Rólam írták

Nincs olyan művészet, amely így vagy úgy ne a mulandó anyagi világgal kerülne szembe és amely ne az anyagot igyekezne legyőzni a forma átszellemítő hatalma révén, kiragadva és felemelve azt a nem múló realitás igazságába és fényébe. De más anyagba ütközik, más anyagot kell legyőznie a szó művészének – a költőnek – és mást a képzőművésznek, aki festékkel, kővel, üveggel, fémmel, textillel dolgozik. Egy mondat, legalábbis a szó közvetlen értelmében, aligha zuhanhat az ember lábára, egy kőlap azonban igen. Egy szó lobogása aligha égetheti meg az ember tenyerét, az égető kemence tüze azonban igen. A valóságos anyag formálásához és deformálásához éppoly valóságos anyagi eszközökre, szerszámokra is szükség van, noha ezek az eszközök csak a művészi képzelőerő és a művész alakító tehetsége révén változtathatják át az anyagot, áthúzva mintegy a forma tűfokán a mulandóból és törlendőből a nem múlóba és feledhetetlenbe, felemelve az örök alakok angyali létszintjére.

A zománcművész is az anyagiság éppoly anyagi megszüntetésén dolgozik, de mintha a megformálás végső aktusát – a szépség elképzelt igazságának rögzítését, színekbe vésését – alkotótársa, a tűz nyugtalan, veszedelmes elemére bízná. A tűz egyszerre hívja elő a zománc ragyogó, ünnepi színeit és égeti bele az anyagba a világ anyagtalan képét. Csak az ikon színeit tudnám ezekhez a színekhez hasonlítani, s aligha véletlen, hogy a háromdimenziós körplasztikát éppen túlságos valószerűsége, érzékisége okán elutasító Bizánc egyszerre volt kulturális szülőhelye az ikonfestészetnek és a zománcművészetnek (mindenekelőtt a bizánci díszítőművészetre, ezen belül is az ékszerművészet rekeszzománc-technikájára gondolok, amelynek miniatűr remekeit ma is ott láthatjuk a magyar Szent Koronán).

Az ornamentum mintegy leveri a tárgyról a valóság – a hasznosság, a praktikum, a hétköznapiság – bilincseit vagy legalábbis elfedi-elfeledteti a tárgyban mindazt, ami nem az igazi léthez tartozik. A tűzzománc képisége ilyeténképp átmenetet alkot a stilizáló elváltoztatás ornamentális világa és a figurális festészet érzékien valószerű világa között; átmenetet, de köztességében is önálló másik világot. Az ünnep világa, a megváltott vagy legalábbis elváltozott világ ez, melyben minden az ünnep – az álom és a látomás – élénk, erős színeivel ragyog fel előttünk. Színei mintha egy másik, igazabb, nem múló világ színei lennének. A színek színeváltozása ez, ha szabad itt a metamorfózis – az elváltozás – vallási jelentését némelyest profanizálnom. Igen, ennek a csodának lehetünk szemtanúi, ha Bartha Ágnes tűzzománc-költészetének nézésébe merülünk.

Képi világa nem az örökkévalóság absztrakt, hanem a megállított jelenidő, az örökjelen érzékletesen konkrét dimenziójában bontakozik ki; a haláltalan, halálon inneni és halálon túli organikus létezés, a megszabadított létezés ünnepi létmódjában. Az ünnep és a játék atmoszférájában szabadul meg minden anyagi lét földi súlyától, minden lény azoktól a kötelékektől, melyek a körülményekhez, a hétköznapi lét lélekölő világához láncolják. Bartha Ágnes zománcain nincs helye a véletlennek, az esetlegesnek, minden a lét végleges, abszolút (vagyis feltétlen) hüposztázisában jelenik meg. A vizuális képzelőerő a szavak jelentésképében és hangzásában megvalósuló költői fantázia érzéki elvontsága felé közelít.
Az ornamentalitás kétdimenziós jellege, amin a háttér vagy a hátterek csak annyit módosítanak, amennyit színpadi látványképen a kulissza, az irrealitás légkörét teremti meg, de egy magasabb realitás igazságaként mutatva meg azt, ahová megérkezve az alakok, a színek, a dolgok maguk is mássá válnak. Az ornamentális formaszépség arra szolgál, hogy a lélek igazi állapotát, a szív hangját időtlenül rögzítse. A “Semmi ágára” kiült szív hangtalanul vacogó kis teste azonban csillagként tündöklik fel ebben a másik világban, szomorúsága és magánya az ünnep színeiben öltözik.

Bartha Ágnes képeivel az öröm – a repeső lélek öröme, egy már-már nem e világi öröm – lép e világba. Valóban a lélek – de nem a pszükhé, hanem a pneuma, az alászálló és a bennünk lakozó lélek – örömtüze és tüzes öröme ez. Tűzzománcainak színeiben ez a lélek, egy személyen túli lélek lobog fel, akár az ispiláng, mintha a tűz démonikus eleme öltene mesésen elvarázsolt, tündéri alakot általuk. Ha hasonlíthatnám valamihez tűzzománcai örvendező szépségét – amelyben persze a személyentúlivá és világfölöttivé lett, kiszabadult lélek tiszta magánya és fennkölt szomorúsága örvendezik és tündököl -,  akkor csak Weöres Sándor varázsvilágához hasonlítanám, ahhoz a világhoz, amelyhez egyébként ő maga is személyesen és belülről kötődik. Ha jól látom, szuverén és eredeti tűzzománc-költészete ennek a költői világnak a nagyszerű vizuális párja és megfelelője.

Szilágyi Ákos