Izé Kisasszony növényei

Izé kisasszony növényei

A pályaudvaron, egy számomra addig ismeretlen, szőke leányzó átadta nekem lakása kulcsait. Nagy, boglyas haja volt, kissé széttartó vidám kék szemeiből lelkesedés sugárzott. Érezhetően nagyon sietett, alig bírt megállni egyhelyben a lábain.

Tessék! érezzed jól magadat, mintha otthon lennél, mondta. Nem tudok hazamenni veled, mert indul a vonatom. A címet tudod. Egyetlen nagyon fontos kérésem van: Kérlek öntözd a virágaimat!

Elviharzott. Távolodva még visszakiáltott: minden rendben lesz, csak ne feledkezz meg a növényeimről!

A lakás, amiben eltölthetek egy hónapot, elég messze van a pályaudvartól. Amolyan cserebere nyaralás lesz ez. A leányzó elutazik valahova, valakikhez, akik szintúgy útra kelnek egy másik címre, mint ahogy az én lakásomba is épp mostanában érkeznek meg azok, akiket nem ismerek, de nálam fognak lakni 1 hónapig.

Mindent előre leleveleztünk, nem érheti őket meglepetés. Nekem is vannak növényeim, amelyeket ők fognak öntözni és van egy cicám, akinek enni adnak. Fényképen láttam a jövendő lakóimat. A szomszédasszony vezeti majd őket be a lakásba és megmutat nekik mindent. A cicám, Teréz elég barátságos, de azért utolsó percig tépelődtem, hogy ne hozzam-e magammal, annyira féltem, hogy nem jön ki majd az új lakókkal. Nem mertem rászánni magamat, mert az itteni leányzótól nem kértem engedélyt cica lakhatásra. Igazság szerint nem mertem volna megkockáztatni, mert olyan boldog voltam, hogy sikerült egy cserelakást szerezzek Firenzébe, hogy attól féltem a cica akadály lehet.

Évek óta próbálkozom kapcsolatot találni ide, mert imádom ezt a várost.

Voltam már itt néhányszor rövidebb időre. Egyszer még majdnem éhen is haltam, olyan kevés pénzből kellett gazdálkodjam. Minden reggel ittam 1 kávét és utána egész napra vettem egy süteményt. Már szédültem a koplalástól, amikor mentőangyalként megismerkedtem egy libiai orvostanhallgatóval, aki nekem adta az ebédjegyeit az orvosi egyetem menzájára. Micsoda megkönnyebbülés volt!

Szó, ami szó most sem vagyok valami gazdag, de a lakás ingyen van, csak a virágokat kell öntözzem. Ennek nagyon örülök, mert szeretem a növényeket, és legalább úgy érzem tehetek valamit a leányzóért, ha már olyan szerencsés vagyok, hogy lakhatom a lakásában.

Nézem a térképet, nézem a házszámokat, amikor befordulok egy nagyon meghatóan olasz utcácskába. Alacsony házak, sok virág. Nem kifejezetten a központban van a lakás, de most úgy érzem, itt nincsenek túl nagy távolságok. Megtalálom a házat. Vaskapu, szép kis udvar, oldallépcső, fel az első emeletre! belépek a lakásba, amelyik szebb már nem is lehetne! Csodálatos, napfényes vidám szoba, egybenyíló konyharésszel!

Nagy ágy, súlyos faasztal, szép egyszerű, de tömör fa bútorok. Minden világos: az ágy, a székek, a fotel, az asztal! istenkém! Milyen csodálatos hónap következik! és mindez egy kis virágöntözésért.

Körülnézek: Hol vannak a virágok? Hirtelen nagyon különös hidegséget érzek: Hol vannak a virágok, amelyeket öntöznöm kell? Körbepillantok, először csak úgy hányavetien, félszemmel, majd már sokkal komolyabban és kicsit szorongva, de nyomát sem látom növényeknek!

Egyszerre megfordul velem a szoba, a lakás, a ház, az utca! Nem ott vagyok ahol lennem kellene! Nem ahhoz jöttem, akivel megbeszéltem, leleveleztem a lakáscserét! Valami idegen helyre törtem be, fogalmam sincs hogy lehetséges ez!

De mégis, elképzelhetetlen, hogy a cím stimmel, a kulcs bele illik a zárba és a lakás üres, mintha minden engem várt volna! Hiszen maga a boglyas szétálló-szemű leányzó adta oda a kulcsot!

Igen, de itt nekem virágöntözésért lehet laknom, ezt leveleztük le, ezt beszéltük meg! Ezért tölthetek el 1 hónapot ebben a csodásan vidám lakásban, mert szépen gondozom a virágokat! A virágokat, amelyek egyszerűen nincsenek! Végigszáguldom az egész lakást, ami történetesen egyetlen igen nagy szobából áll, amelyet kisebb alacsony falak tagolnak nappalira, hálóra és konyhára. Átlátni mindenfelé, kivéve a fürdőszobát, ahová fogyó reménnyel rontok be, mivel már előre tudom, hogy ott sem lesznek a növények.

Sehol az egész lakásban nincsenek szobanövények, még csak egy cserép muskátli sem! Röhej, hogy épp a muskátli jut eszembe, de ilyen az ember, ha idegenben van. Rögtön eszébe jutnak az otthoni virágok.

Percekig állok tanácstalanul a szoba közepén, majd féleszegen és roppant óvatosan letelepedek az ágy sarkára, mint aki jogtalanul bitorol egy lakást, egy fekhelyet.

Úgy érzem valami gonosz átverés áldozata vagyok. Látom magam előtt az otthoni növényeimet és a cicámat Terézt! Olyan érzésem támad, hogy ha itt én nem tudom teljesíteni, amit rám bíztak, akkor őket se fogja otthon senki ellátni. Akkor nem érkeznek meg a lakóim, akik cserébe jönnek hozzám valahonnan, ahová szintén valakik mennek és öntöznek, és etetnek és gondoskodnak körbe, körbe, kivéve engem! Nálam megszakad a lánc és visszafelé lepotyognak a szépen összehozott kötés szemei. Én nem öntözök, mert nincs mit, te nem etetsz, ő nem gondozza a rábízott növényeket, mert hisz nem megy senki sehová. Mindenki otthon marad és nem utazik, hiszen ezeknek a növényeknek az eltűnésével egyszerűen megáll a körforgás és szétesik a folyamat!

Egyszeriben magam előtt látom az elkövetkező egy hónapomat, telve aggodalommal, rettegéssel és a feleslegesség érzésével. Hol van már a elképzelt boldog firenzei napok képe? Örülhetek, ha valahogy túlélem, azt amibe most belekeveredtem!

Misztikus, elborzasztó és félelmetes, ahogy morzsolgatom egyik növénytelen és jogtalan napot a másik után!

Időnként megszáll egy érzés, hogy elég csak elmennem hazulról, mert amikor megérkezem, mind ott lesznek a növények mégis és megmozdul a körhinta alattam!

De ahogy múlik az idő, ahogy egyik hét a másikat követi egyre rosszabb állapotban térek haza terméketlen útjaimról esténként. A napjaimat azzal töltöm, hogy a növények eltűnésén töröm a fejemet ahogy szinte reflektálatlanul kóborolok azokon az utcákon, ahová olyan sok évig visszavágytam.

A nyaralás végére az a határozott érzésem támad, hogy egy egész hónapon keresztül valami idegen hatalom leckéztetett.

Olyan összetörtnek érzem magamat az utolsó napon, mint akit még ráadásul nagyon meg is vertek, vagy nem hagyták 30 napig aludni.

Vége… Teszek egy utolsó sétát Firenzébe, mielőtt összeszedem azt a kevés holmit, amivel jöttem és rácsukom az ajtót, erre a szerencsétlen, növénytelen lakásra. Hogy otthon ezalatt mi történhetett, arra gondolni sem merek.

Amikor pár óra múlva csüggedten hazaérkezem, a félhomályban elképesztő tájra meredek! A szobába mindenütt csodás növények és egy igen termetes asszonyság tesz-vesz roppant élénken körülöttük. Ide-oda húzgálja őket, érezhetően az eredeti helyükre! Amikor meglát, boldogan felkiált!

Ó hát megjött! Visszahoztam ám a növényeket, mert Izé kisasszony (itt egy megjegyezhetetlen becenevet mond)holnap érkezik! Én szoktam őket gondozni, akkor is amikor Izé kisasszony itthon van, mert ő aztán teljesen képtelen erre. Mikor elutazott gondoltam, sokkal jobb lesz, ha elszállítom őket magamhoz, hiszen magának csak terhére lettek volna. Aztán meg ők is megszoktak engem. Nem bírtuk volna ki egymás nélkül 1 hónapot. Izé kisasszonynak nem mondtam, mert talán nem egyezett volna bele! De most, mint látja baj nélkül mindenki hazaérkezett! Mennyire örülök, hogy még sikerült találkozzunk!-ölel magához széles gesztusokkal. ( Az egész dundi nő merő lelkesültség).

Remélem maga is remekül érezte magát itt egy hónapig! Örülök, igen, boldog vagyok, hogy ilyen jól elrendeződött minden!