész család Nininek nevezett és úgy érzem nagyon kedvelt is. Igen helyes leányzó volt. A családi krónika szerint Miki elvitte nagyanyámat, hogy ablakon át megmutassa neki, mert abban az időben, a férjhezmenésre várva épp egy utazási irodában dolgozott. Odalopakodtak hát a nagy üvegezett portálhoz, amelyen remekül át lehetett látni az egész helységet, az összes alkalmazottal. (milyen más idők voltak!) Nagyanyámnak nagyon tetszett Nini és örült a fia választásának.

Miki így nemcsak vonzó és kedves feleséget, hanem egy svájci illetőségű apóst is kapott, Cugnet Viktort, aki nagy magyarbarát volt. Azt mondogatta, hogy otthon Svájcban megöli az unalom.

Úgy gondolhatta, hogy magyar feleséggel az oldalán soha sem fog unatkozni. Ennek az elgondolásnak a szellemében nősült meg.

Két leányuk volt: Henriett és Zsófi. Feleségére, Sári nénire még kicsit emlékszem is. Közvetlenül a háború után tőle kaptam életemben először dinnyebefőttet. Csukd be a szemedet és nyissad ki a szádat mondta ő és én egyszer csak valami igen-igen édes, különös állagú dolgot éreztem a nyelvemen. Kicsit talán túl édes is volt, ahogy a villáról lehúztam a fogaimmal. Mindenesetre nagyon hálás voltam, pusztán azért is, hogy valaki ilyen kedves velem. A háború után sajnos Sári néni heghalt és C.V. második feleségével visszatelepült Svájcba, Baselbe, mert azt hiszem a biztosító sem tevékenykedett tovább a világ keleti felén. Nagyapám, miután kimenekült az országból végül is vele tudott csak kapcsolatot létesíteni Salzburgból levél útján, ami csodák csodája abban a kavarodásban nem veszett el!

Az, hogy ma az egész család, az összes leszármazottakkal (rajtunk kívül) Svájcban él, ennek a rokonságnak köszönhető, mert Viktor élete végéig megőrizte, korán meghalt felesége miatt, a magyarok iránti töretlen rokonszenvét. Nem csak a családtagok, de egészen idegen magyar emberek is számíthattak a barátságára és segítőkézségére. Mesélik, hogy 1956 után sokat tolmácsolt a menekültek körében.

Pista nagybátyám őt kereste fel, amikor ellehetetlenült idehaza és elhagyni kényszerült Magyarországot.

Nini 3 gyerekével, Katival, Mikivel és Gyurival visszaköltözött Svajcba 1956 után. Ide követte őt 4 évvel később férje Miki, akit elég nehezen, hosszas huzavonát követően engedtek utána.

Kissé megint előre szaladtunk, hiszen, hol van még mindez, szüleim fiatalsága idején a második világháború befejezése előtt 10 évvel!

A Római Ösztöndíj letelte után, mint már írtam is, szüleim hazatértek műtermükbe és folytatódott addigi csodálatos életük a festészet, a két szülői ház és a rövid aranykor jegyében. Valóban, ez az időszak lehetett az egyetlen mindkettőjük életében, amikor minden összhangban volt. Nem szeretném túlhangsúlyozni, hogy akkoriban még nem voltak gyerekeik, de bizonyos összefüggést vélek felfedezni, a valódi problémák kezdete és a szülővé válásuk között. Mindenképen megbomlott az a kristálytiszta, alkotásokra kiélezett boldog légkör, amelyikben addig éltek, amikor megszülettem. Nem szeretnék itt epés megjegyzéseket tenni saját magamra, de azt is le kell szögezzem, hogy arra, ami velem zúdult a nyakukba, valóban nem készülhettek fel. Másrészt viszont úgy gondolom, nálam megfelelőbb gyereket nem is találhattak volna arra, hogy állja a sarat, az ő sarukat, helyettük.

De egyáltalán, hogyan jött az a megveszekedett idea apám számára, hogy gyerekei legyenek?

Irénke soha nem szeretett volna anya lenni, hiszen ez azt jelenthette, hogy esetleg osztoznia kell apám érzelmein. De nem is ez volt a legfőbb oka annak, hogy kizárólag festeni és tetszeni szeretett volna. Úgy érzem (hiszen már írtam is) saját gyerekkori szomorú tapasztalatai nem fejlesztettek ki benne semmilyen rokonszenvet a nem neki való szerep iránt.

Örült, hogy végre szabad lehet és mindennemű kényszerítést érzelmi zsarnokságot a lelke mélyéig elvetett. Én csak egyetérthetek vele, bár szenvedője voltam ennek a filozófiának.

Apám úgy érzem, kissé sokkos állapotba kerülhetett, amikor az öccsének Mikinek megszületett a leánya Kati, hiszen először fordult elő, hogy valamiben föléje kerekedtek. Bizony megeshetett, hogy Irma, a boldog nagymama, megosztani látszott figyelmét az ő festészete és az első unoka között!

Úgy érzem, semmit sem kérhetett volna anyámtól, amire ilyen nehezen szánta volna rá magát, viszont az sem létezett, amit Irénke az ő kedvéért ne teljesített volna.

Így esett, hogy 2 évvel az unokanővéremet Katit követve, szép rendben megszülettem 1943 január 5-én. Azért hangsúlyozom a dátumot, mert elmondhatjuk, hogy bár a világháború közepében jöttem a világra, akkor még Budapesten, Magyarországon látszólag nem voltak ostromállapotok.

Amikor az ember éppen az események közepében van, nem fogja fel kellő súllyal, mi veszi körül, ha figyelmét leköti a munkája, a művészet és a közvetlen közelében nem csapkod úgy a villám, mint távolabb. Nagymama ugyan zsidó származása miatt érezhetett volna némi szorongást, de egyrészt a család már az 1900-as évek kezdete óta reformátusként élt, másrészt nagyapám vitathatatlan tekintélye miatt ő és húga teljes védelmet élvezhettek. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy érzéketlenek lettek volna a mások szenvedései iránt, hiszen, amikor nyilvánvalóvá vált, milyen borzalmak közepette tombol körülöttük a rémuralom, nagyapám válogatás nélkül mentett mindenkit, aki a szeme elé került. Amennyire én tudom zsidó, kommunista, bárki által üldözött, számára azonos volt.

1943-ban még viszonylag kellemes körülmények között indultam el az életben. Amíg a tanítási időszak volt, kis mózeskosárba becsomagolva átszállítottak Irma nagymamámhoz, aki egész nap gondozott, szeretgetett, míg este apám értem jött és szépen haza vitt a szemközti házba, hiszen karnyújtásnyira laktunk egymástól. Hogy el ne felejtsem, ebédelni, mint addig is, átmentek a Bartha szülőkhöz, ahol mindenki összegyűlt, aki éppen tehette.

Szegény anyukám, kezdte úgy érezni, feleslegesen szorongott, hiszen egy gyerek a világon semmilyen gondot nem jelent, még csak kis életmódváltozással sem jár.

Azokban az időkben Erdély megint Magyarország részévé lett, hosszú idők után. Apám és anyám az iskolai szünetet felhasználva elhatározták, hogy elutaznak velem Székelyvarságra festeni, hiszen egészen csodás tájak és az óhaza hívta őket vissza. Volt egy kis bonyodalom eleinte, mert anyám, úgy érzem, mindig is hajlamos volt a hisztériára, amiről az ember valójában nem tehet, de roppant kellemetlen és kivédhetetlen következményekkel jár.

Mikor elindultak Korondról a Havasokba, a Hargita irányába, fel-fel- egyre feljebb, ő valahogy pánikba esett. Egész életét tulajdonképpen különféle városokban töltötte. Hátranézett a szekérről és egymás után csukódtak be a hegyek mögötte! Olyan érzése támadt, hogy fogságba ejtették!

Ráadásul megálltak pihenni egy helységben, ahol a szekéren ülve kihallgatta a magyar csendőrök egymás közti beszélgetését egy – két bűnügyről, amelyekre épp akkor derült fény.

(Közbevetném, hogy azon rövid idő alatt, amíg Magyarországhoz tartozott Erdély a magyar csendőrség igyekezett a hazai szokások szerint fenntartani a rendet. Úgy fest a dolog, hogy a rend fogalma teljesen más értelmezésű volt arrafelé, így megszámolatlan különös bűnügyre bukkantak, amelyek az ottaniak szemében semmi rendkívülit nem tartalmaztak. Mások voltak az ő törvényeik, önmaguk erkölcseiből levezetve. Igen-igen nehéz életük sok mindenre feljogosította őket a túlélés érdekében. Így esett, hogy talán nem is értették, mi kivetni valót találnak a magyar csendőrök egy-egy ember indokolható eltüntetésében, különféle rablásokban és a szerzés olyan formáiban, amelyekkel el tudták kerülni a pusztulást)

Anyám halálra váltan hallgatta a kelengyéért megölt menyasszony történetét, a különféle szekéren utazók kirablását! Úgy érezte, a hegyek rabságában, kitéve gyermekével a martalócoknak, halálos veszélybe kerülhet. Bármennyire is megbízott apámban, aki ilyen cseppségeken nemigen akadt fenn, mégis könyörgött, hogy vigyék vissza. Mit volt mit tenni, megfordultak és egy kevés ideig Korondon próbálta apám meggyőzni, hogy az égvilágon semmi veszély nem leselkedik rá.

Végül a félelmek elsimultak és ők fenn Székelyvarságon a Hargitán fantasztikus időket töltöttek egy csodás, fatornácos házban, nagyon kedves derék, vidám és segítőkész székely emberek társaságában. Sokat festettek, rajzoltak, csatangoltak, míg rám Gothárdék leánya, Anikó vigyázott nagy szeretettel. Hosszúlábú kedves arcú 13-14 éves leányka volt, aki minden ott készült fényképen szorosan magához ölelve áll velem, úgy, hogy a szorítástól egészen felgyűrődik a fél arcom az ő arcára. Ilyen kép nagyon sokféle készült rólam, különféle szereplőkkel. Hol anyám, hol nagynéném, hol apám arcához szorítva teljesen résmentesen olvadok arra, aki magához ölel, mert úgy tűnik nagyon kedveltem ezt az érintkezési formát.

Ebből az időszakból igen szép és érdekes festmények maradtak fenn, mind két szülőmtől. Különös, erőteljes nőalakok, mezei munka közben ábrázolt emberek, barnában, zöldben és erős, sötét színekben. Azoknak a képeknek mintha inkább mélységük lenne, mint magasságuk. Minél jobban nézem őket annál több súlyos színt fedezek fel, miközben első látásra csaknem monokrómok.

Sokat meséltek nekem később azokról az időkről. Történeteik nyomán ha képeiket is hozzánézegetem, kibontakozik a havasi élet minden különössége, sötét atmoszférája és egészen kivételes belterjessége.

Egy napon, amint ott festegettek jó messze a háztól felpillantottak az égre és ott olyan viharfelhőket láttak meg, amelyek igen- igen nagy felhőszakadás hírnökei lehettek! Kinn a mezőn emberek dolgoztak és ők összekapkodva festékeiket rohanni kezdtek feléjük, hogy értésükre adják sietve fedél alá kell húzódni.

„Jön a zivatar, jön a zivatar!”-kiabálták, ám senki nem látszott felfogni, hogy itt mindjárt mindenki bőrig ázik. Furcsálkodva tekintettek rájuk, míg egyszercsak valaki közülük feltekintett az égre és elordította magát:

Jön a nagy idő!!! Iszonyatos, fejvesztett menekülés kezdődött, hiszen ott egy nagyobb vihar igen veszélyes lehetett.

Természetesen sok medvetörténetet is hallottam. Nem hiszem el, hogy ha valaki egyszer is járt Havasokban, vagy csak a közelében, ne tudna rengeteg legendát, kitűnő humoros történetet, veszélyekkel teli rémhistóriát mesélni. A medve amolyan totemállat azon a vidéken. Sokszor megment, máskor megtámad, időnként megkerget, állatot, embert. Vannak történetek szelíd kutyaszerű medvékről, háziállat elrabló fenevadakról és menekülés közben sziklákat dobáló, hatalmas vérmedvékről.

Az én szüleim a málnaevő medve kategóriában álltak a mesélők közé. Az ő kedves medvéjük egy nagy málnabokor egyik felén üldögélve szedte a málnát, míg Irénke és Laci vígan és gyanútlanul szemezgettek a hatalmas bokor másik oldalán. A történet további része nem arról szólt mit is tett a medve, hanem arról, hogyan rohantak ők fejvesztve, minden holmijukkal, fenéken csúszva a hegyről lefelé, miközben (feltételezésem szerint) a medve észre sem vette őket. Hősi történet volt mindenesetre. Onnan nézve, ahonnan még akkoriban szemlélték a világot a medve igazi veszélynek látszott.

Nem tellett bele sok idő, megtapasztalhatták, hogy az igazi veszélyt az emberi felfoghatatlan gonoszság jelenti, hiszen az állatok arra semmilyen helyzetben nem képesek.

Igen boldogan és kellőképpen tájékozatlanul tértek haza Budapestre a képeikkel és velem, amikor a valóság, teljesen leplezetlen borzalom formájában, a budapesti ostrom képében megmutatta magát! Hol volt már a mózeskosaras sétálgatás a kiskerten keresztül a nagymamáékig! Szirénák zúgtak, bombázások indultak. Örültek, ha a pincébe leértek, ahol a ház többi lakójával együtt várták a légiriadó végét! A Hargita levegője után nekem egyáltalán nem volt kedvemre a dohos pincekomfort! Egyre többet köhögtem, soványodtam és szép lassan kezdtem elveszíteni minden előnyömet, amit Székelyvarságon magamra szedtem és aminek Makkos doktor bácsi szerint egész életemre nagy, pozitív kihatással kellett volna lennie.

Így esett, hogy Csöngére költöztünk Weöres Sándor költő meghívására, hogy az ostrommal járó egészségkárosodásokat elkerüljem. Tulajdonképpen többféle szál fűzte a két családot össze. Nagyon távolról, ha nem is valódi rokonok voltunk, de Keje férje Szegfy Pista első felesége volt anyai ágon Weöres Sándor nagymamája. Így amikor a dúskeblű, igen kancsal hölgy elhunyt Keje, mint mostoha nagymama a helyére lépett Szegfy Pista oldalán, ő viszont csak nevelőapjuk volt a felesége után maradt két gyereknek, akik közül a leány volt a költő anyukája.

Gondolom sikerült mindenkit elképeszteni azzal, hogy ezt az igen bonyolult családi helyzetet ki bírtam bogozni. Meg kell mondjam, nem teljesen enyém az érdem, hanem egy hihetetlenül elragadó és bájos idős úré, Hannauer Zolié, akit 12 évesen Csöngén nemcsak megismertem, hanem örökre a szívembe is zártam, mint első pajtásomat. Ő magyarázta el nekem, mint a költő unokaöccse, 50 év múltán, hogyan is állnak a dolgok ezzel a rokonsággal.

A laza rokoni szálakon kívül apámat és Cinát (így hívták a költőt a családban) szoros baráti kötelékek is összefűzték, amelyen egyáltalán nem rontott, hogy a költő szerelmes volt anyámba, Irénkébe és illő távolságból, de igen nagy hévvel imádta. Ez a három nyomós ok, fűszerezve a mostohanagymamával (Kejével, aki velünk volt) végül is hosszú csöngei tartózkodásunkhoz vezetett.

Az egész további háborút ott vészeltük át Weöresék nagy házában és kertjében. Nekem leginkább a zsíros zöldségleves szag maradt meg az emlékeimben, egy-két más erősebb élménnyel együtt.

Azt hiszem a költő anyukája nem volt valami jó szakácsnő, mert még most is kiráz a hideg, ha azokra a levesekre gondolok.

Apámat rövid időre beszippantották a hadseregbe, mert akkor már a helyzet olyanná vált, hogy semmilyen ok nem volt elég a harctérről való távolmaradásra. Mégis azt hiszem ennél rosszabb ötletük aligha lehetett, mert apám, miután írnokként beosztották, fél napi tűnődés után felfogta, hogy ez a hely egyáltalán nem neki való, többek között azért sem, mert lőttek és azt cseppet sem szerette. Gondolta, kimarad belőle, de ha már ezt a maga számára ilyen könnyedén eldöntötte, úgy érezte, akadhatnak még olyanok, akik éppen erre a következtetésre jutottak.

Így esett, hogy magához ragadva az ezred pecsétjét és egy csomó szabadságoló üres nyomtatványt, nekiindult a Dunántúlnak és útközben, aki csak tudott és akinek igénye volt rá, felmentett a további szolgálatok alól, vagy csak egyszerűen szabadságra küldött.

Kis túlzással még azt is mondhatjuk, hogy Csönge felé haladtában, a maga módján felszabadította a Dunántúlt, még mielőtt a szovjet csapatok odaértek volna befejezni, amit ő elkezdett. Pedig hát odaértek, ezt tagadni sem lehet. Első látásra nem is ismerték fel benne a felszabadító-társat és amikor Csöngét elérték, csaknem igen barátságtalanul viselkedtek vele és a többi férfival, hogy a hölgyeket ne is említsem. (Keje nem volt veszélyben)

Volt némi félreértés rövid ideig, hogy ki itten a jogos intézkedő, de apám hatalmas képességeivel és nem mindennapi bátorságával, azonnal egy csomó portrét rajzolt róluk, amelyeket fénykép helyett hazaküldtek és igen hálásak voltak.

Nem tudom, hogy hány olyan esetet jegyez a világtörténelem, amikor a művészet ilyen vitathatatlan győzelmet aratott az erőszak felett, de hálás vagyok, hogy én egyet mégis csak leírhattam. Apám egész nap rajzolt és a szovjet hadsereg, amennyire idejéből tellett sorba állt a portrékért.

Az ábrázoló művészetek kétségtelen diadala látszik itt kirajzolódni, mert hiába volt Weöres Sándor már abban az időben is Magyarország egyik legnagyobb költője, lehetett volna Dante is, ha a költészet egyáltalán nem tudott úgy hatni a megszálló és felszabadító hadsereg érzelmeire, mint a rajz és a festmény.

Bizony, hajszál-híja volt, hogy le nem lőtték, mesélte anyám, aki egy asztal alól szemlélte az eseményeket, kissé vénasszonyosra sminkelve. Ekkor, a feszültség tetőpontján ugrott elő apám és kezdett sebesen rajzolni. A szovjet hadseregnek leesett az álla a mutatvány láttán és felhagytak a céltalan öldöklés tervével, ékesen bizonyítva a művészet mindenhatóságát és megváltó erejét, mint ezt már fentebb írtam is.

Miközben Csöngén a művészet legnagyobb dicsőségével kezdett végetérni a háború és a dolgok már az elviselhetőség határát súrolták, (alulról) Budapesten családunk legnagyobb tragédiája zajlott le a bombázások utolsó éjszakáján.

Abból mindig igen sok baj származott, ha valaki túlértékelve önmagát, meg van róla győződve, hogy a világon mindenhez ért, hamár egyvalamiben valóban az elsők között van.

Nagyapám Bartha Albert, aki (mint már írtam) számos ütközetet vezetett az első világháborúban, majd igen fiatalon elhagyva az aktív katonáskodást, haditanácsadóként Közel és Távolkeleti országok hadseregeit segítette megszervezni, harcképessé tenni. (Rossz rágondolni, mi mindent köszönhet a világ ennek az áldásos tevékenységnek)

Miután biztosra vette, hogy a haditechnika területén páratlan tapasztalatai vannak és mondhatni, a világon mindenhez ért ebben a témában, az utolsó budapesti bombázásoknál azt tanácsolta családjának, hogy ne menjenek le a pincébe, mert oda ahol ők laknak lehetetlen, hogy bomba hulljon. (Lakásuk a 4emeletes ház legfelső emeletén volt). Ezenkívül, (magyarázta nagy hévvel), a gránátok és aknák röppályája semmiképp nem érheti el az ő házukat a Kende utcában, mivel, (mint ajkán megnyugtató mosollyal kijelentette), erre nézve ő számításokat végzett!

Hogy ekkora hülyeségek után, hogy lehetett még egyszer 1947-ben hadügyminiszter azt sehogy sem értem. (Ha csak nem éppen ezért)

Mindenestre ez a család mindig tisztelte a szakértelmet, így végzetes döntésre jutottak. Éjfél körül mindenki elment aludni. Nagyapa és Irma nagymama hálószobája az utcafelőli részén volt lakásnak, míg Gyuri, aki akkortájt épp otthon volt, a szomszéd szobában tért nyugovóra.

Azt mesélték nekem, hogy nagymama, mielőtt az éjjeli lámpát eloltotta volna, homlokát végigsimítva azt mondta sóhajtva: Milyen hosszú lesz ez az éjszaka!

Nem sokkal később, egy egyáltalán nem szabályos bomba leszakította a hálószobát a ház homlokzati részéről. Mikor Gyuri a hatalmas robajt meghallotta és apu, anyu! kiáltással feltépte a szülei szobájába vezető ajtót, még álomittasan csaknem a semmibe rohant. Sikerült neki egy kiálló vasdarabot elkapnia és azon lógott, amíg valahogy a segítségére tudtak sietni.

Ez az éjszaka valóban nagyon hosszú, végtelen ideig tartott Irma nagymama számára. A nagy ágy a szobával együtt érkezett a földre 4 emelet magasról, benne halottan feküdt ő, aki mintha valóban örökös álomra szánta volna magát. Nagypapa azonban kis bosszús csodálkozás után, (ami valószínűleg a bombázók hiányos szakértelmének szólt) felkelt az ágyból, mert átlátta, hogy ott nemigen folytathatja az alvást. Hogy milyen módon észlelte a felesége halálát, arról nem tudok. Feltételezhetjük, hogy mindenképen érzékenyen érintette, még az is lehet, hogy a maga módján szomorú volt. Mindenesetre, ezután kezdett a fél szemén fekete takaróval járni, hogy bebizonyítsa, azért ő is kárt szenvedett. Gondolom, úgy vélte, sokkal katonásabb, tragikusabb látvány, mintha sértetlenül kecmereg ki a romok alól. Pár nappal később, amikor már főként az foglalkoztatta, hogyan is fogalmazza meg a veszteséget, ami érte, mindenkinek azt mesélte, hogy úgy érzi magát, mint egy kesztyű, amelyiknek a fél párja elveszett.

Talán egy év sem telt bele, feleségül vette „Tarjánnét” (a családban így hívták) Lala nénit, aki már azokban az időkben is a barátnője volt, amikor még a nagymama élt. Milyen hamar megtaláltad a fél pár kesztyűt! -mondta neki epésen szomszédasszonyunk Klári néni az esküvőjük után, gratulációképen.

Még a legnagyobb nőcsábászok fölött is eljár az idő! A nagypapát sem vette körül többé tucatnyi kellemes kis hölgy. Nem élt már a nagymama, akit olyan jóízűen meg lehetett csalni, majd habozás nélkül ráhivatkozni, minden teljesítetlen házassági ígéret indokaként.

Lala néni ellentmondást nem tűrően, hatalmas termetével óriási vörös kontyával, telt keblein vörös szeplőkkel (megfigyeltem, mert majdnem beléjük fulladtam, amikor magához szorított) diadalmasan bevonult a családba és elfoglalta a nagymama helyét! Mindjárt le is szakadt alatta a kedvenc karosszéke tiltakozásul!

Lala néni sem nagyon szépséges, sem túl gusztusos, sem túl okos nem volt. Tisztán emlékszem rá, hiszen pár évig vitézül küzdött azért, hogy nagymamának szólítsam, mielőtt a nagypapa oldalán végkép eltűnt Amerikába a szemeink elől.

Amikor legelőször meglátott alig múltam 2 és fél éves. Felkapott, hatalmas félig csupasz kebleihez szorított, arcomat ebbe a tésztaszerű puhaságba nyomva azt kérdezte, mit kérdezte, rikoltotta: na ki vagyok én neked?! Némi küzdelem után kiszabadítottam a számat a keblek közül és szárazon annyit mondtam: Tarjánné.

Soha nem szólítottam nagymamának, noha nem biztatott senki erre az ellenállásra. Egyszerűen nem éreztem indokoltnak, hogy ugyanazt a szót használjam rá, amit az imádott Paula nagymamára, hamár szegény Irma nagymamámra nem emlékezhetem, hiszen 1 éves sem voltam, amikor utoljára láttam.

A családnak elég terhes és kellemetlen volt Lala néni, de az én hozzáállásom sem könnyítette meg a dolgukat. Minden találkozáskor lejátszódott a fentebb írt jelenet, mert újra megújuló rohamokban szerette volna bebizonyítani, hogy egyszer majd lelkendező, mézesmázos erőszakossága áttöri az én makacs ellenállásom falát. Ha ma visszatekintek ezekre a jelenetekre, szinte megsajnálom, hiszen nem tudta mennyire esélytelen. Semmi hajlama nem volt a pszichológiához és azt sem sejthette, milyen áthatolhatatlan makacsságot szült bennem a kényszerítés.

Most átgondolva az életemet, azt kell mondjam egyetlen eset sem jut eszembe, amikor erővel rá lehetett volna venni akaratom ellenére valamire. Ezt a közbevetést talán nem is volt szükséges ideírnom, hiszen magamról ebbe a könyvbe, csupán érintőlegesen, annyit szeretnék írni, amennyiben létezésem a többi szereplővel érintkezett.

De kanyarodjunk is vissza a háború befejezéséhez, mert a könyv a vége felé közeledik. Elfogytak az ősök, elfogytak a leszármazottak is, akikről nekem tudomásom van, elfogytak a hozzájuk fűződő emlékeim.

Irma nagymamát hevenyészett sírba tették a Kende utcát a Budafoki úttal összekötő, ma is meglevő szép kis átjáró kertbe. Akkoriban megszokott volt ez, hiszen gyakran lehetetlen volt a temetőkig eljutni a folyamatos utcai harcok miatt.

Mivel mi Csöngén voltunk, semmit nem tudok a temetés körülményeiről, de később azt mesélték nekem, hogy Pista, aki 4 fia közül a legmélyebb érzésű volt és a leginkább hasonlított rá, nagyon-nagyon sírt.

Mikor pár hónap múlva, április legvégén visszaérkeztünk budai otthonunkba, kis földhalomhoz vezettek, az átjáró kertben, amelyiken 2 mécses pislogott. Különös szorongó érzés vett rajtam erőt látva a földön az apró lángokat. Tisztán emlékszem arra, hogy bár semmit sem mondtak arról, mit jelentenek a kis pislogó fények, olyan sejtelmem támadt, hogy itt valami számomra átláthatatlan, szomorú titok lappang.

Nincsen emlékem Irma nagymamáról, hiába próbálom a fényképek alapján őt megidézni. Távozásának mindenre kiterjedő hatásaiból ismertem meg őt, a hiányából kellett ebben a könyvben megalkossam a személyiségét.

Elvesztése hatalmas szerencsétlenség volt a családnak és alapjaiban rengette meg azt a teljességet, amelyet, mint rövidesen kiderült, egyedül ő hozott létre, tartott fenn és védelmezett, mondhatjuk úgy: utolsó leheletéig.

Abban a világban, amelyet ő teremtett meg és illúzióival itatott át, addig lehetett csak élni, ameddig jelen volt, mert eltűnésével nem bizonyult működőképesnek. Még azt sem mondhatjuk, hogy tündöklő személyisége jobbá tette, mindazokat, akiket elhagyni kényszerült.

Távozása után, az emléke nem volt elég arra, hogy fenntartsák azt a létformát, amit segítségével természetesnek hittek. Éltek egy értékes, látszólag magától járó, művészien elképzelt, általa megteremtett világban, ahol a felelősség soha nem hárult rájuk, de ők ezt még csak nem is sejtették.

Mindenki rosszabb minőségű, sivárabb életet folytatott, mint amit az ő ragyogása idején elkezdett, vagy amiben, mint önjáró létben, (hála neki), otthon érezte magát. Én úgy látom, mindaddig, amíg élt, a nehézségek ellenére, a dolgok úgy gördültek, kijelölt pályájukon, ahogy azt Irma nagymama elősegítette, csaknem észrevétlenül.

Nagy lélek volt, hatalmas alkotó kedvvel, humorral, és empátiával. Művész volt a szónak a legnemesebb értelmében, mert az ő alkotása maga a csodálatos, az örömre mindig lehetőséget nyújtó, egyszeri és megismételhetetlen Élet volt, mindnyájunk élete.

Ma, amikor már az „azután” is „azelőtté” mállik a kezeink között, amikor őseink jövője régen a mi személyes múltunkba fúl, amikor mindaz, amiben ők bizakodtak, a mi időnkben a végletekig elhasznált, elkoptatott fogalommá vált már, álljunk meg egy pillanatra és gondoljunk önmagunkra az ő életük tükrében! Az ő sorsuk, a mi sorsunk is, hiszen azt a kevés időt, amit eltölthetünk itt a végtelen élet illúziójának képzetével, ők is ugyanígy élték át. Ők is úgy indultak kezdetben, úgy tanultak, házasodtak, építették a jövőjüket, mintha az öröklétre rendezkednének be. Az ő jövőjük is úgy vált az emlékezet részévé, ahogy a mi életünk válik majd gyerekeink, unokáink emlékeivé.

Bartha Ágnes

Pilisborosjenő 2010-07-1