A Ház

A Ház

Riadtan ébred fel, idegen ágyon. Hol lehet? Korom sötét van. Még azt se tudja érzékelni, hogy egy szobában van-e az ágy, vagy csak úgy kinn az űrben, mert nem észlelni a környezetet. A csend, amelyik körülötte ásít, falakkal határolt-e, vagy maga a végtelen?
Óvatosan magaköré tapogat, mert abban sem biztos egyedül van-e? Kezei nem találkoznak senkivel, de nem érzik az ágy méreteit sem.
Fél, mert nem emlékezik, hogyan került ide és, hogy aludt-e, vagy ájultan hevert, ismeretlen eszméletvesztésben? Valami puha és sötét takaróval van lefedve a különös fekhely és ez most nem jó, mert, még a színe sem segíti a tájékozódást. Ha fehér lenne, vagy világos, biztosan megmutatná önmaga határait.
Hol kezdődött az a sötétség, amelyik most beborítja? Milyen eseménysor vége ez a hely és az ágy? E pillanatban nem emlékszik önmagára, egyszerűen nincs miben megkapaszkodnia az agyának, amikor lapozni próbál az emlékeiben. Pedig – gondolja – kevéssel is beérném, ha legalább az eszembe jutna, pontosan ki is vagyok, mert az kétségtelen, hogy valami eltörölte a lényeges részeket. Lehet, hogy baleset áldozata lettem és itt fekszem most vérbe fagyva, csak még nem észlelem? Rettenetes ez a sötétség, mintha mindent magába szívna és elfedne! Talán valamilyen sokk következtében nem érzem, hogy megsérültem! – rémüldözik. Eláll a lélegzete, arra a gondolatra, hogy esetleg nincs is sötét, csak megvakult! Ilyen a Pánik – jut eszébe és tulajdonképpen boldoggá teszi az, hogy emlékezik erre a szóra. Megtapogatja az arcát, végig húzza a kezeit finoman a két karján, majd félretéve az óvatosságot gyors mozdulatokkal, minden porcikáját átvizsgálja. Egyre nagyobb bizakodás önti el, mert sehol nem észlel sérüléseket és ebből arra következtet, hogy a látásával sincs semmi baj. Kezdenek a dolgok jóra fordulni, mert egy teljesen ép testet ismernek meg az ujjai! Még nem látja maga előtt azt a lényt, akivel e pillanatban úgy érzi először találkozott, de ahogy a kezdeti bénultságból egyre jobban erőre kap, úgy szakadoznak fel az önmagához vezető emlékei is.
Egy különös, elhagyatott, kedves utcán megy most gondolatban, mintha egy álomban lépkedne. Biztosan járt már itt, mert tudja, hogy néhány lépés múlva eléje tárul majd az a Ház, amelyhez szokatlan rokonszenv fűzi régóta már.
Vannak az életben megmagyarázhatatlan vonzódások, amelyeket talán egykor, örökül hagyott ránk valaki. Nem feltétlenül arra gondol, hogy volt egy előző élete, bár az elképzelés sem idegen a számára. Sokszor megesett vele, hogy úgy érezte, itt, vagy ott járt már, ezt vagy azt átélt, anélkül, hogy számot tudott volna adni arról, mi rejlik az emlék hátterében. Lehet, hogy valaki csak beszélt róla és ő nagyon erősen elképzelte. Az is megtörténhetett, hogy álmodott arról, amit meséltek és így került hozzá az élmény.
A Ház, ahová a lépései vezetik, majdnem egy különös, megmagyarázhatatlan és kibogozhatatlan tűzvész áldozatává vált, pár éve. Pontosabban szólva az volt a legszokatlanabb, hogy noha úgy nézett ki megemésztik a lángok, tulajdonképpen csaknem sértetlenül élte túl a tragikus eseményt. Igaz, rögtön ott termett a világ minden tűzoltója és alkalmi segítőik, de mintha neki se lett volna semmi kedve, ahhoz, hogy leégjen.  Mondhatni, szinte immel ámmal tetette a tragédiát. Lángolt, de nem igazi meggyőződésből, hanem kötelességszerűen, ha már ennyien felsorakoztak a megmentésére.
Így eshetett, hogy az első vízsugarakra, lobbant még egy párat, majd szép csendesen pislákolt, mielőtt abba hagyta volna végleg. Mindenkin rossz érzés vett erőt, mert az igaz, hogy elégett a bejárati ajtó és ezzel tulajdonképpen feltárulhatott volna, ami mögötte van, mégse merte senki megkockáztatni, hogy belépjen. Nem a várt, tragikus kimenetelű tűzvész következett be, hanem mintha a Ház belsejéből különös erők parancsolták volna vissza a végzetet.
Így eshetett meg, hogy évek múltak el, és a Házba senki sem ment be többé, bár, tárva, nyitva állt, hiszen elégett a bejárati ajtó. Az is igaz, hogy sem a tűzvészkor, sem előbb, kijönni se láttak soha egy lelket sem.
Nem volt, hát se lakója, sem tulajdonosa és szép lassan neki, aki itt most ebben a különös sötétségben hever valamilyen ismeretlen, puha takarón, az lett a meggyőződése, hogy be kell mennie oda, ahová senki sem mer belépni és meg kell tudnia azt, amit rajta kívül más nem is firtat, mert kizárólag őrá tartozik, ami ott benn az elégett kapu mögött rejtőzik.
Ahogy itt kutat a gondolatai közt, megérti, hogy mielőtt ide ebbe a sötét szobába került, már megkapta a választ a kérdéseire, ott abban a Házban. Egyetlen feladata lenne most az, hogy gondolatban újra belépjen azon a nyitott ajtón és addig menjen, amíg ide vissza nem érkezik végül.
Olyan ez, mint egy visszafelé pörgetett film, ahogy a végéről az elejére teker, mert minden hátrafelé megy benne, kicsit komikus, de azért érezhető, hogy egyáltalán nem vicces az, ahogy ő kihátrál gondolatban ebből a sötét szobából és elindul a Ház kapuja mögött a végpontból a kezdetek irányába, mintha az otthonát keresné.
Az első helységek vastagon korommal vannak borítva és hiába volt a tűzvész kicsi és csaknem barátságos, mégis olyan áthatolhatatlan füstszag árad mindenhonnan, hogy a kezét ösztönösen az orra elé kapja, nehogy túl sok kormot szívjon be. Ezután nagyon különös szobák következnek egymás után, amelyek telis-tele vannak szebbnél szebb tökéletesen tönkrement bútorral. Itt már semmi nyoma nincsen a füstnek, egészen más, különös erő pusztított el mindent: az Enyészet.
Úgy lehet érezni, mintha a házban ez, a mindennél nagyobb hatalom próbált volna emléket állítani a Múltnak. Azoknak az időknek, amikor ezek a szobák még elevenen sugározták az életörömöt, a szépséget és az értelmes életet. Egy fülledt, bezárt, elveszett világ tárul eléje, ahogy szobáról, szobára megy, akár valami elpusztult szebb élet megmaradt romjai. Ezek a széttört bútorok, összeroskadt kék selyemkárpitozású fotelek, lábaikról leesett asztalkák, egy olyan kor hadirokkantjai, ahová már nincs remény visszamenekülni.
Lassan lépked a valahai pompa megmaradt roncsai között és azon tűnődik, miért? miért olyan ismerős itt minden? Miért van az, hogy érzi, valamikor, ebben a házban telt az élete és biztos abban, hogy mindenképpen itt kellene éljen? Elképzelhető-e, hogy ő, egyedül ő, lenne arra hivatott, hogy mindezt visszaállítsa, rendbe rakja és élhetővé tegye? Pontosan tudja, hogy ha egészen félelmetes vagyona lenne, akkor sem tudná elérni, hogy ezek közé a falak közé vissza költözzön az eredeti élet és minden abban a pompában ragyogjon, ahogy azt egykori lakói látták. Egy fülledt, magába roskadt, elpusztult múlt veszi körül. Zárt világ, amelyik lakóra többé nem vár és vallatni sem engedi magát senkitől. Mégis, valami arra kényszeríti, hogy újabb és újabb szobákba lépjen be.
Az mostmár egészen biztos, hogy ismeri itt a járást, mert lám, azt is tudja, hogy a hálószobába fog most belépni mindjárt, ahol egy nagy- nagy baldachinos ágy áll. Abban az ágyban valamilyen mozgást észlel. A lábai földbe gyökereznek a félelemtől!
Halkan közelebb lopózik és micsoda megkönnyebbülés! Egy nagy, fekete kutya hátát pillantja meg! Valami kóbor anyakutya lehet, aki a kölykeit szoptatja itt, hiszen ennél nyugodtabb és alkalmasabb helyet aligha találhatott magának. Ő reá nem vonatkozik az általános szorongás, amelyik ezt a házat körülveszi, nem zavarják a leroskadt bútorok, sem a földig lógó selyemtapéták.
Halkan, félig nyitva hagyva a hálószoba ajtaját, elindul visszafelé az enyészet szobáin keresztül, mert úgy gondolja, hogy az egyetlen természetes létezés, és minden jog, a Házban mostmár örökre a kutyáé. Végig olyan érzése van, mintha ezzel a Lakóval megoldódott volna a felelősség kérdése, mert ebben a végtelenített múltban, az ő jövője ér egybe a Házéval. Hatalmas teher súlyától szabadul meg. Valaki legalább itt révbe ért gondolja, miközben szép lassan végleg felébred és visszatér a jelenidejű emlékezete.
A saját szobájában fekszik a tulajdon ágyán, a kedvenc puha takarójába burkolózva és a Házára gondol, ahol egykor valamelyik őse lakhatott, ám a kutya, a kutya az már akkor is övé volt és ma is az övé, bármennyi idő rakodott is az emlékére!