Emlékezetkiesés

Emlékezetkiesés

Meg tudná mondani, mi a neve?
Sajnos erre nem emlékszem, mert emlékezetkiesésem van!
Arra emlékszik, hogy emlékezetkiesése van?
Hát hogyne! Még azt is meg tudom mondani, hogyan esett ki.
Úgy érti, emlékezik arra, hogyan esett ki az emlékezete?
Egészen pontosan el tudom mondani, hiszen nem minden nap történik az emberrel ilyen, így aztán megjegyzi.
De, hogyan bír visszaemlékezni, amikor emlékezetkiesése van?
Mindjárt megtudja, ha meghallgatja az egész történetet!
Tudja, én gyakorta sétálok az ablakpárkány külső felén, egészen az ablak mellett. Olyan ez számomra, mint egy hegyi ösvény, keskeny, kicsit veszélyes gyalogút, egy valódi mélység fölött. Mivel igen magasan, (az 5. emeleten) lakom, mindig arra gondolok közben, hogy hegymászó vagyok, aki egy völgykatlan fölött sétálgat, miközben lenéz a veszélyekkel teli mélybe, ahol mindenféle történik. Nézem azokat az embereket, akik ott futkosnak a völgy mélyén, jönnek, mennek, megállnak, beszélgetnek, bevásárlókosarakat cipelnek, mert közel van a piac. Egészen más ekként figyelni őket a mélység szélére kiállva, mintha az ablakon keresztül néznék le rájuk. Így minden sokkal életszerűbb, mert közelebb áll a valóságos helyzetekhez, talán éppen azért, mert egészen különös, veszéllyel terhelt nézelődés ez ott fenn.
Nem tudom, érthető-e, hogy másképpen figyelünk meg bármit, vagy bárkit, ha közben nagyon erősen érezzük azt a borzongató érzést, hogy talán utoljára látjuk őt. Mert valljuk be nem egészen egyértelmű az, hogy meg tudunk maradni a szakadék szélén, vagy a legutolsó morzsájával a figyelemnek az ő képüket magunkkal rántva, hullunk a mélybe?
Nem ez valóban kétesélyes.
Egy reggel, lehet talán két hete már, hajnali sétára indultam, sajátos hegyi ösvényemen. De tudja, milyenek a hajnalok! Párás volt minden, szinte úszott az a tejfölszínű levegő az ablakpárkány és a föld között. Meglehetősen bosszantó volt, hogy nem láttam elég élesen, az utcán hirtelen megjelenő piros sapkás leányt, aki teljes erőből összeütközött egy kosarat cipelő, testes nővel! A kosár kirepült a nő kezéből és akkor történt az, hogy a párás levegő miatt a párkány szélére kellett lépjek, hogy mélyen kihajoljak, mert semmit sem láttam jól, ami ott lenn történt!
Azt hiszem nagyon vigyázatlan voltam, mert annyira szerettem volna mindent megfigyelni, hiszen ritkán történnek ilyen fontos események ebben az utcában! Ahogy nagy lendülettel, óvatlanul előrehajoltam, egyszerre, hipp-hopp, kiesett az emlékezetem! Még jó, hogy csak ő, mert akár én is kizuhanhattam volna, olyan mélyre hajoltam!
Az biztos, hogy már nem vagyok a régi, hiszen fiatal koromban ott sétálgattam könnyedén, ahonnan most majdnem kipottyantam én is az emlékezetemmel együtt!
Ha arra emlékszik, mi történt fiatal korában, akkor nem lehet emlékezetkiesése!
Hát az a helyzet, hogy ez egy nagyon súlyos, gyerekkori emlék volt, mélyen az emlékezetem legalján, így amikor a többi kiesett ez ott benn valahogy meg tudott kapaszkodni! Nem pottyant ki, hanem megmaradt a fejemben. Még hallottam is, hogy azt mondja magának:
Jó lesz vigyázni, mert a végén még kiesem!
Tehát megmaradt.
Igen.
Volt még más is, aminek ez sikerült?
Ó, hát csupa könnyű kis apróság, szagok, színek, harmóniák, egy csomó éteri dolog, mert aminek nincs súlya, az nem esik ki egykönnyen!
Akkor értsem úgy, amit mond, hogy valójában két fajta emlék menekült meg: amelyik elég nehéz volt és ezért lenn maradt a gondolatai alján és amelyik annyira könnyű hogy nem is tudna lefelé esni, inkább felszállna, ha tehetné?
Igen, igen ezt nagyon jól látja! Viszont a többi, ami se nem túl nehéz, de nem is könnyű, az mind odalett, az egész emlékezetem, mondhatnám!
Ezért aztán ne is kérdezze, hogy hívnak, meg, hogy ki vagyok, mert azt mind elvesztettem.
Néha az jár a fejembe, talán ez mind, nem is volt fontos? Esetleg azt, ami lényeges mégis megtartotta a fejem?
Mit számít, hogy hívnak, ki vagyok valójában, ha azt tudom, hogyan kell a párkányon úgy sétálni, hogy fent maradjak, miközben színek és szagok, illatok vesznek körül és én tudom, hogy azokat soha nem veszíthetem el már! Nem az a boldogság, ha félelem nélkül képes vagyok szédítő magasban úgy sétafikálni, hogy már többé le sem kell nézzek? Hiszen az emlékezetem oda esett közéjük, és mivel úgyis csak ők voltak benne, rátalált a hasonló a hasonlóra! Egybeforrt, ami együvé tartozott!  Nekem személy szerint már egyikükkel sincs semmi dolgom többé. Szabadon járkálhatok hajnali ösvényemen és már a pára  és a köd sem bosszant , mert nem zavarja a távlataimat.
Akkor nem fog annak örülni, amit most mondani fogok.
Semmi gond, mondja csak bátran, mert a szomorúság, sőt a meglepődés is kiesett szerencsére!
A jó hír az, hogy nem pusztult el semmi, a rossz pedig, hogy én vagyok az emlékezete! Sikerült visszajutnom!
Jaj Ne!