Az Ablak

Az Ablak


„Épp szemébe néznék csupán,
 Nem így akartad, mondanám
 S fejem lehajtanám”

Aki ezeket a sorokat írta, jól tudta, jobban mindenkinél, hogy nem kell mindenre választ várni az életben, az is elég, ha a kérdést alkalmunk van feltenni. Hiszen ő sem akar semmit attól, akit ennél a háznál, a kapu előtt látott utoljára, csak szeretné megtalálni, hogy ne kelljen mindig arra gondolnia, hová lett.
Idejön, mert itt látta eltűnni. Akkor is alkonyodott, egészen lila volt már az ég. A városi egek soha sem feketednek meg éjszakára.
Ezen a kapun ment be, hogy azután felmenjen oda, ahonnan, úgy tűnik, nem jött le, legalább is, soha nem látta őt lejönni többé. Később mintha hallott volna valamit rebesgetni róla, de az, semmiképp sem lehetett igaz!
Ezért jött most ide, hogy végére járjon a mendemondáknak, és annyi év után tisztázza: azok a szálak, amelyek ide vezették valamikor, egyszerre csak, miben akadtak el végleg?
Ő is, mint a vers írója, csak azért jött, hogy feltegye a kérdést, és lehajtott fejjel, azonnal kiforduljon ezen a nagy, nehéz, barna tölgyfakapun, amelyiket most, akkora erővel taszít be a vállával, hogy csaknem bezuhan a mögötte tátongó űrbe!
Odakinn túl világos volt, ahhoz, hogy itt most tájékozódni tudjon, mert szinte vakon tapogat a falak mentén. Az egyetlen működő érzékszerve az orra ebben a pillanatban, mert azon keresztül átható dohszag önti el minden porcikáját. Milyen különös! Azonnal fázni kezd, hiába van odakinn a nyári hőség, mert a dohhoz a hideg, a nyirkos, és a pince mély társul gondolatban. Valami nagy-nagy félelem önti el, amikor a homályban nehezen megtalált lépcsőn elindul felfelé, akár valami pincebogár, gondolja. Keze a fa lépcsőkorláthoz ér, amelyik a fal mentén kígyózik, és hirtelen visszakapja a tenyerét, mert úgy érzi, mindenféle idegenek tapintásától ragacsos.
A lépcső különös félhomályban úszik, mert az egyetlen ablak, mondhatni átlátszatlan, annyira régen tisztíthatták. A szó is, hogy ablakmosás, mintha valami perverzió lenne ebben a környezetben. Az biztos, hogy fel kell menni oda, ahová a lépcső vezet, ha meg akar tudni valamit róla. Igaz, nem látta, mégis biztosra veszi, hogy ő is azt tette, amikor a szeme elől, örökre eltűnt sok éve már, azon az alkonyon. Futott, szökellt, könnyű léptekkel, hiszen ismerte a járást! Nem kellett tapogatóznia, sem a szemét meresztenie, mert akkor talán itt még tiszta volt az ablak. Nem érződött ez a mindent átható dohszag sem, mintha évek óta, a kaput sem nyitották volna ki.
Semmi jele az életnek, mégis, felmegy, megpróbál bekopogni valami ajtón, mert az teljesen elképzelhetetlen, hogy ez a ház, itt a város közepén lakatlan legyen!
Valami nagy ívű csigalépcső lehet, amelyen kapaszkodik, mert sehol sincsen megálló, vagy emeletjelző, mintha egy toronyba kúszna egyre feljebb.

A lábai ólommá válnak a magasságtól és a félelem miatt, mert a gondolat, hogy itt most, szembe kell fordulni egy homályos sejtéssel, egy éppen csak megfogalmazódott feltételezéssel, (amit két ember félbeszakított beszélgetésből vélt kihallani az utcán), egyre félelmetesebben nehezedik a lelkére, és az, rögtön a lábának továbbítja a rettegést. Szinte erővel kell egyiket a másik elé emelnie, a tökéletes sötétségbe, mert amikor az egyetlen ablak általi homályból feljebb kúszik, ott többé semmilyen nyílás nem világítja meg az ismeretlenséget. Undorát legyőzve tenyereit a falra tapasztva, óvatos, oldalozó mozdulatokkal lépked felfelé. Ha meg akarja találni a nyílást, az ajtót, vagy bármilyen rést, ami a falon van és vezet valahová, akkor azt csak tapogatva találhatja meg, mert semmit nem lát.
Arra gondol: az, teljességgel lehetetlen, hogy ő, aki sok éve a kapu mögött örökre eltűnt, ne ment volna valahová, talán haza, talán egy ismerőshöz. Mindenképpen oka volt annak, hogy bement és arra is itt kell megtalálni a magyarázatot, hogy miért nem látta többé. Ezek a nedves falak, ha sikerül megszólaltatni őket, el kell mondják, akár helyette is, hogy hová megy az, az út, amelyik látszólag sehová sem vezet?

Kell lennie itt egy ajtónak! Kell lennie itt egy ajtónak, mondogatja, mintegy biztatásul és már ott áll előtte, kezeivel egy ajtókeretet tapogat végig! Hihetetlen! Végighúzza tenyerét a függőleges részen és rálel a csengőre! Ebben a korom sötétben, megérkezett, a minden titkot magába rejtő bejárat elé és csak meg kell nyomnia a csengőt, amelyik semmi kétség működni fog, hiszen eddig az összes sejtése igaznak bizonyult!
A csengőnek egészen elviselhetetlen vijjogó hangja van, amit még felfokoz a sötétség is. Mint madársikoly az éjszakában, gondolja rémülten és annyira összerezzent, mint az a madár, amelyiket egyszer, nagyon régen ő felriasztott, hogy azután mindketten halálra váljanak a félelemtől.
Nem volt ez másképp most sem, mert még fel se ocsúdott a sajátmaga által okozott zaj szörnyűségéből, amikor kinyílt az ajtó és a keretében ott állt egy csaknem sóbálvánnyá vált nagyon kis öregasszony és levegő után kapkodott, akár csak ő. Ebben a pillanatban a jelen örökre eltörlődött kettejük között, olyan durva kézzel rántotta őket magához a könyörtelen, szánalmat nem ismerő, félelmes múltidő!
Mintha sok-sok évvel hátrább kerültek volna, hogy ott nyíljon ki ugyanaz az ajtó és szólaljon meg az öregasszony, még csaknem fiatal hangján a kérdés: keres netán valakit, kérem szépen?
Látható volt, mekkora megkönnyebbülés számára, hogy megszólalhat.
Mosolygott, mint aki letett egy szörnyű terhet, a némaság és a félelem nyűgét. Olyan megkönnyebbültnek látszott, hogy azt lehetett gondolni, alig várta már a csengő hangját, hogy végre kinyithassa az ajtót és elmondhassa, mit rejteget mögötte.
Igen, igen, keresem azt, aki, úgy gondolom 20 éve már, bejött ide, és azután, többé sose láttam. Mintha valami eltörölte volna, olyan nyomtalan volt az eltűnése.
Hát lássuk csak.. ha nagyon megnéz engem, lehettem volna én is,
igaz – e?
Nem, nem hiszem, bocsásson meg… de mégis, ha jobban belemélyedek a szemlélésébe, akkor talán, annyi elmondható, hogy akit keresek, legalábbis, nem lehetne ellentéte kegyednek.
Hát látja! Azért ez már valami, mondta a hölgy, miközben kis kalapja, amelyet kitudja miért a fején tartott a lakásba is, helyeslően remegett. Na, lássuk csak, kit is keres valóban? Olyat, mint én, vagy aki talán voltam, vagy úgy gondolja, lehettem akár én is?
Az talán mégsem, de nem is különbözik olyan nagyon tőle, hogy kimondhassam, semmi köze hozzá.
Azért ez még nem ok az örömre, mert gondolja meg: ha netán, olyan lehetnék is, mint ő, igen nagy különbség van ám, kettőnk között! Az, akit keres, már hosszú- hosszú évek óta elment, amíg én, mint látja, itt vagyok!
Elment? Hová? És mikor ment el kérem?
Hát tudja, az idővel gondban vagyok, mert az itt megmérhetetlen, hisz óra sincs, de egy bizonyos mégis, ő régen elment és én itt maradtam!
Azóta várja? Ugye visszavárja?
Nem, nem, ilyen soha nem jutna az eszembe, hiszen úgy távozott, mint aki örökre megy! Úgy érzem, hogy ez lehetetlen is, hisz, ha vissza akart volna jönni, talán másképp megy el. Ám, ha minden körülményt figyelembe veszünk, akkor azt is meg kell mondanom, hogy annyira sietve, olyan hirtelen lépett ki az ablakon, hogy időm se volt megkérdezni tőle, tervezi-e azt, hogy visszatérne?